Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-22 / 292. szám, szombat

— Jó napot, elvtárs. — Jó napot... Foglaljon helyet. — Nem, hagyja csak... Nem ülök sokat... A színdarab miatt jöttem. — Milyen színdarab miatt? — Amit egy hónappal ezelőtt küldtem ... Egy ló szenvedései. Egyfelvonásos. Műkedvelőknek. — Nem tetszett megkapni a válaszunkat? — Eh ... Azt megkaptam... De nem értek egyet vele ... — Kérem, beszéljük meg. — Igen, természetesen ... r — ön bukaresti? — Igen, bukaresti vagyok. Azaz a szülővárosom tulajdonképpen Turnu. — Severin? VALENTIN SILVESTRU (RNK): nom, s kissé elmaradtam az általános műveltség dolgában ... — Hát igen, maguknak is vannak nehézségeik ... Azonkívül rébuszológus is. — Igen? — Igeeen. Keresztrejtvényeket csinál. Tudja, olyan kis kockákba: fehér-fekete, fehér-fekete, nagyon jópofa dolog. De sok fejtöréssel jár. Nagyon sokkal. Mert ki kell jönnie vízszintesen és függőlegesen is. S amikor rombusz alakú ... ne is beszéljünk róla ... — Segít neki? — Magától értetődik — hiszen ő is segít nekem. Látja, hogy volt a színdarabbal is. Azt mondja egyszer nekem: csak ülsz itthon hiába, miért nem írsz valamit? írjál egyfelvonásost, az könynyű, tegyél bele falusi témát... Tudja, kicsi koromban nyáron mindig kimentünk Turnuból falura a nagyszüleimhez, úgyhogy valamennyit értek is hozzá, nem? — Valószínűleg ... SZENVEDÉSEI — Nem. Magurele. De miután férjhez mentem... a férjemhez... aki bukaresti volt... természetes, hogy... — Hát persze, hogy természetes. f-- Megeredt az eső, ha jól látom. — Jót tesz a kukoricának ... — Tudja, én nem vagyok -hivatásos írónő. Csak úgy nekifogtam színdarabot írni, mert a férjem rábeszélt: írj csak, szükségük van rá. — Kinek? — Hát a műkedvelőknek... A férjem ügyvéd volt, most beszerző az Agevacoopnál, de azért sokat foglalkozik az Ilyen Intellektuális dolgokkal is, úgyhogy nehogy azt tessék hinni... — Á, dehogy, dehogy ... — Cikkei is jelennek meg a „Kert, szőlő és gyümölcsös"-ben. — Az micsoda? — Egy folyóirat. Nem ismeri? — Tetszik tudni, az utóbbi időben rengeteg színdarabot kellett elolvas— S aztán jártam gimnáziumba is. S a színház már lánykoromban nagyon érdekelt. Nem volt olyan turné Turnuban, hogy elszalasszam. Tanase, Leonard és mind ... az az ízével... várjon csak, hogy ls volt... előbb a balett jött, aztán a férfi, egy sátor... nomáddal, az akkori divat szerint. A nőn szalmakalap volt és egy fátyol... — Tehát... — Csak azért mondom, hogy lássa, engem se a gólya költött. De nem pénzért írtam, mert annyi idealizmust én ls megengedhetek magamnak, bár a férjem mondja, ha elfogadják, nem fizetek rá. Azonban éppen erről van szó, nem akarják elfogadni. — A Népi Alkotások Központi Házánál tetszett próbálkozni? — Ne is beszéljünk róluk. Kereken visszautasították. Aztán elküldtem a Művelődési Útmutatónak is. Hátha közlik. Hh! Helyszűke miatt... Már két éve. — Két éve ülnek rajta a szerkesztőségben? — Dehogy. Már két éve küldözgetem különböző elvtársaknak és intézményeknek. A férjem, ha utazik valahová, magával viszi az aktatáskájában, és mindenütt hagy egyet-egyet. Mostanig huszonnyolc példányban másoltam le. Az talán semmi? De látja, protekció nélkül nem boldogulok. Ha nem ismerik az embert, nem törődnek vele ... — De azt tetszett írni nekünk, hogy mindenhonnan válaszoltak. — Igen. De nem mindenhonnan. Például a Földművelésügyi Minisztérium még nem válaszolt. Máshol meg igen sok változtatást kértek. Az egyik színháznál — már el is felejtettem, melyiknél — rögtön megnézem a noteszben, a művészeti tanács gyűlésen foglalkozott vele, s megbízta az irodalmi titkárt, hogy válaszoljon. Az meg azt mondja, hogy itt írjak hozzá, ott húzzak ki, és végül azt tanácsolja, fejlesszem tovább, mert „van benne valami". — Nem határozta meg, hogy milyen irányba fejlessze tovább? —• Nem, s nem is világos előttem. Most Szilágysomlyóról várok eredményt. Látom, hogy másképp nem megy, én is egy kis elvtelenséghez folyamodom: az egyik sógornőm unokahúga jóban van a rajoni kultúrház igazgatójának a menyével. Mit lehessen tudni, melyik bokorból ugrik ki a nyúl? Szerintem ideológia van benne, rövid, mai — Kicsoda? — A darab! Hát nem arról van sző? — Az egyik sógornőjéről beszélt, az unokahúgáról, egy kultúrházról, s kissé összezavartam... Bocsásson meg... — Igen. Mert kezdő vagyok és ismeretlen, senki sem vesz komolyan. — A darabot, amit írt, elsősorban is nagyon nehéz volna előadni. A rendkívül hosszú szerzői utasítás szerint a főszereplő — egy szenvedő 16, amelynek az egész előadás alatt a színpadon kell maradnia szenvedő pózban, s közben egy sereg szereplő hosszas értekezéseket folytat körülötte. — És ebben mi a nem jó, ha szabad kérdeznem? — Nehéz elképzelni, hogy egy húsvér ló több mint egy óráig tudna a színpadon csendben szenvedni. Köztudomású, hogy ezek az állatok nagyon érzékenyek, s egy szokatlan mozdulat, például a súgó részéről, ellenőrizetlen reakciókat váltana ki a hősből, amelytől tönkremennének a díszletek, s pánik törne ki a nézőtéren. — De mi szükség van súgóra? S azonkívül világosan megírtam azt is, hogy egy nagyon szelíd lovat kell választani. Lehet egy kanca is. Meg kell kötni valamivel és kész. — Tekintetbe véve azonban, hogy akik körülötte beszélgetnek, mindegyre ütögetik a farát, a nyakát, a hátát, amint ön előírja, elképzelhető, hogy ez a teremtmény legalábbis némi jeleit mutatja majd a nyugtalanságnak. — Eh! Minek olyan igényesnek lenni, hiszen csak műkedvelőkről van szó. — De a ló nem műkedvelő, hanem hivatásos ló — ha úgy vesszük. Másodsorban pedig, ön azt írja elő, hogy a ló időnként helyeseljen az egyik" szereplőnek, aki őt sajnálja. Ezt miként látja megoldhatónak? r=- Hát bólogasson, nem? — És hogy vegyék rá a bólogatásr;:? — Ugyan! Sohase látta még, hogyan bólogatnak a lovak? — Láttam, csakhogy néha a tagadás jeleként bólogatnak. És akkor mit kezd? — Kivehetem ezt a dolgot. — Jól van. Menjünk tovább. Szegény pára több mint egy órát szenved. Miért? — Igazságtalanul. Kiderül a végén, hogy íosszul patkolták meg. — És mi a darab mondanivalója? — Hogy legyünk figyelmesek. Hogy jól patkoljunk. — És az egésznek mi a köze a kollektív gazdasághoz? — Hát nem írtam meg, hogy a kollektíva lova? Vagy nem olvasta elég figyelmesen? — De igen. Megfeszített figyelemmel olvastam. De ezen a zárójelbe tett utaláson kívül nem fedeztem fel semmi más kapcsolatot a kollektív gazdaság életével. — Elhagyhatom. — Az utalást? Nem, a zárójelt. — Azzal még nem megyünk sokra. — Látom már, hogy itt sem kapok segítséget. — Meg kell őszintén mondanom: az ön írásának semmi köze sincs a színházhoz. — Eh ... hagyjuk ... a végén úgyis befutok vele ... — Gondolja? — Persze... A férjem beszélni fog a lóversenytéren, mert ott is van színjátszócsoport, s én magam fogom rendezni. Turnuban ugyanis minden évzáró ünnepélyen az igazgatónő engem tett oda a műsort bejelenteni és a színpadon a rendre vigyázni... Tehát nem közlik? — Nem látok rá lehetőséget. — Így írjon az ember műkedvelőknek. — Tessék? — Semmi. Jó napot, elvtárs... Megyek, elállt az eső... S máskor legyen ön is elvszerűbb ... Mert nem mindennap születik egy színdarab ... Sz. R. fordítása » ÉS amikor jelentették neki,, hány embert tettek hűvösre, haragosan így szólt: „Ebből elég!" Scserbatov a későbbiek során égető szégyenérzettel gondolt vissza rá, hogyan is hallgatta mindezt, hogy örvendezett és maga is terjesztette a mendemondákat... Ámde abban a pillanatban csupán egyvalamit látott ebben a tényben, hogy elkövetkezik az enyhülés időszaka. Még nemrégiben jelent meg a karikatúra: tüskés, fekete vaskesztyű szánalmas kis emberkét fog marokra, aki kilógatja hosszú nyelvét. Ez volt „Jozsov kesztyűje". És lám, Jozsov már nem él. És ez szintén jó jel. Az az újjáéledés, amely feltámadt Scserbatovban, most minden embert eltöltött. Az ország hallatlan ütemben épített, fogadta a sarkutazókat, ünnepelte hőseit. Friss muzsikával kezdődött a nap. Pattogtak az indulók, Dunajevszkij dalai megpezsdítették a vért. E dalok hallatán kitágult a tüdő, vidámabban dobbantak a léptek. És Scserbatov csakíwL-i hamar útnak indult, hogy az egész országot keresztülutazva, eljusson a TávolKeletre, új szolgálati helyére. Itt, ezen S 22 a '°i

o

n csitultak el a polgárháború utolsó ágyúlövései, itt ért végett Scserbatov O

harcban eltöltött ifjúsága. És most ismét oda utazott. És újra fiatal volt, csak 63. úgy feszült benne az erő, és kemény, igazi munkára vágyott. Ó, mennyire áhítozott utána! Hogy voltak kétségekkel teli napok? Scserbatov átélte mindezt, és látta, amint a házukban egymás után hunytak ki az ablakok, az épület elnéptelenedett, de aztán újra megtelt lakókkal. És most már más emberek: frissen borotvált és jóllakott férfiak léptek ki reggelenként a kapun, s ültek be személyi gépkocsijukba, amelynek ülése szinte még őrizte az elődjük testének melegét, és megérkezve elfoglalták helyüket a nemrégiben megürült munkakörben. És egész megjelenésükből sugárzott a szilárd magabiztosság. Mintha velük sohasem eshetne meg az, ami elődjük sorsa lett, és az élet érverése, amely mindaddig szaporán, szaggatottan lüktetett, az ő megjelenésükkel nyomban visszanyerné szabályos ritmusát. * • * Scserbatov visszatette a könyvet a polcra és mellédugta a kis füzetet, amelyet annak idején éjszakákon át hiába keresett, felforgatva egész könyvtárát. Már az ajtóban állva, még egyszer körülpillantott a szobában. Ezen az utolsó háború előtti éjszakán minden úgy volt benne, ahogy majdan emlékezetében megmarad. Csak az iratait vette magához, meg a fia fényképét az asztalról. Amikor a térképtáskába rejtette, Brovalszkij megjelent érte. Scserbatov lezárta a lakást, ránézett a tenyerén fekvő kulcsra, és nem tudva eldönteni, mit csináljon vele, a zsebébe dugta. Már pirkadt, amikor az autóval végigmentek a városon. A város hajnali mély ólmát aludta. Felnőttek és gyermekek, ágyuk melegében, utolsó békés álmukat álmodták. A törzsben valamennyi telefon hallgatott: a vonalakban várakozás és csend honolt. A parancsnokok, mindnyájan együtt voltak. A hadtest felderítő parancsnoka a sarokban állt a térkép felé fordulva, és hirtelen így szólt: — Fiam született. — Tessék? — kérdezte értetlenül Szorokin. — Fiam született. Tegnap éjjel. Pontosan hajnali ötkor. Nem is tudom, miért, de lányt vártunk. Odakünn már teljesen megvilágosodott. Brovalszkij kinézett az ablakon és azt mondta: — Azt hiszem, leolthatjuk a lámpát. És odament a kapcsolóhoz, miközben furcsamód mindenki ránézett. Ezután minden annyira egyetlen pillanatban történt, hogy teljesen összefolyt az emberek tudatában. Brovalszkij felemelte a kezét, odanyúlt a villanykapcsolóhoz, és ekkor az udvaron a garázs téglafalából tűzcsóva csapott fel, mintha csak ő idézte volna elő késeskapcsolóval a robbanást. Mindnyájan talpraugrottak, s a szoba felismerhetetlenül megváltozott. Felfordult székek, légnyomás kiütötte ablakok, lőporbűz. Odakinn lassan himbálózott a vezetéken a tövestül kitépett telefonpózna. Egyre több robbanás hangzott a városban, lövedékek fütyöltek, vijjogtak alacsonyan a házak felett, az országhatár felől pedig mély zúgás reszkettette meg a levegőt: repülőgépek közeledtek. — Mindenki a tartalék-harcálláspontra! — kiáltotta Scserbatov. Hirtelen úgy érezte, hogy valamit elfelejtett, és ezért körülnézett a helyiségben. A sarokban, a térkép mellett, még mindig ott állt halálsápadtan Petrenko, a felderítőparancsnok, és mereven bámult rá. — Rohanj el hozzájuk — mondta Scserbatov. - Átviszed őket az óvóhelyre aztán visszajössz! Mindabból, amit utóbb a háborúból látott, jószerivel ezek az első órák voltak a legiszonyatosabbak a pusztuló városban. Már tűzvészek tomboltak szer64^ te, és égett a város szélén a szeszgyár, s a lángok, a robbanások meg az összeroskadó házak között álmukból felriadt félmesztelen emberek rohangáltak, a falak tövében keresve menedéket, de a kőfalak leomlottak és maguk alá temették őket. Eszüket vesztve futkostak a rájuk zúduló tüzérségi tűzben, felülről pedig, az égből, hullottak a bombák. Ámde a legszörnyűbb mégis a vész, pusztulás közepette gyermekeiket hívó, őrjöngő anyák kiáltozása volt, s a felnőttek védtelen kiszolgáltatottsága, akik még önmaguknak, gyermekeiknek sem tudtak védelmet találni. A pillanatok az örökkévalóságot: az egész életet magukba ölelték - mindazt, ami volt, és mindazt, amit már nem tud meg soha senki. Egy asszony rohant egyenest Scserbatov kocsija felé, kórházi köntösben; csecsemőt szorított melléhez. Alakja egyszerre villant fel a tábornok előtt s messze mögötte a város közepén magasodó templom. A templom oldalából hirtelen füstfelhő, vörös téglatörmelék és mészpor csapott ki, s az Istent magasztaló, kupolás, fehér harangtorony mindenki szeme láttára puhán, nesztelenül leomlott, összeroskadt. — Iván Vasziljevics! - Ljuba! — kiáltotta Scserbatov, felismerve a fiatalasszonyt. Petrenko felesége volt, szinte gyermeklóny még, alig egy éve fejezte be az iskolát. Mezítláb közeledett, hosszú haja a hátát verdeste, s magához szorította csecsemőjét, akit még nem is igen tudott a karján tartani. — Iván Vasziljevics, bombát dobtak a szülőotthonra! Mindenre, Iván Vasziljevics! Mit jelent ez? Hol van Kolja? - Ljuba! - ordította Scserbatov az autóban állva, s közben nem hallotta saját hangját, mert fölöttük német repülőgépek fülsiketítő zúgása morajlott. — Rohanj oda. Az óvóhelyre. Megmondom Koljának, hol vagy. (Folytatjuk) #1 -