Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-31 / 300. szám, hétfő

A Csehszlovák Köztársaság megalakulása és az államosítás A Rudé právo október 28-i számában vezércikket közölt fan Fojtik tollából, Október 28 címmel. A cikket elvi jelentőségénél, figyelemre méltó új megállapításainál fogva, a fenti címmel az alábbiakban közöljük. M

ikor 1918. október 28-án a prágai reggeli újságok közölték, hogy Andrássy külügyminiszter beleegyezett Wilson fegyverszüneti feltételeibe, Prága lakossága kitódult a város utcáira és úgy vélve, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia már kapitulált, elkezdte leszaggatni a gyűlölt állami címereket, s kifüggeszteni nemzeti lobogóit. A Nemzeti Bizottság, amely magában tömörítette az egykorú cseh politikai pártokat, s júliusi átszervezése után a hatalom átvételére készült, a prágai nép nevében a Vencel téren meghirdette „a csehszlovák állam önállóságát". Dr. Rašin, akit ekkor megbíztak a Nemzeti Bizottság akaratának tolmácsolásával — dr. Kramáŕ, a Nemzeti Bizottság elnöke ugyanis Genfbe utazott, ahol Beneš-sel tárgyalt az eseményekről, s így csak utólag szerezhetett tudomást róluk, akár csak a külföldi Nemzeti Tanács — fontosnak tartotta hangsúlyozni, kinek köszönhetjük önállóságunkat. „Felszabadítóink, Masaryk és Wilson" — jelentette ki manifesztumában — „nem szabad, hogy csalódjanak azon meggyőződésükben, hogy olyan nép számára vívták ki a szabadságot, amely képes önmaga felett uralkodni..." Ugyanaznap a Nemzeti Bizottság igazgatásába vette a katonai gabona-intézetet, két nappal később pedig elfoglalta az országos közigazgatási bizottságot, a helytartóságot, s a katonai parancsnokságot. Október 30-án Martinban a közös állami élet mellett foglaltak állást a szlovák nemzet képviselői is. Igy tehát az önálló állam és a hatalom átvételének kihirdetésére kis híján az Osztrák-Magyar Monarchia fegyverletétele előtt került sor. Mikor november 5-én dr. Kramáŕ visszatér Genfből, nyomban az állomáson ünnepi beszédet tart, amelyben kijelenti, hogy államunk „szabad, demokratikus és népi köztársaság lesz". Ezzel azt szögezi le, amit már természetesnek tekintettek. Említésre méltó azonban, hogy még akkor is, amikor Svájcba indult (október 22-én), komolyan számolt egy monarchiával, amelynek trónjára orosz dinasztia került volna. Masaryk, aki a Világforradalom című könyvében megemlékezik erről a tényről, hozzáteszi: — „ám Benešnek, a külföldi helyzetről szóló jelentése benyomása alatt elfogadta a köztársasági programot." Miképpen tudta a „külföldi helyzetről szóló jelentés" ily hirtelen befolyásolni a közismert cár-barátot, hogy hajlandó volt az élenjáró köztársasági szerepét vállalni? H |a a történelmi eseményeket csupán, mint kiváló egyének cselekedeteit szemléljük, könnyen olyan igyekezet eredményének láthatjuk, amelynek rugói belső indítékok, s így csupán az erkölcs időfeletti kategóriáiban jellemezhetjük őket. Tekintet nélkül arra, vajon feltételezzük-e, hogy a feladatokat jóelőre felosztották (a gondviselés, ahogy példának okáért Wilhelm vagy Hitler állította), vagy azon a véleményen vagyunk, hogy a tárgyaló személyek „teljes autonóm személyiségek", akkor nem marad egyéb hátra, mint engednünk az idealisztikus történetírás csábításainak és a történelmet olyan legendák könyvévé tennünk, amelyben a tömeg — hősök, a jóért és igazságért küzdő X. 31. nemes harcosok által — hagyja magát felvilágosítani és vezettet5

ni, vagy ellenkezőleg, olyan gonosztevők és demagógok által hagyni magunkat elragadtat1966. ni, akik felfordulást és összeesküvéseket koholnak. A valóságban úgy áll a dolog, hogy ha a személyiségek egyáltalán hatással akarnak lenni környezetükre, nem is szólva a tör-' ténelmi eseményekről, tudniok kell „alávetni" magukat a kor és a környezet hatásainak és oiyan követelményeket tolmácsolniok, amelyeket a kor szült. Bebizonyítják, hogy nem azok, akik minden körülmények között visszavonhatatlanul kitartanak a maguk álláspontja mellett, hanem olyan emberek, akik új feladatokkal is meg tudnak birkózni. Dr. Kramáf 1918 novemberének elején nem lehetett monarchista. Valóban úgy cselekedett, ahogy azt a „körülmények" megkívánták tőle: alávetette magát osztálya adott érdekeinek Ezeknek az érdekeknek az elemzése érdekes követ keztetésekhez vezetne: határozottan fel kellene figyelnünk arra, hogy a cseh burzsoázia abban az időpontban mennyire azonosította magát a népakarattal, ami nemcsak arra jogosította fel, hogy a nép nevében lépjen fel, hanem azt is lehetővé tette, hogy kulcspozíciókat foglaljon el az új államalakulatban. A legdurvább hiba lenne, ha utólag minden képviselőjét egyformán ítélnénk meg. Amennyiben dr. Kramáŕ rövidesen fénytelen volt elhagyni a miniszterelnöki széket, ez egyebek közt arról is tanúskodik, hogy milyen lényeges különbség volt példának okáért közötte és Masaryk elnök között, akinek tekintélyét, mint az állam megalapítójáét, általánosan elismerték. Ez az elemzés hozzásegítene bennünket a későbbi fejlődés megértéséhez is, amely a burzsoá politikusok egy részét bűntársakká tette a München előtti köztársaság tragikus végzetében, másrészt pedig olyan tehetetlen figyelőkké, akik azon a véleményen voltak, hogy mindent menthetnek engedményekkel és a rend fenntartására való felhívásokkal. E

z a fejlődés már kezdetben adva volt; attól a pillanattól datálódik, amikor úgy döntöttek, hogy az új köztársaság nem valósítja meg az Ígért szociális változások programját — a szociáldemokrácia forradalmi szárnyának 1920-as vereségétől. Amennyiben a nép később megértette, hogy Mün-t chennel a burzsoázia mint egész, véglegesen elvesztette jogát arra, hogy a nemzetet képviselje, le is vonta ebből a következtetéseket. Az állami lét megbízható alapokon álló felújításának, az önállóság tartós biztosításának érdekében a nemzeti és demokratikus forradalom törvényszerűen meszszeható korrekciókat végzett államiságunk alapelvei terén. Az új népi demokratikus hatalom legfontosabb intézkedése a nagytőke kisajátítása — az államosítás volt. München igazságos helyrehozatalának aktusa volt ez, s meg kell jegyeznünk, hogy 1939-től fogva ezt követelte minden fontosabb fa1 sisztaellenes harci csoport. 1945 október 24-én, amikor aláírták az államosításról szóló rendeleteket, 1918 október 23nak hagyományából indultak ki, s e két dátumot egybekötötte a nép igyekezete, hogy megnyissa a szocialista fejlődés útját. Magától értetődő és kívánatos volt ez nem csupán a történelmi tapasztalatok szempontjából, de tekintettel azon események jellegzetességére is, amelyek között létrejött az első köztársaság. Mivel nem az égből hullott alá és nem ls a jó és nemes Wilson bácsi ajándéka volt, Ugyanígy az egyes tényezők, mindenekelőtt Masaryk minden igyekezete, — jóllehet tiszteletre méltó és teljes elismerést érdemlő volt —, aligha járt volna sikerrel, ha nem azon széles körű mozgalom hátterében fejlődik, amelyet nem Antant államférfiainak megkésett kijelentései hívtak életre, hanem az az esemény, amelynek hatósugara messze meghaladta mindazt, amit kortársai feltételeztek: az 1917. évi oroszországi forradalom. Már e forradalom burzsoá demokratikus fázisáról is azt írja Masaryk, hogy általánosan fellobbantotta a köztársasági szellemet. Október után döntő fordulat áll be a frontokon; a béke utáni vágy napról napra növekszik, a hátországot egyre gyakrabban rázzák meg az éhezők megmozdulásai. Az Októberi Forradalom leleplezte a monarchia korhadtságát, nyilvánvalóan bebizonyította a tömegek tehetetlenségéről szóló ősrégi előítéletet. Számukra rendkívül fontos volt, hogy megmutatta a szocialista mozgalom egységében álló nemzeti szabadsághoz vezető utat. Akkor mutatott példát, amikor a központi hatalmak számára, amelyek nemzeteiket a háborúba kergették, a helyzet tarthatatlanná vált. Egyáltalán nem értenénk meg ezt a kort, ha nem tudatosítanánk, hogy október 28-át megelőzte október 14-e —, az a nap, amikor a Szocialista Tanács általános sztrájkot rendezett, amely betetőzte népünk tiltakozó akcióit a Habsburg elnyomás ellen. A

bolsevik forradalom lelkesedést szült, megszilárdította a szabadságvágyat, ám rettegést is keltett: ez a rettegés késztette menekülésre a vereséget szenvedett monarchistákat: a burzsoáziát viszont olyan tettekre vezette, amelyek aljasságát nem feledtük el. A burzsoázia már akkor is megpróbálta kihasználni a népek szabadságvágyát osztályérdekei érvényesítésére, mint például a csehszlovák légiók szibériai tevékenysége esetében. A wilsoni legenda hosszú ideig jellemezte, hogy az az ausztrofil, aki gyakorlatilag egészen 1918-ig meg volt győződve az osztrák császárság fenntartásának szükségéről, miképpen számolt önállóságukkal szovjetellenes terveiben. A történelem ezúttal is helyrehozta, amit heh' + re kellett hozni. Az utolsók kö> zött voltunk, akik hivatalosan elismerték a Szovjetuniót: Ma népünknek a Szovjetunió népével való szövetségét olyan szerződés rögzíti, amely nem csupán a szuverén jogok kölcsönös tiszteletben tartása egyszerű államközi kapcsolatát fejezi ki, hanem egyúttal a társadalmi viszonyok és azon történelmi helyzet mélységes változásainak kifejezője is, amelyben népünk a szocialista közösség országainak népeivel vállvetve teremti meg jövőjét azokra az elvekre építve, amelyekkel az Októberi Forradalom oly erősen befolyásolta már államunk létrejöttét is. Október 28-a állami szabadságunk és függetlenségünk, első köztársaságunk létrejöttének napja. Fontos lépés volt ez már a félfeudális Ausztria-Magyarország létéhez hasonlítva is. A hosszan tartó idegen uralom végét jelentette, nemzetébresztőink álmainak beteljesültét, a nemzeti önállóságunkért vívott harcok betetőzásét. Rendkívül nagy jelentősége volt a burzsoá demokratikus köztársaság megalakulásának a szlovák nemzet létének szempontjából is. A München előtti köztársaság aránylag előnyös bázis volt a munkásosztály és minden dolgozó szociális harcainak kibontakozására. Demokráciáját távolról sem véletlenül vették védelmükbe a kommunisták, a fasizmus elleni küzdelem legkövetkezetesebb harcosai, akik a köztársaságot védelmezték a müncheni árulók ellen. M

ai, szocialista államunk, népünk 48 esztendővel előtti felszabadító és demokratikus igyekezetéből és általában múltunk haladó hagyományaiból indult ki. Teljes joggal. Mindig ls kötelességünk volt, hogy kiálljunk ezek mellett. Jan Zrzavy: Kávéházban (olaj) A Nabucco bemutatása és a látogatottság problémáia A SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ fennállásának 45 esztendeje alatt művészi dolgozóinak egyetlen nemzedéke sem érezte annak szükségét, hogy bemutassa Verdi korai operáját, a Nabuccót. Ennélfogva joggal vetődik fel a kérdés, miért került sor erre épp napjainkban (a bemutató előadás 1966. október 22 én volt). E tény okai távolról sem örvendetesek. Tisztában kell lennünk ugyanis azzal, hogy a Nabucco mostani bemutatásának okai nem művésziek vagy etikaiak, hanem külső, a művészet területén kívül eső körülményekből erednek. A mai helyzetben, amikor operaszínházainknak szembe kell nézniök a látogatottság égető problémájával, az ízlés és a művészi ninőség színvonalának csökkentése árán is olyan darabokhoz nyúlnak, amelyekbe reményüket vethetik s feltételezik, hogy ezek a darabok felkeltik a közönség érdeklődését. Ahol eddig a Nabuccót a lentebbi okoknál fogva színre vitték (Kassa, Prága), nem maradt el a várt közönségsiker. E tekintetben Bratislava sem kivétel. Az, ami a Nabucco bratislavai bemutatója körül lejátszódott, erősen emlékeztetett a tömegpszichózisra. A bratislavai opera dolgozói már évek óta nem emlékeznek akkora érdeklődésre hazai bemutató iránt, mint amekkora a Nabucco esetében nyilvánult meg. MIKÉPPEN MAGYARÁZHATNÁNK meg ezt az óriási érdeklődést — a Nabucco iránt? Hogy helyes választ adhassunk a kérdésre, komoly zenei-szociológiai tanulmányt kellene írnunk. Az érdeklődés egyik fő oka nyilván az lesz, ami miatt egyes színházak felvették a Nabuccót* repertoárjukra: a „Zsidók kórusának" óriási népszerűsége, amely a rádióból belekerült úgyszólván a nép zenei tudatába. A Nabuccóval kapcsolatban ismét bebizonyosodott, hogy milyen nagy szerepet játszhat a tömegek zenei nevelésében a rádió és a televízió. Szeretnénk remélni, hogy a rádió és televízió hatása következtében egyszer az emberek ugyanilyen érdeklődéssel tódulnak majd nem csupán Verdi és Puccini, hanem R. Štrauss, L. Janáček, Suchoň és Cikker műveinek előadásaira is. Most pedig néhány szót magáról az előadásról. Ogy vélem, azok, akik csaknem áhítattal és szinte csodában reménykedve várták a Nabucco előadását, megtekintése után talán némileg csalódottak lesznek. Jóllehet a fiatal, kezdő Verdi a Nabucco 1842-ben a milánói La Scalában megrendezett ősbemutatójával élete első nagy sikerét érte el, e műve többi alketásához mérten nem eléggé khejező operának tűnik. Egy híres s bárminő mesteri kórus és két-három további szám még nem jelent valóban jó operát. JÚLIUS GYERMEK rendező sok munkát fektetett a Nabucco előadásába. Revíziónak vetette alá, a tulajdon koncepciójúnak megfelelően módosította, amely az időnfeletti etikai kategóriák hangsúlyozásán alapul: úgy mutatja be az operát, mint tiltakozást az elnyomás, a zsarnokság és a jogfosztás ellen. Hangsúlyozza minden nemzet és faj szabadságának gondolatát. Nagyra kell értékelnünk, hogv Gyermeknek ebből a naiv, sok tekintetben nem logikus és sablonszerűén konvencionális szövegkönyvből sikerült kifejezésre juttatnia az említett etikai értékeket. Ezt mindenekelőtt oly módon érte el, hogy a Nabuccót nem csupán mint nagy és látványos operát mutatta ba (egyébiránt a Nabucco kétségtelenül az), hanem inkább az elnyomott és jogfosztott emberek kollektív drámájaként. A rendező e célkitűzését támogatja P. Gábor gyakorlati színpadképe is, amely azonban helyenként túlságosan Józan, sőt szinte aszketikus. Kiesnek viszont ebből a keretből a prágai Marcel Pokorný kosztümjei, amelyek tarkaságukkal, rikító voltukkal a külső dekoráció legfőbb hordozói. NÉHÁNY SZÉP énekes-teljesítmény kétségtelenül a bemutató sikere. Itt mindenekelőtt Ondrej Malachovskýra gondolunk, aki Zakariás próféta szerepében csakugyan jó teljesítményt nyújtott. Ugyanígy kellemes meglepetést szerzett az ostravai Jan Kyzlink is. Elena Kittnárová, az opera új „szerzeménye", Abigail szerepében élt a lehetőséggel, amelyet ez a szsrep kínál. A többiek, mint Margita Česányiová (Abigail), Bohuš Hanák és Juraj Martvoft (Nabucco), Imrich Jakúbek (Ismael) a tőlük megszokott megbízható teljesítményt nyújtották. Ugyanez áll Yvetta Czihalovára és Nina Hazuchovára is Fenena kisebb szerepében. A Ján Valach betanította kórusrészletek csekély kivételektől eltekintve meggyőző hatást keltettek. Saj< nos, a rendezőnek a nagy karjelenetekben nem sikerült a kórust mozgás tekintetében megfelelően aktivizálni. így volt ez példának okáért a híres „Va, pensiero" kórus esetében, amely itt csak zenei szám maradt. Gerhard Auertől már jobb teljesítményeket is láttunk. A LÁTOGATOTTSÁG terén a helyzet számos operaszínházunkban mind ez ideig szinte kritikus. E bonyolult jelenség okait itt nem áll módunkban elemezni. Ugyanakkor azonban nem segít az sem, ha csak siránkozni fogunk ezen. A színházak vezetőségei kiutat keresve ebből a helyzetből, s menteni akarván a menthetőt, gyakran eszmeiesztétikai engedmények árán is a legnépszerűbb darabokat mutatják bej amelyeket fejlettebb ízlésű közönség előtt már aligha mutathatnának be. A fentebbi megállapítás áll a Nabucco bratislavai bemutatójára is. Mert egyetlen színház sem létezhet közönség nélkül. A. G.