Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-31 / 300. szám, hétfő

Ferd inand Hložník képei A DOSZTOJEVSZKIJ sori Művész Házban Ferdinand Hložník mutatja be két évtizedes művészi termésének' keresztmetszetét. A .lárom Vtremban sorjázó temperák és vásznak érzékenyen jelzik a művésznek mélyből felfakadó élményeit, dús képzeletét. A festőink középnemzedékéhez tartozó Hložník a második világháború vérgőzös atmoszféráját ós kegyetlen történéseit tükrözik 1946—47-beli müvei. Társadalmi felelősségérzettel, tiszta emberséggel s forró pá fosszál foglal állást az oktalan gyűlölség és öldöklés ellen. Sű rű, sötét drámaiságú légkörben jelennek meg a „Menekülők" a „Felkelés öt ja", a „Sortűz" Színeik expresszívek, torzulá saik picassoi hatást mutatnak i— A „Szomorúság" erős fekete körvonalak közé fogott asszonya s madara rouaulti felfogású. — A két évvel későbbi, gondolati és érzelmi hátterű csendéletei leegyszerűsített rajzúak, enyhülést éreztetők. konstruktív felépítésű kisebb képei a gyermekkor emlékeit, a svederníki otthont, a falusi házat, az udvart jeleníti meg. AZ 50 ES ÉVEK VÉGÉN a mély gyökerű, gyítrő íš.iiátiyeii újból felszínre kerülnek s a tragikus eseményeket tömör csupa feszültség-kénekbe sűríti. Kísértenek a „GvCjtőtábor" csonttá aszott figurái, s a „Temető". a látott valóság ábrázolása háttérbe szorul, a hangsúly most a kifejezésen van. S a történeti szemléletet böl cseleti váltja fel. Ismétlődő motívumokat, még ép gyökerű de sebzett, meggyötört ágú f á kat látunk, és vergődő, pusztu lásba hulló madártesteket. Felettük gyilkos gépmadarak raja húz el, s irgalmatlan zöldek, fájón mély vörösek, komor kékek között terjesztik a pusztulást. A 60-AS ÉVEK új fejlődési szakaszt nyitnak meg F. Hlož nik piktúrájában. Képei több jelentésűek s a látottakon túl a lét lényegét és törvényszerűségét mondják. A ma pusztulásnak induló fát gyökerei tovább táplálják s jövőre újra lombosodik. És a halódó ma darak közül is életben marad néhány. Költői kifejezésű vásznain már jóformán megszűnik az ábrázolási szándék, csupán a tárgyak erősen leegyszerűsített elemei tűnnek fel. A semleges, vagy telt színű háttér ben egy-egy épület, ember

1 alak, gyötrött állatfej, vagy a hold-korong sejlik elő. Bonyolult metafórák a „Szürke na pok" és az „Éjszakák", a „Tűz" és a „Dráma", a „Torzók" és a „Fájdalom", Sorsok" és „Halott harcosok". Érzelmi hatást ki váltó színeinek kifejező ereje szól belőlük a szemlélőkhöz. — Ecsetje szenvedélyes járását olykor nyugtalan struktúrák jelzik („Szétlőtt fal", a „Seb"). A „VILÁGEGYETEM" izgal mas parádévá tárul s a vona lak és tónusok kavargásában egy-egy meleg vörös folt izzik biztatón. S érvényesül az örök elv: „Élni!" BÁRKÄNY JENŰNÉ A konzervgyárak értesitik a fogyasztókat, hogy üzemeik elegendő mennyiségű savanyú káposztát készítenek és így a fogyasztók mái most hozzájuthatnak kedvelt ételeikhez, mint például a sült disznóhús káposztával, sült kacsa vagy liba káposztával. A savanyú káposzta egyébként — különösen nyers állapotban — más ételek mellé is tálalható, mint kiváló körítés. Tisztelt fogyasztók, kérjék és vásárolják a savanyú káposztát! Gazdogitják asztalukat és biztosítják a szervezet C-vitamin szükségletét. ÚP-670 A Lityeraturnaja Gazata amerikai forrásból kBzlí egy fijságíróno beszélgetését Hemingway özvegyével, akit férje „Miss Mary"-nek nevezett. Az alábbiakban rSvidített formában ismertetjük az interjú éredekesebb részeit. ÜJSÁGlRÖNÖ: Milyen különös, miss Mary, hogy ön New Yorkban él, abban a városban, amelyet Hemingway úgy gyűlölt, hogy soha sem bírta ki ott sokáig. MISS MARY: Én is gyűlölöm. Piszkos, lármás város ... Hogy akkor mégis miért élek itt, hát.., a kiadók, ügyvédek a fő baj. Hanem a súlyos, igen súlyos idegösszeroppanás. Azt nem állíthatnám, hogy foglalkozott az öngyilkosság gon dolatával. ön látta azt a feljegyzést, amelyet három hónappal azelőtt a születésnapomra írt. Ki hinné, hogy ezt egy olyan ember írta, aki öngyilkosságot forgat a fejében I Persze, emlékszem a betegsége néhány epizódjára... a legutolsó napokban voltak bizonyos jelek... De ezekről nem szeretnék beszélni, mert úgy érzem, hogy nem tartoznak a széles publikumra. ÜJSÁGlRÖNÖ: Mégis meg kell HEMINGWAY UTOLSÓ NAPJAI és jegyzők itt vannak. Tudia, könnyebb nekem ott, ahol nem voltunk annyit együtt. Az igazi otthonom Kubában van. Néha azt álmodom, hogy visszatérek oda, de aztán felébredek és azt mondom magamnak: nem. Hiszen akkor bemennék az ebédlőbe, megpillantanám a karosszéket, az íróasztalt, leülnék az asztal mellé és várnám, hogy egyszer csak belép.. ÜJSÁGlRÖNÖ: ön azt mondta az előbb, hogy „ott végzett magával". Azt hiszem, most Ismerte el először, hogy öngyilkosság történt. Eddig — a tények ellenére — minden alkalommal azt mondta, hogy Hemingway halála véletlen baleset volt. MISS MARY: Nem, ő agyon lőtte magát, öngyilkos lett. Ez történt, így történt, nem vitás. Csak nagyon sokáig még magamnak sem vallottam be az igazságot. Ez olyan védekezés féle volt saját magammal szemben, mint amikor az embert megütik és ösztönösen megfeszíti izmait, hogy enyhítsen a fájdalmán, amikor eltakarja az arcát, vagy teste köré fonja a karjait. Én így védekeztem: el akartam hitetni saját magammal, hogy az egész a vélet len műve volt. Ha beismertem volna az igazságot, nem bírtam volna el idegileg; egyszerűen megállt volna az eszem. Hamarosan azonban rájöttem, hogy butaság továbbra is azzal áltatni magam, hogy véletlen szerencsétlenség, baleset volt. ÜJSÁGlRÖNÖ: Miss Mary, ön azt mondja, hogy a férje beteg volt. Mi volt a baja? MISS MARY: Amikor 1960 novemberében a mayói kórházban feküdt, nagyon magas volt a vérnyomása. De nem ez volt öntől valamit kérdeznem, Miss Mary. Egyesek azt állítják, hogy Hemingway életének utolsó hónapjaiban rádöbbent, hogy nem képes többé alkotni és ezért végzett magával. Igaz lenne ez? MISS MARY: Nem, ostoba kitalálás az egész. Ernest 1961. július 2-án lett öngyilkos, és legalább 1961 tavaszáig rendszeresen dolgozott. Még a mayói kórházban Is, ahol 1961. januárját töltötte. A Vándorünnepet írta. Ezelőtt pedig a Veszedelmes nyár című, bikaviadalokról szóló könyvén dolgozott. Közel 150 ezer szót írt. Csodálatos oldalaki Utolsó percig dolgozott, még Ketchumban is, amikor második alkalommal tért haza a klinikáról. Ketchumban, mint mindig, reggel hatkor kelt és besötétedésig dolgozott. Ez állandó szokása volt. Egyetlenegyszer sem fordult elő. hogy este vagy éjszaka írt volna. Néha már pirkadatkor felkelt. Aznap reggel. emlékszem, hat óra körül felébredtem és vizet ittam. Ö már fenn volt. Mindig korán feküdt le, hogy korán kelhessen. Éppen ezért nem is csodálkoztam, hogy már talpon van . . . Űjra elaludtam. Általában később keltem, mint ő, úgy hét óra tájban ... A lövés dördülésére riadtam fel .. Mire rátaláltam, már meghalt... ÜJSÁGlRÖNÖ: Mindenkit nagyon érdekelne, hogy Hemingway hátrahagyott művei közül melveket jelenteti majd meg? MISS MARY: Negyven font kézirat maradt utána. Ernest rengeteget írt, ez volt az élete, de sohasem sietett a megjelentetésükkel. Ha befejezett egy regényt vagy elbeszélést, betette a havannai bankban bérelt széfjébe és néha évekig ott hevertette. Egyszer mondta is, hogy ném akarja minden írását megjelentetni, hiába is ostromolják a kiadók. Miért is kellett volna engednie a könyvkiadók kérésének? Elég pénze volt ahhoz, hogv úgy élien. ahogy neki tetszik. Eddig még csak egy könyv megjelentetéséhez járultam hozzá: a Vándorünnephez. Ebben az esetben azért döntöttem így, mert tudtam, hogy ő is hamarosan ezt akarta tenni. Egv vagy két regénye maradt még: a Veszedelmes nyárra gondolok és arra, amely a Karib-tengeren játszódik le. Rengeteg elbeszélés maradt utána. Legközelebb a második regény jelenik meg, már dolgozom rajta a kiadóval. ÜJSÁGlRÖNÖ: Néhány évvel ezelőtt Európában az a hír járta, hogy mindaz, amit Hemingway megírt Az öreg halász és és a tenger-ben, a valóságban is megtörtént. Az egészet egv halász beszélte volna el az írónak, aki egy csónakot ígért a történetért. Ha lehet hinni a mendemondának, Hemingway nem vette meg neki a csónakot. MISS MARY: Hallottam errőL De hát ön el tudja képzelni, hogy Ernest arra pazarolta az idejét, hogy csónakért történetet cseréljen? Mi, Ernesttel állandóan hallottunk hasonló történeteket, Kubában nincs olyan halász, aki ne tudna egy történetet valami óriási halról. ÜJSÁGlRÖNÖ: Szeretném, ha elmondaná, miss Mary, hogy látta-e Hemingway Az öreg halász és a tenger-bői készült filmjét? MISS MARY: Jobb, ha nem beszélünk azokról a filmekről, amelyeket Ernest műveiből készítettek. Az összes közül csak egyetlenegy tetszett neki, az, amelyik A bérgyilkosok című elbeszélésből készült. Ami a többit illeti, sokat meg sem nézett, csak engem küldött el. Például a Búcsú a fegyverektől címűt is csak én láttam, viszont együtt néztük meg a Fiestá-t. Ernest sehogysem értette, hogy miért forgatták ezt a filmet Spanyolország helyett Mexikóban? A bikák olyan aprók voltak, mint ez az asztalka itt és az arcok sem voltak spanyolosak. Ernest, aki mindig pedáns és pontos volt, folyvást ezt hajtogatta: „Hát most •nézd meg ezt az arcot, van benne valami is, ami spanyolos?" Ilyenkor szinte tajtékzott. Aztán azt mondta: „Na, gyerünk, igyunk valamit, hogy elfelejtsük ..." 75. Szinte érintve a kalászokat, fenyegetőn kibontakozva és növekedve, repülőgép suhant a levegőben a zengő sivítás nyomában, de ő maga mintegy nesztelenül. iJatatatatata!" - kelepelt a géppuskája a zúgáson, a levegő sűrűjén keresztül, és az egész gép, szárnyain fehér lángokat lobbantva, óriásivá növekedett. - Tűz! - ordította Scserbatov, közvetlen közelről látva a hatalmas repülőgépet, és felmutatott rá. - Minden puskából: tűz! Ámde a gép légcsavarjától űzött tömör zúgás belevágott a fülekbe, és egyszeriben elnyelte az emberi hangot. Amikor a „Stukák" ledobták bombáikat és elrepültek, a mezőn egymás után emelkedtek fel a gabonából a katonák. Egymás szavába vágva, harsány hangon beszéltek, nevettek, hadonásztak. S ha ebben a percben akad köztük egyetlen józan, bizonyára részegnek nézi valamennyi társát. Életben maradva, megrészegültek az élettől és hallatlan élességgel érzékelték; t r>ercben még képtelenek voltak a halottakra gondolni. Bizonytalan érzésekkel jöttek oda egymás után a parancsnokok Scserbatovhoz. Mindegyikük ipnrl"vH~« a kívülálló szemével teicmteni magára és visszaemlékezni, hogy a bombázás alatt nem volt-e a viselkedésében valami, omiért most szégyenkeznie kellem. És különös igyekezettel veregették le magukról a port s igazították meg gimnasztyorkájukat, és mintegy véletlenül bajtársuk szeme közé nézve iparkodtak saját magukról olvasni benne. Az átélt megaláztatás után mindnyájan zavarban volak. De még feszélyezettebbek voltak azok, akik a bombázás alatt távolabb futottak, s most mindenki szeme láttára utolsóknak baktattak oda. Úgy érezték magukat, mintha gyávaságon érték volna őket. Scserbatov körülpillantott, meglátta Priscsemihint és összeráncolta homlokát. Bántó és kellemetlen volt most látnia azt az embert, akire az imént ráordított. Priscsemihin azonban teljes mértékben átérezte bűnét, mivel ez az egész kellemetlenség az ő ezredének körzetében történt a hadtestparancsnokkal, s mivel az ezredben halottak voltak. Kiadva utasításait és továbbra is kerülve tekintetével az alezredest, Scserbatov a kocsijához indult, amely óvatosan előbújt a bokrok közül és közeledett felé. Most már ha akarja, akkor sem tudott volna visszaemlékezni, mi késztette rá, hogy ordítozzon a Priscsemihinnel. A bombázás után — mint mindenki — ő is felfokozottan érzékelte az életet. A tábornok a kíséretében levő tisztek élén haladt; levette fejéről a tányérsapkát és leütögette róla a port. Volt most valami fiatalos a járásában, egész alakjában, görönggyel teleszóródott vállában: mintha súlyos terhet dobott volna le róla. Felmérte, mit jelent ez a bombázás, amibe itt véletlenül belekerült. A németek azt vetették be ellene, amit leggyorsabban az áttörés helyére irányíthattak: a légierejüket. S most már, nyomon követve az ő, Scserbatov minden lépését, mindaddig bombázni fognak, amíg ide nem érnek a jóval lassúbb páncélosok meg a gyalogság. De legalább a várakozásnak vége. És már ez is jelent valamit. - Nos? — kérdezte a tábornok megfogva a kocsi ajtókilincsét, és Trojnyikovra nézett. — Érted, mit jelentett ez a bombázás? - Fejével az ég felé intett, ahol a távolból már hallatszott az újabb hullámban közeledő bombázógépek zúgása. - Ásd be magad. Most már nem kell soká várakoznunk. Az egyik ezredet meg a tüzérséged egy részét vidd tartalékba. Nyomban láss hozzá, mert később nem lesz hol hozzálátnod. És rámosolygott Trojnyikovra meg a többiekre, mintha azt mondaná: „Ez minden. A harcban találkozunk." És hangosan így szólt: — Eriggy az egységedhez! Azzal beült a kocsiba, az első ülésre és becsapta az ajtót. A sofőr az ablakon keresztül felsandított az égre, megfordult és beletaposott a gázpedálba. A két autó egymás mellől ellentétes irányban iramodott neki, lassan oszladozó porfelhőt hagyva maga után a rátörő zúgás után elcsendesülő úton. Scserbatov ült az autóban és gondolataiba merült. Egyenest a harc felé igyekezett, és már érezte magában az összecsapás feltámadó izgalmát. TIZENKETTEDIK FEJEZET Mire beállt az éjszaka, az egész látóhatáron lánggal lobogtak a németek által felgyújtott falvak és tanyák. A csupa korom, csupa hamu katonák megpörkölődött gimnasztyorkában futkostak házról házra, oltották a tüzet, ámde újabb gépek jöttek s mint óriási tábortüzekre, lehajították bombáikat a lángban álló falvakra. És az általános pusztulás, tűzvész és halál közepete villámsebesen terjedt el a hír, hogy a németek jelzéseket kapnak a földről. És mindenütt kutatni kezdték az árulókat meg az átöltözködött kémeket. Az egyik községben elfogtak egy tanítót. Nem odavalósi volt: három éve költözött oda a családjával, letelepedett a faluvégén, és valaki - utóbb már ki se derült, kicsoda saját szemével látta, amint a légitámadás idején fényjeleket adott a német 76. repülőgépeknek, hogy hová (dobják a bombákat. Éjszaka törtek rá, kézilámpák sugara szúrt bele a ház sötétjébe, amely első pillanatban lakatlannak látszott. Lámpát gyújtottak s meglátok a tanítót falfehéren, mint tettenért bűnözőt, és nyomban megértettek mindent. Megragadták. A felesége - simahajú, állapotos aszszony — odarohant, hogy visszarántsa, megmarkolta a katona karját, gimnasztyorkáját, és szüntelenül jajveszékelt; a holtra rémült gyerekek is üvöltve sírni kezdtek. Csupán ebben a pillanatban lehetett még szó habozásról, kételkedésről. De hogy mielőbb végezzenek az üggyel és ne hallgassák az asszony idegtépő kiáltozását, lökdösődve és egymást akadályozva a sötétben, az ajtó felé tuszkolták a tanítót, letépték magukról az asszony kezét, elsőször odavetve neki némi reményt: „Majd ott tisztázzák..." — de később már némán, makacsul, dühödten a harctól, kiáltozástól, és sírástól . . . A lángoló házak között szorongó, nyomakodó tömeg egyre nőtt, a kiszáradt ajkak lihegése egyetlen mohó lélegzetté olvadt össze. S akik az imént még kérdezősködtek, a következő percben már a jólértesültek fölényével magyarázták, hol és milyen körülmények között fogták el ezt az embert, aki jelzéseket adott a németeknek, ütlegelni kezdték. Egy kéz megrántotta a gallérját - a torkánál lepattantak a gombok. A tanító meggörnyedve elfedte karjával a fejét, s védelmet keresve a kísérőihez húzódott; azokhoz az emberekhez, akik erőszakkal ľfjffl] elvonszolták a házából, s akik most kö- \liMJj rülvették, hisz ők feleltek az életéért. És az ő hátukon, nyakukon is sorjáztak az 1986. ütések, amiért a tömeg nem férkőzhetett x a tanítóhoz ... (Folytatjuk) #1