Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-15 / 285. szám, szombat

, ielőtt okkor este o bokszoló váratlanul elébe állt, már többször találkoztak egymással. Ez nem is volt'olyan különös, hiszen egy házban laktak. Nem voltaik ugyan beszélő viszonyban, de az utóbbi időben ha néha otthon felejtette a kulcsát, és a bokszoló éppen akkor érkezett, előzékenyen kinyitotta előtte a liftajtót: Nem utazik tanár úr? Tessék beszállni. Ilyenkor igyekezett kedvesen biccenteni a fejével, és aztán együtt utaztak az ötödik emeletig. A bokszoló még tovább utazott. — Én egészen a tetőig megyek - mondta egyszer. A tanárnak most ez a mondat jutott eszébe, és furcsa nyilallást érzett a feje búbján. Ügy látszik elromlott a felvonó szerkezete. Nem áll meg a tizedik emeleten. Rohan tovább, keresztülfúrja a tetőt, keresztülfúrjo a koponyacsontját. Egy szűk sikátorban álltak egymással szemben. Ez a sikátor vezetett közvetlenül az utcájukba. Mintegy két méter választotta el a bokszolótól. Tehetett volna még két-három lépést is szabadon. Maga sem tudta, miért torpant meg. Talán azért, mert a hatalmas férfi alakja forgalmi akadályként meredt. Szinte úgy hatott, mint egy tiltó tábla: „A sikátort javítják, kanalizálják, nem szabad tovább menni!" Talán ha fesztelenül továbbhaladt volna? De a bokszoló mozdulatlansága lenyűgözte. A holdfény rövidrenyírt hajára szóródott, s ettől a vöröses sörény lángolni látszott. Nyakát kissé behúzva tartotta, mindig így járt, de ettől még magasabbnak tűnt, ha kihúzná magát, bizonyára feldöntene valamit. Olyan, mint egy modernkori Atlasz, csak ennek a Föld heľyett holdsarló van a vállán. A görög szobor arckifejezése töprengőbb és elgyötörtebb, ezé bárgyúbb. De ez a bárgyú arckifejezés mégis őt fürkészi. Eddig sohase találkozott tekintetük. Ha a liftben együtt utaztak, és el is hangzott az egy mondatnyi udvariasság, többnyire elfordultak egymástól. A bokszoló behúzott nyakkal zavartan a felvonó falait bámulta. Néha idegesen feszengett is a szűk fülkében. Jobban meg kellett volna figyelni a mozdulatait. Most már késő. Mozdulatlanul áll és nem lehet visszafelé következtetni. A tanárnak volt érzéke ahhoz, hogy benyomásait személytelenítse és általánosítsa. Ezért nem vizsgálta meg aprólékosabban annakidején a bokszolót. Feje, mozdulatai, alakja helyébe régen behelyettesített egy fogalmat: erő. Ha a liftben utaztok, ő az erővel utazott. A saját antipólusának érzete. Némelykor csodálkozott, hogy a lift megriadt mérlegként nem dől valamelyik oldalára. Pedig kétségtelen, hogy rossz a súlyelosztás. Máskor viszont ez az általánosító képessége visszaszemélyesült, sőt szinte a bokszolóvá vált körülötte. Volt úgy, hogy álmodott is róla. Ilyenkor a bokszoló vörös hajában ült és megáradt vizeken gázoltak keresztül. Máskor a bokszoló piros elefánttá változott, ő kis házikóban terpeszkedett a hátán, s irányította az elefánt lépteit. Álmaiban mindig a bokszoló hordozta őt békésen és engedelmesen, és sohasem félt, hogy a patái elé zuhan, hogy a bokszoló megvadul és összetapossa. Előadásai közben az is előfordult, hogy a bokszoló valamelyik történelmi figurává lényegült, s ilyenkor hol csuhába bújt és Nagybotú Lőrincként és Kapisztrán Jánosként hadakozott, hol meg páncélsisakot húzott a fejére, de csodálatosképpen rőt haja ilyenkor is eíőcsillant a rostély alól. Sokszor ezekben a behelyettesítésekben igen harciasnak mutatkozott, de a tanárt egyszer sem ijesztette meg, akkor sem, amikor Nagybotú Lőrincként fütykösét forgatta, és akkor sem, amikor Kapisztrán Jánosként hatalmas kereszttel verte be a törökök koponyáját. Az izgató cseiekményszerűség látványoson és megnyugtatóan hatott. Most azonban mozdulatlanul állt, és a holdfény gyújtogatta a hafát. A

kétméteres senki földjén hirtelen macska futott keresztül közöltük. Csíkos, közönséges macska volt. Amíg átfutott, mintha a sikátor kissé megbillent volna. Amikor az úttest újból kiegyenesedett, a tanár közelebb érezte magát a bokszolóhoz. Az is lehet, hogy a bokszoló tett felé egy lépést, vagy csak a macska mozgása rövidítette meg köztük a távolságot. A tanár szeretett volna ebben az utóbbi lehetőségben bizakodni. Azt tudta, hogy ő semmi esetre sem lépett előbbre. Hogy a távolság csökkenését legyűrje, valami megnyugtató után keresgélt az emlékezetében. Nem vagyunk haragban - ismételgette. Semmi okunk nincs, hogy haragudjunk egymásra. Kicsit a bokszoló védőügyvédjének is érezte magát. Pontosan emlékezett rá, hogy amikor főiskolásainak az apostolokról beszélt, a bokszoló újból csuhát öltött magára, ott állt meztelen bütykös lábakkal és vadul köpködött maga körül. Látják - magyarázta — ezek a foghagymaszagú halászok, ezek a faragatlan, hatalmasra nőtt fajankók addig köpködtek maguk körül, míg keresztültaposták az egész római civilizáción. S hiába volt minden finnyásság, irodalmi készség a tacitusi szabatosság, a horatiusi szellemesség, kinevették Vergilius csodálatos utazásait, keresztet ácsoltok Homéros liliomhangon síró véneinek, harsányan beleültek a maguk halászcsónakjaiba, és böfögő nehézkes himnuszokat ácsolgattak össze. Mégis ezek nélkül az együgyű sorok nélkül ma a modern literatúra is szegényebb lenne. Ágoston se töprengett volna a tengerparton, s Baudelaire sem írja meg a Romlás virágait. A tanítványai akkor csodálkozva néztek rá, de ő csak a bokszolót látta apostoli ruhában, óriási vörös szakállal, hatalmas kezével az orra előtt hadonászott. Talán a fokhagymaszagtól sértődött meg? De nem, hiszen a bokszoló sohase járt az egyetemre, egyetlen előadását sem hallgathatta. A bokszoló talán nem is járt iskolába. Ök független két világban élnek, semmi nézeteltérés nem lehet kettőjük között. Amíg ebbe az emlékfoszlányba kapaszkodott, egyre nyugtalanítóbban egy másik találkozásuk képsora jelent meg előtte. De ez elől menekülni igyekezett, s inkább a kettőjük között terpeszkedő senki földjét , bámulta. A kis távolságokat jó szemmértékkel fel tudta becsülni. Semmi kétség, amíg ő az apostolokon elmélkedett, a bokszoló megint közelebb került hozzá. Most már csak egy jó méter választotta el tőle. Valamit gyorsan cselekedni kellene — döbbent az eszébe. Esetleg megszólíthatná a bokszolót. De miért éppen iyenkor, éjszaika, amikor azelőtt sohasem szólt hozzá. A liftben és a lépcsőházban is beszélgethettek volna. Ha okkor megkérdezi például: Mondja, fiatalember, hány centi magas? Éjszaika féltiMONOSZLóy DEZSŐ: zenkettőkor, ez igen elkésett kérdés. Különben is tudja; hiszen éppen annál a másik találkozásuknál az egyik néző meg is mondta. — Mit gondol hány centi az a langaléta? — Két méter hét centi. Meglátja palacsintává fogja lapítani azt a másikat. Hogy is 'ehet egy ilyen kis gombócot kiállítani ellene. Megpróbálta a visszaemlékezésnek a füleit befogni ezek elől a hangok elől'. De akkor már ott ült a hatalmas arénában, sok ezer szurkoló között. Még sohasem volt bokszmérkőzésen. De történelmi figurái, a római gladiátorok remineszcenciói idecsalták, s a vörös óriás is, akivel egy házban lakott. Alighanem itt követte el a döntő hibát, nem szabad lett volna elmennie arra a mérkőzésre. A szellem emberében elég ha az erő, mint tudat és mint koeficiervs munkál, a láV vány úgyis kivetíthető, minek ez a naturalista bámészkodás. De akkor mégis kíváncsi elégedettséget érzett, hogy ©lőre rohan az ő piros elefántja, ő ül a hátán és letapossák az ellenfelet. inden valószínűségszámításban van egy nagy adag béke. A valószínűségszámítás körül hullnak a téglák, bedőlnek a bányák, kisiklanak a vonatok, lezuhannak a repülőgépek, de ezek távolról sem tipikus esetek, a valószínűségszámítás közepében az élet kisiklathatatlan szürkesége terpeszkedik, és kilencszázkilencvenkilenc millió védősisak nélkül bámészkodó ember sétál fel és le, akiknek a fejére nem esik a tégla. A valószínűségszámításon belül van a béke. Az óriási piros elefánt nekirohan a kis gömböcnek és összetapossa, összetapossa, mert kétszer olyan nagy, négyszer olyan erős. összetapossa, mert így illik. De aztán nem így történt. Az elefánt a szorító sprkátoa hátrált és a kis zömök villámgyors sorozatokkal gyömöszölte a hasát. A nézők fütyültek. A bíró kétszer is szétválasztotta őket, de az elefánt megint hátrált. És akkor teljesen váratlanul, szinte villámcsapásként a piros elefánt edzője bedobta a szorítóba a törülközőt, és az, mint egy nagy fehér béka, mint a gyávaság és a megadás jelképe ott terpeszkedett a szorító közepében. Az emberek fütyültek és a lábukkal doboltak. A piros elefánt lehajtott fejjel somfordált ki a ringből, s okkor talán egy pillanatra találkozott a tekintetük. Igen, most már egészen biztosra vette, hogy a bokszoló akkor ránézett, mintha azt intette volna feléje sajnólkozóan, hogy ennek nem szabad lett volna előfordulnia, e^y egyetemi tanár miért jár bokszmérkőzésekre. Egy egyetemi tanár nem láthatja, ahogy a vörös elefántot leléptetik a szorítóból. Valóban kár, hogy odatévedt. Semmi keresnivalója nem volt az arénában. Legjobb lenne minél messzebb eltolni ezt a személyes élményt. Az erő ugyanis sokkol általánosabb fogalom. Az erővel más kapcsolatok is vannak. Az erő egy hatalmas vörös dajka, amely ölében tartja a vézna tanárokat, akik már csecsemőkorukban is szemüveget viselnek. Az erő ringat és simogat, de ez a tűnődése állandóan a szorító köteleinek ütközött és onnan visszapattant. Az erő csak addig dajka, amíg leplezetlenül mutogatja az izmait, ha egyszer gyávaságon érik, kegyetlenné és kiszámíthatatlanná válik. A hold különösen fénylett és összefolyt a bokszoló hajával. Már egészen szorosan, egymással szemben álltak. A lehelletét is érezte. Újból az apostolokra gondolt, de semmi fokhogymaszagot nem érzett, inkább némi odolszag szuszogott felé, a bokszoló rágógumit mozgatott a fogoi között. Tulajdonképpen nem tehetek róla, hogy elmentem arra a bokszmérkőzésre - biztatgatta magát. Meg voltam róla győződve, hogy a piros elefánt fog győzni. Aztán azt fontolgatta, mi lenne, ha segítségért kiáltana. Óvatosan szemügyre vette a sikátor két oldalát. Az egyik öldalon magas raktárfal húzódott, a másik oldalon két lehúzott redőnyű ház. Mindenki alszik. Ha kiáltana is, senki se ébredne fel. De minek is kiáltana? Lehet, hogy csak az időérzékével von baj. Tulajdonképpen nem is ál

'tak meg. Egyszerűen mennek egymás felé. Még egy pillanat és kikerülik egymást, a bokszoló tovább lépeget majd az ellenkező irányban. De közben a bokszoló cipőit nézte, ós azok nem mozdu'tak. Persze, az is lehet, hogy a bokszoló udvariasságból nem mer tovább menni; várja, hogy ő induljon el. Ekkor óvatosan egy oldal-lépést tett. Akkor a bokszoló cipői is ugyanabba az irányba mozdultak. Különös vé'etlen, egyfelé akarják kikerülni egymást. Az udvariasság is tele van félszegséggel. Most a másik irányba kísérletezett. De ez is hasonló eredménnyel járt. V

alaho' azt olvasta, hogy az embernek halála előtt felgyorsul a gondolkozása, kapkodva végigszalad az életén. Ö azonban lassan és" komótpsan gondolkozik. Sőt, egyszerűen semmire sem gondol. Nézi a házakat, holdat és kész. Semmi veszé'y nem fenyegeti. De ez a reménysége is hamar széjjeloszlott. A sikátor felett megindultak a vonatok. Rozoga vasúti hídon robogtak a magasban. Érdekes, előbb még se sín, se híd nem volt. Most azonban boszorkányos gyorsasággal felépült a raktárfal, és a lehúzott redőnyű házak fölé ez a fekete, zörgő szerkezet. A mozdonyok is feketék voltaik és a vasúti kocsik is, de néha ki-kigyúlt egy-egy kupéablak, minden ablakban ő állt, és a magasságból figyelte magát. Idegesen fe'nyújtotta a kezét, hogy elhessegesse magától a síneket. A vonatokat azonban nem tudta megállítani. Egyre több ablak világított felé és egyre gyakrabban találkozott a saját arcával. Némelyik kupéból egészen fiatalon tekingetett ki. Fölösleges volt annyit tanulni a matematikát. Nem lett matematikus. Ki is volt az, aki a szabályos ötszögek szerkesztési törvényét meghatározta? Nem jutott eszébe a neve. Megborzongott. Kétségbeesetten a kezdőbetű után kutatott. Ha rájön a névre, fel tudja tartóztatni a vonatot... — Gaus, gaus ... — de ezt már inkább hörögte. Akkor mór az utolsó kocsi is elrobogott. Egy ideig csend volt. Alighanem leszakadtok a vpsúti sínek. Tompábban hallatszottak a hangok. Egészen ai úttesthez hajlította a fülét. Ügy látszik, a föld alatt haladnak tovább a vonatok. Csodálatosképpen ezeket is látta, bár nagy mélységben dübörögtek. Valaki később a kétszáztizenkétszög szerkesztési törvényét is meghatározta. De ez már egyáltalán nem volt eredeti, és nem is volt elegáns. Hiába firkált össze egy koffemyi kockáspapírt. Egészen ritkán lehet rájönni valami döntően fontosra. Annak a matematikusnak sikerült. Megint elfelejtette a nevét. Szeretett volna nem gondolni rá, mert a gondolatai is csikorogtak, és ilyenkor erősebben zakatoltak a vonatok a mélyben. Időnként hatalmas kristály ötszögeket látott. Síkos és meredek volt mindegyiknek az oldala. Lihegő piros elefántok tántorogtak rajta és mindig visszacsúsztak. Ha a vállát megmozdítaná - seaíthetne az elefántoknak. De a vállát se tudta megmozdítani. Amikor később rátaláltok, mór nem volt benne élet. A bokszoló eovébkónt önként ielentkezett. A

tárgyaláson az ügyész és a védőügyvéd együttes erővel igyekeztek fényt deríteni a bűntényre. Egyiküknek sem sikerült. A vádlott, aki önök előtt áll — kezdte az ügyvéd - mindig békés természetű ember volt; ahogy mondani szokták, a légynek sem ártott ... Valamit csak mondott magának az áldozat, amivel feldühítette ... próbálkozott az ügyvéd A bokszoló tagadóan rázta a fejét — De valamiért csak haragudhatott rá? t- Nagyon tiszteltem — dadogta. A tárgyalást azután elnapolták. r GUS 1966. X. 15. 9 H

osszú, szikár ember volt. Bozontos, fehér szemöldöke alól vérágas, fekete szemel mogorván pislogtak mindenkire. látszotta a mogorvaságot. Alapfában vé ve nem volt rossz ember, fóságát foltos, nagy zse bü köpenyege alá rejtet te. Mindig hangosan beszélt, hangja mély volt és rekedt a sok italtól és a kapadohánytól. Nekünk gyerekeknek a mogorvasága imponált, féltünk tőle, de azért szerettük is, vagy inkább csodáltuk Különösen én. Meg vol tam győződve, hogy ujjainak mágikus ereje van. Mikor valamit állított, vagy valakit szidott, a magasba bökött, mindig azt vártam, hogy egyszer nagy felhevülésében mu tatóujjával átszakítja az alacsony szoba mennyezetét. Ha leült a háromlábú suszterszékre, csontos térde deresedő, tüskés szakállát súrolta. Mert a rossz csizmák és az enni kérő cipők reperálója lett volna ő elsősorban, az órásmesterséget csak kedvtelésből űzte. — Nézd meg ezt az órát, János1 Megint bolondozik! — nyitott be hozzá Zsófi néne a hóna alatt egy nagy faliórával. János bácsi felállt és tekintete megértő melegséggel tapadt az öreg órára. Karjára vette, mint a pólyáscsecsemőt, körbejárta vele a szobát. aztán óvatosan a nagy tölgyasztalra fektette. — Majd reggel átviszem — tessékelte ki a kíváncsiskodó szomszéd asszonyt. S úgy tett, mintha a cipők javításáOZSVALD ÁRPÁD: — A por, a piszok az óra halála — mondogatta nemegyszer. Kitisztította, megolajozta a parányi rézkerekeket. A valamikor fehér falon sok-sok óra fügOjl öxeg, máá val lenne dolga, pedig alig várta, hogy egyedül maradjon. Csavarhúzót, tollseprőt, és egy üveg petróleumot vett elő. Feltette egyszárú szemüvegét, a másik szárát mad zag helyettesítette. gött. S ha valamennyit felhúzta, tiktakolásuk esténként betöltötte az egész szobát. A kakukkos órára volt a legbüszkébb. Kakukk nélkül szerezte valahol. Maga csinált hozzá madarat fából, amely ugyan nem hason lított a kakukkhoz, de pirostarkára festve is megnyerte mindnyájunk csodálatát. Egyedül élt. Feleségét, különösen ha részeg volt, „áldottlelkü Róza asz szonykénť emlegette, és kockás zsebkendőjével sűrűn törülgette könnye ző szemét. Rokonszomszédok főztek neki néha, de napjai legnagyobb részét a kocsmában töltötte. Egyszer egy borongós, hideg őszi estén nagyon sokat talált felhajtani. Tántorogva, magában beszélve, vitatkozva mendegélt hazafelé a hosszú sáros utcán. Amikor ott hon kinyitotta a fakillncses ajtót, a küszöbön megbotlott és bezuhant n döngölt földü szobába. 4 kakukkos óra éppen akkor kezdte verni a kilencet. Elborult tekintettel nézett fel a pirostarka madárra. — Még te is engem gúnyolsz! — kiáltotta. Lassan feltápászkodott. Az óra még mindig kakukkolt. Megragadta a hosszú láncon függő súlyokat és lerántotta az órát. A többit is mind sorba. Taposott rajtuk, és a rugók sziszegve, mint a kígyók, csavarodtak foltos csizmája köré. n eggel úgy találtak rá holtan. A döngölt földön feküdt. Hideg szíve fölött, széles öklében a rostarka madarat SZnrVn ' ). I I