Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-08 / 278. szám, szombat

1. Az istenek partja A Kelet történetét utolérhetetlen szlnességgel felelevenítő pergamenek egyikén-másikán úgy szerepel Libanon, mint az „istenek partja". Saját szememmel győződtem meg róla, hogy ebben a romantikus, sokat ígérő elnevezésben semmi túlzás nincs. Libanon, ez a miniatűr ország szerényen húzódik meg a Földközi-tenger partján. A magasból szemlélve olyan, mint parányi kagyló, amelyet partra vetettek, majd békében ott felejtettek a tenger égszínkék hullámai. Közelebbről már valamivel nagyobbnak látszik.. Egy ősi, keleti ország, amely a modern Nyugat huszadik századbeli, színes ruháját öltötte magára. De csak meg kell emelni a színes leplet, hogy előtűnjék alóla hat évezred kultúrájának, hódításainak legedákat regélő millió nyoma. Libanon alaposan kivette részét a népek mozgásából. Kicsi területén egymást váltották a föníciaiak, a görögök, a rómaiak, az arabok és a középkori Európa keresztes hadai. Ezek mind-mind a történelem homályába tűntek. Emlékeiket azonban gondosan megőrizték a marcona tekintetű várak, vízvezetékek, utak és kikötők, az istenek tiszteletére emelt templomok romjai. Lépten-nyomon a történelemmel találkozik itt az ember. S ezek a rövid találkozások teszik igazán teljessé a mai, élettől duzzadó Libanonról alkotott képat. Természeti szépség és történelem A tenger partján húzódó sík vidéket zordon hegyek koszorúzzák. Kétmillió ember él az ország korszerű városaiban, a hegyek oldalán és a völgyek ölén meghúzódó parányi falvakban. A völgyekben örökzöld cédrusok, a hegyek tetején vakítóan csillogó hó. Errefelé természetesnek számít, hogy a napsütéses délelőtt jót lubickol az ember a tenger hús vizében, délután pedig felmegy a hegyekbe — síelni. A libanoni ember hagyományos vendégszeretete példabeszéd számba megy. De nem marad el e tekintetben maga az örökké kedélyesen mosolygó ország sem. Valósággal magához öleli a látogatot. Nincs olyan embertípus, akinek ne tudna valami különlegeset, számára is elfogadhatót nyújtani. Akit esetleg nem érdekelnek a természeti szépségek, azt bizohnyal megnyerik a történelem kőbe vésett maradványai. S ha valakit még ez is hidegen hagyna, ott van számára a szórakoztatóan költséges Casitta, a mindig népes játékpalota. Akit úntat a nagyvárosok zajos kőrengetege, elmehet az idegnyugtató hegyekbe és elgyönyörködhet a hegyi szállások virágrengetegében, vagy éppen a magasból alázúduló vízesések örökké ugyanaz és mégsem monoton zajában. Tündérország ez a javából. Tündérek nélkül. Mert ugyanolyan emberek, szegények és gazdagok, koldusok és milliomosok lakják, mint a Kelet sok más országát. Arról azonban egy pillanatra sem tud megfeledkezni az ember, hpgy itt, ezen a kis területen alkották meg az ABC-t, Indították el a népeket és civilizációkat egymáshoz kapcsoló betűket világhódító útjukra. Libanon különösen barátságos augusztusban. Napközben olyan meleg van errefelé, mint mondjuk Nyugat-Afrikában. De estére lehűl a levegő. Mire a felhőkarcolókkal égretörésben versenyző minaretek tornyaiban megszólal a műezzin hangja (mondanom sem kell, hogy magnetofon-szalagról!), a nappali forróság nyomtalanul eltűnik és átadja helyét a tengeri széllel kevert hűvösségnek. Ekkor élénkül meg amúgy igazában Libanon. Emberek tömege lepi el a városok keskeny, sikátorszerű, vagy éppen széles útvonalait. Cseréli ki tapasztalatait, váltja be pénzét árukra, keleti és nyugati érdekességekre, közönséges használati cikkekre. Minden talpalatnyi föld terem Első látásra olyan érzés támad az emberben, hogy az egész Libanon egy nagy humbug. Tenger, virág és szikla. Amikor azonban kocsiba ülsz és végigL1BANONI BAZÁR. A szerző felvételei. száguldasz az országon — s ehhez két nap tökéletesen elegendő — megváltozik a véleményed. Amerre a szem ellát, minden talpalatnyi föld megművelt. Néhány öles területen termesztik a világhíres libanoni szőlőt és gyümölcsöt. Helyenként hatalmas gyárkémények festik barnára a kék eget. A tengerpart szikláin létesített tárolókba szélkerekek segítségével emelik fel a vizet, hogy sót pároljanak belőle. A vészes gyorsasággal száguldozó gépkocsik mellett békésen ballagnak az árukkal, gyümölcsös kosarakkal megrakott szamarak és öszvérek. A falvakban nem kivétel a szépen megépített kőház, s a városokban virágzik az üzleti élet. Azt mondják, Libanonban egy évből háromszáz napon át süt a nap. Ha ez igaz, akkor az is, hogy lakóinak nem háromszáz, hanem háromszázhatvanöt napon át kell fáradozniuk azért, hogy Libanon az maradjon ami, — a Kelet egyik legdinamikusabban fejlődő központja. A szín és a pompa, a jólét és a gazdagság nem tévesztheti meg a figyelmesen körültekintő külföldi látogatót. A libanoni gazdagság színes kulisszái mögött is ott húzódik a Keleten oly jólismert és mindenfelé tapasztalható szegénység. Hercedes taxiba ülhetsz, de a sofőr nem azonos a tulajdonossal. Keresetének csak elenyésző százalékát kapja. A csillogó kirakatok előtt sok a rongyos, éhező ember. Nem mindenki számára tejjel-mézzel folyó Kánaán az „istenek partja". A prosperitás főleg azokra terjeszti ki áldásos hatását, akiknek tökéjük van, vagy akiknek a rokonai Afrika országaiban élve zsákmányolják ki a feketék százezreit. Majd hazaküldik a profitot, hogy otthon szép legyen az élet. Bejrúttól nem messze, egy épület tetején hatalmas Krisztusszobor emelkedik. Krisztus kitárja áldást osztó karját Libanon fölé. Áldásából azonban csak annak jut, akinek pénze is van. Az „istenek partján" sem olyan könnyű elégedett és boldog embernek lenni ... KIKÖTŐI CSENDÉLET. IÖVÖ SZOMBATON RÉSZ: ÁZSIA KAPU)A KÖVETKEZIK A BEFEJEZŐ | z országúton ívkapu és ez a plakát fogadja az utast: „Szívélyesen üdvözöljük a szabadság ősi földjén, San Marinóban!" Nincsenek határőrök és vámőrök. Ugyanazok a dombok, ugyanazok a szőlők, ugyanazok az arcok. Csak az autók rendszámjelzése változik: fehér táblán három betű — RSM, azaz San Marino Köztársaság. Túl vagyunk Olaszország határán, mégis olaszul beszélnek, gondolkoznak és élnek itt az emberek. LEGENDÁS MÚLT A 60 négyzetkilométer területű San Marino a világ legkisebb, ugyanakkor legősibb köztársasága, amely mindössze egy hegyen fekszik. Állítólag 301-ben keletkezett. A szűkszavú krónikás szerint nem egészen 1700 évvel ezelőtt egy Marino nevű kovács megszökött a dalmát szigetekről. Üldözött és éhező barátai is vele menekültek egy lélekvesztőn. Csónakjuk napokig hányódott a viharos tengeren, míg végül földet ért. A menekültek a parttól 30 kilométerre egy magas hegyen menedéket találtak, s új | hazájukat Monte Titanónak, [í azaz Titán-hegynek nevezték el. Ott, a megközelíthetetlen sziklák között rejtőztek el a római légiók, a barbár törzsek elől. A kis állam hoszszú időn át szegény és jelentéktelen volt. Az aszfaltút és a drótkötélpálya kiépítéséig idegen csapatok számára úgyszólván bevehetetlen volt. S amikor mindkettő elkészült, a világ minden részéből özönlöttek San Marinóba a turisták, akiknek egyáltalán nem volt érdekük, hogy e köztársaságot valamilyen más országhoz csatolják. A VIHAROS JELEN A Népház fűtetlen szobájában ülünk. Általában itt tartja üléseit az 1100 tagot számláló San Marino-i Kommunista Párt titkársága. Gasperoni elvtárs, a párt titkára ecseteli a párt nehéz útját. A második világháború után a kommunisták a szocialistákkal szövetségben hatalomra jutottak. Akkor még nem voltak tapasztalataik. A törpeállamot azonban irányítani kellett, ki kellett építeni a pártot, meg kellett tanulni gazdálkodni. — Milyen tapasztalataink lettek volna ... Partizánokból egyszerre miniszterek lettek. Erted mi várt ránk — szólt közbe Barulli elvtárs, a titkárság tagja. Valóban „szűztalajt kellett feltörniük". Leküzdötték a háború utáni zilált állapotokat, az éhséget, a munkanélküliséget. Törvényt hoztak a feles gazdálkodásról, amely véget vetett a falun dívó félfeudális rendszernek. San Marino társadalombiztosítási rendszere — az 1945-től 1957ig hatalmon levő szocialista— kommunista kormánykoalíció Diűve — a tőkés világ egyik legfejlettebb biztosítási rendszere. Néhány év alatt eltüntették az angol bombázások nyomait. — Kis üzemeket kezdtünk építeni. Megjelent a munkásosztály ott, ahol azelőtt csak földművesek voltak — mondja Gasperoni elvtárs. San Marino határain túl hidegháború dühöngött. Az olasz kormánykörök mindent elkövettek, hogy letörjék a kis demokratikus köztársaságot. Visszatartották a különegyezmény alapján San Marinónak folyósított segélyt, megakadályozták, hogy az ország belső eszközökhöz jusson. Néhány évvel ezelőtt 14 ezer rendőr és carabinieri állta el a San Marinóba vezető utakat, s elvágta az országot az élelmiszer- és üzeimanyagellátástól. 14 ezer marcona fegyveres 17 ezer lakosú ország ellen! Miért vetettek be az olasz kormánykörök tekintélyes rendőrosztagokat egy 200 főnyi „hadsereggel" rendelkező állam ellen? A lényeg az, hogy San Marinóban „pronunziamento" ment végbe. A kereszténydemokraták a szocialista párti renegátokkal együtt összeesküvést szőttek a kommunista—szocialista kormány megbuktatására. A munkások és a parasztok támogatását élvező kormány félhónapig tartotta magát, s csak a csendőrök fellépése után tört meg az ellenállása. — Tudod, mi történt a puccs után? — mondja Gasperoni. — Bűnperek, kitelepítések, elbocsátások. A nép vezetőit együttvéve 136 évi börtönre ítélték. Csak a tiltakozó mozgalom akadályozta meg az ítéletek végrehajtását. — Persze az államfordulat után Róma igen bőkezű lett. Az amerikaiak is kölcsönt adtak. De jobb lett ettől a dolgozók sorsa? — kapcsolódik beszélgetésünkbe Nanni elvtárs, szakszervezeti funkcionárius. SAN MARINÓ-I VASÁRNAP San Marinőban vasárnap senki sem pihen. Ilyenkor mindenki üzlettel van elfoglalva. Görbe kis utcákban üzletek, kioszkok, bárok, vendéglők, kávéházak várják a turistákat. Sokszor bizony a családi kötelékek szilárdságát veszélyeztetik. A veszély abban rejlik, hogy a férfiak nem tudnak ellenállni a híres helyi bor- és konyakfajták vonzóerejének, amelyeket ötletesen árusítanak: fonott vagy csavartüvegekben, illetve három- és ötliteres hordókban. Minden turista köteles legalább egy üveg muskátot venni. Nagyon keresett az itteni konyak, amelynek címkéjét nem három csillag, hanem az ország címerében levő három bástya díszíti. A nőket viszont a hosszabb élettartamú cikkek: táskák, kendők, bundák stb. vonzzák, amelyekkel a San Marinó-i piac szintén bőven ellátott. A gyerekeknek is van miből választaniuk a érdekesebbnél érdekesebb babák, állatfigurák, cowboypisztolyok, játékvonatok ... Valóságos játékbirodalom. A szép képeslapokon és emléktárgyakon kívül van még San Marinóban vagy 17 ezer ember, egy csomó falu, több tucat szálloda, négy politikai párt, néhány nemzeti egyenruhás katona, 60 képviselő, két kormányfői tisztet betöltő kapitányrégens, két gyár, hazai bélyeg és egy festői börtön, amelybe a kormány vasárnaponként a turisták örömére becsukat valamilyen rendbontót. A San Marinó-1 hadsereg évente kétszer kivonul díszszemlére. A két „nagy nap" április 1. és október 1., amikor a parlament — az Altalános Főtanács megválasztja a kapitány-régenseket. Hat hónapon át ők a kormányhatalom képviselői. Elnökölnek a családfők ülésén — az arengón, az Általános Főtanácsban és az állami kongresszusban (minisztertanácson). Azt mondják, Napoleon egyszer javasolta San Marino Köztársaságnak, hogy gyarapítsa területét. Megvételre kínálta neki az Adriai-tenger partvidékének egy darabját Rimini kikötővel. A San Marinó-iak visszautasították a francia diktátor javaslatát. „Mi védjük a magunkét, máséra nincs szükségünk" — hangzott a válaszuk. Szomorú lenne, ha ez az 1700 éves köztársaság éppen napjainkban nem tudná megvédeni függetlenségét. 1966. X. 1. V. JERMAKOV SAN MARINÓ-I RIPORTJA