Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-08 / 278. szám, szombat

I MŰVÉSZI TOKELY ÉS IHLET SZTYEPAN SCSIPACSOV állami díjas szovjet költőt, az idősebb művésznemzedék tagját világszerte lírai költőként tartják számon. Alkotásában az új erkölcs, a szerelem, a barátság, az alkotó munka problémáival foglalkozott. Több verskötet került ki tolla alól, mint például a Susenszkojei kunyhó, Jó utat, Pavlik MoTOZOV. VLAGYIMIR OGNYEV a szovjet kritikusok ifjú nemzedékének képviselője. Tanulmányaiban. Ŕaszul Gamzatou, Eduardas Mezselaitis, Justlnas Marctnkiavicsius és más ismert költők művészetét elemezte. OGNYEV: Sztyepan Petrovics, a költői művésziesség soha el nem évülő problémáiról szeretnék csevegni önnel. Mi, természetesen, nem iskolamesteri felfogásban értelmezzük a „mesteri tudást". Nem gondolja, hogy e szóból valamilyen hűvösség árad? SCSIPACSOV: Nem hiszem, hogy olyan művész, mint például N. N. Ge, aki mesterien tudott parasztkemencéket rakni, egyetértene önné! ... Különben Lev Tolsztoj N. N. Géhez intézett leveleiben pontosan meghatározta, mi az a niesteriesség. Emlékezetből idézem: az írást, azaz az író által ismert igazság átadását az embereknek nem lehet iparszerüen űzni. Ez egészen más dolog... Az eszme azonban néha makacskodik, ezért élessé kell tenni, hogy mélyebbre hatoljon. Tolsztoj a mesteriesség fogalmát sokkal tágabban értelmezte, mint ma sokan magyarázzák. Tolsztoj az írói vagy költői lehetőségek összességét, elsősorban a tehetséget látja benne, amely nélkül a mesteriesség üres frázis lenne. Bármilyen művészi tökéllyel írjanak meg egy dolgot, ha nem ölt benne testet a tehetség, senkit sem fog megragadni. A költő feltétlenül legyen a szó kiváló csiszolója, ismerje a stílus jelenkori technológiájának valamennyi titkát. Ez azonban a legkevésbé hat az értelemre. A tehetség az, ami maga határozza meg a formát, ilyen vagy olyan intonációt, ritmikát, képszövést. A tehetség s nem niás határozza meg a költői arculatot. Úgy látom, Majakovszkij Hogyan csináljunk verseket című cikkében eltúlozza a technológia jelentőségét. Elsősorban a cikknek arra a részére gondolok, amely a költészet építményénél a téglául szolgáló szavak kiválasztására vonatkozik. A cikk nagyszerű, Majakovszkij feltárta benne a maga laboratóriumát, meggyőzött arról, hogy a költészet — kitartó munka és végtelen keresés. A cikk azonban még jelentősebb lett volna, ha szerzője a folyamat másik oldalát is érintette volna benne, azaz Irt volna arról a „költői alkotó állapotról", amikor „lírai izgalom szorongatja a lelket, a lélek remeg és dalol". Különben ezt Ön a Könyv a versekről című művében már korábban megjegyezte. Nem hiszem, hogy Lermontov A költő halálára című versének írásakor ' előbb „tégla-szavakat" gyártott volna, hogy belőlük verset állítson össze. Nem, ez a vers izzó lávaként tőrt ki a költő haragvó szívéből. Természetesen a versszakokat úgy ' csinálják, úgy ragasztják össze. Ez érthető. Néha gyötrelmes munka ez, máskor meg csodálatosan könnyen megy. A technológia, bármilyen fontos is a költő szempontjából, még nem minden, különösen akkor nem, ha a költő megvllágosítás nélkül, vagy mint Puskin mondja, lelkének kitérjesztése, s az élmények rendkívül élő átérzése nélkül alkot. Ihlet nélkül nem születtek nagy alkotások. A megvllágosítás objektív mértékfoka azonban mindenkor a művészi tökéletesség. Éjjel a hegyekben a ló maga megy, tudja az irányt, ilyenkor rövidre fogni a gyeplőt veszélyes lenne. A ló magától megérzi a kanyarokat. OGNYEV: Jól mondta. De ha már a lovakra terelődött a szó, beszéljünk a mi költő Pegazusunkról. Nem válik becsületünkre, hogy néha teljes erővel hajtjuk ezt a jpffif

l Pegazust, pedig nem ártana, ha szegény pára időnkint megpihenne, új erőre kapna az istállóban. 1966 Vannak költők, akik egyszerűen nem érzik az újat az életben. X. 8. Őszinte meggyőződésük, ma ugyanúgy írhatnak, mint tegnap. A mű5

vésziesség pedig nem tőke, hogy ha egyszer befektették, akkor magától gyarapodjék, _ A KÖLTŐ ÉS A KRITIKUS PÁRBESZÉDE igaz valami, ami a költőt költővé teszi. Gondoljunk csak arra — s ezt mind megszívlelhetnénk —, milyen igényes volt verseit illetően Lermontov. Amikor első kötetét összeállította (több sem jelent meg életében), még olyan verset sem vett be a kötetbe, mint amilyen a híres Vitorla. OGNYEV: Milyen jelentőséget tulajdonít ön a iakonizmusnak? Hisz egyik versében így mondja: „ ... semmiben sem bírta a hosszadalmat az öreg ..." SCSIPACSOV: Erre a kérdésre nagyon szívesen válaszolok. Ha megírt versemmel nem vagyok elégedett, mindenekelőtt azt kutatom, mit lehet benne rövidíteni. Például vagy hét évvel ezelőtt írtam egy lírai verset, amelyet az Ogonyok közölt. Amikor azonban soron következő kötetemet sajtó alá rendeztem, határozottan kiselejteztem ezt a verset. Jobban, figyelmesebben szemügyre vettem, s rájöttem, hogy le kell rövidítenem. A vers 32 sorsból állott, ebből 28at áthúztam. Nem tudom, hogy van ez, de nekem úgy tűnik, hogy az áthúzás volt a döntő pillanat egy négysoros miniatűr megszületésében. Én éppen úgy örülök annak, ha jó sorokat találok, mintha a fölöslegeseket kihúzom. OGNYEV: Sztyepan Petrovics, az utóbbi időben negatív értelemben sokat beszéltek a költők népszerűségéről. Többek között ,,esztrádsikereket", „szenzációhajhászást" vetettek a szemükre. Mit gondol, miben van az igazi költők igazi népszerűségének titka? SCSIPACSOV: Igen, van különféle népszerűség — igazi, drága és van látszólagos, olcsó népszerűség. Önt bizonyára az első érdekli. Ezt a madarat sokan vadásszák. Melyik költő nem csalogatná hálóba? Kevésnek sikerült magához édesgetni. A költők nehezen is tudják mindjárt felismerni, melyik vers lesz az a csalétek, amely a népszerűség madarát elővigyázatosságának feladására készteti. Nyilván, csak az a vers lehet népszerű, amelyben a költő önmagát kifejezve más emberek millióinak gondolatait és érzelmeit fejezi ki. Szimonov Várj reám című verse a háború idején éppen azért lett rendkívül népszerű, mert bármelyik katona, bármelyik tiszt vagy tábornok aláírhatta, mint a feleségének vagy kedvesének küldött levelet. Nemhiába mentek a frontról az ország minden részébe a vers szavait idéző levelek százezrei. Vagy például Szvetlov Grenadája. Micsoda hasonlat! E vers népszerűségének titka abban van, hogy más versnél sokkal szerencsésebb formában fejezte ki az akkori idők internacionalista szellemét. OGNYEV: A művészi tökély elválaszthatatlan a kutatástól, a kutatás és a kockázat pedig a fiatalságtól. Mit mondana ön az új költő nemzedéknek, azoknak, akik ma kerülnek be az irodalomba? Általában szeretném tudni, mit gondol a fiatal költők neveléséről? SCSIPACSOV: Mit mondhatok a fiatal költőkről? Nem sokat. Azok, akiknek munkásságát szüntelenül figyelemmel kísérem, már átlépték a korhatárt. Közülük sokat tisztelet övez, egyesek pedig világhírűek lettek. Sajnos, jóformán nem ls ismerem a mai fiatalokat, bár egyes költeményekből érzem, hogy új nemzedék cseperedik föl. Egyes verseket szívesen elolvasok, mint például Lena Gulina egyik versét, amelyet 17 éves korában írt. Lena nemrégen beiratkozott a nyelvtudományi kar első évfolyámába. Ennek nagyon örülök. Úgy vélem, az Irodalmi tehetségű fiataloknak általános műveltségre kell szert tenniük főiskolákon, egyetemeken. Példa rá Andrej Voznyeszenszkij. Úgy vélem, nyelvének sajátosságát sok tekintetben annak köszönheti, hogy az építészmérnöki karon végzett. Önálló jelentőségűek legyenek azok a versek, amelyeket akár fiatalok, akár tekintélyes költők írnak. Szóljanak a hazáról, a természetről, a szerelemről, mindegy, csak az a fontos, hogy örömet szerezzenek az embereknek, fejleszszék jó ízlésüket. Nem árt, ha viszszagondolunk Martin Andersen-Nexö szavaira: „Önök nemcsak a harcban és a munkában, hanem a csend óráiban is kötelesek eszményeket állítani a tömegek elé, akkor is, amikor az ember egyedül marad önmagával." A költészet nagyon sokat adhat az embereknek, csak nem szabad leegyszerűsíteni és megkönnyíteni a szerepét. {APNJ SCSIPACSOV: Mindnyájan, még mi öregek is, sietünk, hogy műveink nyomdafestéket lássanak, t-z a baj. Ha nincs meg a kellő minőség, akkor nem érdemes tömegesen ontani a műveket. Ettől különösen féljenek azok a fiatalok, akik első könyvük megjelenése előtt vannak. Hány fiatal költő ostromolja a kiadókat, hogy fogadják el vékonyka, harmatgyenge, első könyvüket, minden mindegy, csak fogadják el! Közben arra nem gondolnak, hogy már az első könyv márkát, védjegyet ad a költő nevének. Jó, ha a könyvből friss szellem árad. Ám ha a könyv rossz benyomást kelt az olvasóban, akkor még a tehetséges kezdő költőnek is nagy erőfeszítésébe kerül, míg eloszlatja az olvasó első rossz benyomását. Az ember könnyen elronthatja a hírnevét, sokkal nehezebb aztán viszszas~ereznie. Sokat adnék azért, ha 1939-ben megjelent vékony lírai kötetemet, amelyet az olvasók és a kritikusok első ízben fogadtak elismeréssel, első művemnek vallhatnám. Sajnos, előtte már vagy hat kötetem megjelent. Különféle esetek vannak. Szerintem Andrej Voznyeszenszkij nagy orosz költő, akit mint fiatalt még mindig szeretnek vállveregetően kezelni, bár bebizonyította, hogy hivatásának mestere. Ám gyakoribb eset, hogy valaki lassabban érik költővé. Nagy tisztelettel gondolok más költőkre. Tyutcse

v első verskötetét akkor adta ki, amikor már temérdek költészeti igazgyöngy töltötte meg asztalfiókját. OGNYEV: De ez nem jellegzetes eset. SCSIPACSOV: Gondoljunk Bagrickijra. A harmincas évek elején három kész verses elbeszélés feküdt az asztalán: Az utolsó éjszaka, a Külvárosi ember és A pionírlány halála. Melyik költő állta volna meg, hogy ne kínálja fel a folyóiratoknak. Bagrickij azonban nem sietett, s a világ csak a költő gyűjteményében ismerkedhetett meg nevezett műveivel. Milyen irigylésre méltó türelem. Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem adja verseit folyóiratoknak. Tréfásan ezt válaszolta: Minek sietni. Még összeszidnak a kritikusok. Nem, ezt nem félelmében tette, hanem nagyon igényesen, megfontoltan viseltetett a nyomtatott szó Iránt. OGNYEV: Ma már más a helyzet, mondhatnám gyökeresen megváltozott. A kritikusok nem sietnek cikkeikkel, most a hasábok a költők „önkiszolgálására" várnak. Lehet, hogy ez kellemes, de ábrándkergető foglalkozás. S az olvasóközönség nemsokára riadót fúj... Az újságok ilyen rovatot is bevezettek: „Költőtársamról". A költő lehet a barátom, de az igazság ennél drágább! SCSIPACSOV: Megéltem keserű iróniáját, Vlagyimir Fjodorovics. Például gyakran hívnak fel valamelyik szerkesztőségből: „Sztyepan Petrovics, nem írna bírálatot erről vagy arról a költőről?" Én mindig azt mondom: „Kérjék meg valamelyik kritikust, ők sokkal jobban megírják." „Nem, mi azt akarjuk, hogy költő írjon róla." Meddig fogják még lekezelni a kritikusokat? Talán kevés tehetséges és értelmes ember dolgozik nálunk ezen a téren?! Hivatásos kritika, objektív és gondos műbírálat nélkül nehéz a munkánk, elveszíthetjük kritikai érzékünket, s aztán nem fogjuk tudni, mi a jő, mi a rossz. Nem ártana például, ha néha a kritikusok belepillantanának egykötetes, kétkötetes, őtkötetes műveinkbe. Mi tagadás, egyes költők a sorok mennyiségét hajszolva felduzzasztott köteteket adnak ki, aztán sokat vesztenek az olvasó szemében, sőt egészen elveszítik az olva-: sót. Ezért a sok költészeti limlom között gyakran elvész az az élő, Frons Mosereel: Szőlő (fametszet) VÍTÉZSLAV NEZVAL: Szüret A szőlőkből Ősszel alkonyidőn Nők s férfiak Csapatai vonulnak Fejükön széles szőlőskosarak A nők hajában szőlőfürt rejtélyesek Mint lámpásaik A hajuk tekergő kígyó Ma este senki se fáradt Villám cikkan Valahol messze a ciszternák A pirosruhás hölgy is itt van A termésnek örülnek a gazdák Felemelik az övükre akasztott üvegeket Egymást kívánják férfiak asszonyok Borivók éneke csap lányok ölébe Egymásután kihunynak a lampionok Meteor fut le az égen A szőlőhegyeken túl távoli városok Árnyba merülve Égnek pocsolyák torha rönkök Rejtett örvények lidércfényei Hallgasd a távoli zeneszót A csókok az óraketyegést mimelik Száz közül egy talál haza A szüntelen távoli szüretet csillagos ég koronázza Lator László fordítása LACO NOVOMESKÝ: Kefülojéf a várof fölött Madarak, felhők, szentek útján jártunk, s hirtelen félelem markolta szívemet: a gép kanyart vetett s keringve billegett. Megdőlt a föld alattunk, s a városok, a nevetséges semmiségek, ferde talajon dülöngéltek. S elém tárult egy szem-nem-látta korszak: fölrémlett a szörnyű világvég, a városok a folyóktól ezüstös mélységekbe omoltok, mint lomb, ha villám tépi le a fáról, s lesodorja a tetőről a zápor. Amikor újra földre szálltunk, a romlás képe fönt maradt a fellegekkel; közelről szilárd épület világunk. Csakhogy a fecskéknek ki mondja ezt el, s ki a kőszáli sasnak, hogy megértse? megfeketült tekintetünkben ott él az ősidőktől sorsúnk iszonya és sorsunk megvetése. Rónay György fordítása