Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-01 / 271. szám, szombat

A

KADNAK emberek, akik azt állítják: a múlt néhanapján még ma is visszajár kísérteni. Mondjam azt, hogy nem? Mondhat valaki egyáltalán nemet az igazságra? Egy példa: néhány nappal ezelőtt egy levélre figyeltem fel szerkesztőségi postánkban. írója Szolik Milán, bratislavai lakos. Ahogy később megtudtam, olyan dolgos, becsületes ember, akire azt szokták mondani, hogy tényleg a ma embere. Az, amit mi idősebbek múltnak nevezünk, számára jóformán csak ködös, rossz emlék. Levelében sem esik szó a múltról, mégis ... Talán úgy is mondhatnám: a sorok mögött feldereng a múlt. Levelében nem mond semmi különöset. Azt írta csupán, hogy sürgősen szeretne megtanulni németül, csak nem tudja, hol kezdje, hogyan fogjon hozzá. Tanácsoljunk neki valamit. Egyszerű tanácskérő levél, olyan, amilyent százával kap szerkesztőségünk. Csupán a riporter ösztöne súg valamit: nézz csak jobban utána, mert lappang valami a sorok között. Miért olyan sürgős Szolik Milánnak a német nyelv!? Kerestem a találkozót a levél Írójával. Kerestem, hogy feltegyem neki az egyetlen kérdést: miért akarja magát sürgősen német szóra fogni. A találkozóra rövidesen sor került. A kérdést is feltettem. Persze, akkor még magam sem gondoltam, hogy a felelet egy egész történet, egy tragédia, amelynek szomorú mozzanatai még a múltban íródtak. S

ZOLIK MILÁN mindössze harminc esztendős. Szőke, pirospozsgás, kékszemű fiatalember. Néhány évvel ezelőtt Felső-Csallóközből jött Bratislavába. Annak idején az ácsmesterséget tanulta ki, de mégis a mezőgazdaságban találta meg a helyét. Jelenleg a Bratislava—Vajnory-i EFSZ tagja. Sofőrködik a szövetkezet teherautóján. Három gyermek édesapja. Ahogy így, beszélgetés közben jobban szemügyre veszem, valamin mégis megakad a tekintetem: a szeme körül árulkodó ráncok mintha azt gának, a kisebbiket az édesanyja vitte magával. — Édesapámmal bejártam a fél világot — emlékezik most Szolik Milán. Később Felsőpatonyban telepedtünk le. Édesapám megnősült. Én mostohát kaptam. Egészen ötvennégyig Halágyik Milán volt a nevem. Ekkor tudtam meg — amikor már az irataimat kellett beszereznem —, hogy az én nevem ta nyugton Milánt. Rövidesen hallotta, hogy egyedül, saját erejéből aligha jutna sokra, de jó lenne, ha a Vöröskereszthez fordulna. Megtette. Ezután két esztendő telt el. Már-már föladta a reményt, amikor levelet kapott a Vöröskereszttől. A sorokból megtudta, hogy Ausztriában, Kottingburgban él egy Paul Szolik nevű TESTVEREK, *

kik érti

k EGYMÁS SZAVAT mondanák: nem lehetett könynyű ez a harminc esztendő. Jómaga sem tagadja, hogy többször is hajótörést szenvedett, míg végre révbe jutott. Ha azonban a föltett kérdésre feleletet akarunk kapni, nem elég, ha csak a mai Szolik Milánt ismerjük meg. Az út, a fonál visszavezet a múltba. Szolik Milán harminc esztendővel ezelőtt született Ligetfalun. Édesapja, Halágyik József Érsekújvár környékéről, mun-. kát kereső kőművessegédként vetődött ide. Itt ismerkedett meg egy Komárom vidéki lánynyál. Az ismeretségből szerelem lett. Szerelem, de nem házasság. Nem volt mire házasodniuk.Törődtek is ők akkor ezzel. Harminchatban megszületett az első gyermekük: Milán. Majd két esztendőre rá megjött öcsikéje is. Aztán itt megszakadt a történet. Ma már nehéz volna bizonyosat mondani, okokat, érveket felsorakoztatni, de tény, hogy Halágyi Józsefék útja kettévált. A két testvér soha többé nem látta egymást. A nagyobbik fiút az apja követelte manem Halágyik, hanem Szolik, Szolik Milán. Édesanyám után vezettek be az anyakönyvbe. Később megtudta azt is, hogy édesanyja valahol Pezinok környékén él. — Az életben egyszer találkoztam édesanyámmal — folytatja szomorúan. — Ö jött hozzám. Valami nagy bajba keveredett. Erről azonban nem szeretnék beszélni. Mégis az édesanyám volt... Később aztán hírét vettem, hogy valamelyik kórházban meghalt. P

atonyban azonban akadtak olyan emberek, akik tudtak édesapja és édesanyja viszonyáról. És amikor Milán maga is érdeklődni kezdett a dolgok iránt, fülébe jutott az is, hogy ketten voltak testvérek. Azt a másikat, az öcscsét édesanyja vitte magával. Vajon hol lehet most, egyáltalában életben maradt-e? Édesapjától tudta meg, hogy különválásukkor édesanyja Bécs felé vette útját, és hogy öccse hibás lábbal született. Egyik lába rövidebb volt. Az a tudat, hogy valahol édestestvére él, egy percre sem hagyegyén. A lába ennek is hibás. Már volt remény. És Szolik Milán megírta első levelét Paul Szolik kotttngburgi lakosnak. A levélváltásból kiderült, hogy Szolik Milán jó nyomon jár. Majd levél útján találkát beszéltek meg. Szolik Milán hajóra ült. Így utazott Bécsbe. Ide kellett öcscsének is eljutnia. — Amikor kiszálltam a hajóból — emlékezik vissza — kicsit megszeppentem. Mi lesz, ha mégsem jön el? Mihez kezdjek ebben a vadidegen világban? Kitől érdeklődjem, hiszen a nyelvüket sem értem. Egyszerre csak hallom ám, hogy a nevemen szólítanak: Milán! Mit tagadjam, sírtunk mind a ketten. De mindennél rosszabb volt, hogy nem tudtunk szót váltani. Mert rájöttek, hogy bár testvérek, egy vérből, húsbői valók, mégis más-más emberek, még egymás szavát sem értik, nem tudnak mit mondani egymásnak. Az eltelt évtizedek áthághatatlan falat emeltek közéjük. Hát nem borzasztó az, amikor testvér nem érti a testvére szavát? A

találkozó után, amelyen csak tolmács útján tudtak szót váltani, Paul Szolik szeme is felnyílt. Nevelőszülei sem titkolóztak tovább. Amiről eddig hallgattak, most elmondták, elbeszélték: A kottingburgi katonai tábor konyháján dolgozott egy magyar asszonyka. Amíg munkában volt, nálunk hagyta kisfiát. Egyszer aztán hiába várták haza. Számukra örökre eltűnt. És a kis Pault ők nevelték ... Osztrák emberré. Ma már ő is huszonnyolc esztendős, családos ember. Gépkezelő az egyik kisebb villanytelepen. — Most októberben újra felkeresem az öcsémet — újságolja örömmel Szolik Milán. Már az útlevél is a zsebemben van. Nekem könnyebb, jobban futja az utazgatásra. És most újból kezdődik minden elölről. Hiába volna ezernyi mondanivalójuk. Tolmács nélkül most sem értenek szót. Szolik Milán azonban elhatározta, hogy mire harmadszor megy öccséhez, már nem lesz szüksége tolmácsra. A téli hónapokban, amikor a szövetkezetben is kev.esebb a munka, megtanul németül. Magyar létére a szlovák nyelvvel is könnyen megbirkózott. A

kérdés feleletet kapott. Mert már tudjuk, miért akar Szolik Milán németül tanulni. Levele most is itt fekszik íróasztalomon. Rajta a megjegyzés: Elintézve. Szolik Milán rövidesen nekigyűrkőzik a tanulásnak. Számunkra is jóleső érzés, hogy segíthettünk abban, hogy Szolik Milán akarata mielőbb lerombolhassa azt a válaszfalat, amelyet a múlt, az embertelen történelem emelt a két testvér közé. SZARKA ISTVÁN v. Wif mmmii>* AZ IDEGENFORGALOM növekedésével arányosan fu'.<ozö!.ák a keresleí e klllünf^te emléktárgyak iránt. A szarvasagancsukat feldolgozó martini kisüzem figyelembe veszi ezt az egyre nagyubb keresletet; növeli az igen tetszetős diszgombok, dísztűk, emléktárgyak gyártását. (Bachan felv.) 27. Egyébiránt azt a Jurkát ugyancsak nem ismerte senki igazán az osztályban. Egy nagyrabecsült építész fia volt, és hogy mindig frissen vasalt ruhában jelent meg az iskolában és már gyerekkorában megtanult angolul: mindez mintegy magától értetődőnek tetszett - Goncsarov tehetős családban nőtt fel. Egyszer azonban Litvak elment hozzájuk, hogy korcsolyázni hívja barátját, s egy félénk külsejű, ittas férfi nyitott ajtót. - Jurkát keresi? — kérdezte, a magázással hízelegve Borkának, s ezzel zavarba ejtve a fiút. — Jurocska nincs itthon . . . Ezenközben ijedten hátratekingetett a mögötte megjelenő goromba arcú, teimetes fiatalasszonyra, sután hadonászott, mintegy igyekezve csillapítani, és még távolabbról is áradt belőle a pálinkaszag. Ez volt Goncsarov apja. És mikor Jurka megtudta, hogy Litvak náluk járt és látta az apját, annyira elpirult, hogy a könnye is kibuggyant, és Borka azontúl sokáig érezte magán ellenséges pillantását. S csak utóbb, mikor a bizalom helyreállt közöttük, Goncsarov csak akkor mutatta meg barátjának az anyja fényképét: nagyon-nagyon fiatal, barnára sült nő, mezítláb áll a homokban, trikóblúzban és szaténszoknyában, s a vállán tartja még egészen aprócska fiát. És ebből a napfényben fürdő nőalakból annyi boldogság sugárzott, hogy a fényképet szemlélő Borka Litvaknak összeszorult a szíve: tudta, hogy Jurka anyja már nem él. Egy üzemi Komszomol-bizottságnak volt a titkára, az üzemben robbanás történt, és az asszony ottpusztult. Akkortól fogva a férje lassacskán inni kezdett, a háztartási alkalmazott pedig — az a durva, vörös arcú, termetes asszony t- idővel kezébe kaparintotta az egész házat meg az apát is. És Jurka, aki szánta iszákossá lett, akarattalan gyáva apját — megvetette ezért, és sohasem tudta megbocsátani neki. Az egész osztályból csupán Petyka Moszkalenko, és most Borka Litvak tudott róla, hogy Goncsarov, aki mindig tiszta ingben és csillogó cipőben jelenik meg az iskolában — maga mossa, vasalja és stoppolja a ruháit. És íme, ezen az éjszakán, a vonuló csapatok zűrzavarában összetalálkozott a frontra vezető úton a két iskolatárs, s most együtt üldögéltek a fedezékben. önmagán senki sem veszi észre az elszállt éveket. Esztendők során Borka Litvak, a Verekedéstől és fizikai fájdalomtól félő gyerek, sovány, szikár férfivá érett, s hegyes ádámcsutkája mozgott, mikor szokatlanul mély basszusán megszólalt. És most ezt mondta zengő basszushangján: - Tudod, ha nekem akkor egy szóval is elárulod, én mindent otthagyok és utánad megyek a katonaiskolába. Goncsarov mosolygott sapkaellenzője alatt, a barátjára nézett. Azokban oz években csakugyan együtt készültek a történész szakra. Ha visszaemlékszik, az osztályuk többsége nem a matematikához, nem a fizikához, hanem a történelemhez vonzódott. A fiúk megérezték a végbemenő események históriai jelentőségét. Spartacus és az elnyomott rabok sok más felkelését megismerve, s az ugyanazon vérrel öntözött párizsi kommün barrikódjait megismerve, az egész emberi történelem folytatóinak érezték magukat, amelyben az ő népük új oldalt nyitott ezerkilencszáztizenhétben. Hitték és tudták, hogy az eljövendő osztályharcokban sok kivételes tennivaló vár mindegyikükre, mely minden erejüket igénybe veszi, de ugyanakkor készek voltak adott parancsra egyszerű közkatonákként küzdeni. Goncsarov most már nem emlékezett pontosan, hogyan is történt a dolog és mivel volt kapcsolatban, de egyszer csak ráébredt, hogy az osztályharc, amelyre mindannyian készültek, nem majd egyszer várja őket, hanem már meg is kezdődött, hiszen Németországban a fasizmus jutott hatalomra. Ráeszmélt, hogy a történelem tanulmányozására lesz még idő, de a történelmet megvédelmezni most kell. És elment oda, ahol megítélése szerint az adott pillanatban az első vonal húzódott. Egyedül tette ezt az osztályban, amikor a többiek még valamennyien az iskolapadban ültek. És íme, most összetalálkoztak a háborúban, de más-más minőségben. Borkát egyedül a hazaszeretet vitte sebesen a harcba: nem a tudásával, hanem közemberként akart küzdeni. Elhitette a kiegészítő parancsnokkal, hogy mesterlövész. Ez jellemző rá, holott voltaképpen azt sem tudja pontosan, vajon melyik végén s hogyan kell megtölteni az ezernyolcszpzkilencvenegy per harmincas típusú puskát. És most mégis boldog, hogy összetalálkoztak, és együtt üldögélnek a fedezékben. - Mondd csak, Borka — szólalt meg Goncsarov — emlékszel még Irinka Zsdanovára? Hisz valamikor szerelmes voltál belé. Mégpedig teljesen reménytelenül: ezt mindannyian tudtuk. — A legmulatságosabb az, hogy még mindig szerelmes vagyok belé. És azt már végképp nem fogod elhinni, hogy van egy kislányunk. Egy ilyen picike kislány. 28. és szintén Irinka. Légy szíves ne mereszd rám úgy a szemed, mert olykor még magam is kételkedem a dologban. Ámde a kislányunk: vitathatatlan tény. Mikor a karomba kapom, — hinnem kell. — Lám, mi történik, mikor az igazi férfiak bevonulnak katonáknak, és otthon hagyják a szemrevaló fehérnépet! — sóhajtotta Goncsarov szinte ünnepélyesen, és úgy nézett Litvakra, mintha hirtelen megnőtt volna a szemében. Ekkor a felderítő o szögtávcsőhöz hívta: — üteg parancsnok elvtárs! — Mi történt? — kérdezte a tiszt, még mindig a barátjára nézve. — Nézzen csak bele. Kész színielőadás, becsületszavamra. A felderítő görbén elmosolyodott, és rosszallóan lebiggyesztette szélfújta, cserepes ajkát. Goncsarov sajnálta féligszítt cigarettáját, egy-kétszer nagyot szippontott: belőle, a napfényben erősen hunyorogva eltaposta a csikket és felállt a szögtávcsőhöz, közben bekapcsolva gimnasztyorkája gallérját. A megfigyelőpontot a magaslat elülső hajlatán ásták, a németek felé nézett a sűrű fűben, és fűvel is álcázták, mely már fonnyadozott a napsütésben. Goncsarov érezte a friss széna illatát, miközben szeméhez igazította az ugyancsak fűcsomókkal álcázott szögtávcsövet. Gabonaföld terült el alant; a sárguló, selymes táblákon szélborzolta, széles hullámok futottak végig, mint az árnyak. S a gabona közt mindenütt aknavetők, kiskaliberű ágyúk rejtőztek — kisebbnagyobb fedezékek, lövészgödrök húzódtak meg. A megannyi ember, aki mellig beásta magát a földbe s gödörtől gödörig szaladgált, teljesen rejtve volt a táblában; innen, a magaslatról, Goncsarov látta a hátukat. Távolabb, ahol a gabonaföld véget ért, újabb állások húzódtak: oz első vonal. Azt gyalogság töltötte meg. (Folytatjuk) 1968. X. 1.