Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-15 / 285. szám, szombat

VÁLYI :: KÉPEK 196B. X. 15. Gyümölcsös kertben élnek A tornoljoi országúttól Fügén tér el a mellékút észak felé. Áthalad Kálosán, majd Mihályfalán és Alsóvályon. Ez a két utóbbi község most közigazgatásilag együvé tartozik. Ezután következik a ma­roknyi házcsoportból álló Gergelyfala. Ezt a falut Felsővályhoz kapcsolták, ha tehát Felsővályról beszélünk, im­már ezt a két települést értjük olatta. Jobb kézre erdős dombok púposod­nak s a régi szőlőhegy, amelyen ma már kevés tőke termi a bornak valót. A falu­ban rengeteg a terméstől roskadozó gyü­mölcsfa. Szilva, nyári és téli alma, kaj­szi- és őszibarack, dió, császárkörte... A kertek és o kertek alja, a legelő, a vi­zek partja, de még a temető is bőkezűen kínálja a zamatos gyümölcsöt. Akár is van bőven, főként 'a patakok mentén. Úton­útfélen ezt hallom: tavasszal jöjjek el egy­szer ide, a fák virágzása idején; olyan a falu akkor, mint egyetlen hatalmos meny­asszonyi csokor! A táj és a falu fekvése megkapóon szép. Itt, ebben a hangulatos, nagy gyü­mölcsöskertben élnek a vályi emberek ... „Ki kapálja meg o szőlőt?" Kecső István zootechnikussal és párt­elnökkel felülök a silógödör cementpór­kányára. Eregetjük a füstöt és beszélge­tünk. A zootechnikus arról beszél, hogy az alsóvályi volt urasági szántóföldek job­bak, mint az itteniek. Ez a határ dombo­sabb, túl van fásítva, és sok volt rajta a kis parcella. Az alsóvályi szövetkezeti tagok szőlőt is szüreteltek már, itt azon­ban csak mostanában esett szó arról; hogy a hajdani szőlődombokra a jövőben ők is tőkéket telepítenek. - Ki kapálja majd meg a szőlőt? — ag­godalmaskodik a Lyukaskő felé tekintve Kecső István. Indokolt az aggodalom: a felsővályi fia­talok elszállingóznak a faluból, elsősor­ban a fiúk. A lányok közül több marad itthon. Igy aztán érthető, hogy a mulat­ságokon egymással táncolnak a divatos ruhát viselő, csinos vályi lányok. És most jön a kellemetlen meglepetés. Hihetetlennek tűnik: e gyümölcstermő Kánaán-földjén, ahol talán még az akác­fa is almát terem, a szövetkezetnek nincs gyümölcskertészete! Köztudomású, hogy évtizedekkel ezelőtt, ha a vályi gazda be­ment a hetivásárra, és ott megkérdezték tőler hol lakik, így válaszolt: >- Vályban, jó földön! S a „jó föld" alatt természetesen a gyümölcsösét értette. Hírneves, keresett cikk volt a piacokon a vályi gyümölcs. S ma a szövetkezet kiapadhatatlan bő­ségszaruja lehetne a szakértelemmel ve­zetett gyümölcskertészet. Az EFSZ megalakulása után a járási szervek — felismerve a lehetőséget - szor­galmazni próbálták a gyümölcstermelést; de szándékuk akkor a tagság ellenállá­sába ütközött. Most tehát az a helyzet, hogy a régi fák vénülnek, pusztulnak. S oly magasak, hogy fel se lehet rájuk mászni. Újonnan ültetett fa pedig nincs. Van egy jó fekvésű hely a határban; ahová gyümölcsfacsemetéket lehetne ül­tetni. A bökkenő az, hogy szakember kel­lene s olyan alacsony fafajták, amelyek­ről könnyű leszedni a termést. S ha való­ra válna az álom, a gyümölcsöst be Is kellene keríteni. S ki gondozná, ki per­metezné a fákat? A kérdés megválaszolatlanul marad .. ľ Elment a tanítónő Keresztrejtvényt fejtek a szövetkezet iro­dájában Kecső Katalinnal, a Csemadok elnökével és Kertész Lászlóval, a CSISZ helybeli vezetőjével. Odakint - de ez már nem újság - vigasztalanul zuhog az eső. A munkaidőnek vége, de nincs kedvünk kimozdulni az oltalmat nyújtó fedél alól. Törjük a fejünket a rejtvényen, s köz­ben arra is jut időnk, hogy beszélges­sünk. A két fiatal eszes és komoly, kelle­mes velük társalogni. Életük története még kurta. Kecső Katalin Gergelyfalán született, s Gömörben végezte a kilencéves iskolát. Utána a szövetkezetben dolgozott, kinn a mezőn. 1956 márciusában megkérdez­ték tőle, nem szeretne-e könyvelő lenni. Tallósra került tanfolyamra, megszerezte a könyvelői képesítést. Azóta itt dolgo­zik a szövetkezet Irodájában. Nagyon szereti a munkáját, pedig nem könnyen szokta meg. Két évvel ezelőtt vette át a Csemadok helyi csoportjának vezetését. Kertelés nélkül bevallja, hogy éppen azóta lett döcögőbb a csoport munkája. Ferencz Eszti ifjú tanítónő, amíg itt volt FeJsővályon, lelkesen tevékenykedett, összeszoktatta a fiatalságot. Fáradhatat­lanul szervezte és rendezte a műsorokat, ügyesen összefogta, egy mederbe terelte a CSISZ, a Csemadok és a Vöröskereszt erőit. — Sokszor visszasírjuk azt az időt, ami­kor még vele dolgozhattunk >- mondja Katalin. A tanítónő akkor ment el a faluból, amikor Kati a Csemadok elnöke lett. Egyedül, segítség nélküT igen nehéz a cso­portot irányítani. Tavaly nekigyűrkőztek ugyan egy színdarabnak, de nem tudták befejezni, elmaradtak a próbák. Kevés a fiú és sok a lány, a szereptanulásnál pe­dig éppen a férfiakra lenne nagyobb szükség. A „fránya" színdarabírók jóval több férfiszerepet írnak műveikbe, mint nőit. Időnként tánccal egybekötött tea­estét rendeznek, ebbe merül ki a Csema­dok tevékenysége. Az emberek megszok­ták az otthonülést, a televízió műsorát nézik ... ( Kecső Katalin az új tanítónőtől várja a segítséget. Vele szövetkezve szeretné új­ra elindítani a kultúra megállott fogaske­Gyümbór István a feleségével . . . (Mács Zoltán felvételei) rekét. Továbbra is gondot fog okozni, hogy a kultúrházban nincs megfelelő színpadi berendezés .. . Kertész László is Gömörön járta ki az alapfokú iskola osztályait, majd „gondolt merészet és nagyot", felkerekedett és el­ment Kassára, hogy kitanuljon kertész­nek. 1963-ban végzett, s ezzel régi, gye­rekkori vágya teljesült. Két évig dolgozott Tornaiján, és munkája nem volt gyerek­játék, hiszen egészen fiatalon vezető be­osztásba került. Szerette a munkahelyét; mégis máshová, többre vágyott. Kérésére áthelyezték a rimaszombati kórházba vi­rágkertésznek. Most illatos rózsákkal, tuli­pánokkal dísznövényekkel foglalkozik.. Két év óta elnöke szülőfaluja CSISZ­szervezetének. A kezdet nehéz volt, keser­vesen ment a brigádmunkákra való tobo­rozás. A művelődés területéről nem is be­szélve. Panaszkodik, hogy fiatal kora miatt nincs tekintélye a fiúknál és a lá­nyoknál Szavaival aláhúzza és megerő­síti azt a régi állítást, milyen sokat jelent egy falu szellemi életében a lelkes és rá­termett pedagógus. Ferencz Eszter tanító­nő két évvel ezelőtt ment el innen, de szerte a faluban még mindig emlegetik azok a fiatalok, akikkel együtt munkál­kodott. Egyénisége, ügybuzgósága mély nyomot hagyott az ifjú szívekben és el­mékben. Kertész Laci fogadkozik, hogy újra meg­alakítják a színjátszó csoportot... „Nag y u dvara va n a h oldnak • • •" Ki ne ismerné széles e környéken Gyömbér Istvánt, a felsővályi öreg juhászt és nótafát? Bizony ismeri mindenki. Egy idő óta pedig a budapesti népdalgyűjtő Vargyas Lajos munkatársai is ismerik: itt jártak nála magnetofonnal. S az öreg Gyömbér reggeltől estig dalolt, amíg a vendégek utolsó tekercse is el nem fo­gyott. Itt ülök a konyhájukban, nézem szép galambősz fejét. 1898-ban született Gesz­tetén, ott volt bacsó az apja. 1911-ig ő is a Putnoky uraságot szolgálta. Akkor Papharasztra kerültek, Kolosa mellé, oz apa számadó juhásznak, az ifjú Gyöm­bér István meg bojtárnak. Tíz év letöltése után Gergelyfalára költöztek, Beélik alsó­vályi birtokos fedele alá. Ott házasodott meq Pista bátyáok, majd 1932 körül át­jött a családdal ide Felsővályra, s meg­vettek egy rossz viskót a „tetőn"... Ezt a házat, amelyben most üldögélünk, a felszabadulás után vásárolta. Amikor Al­sóvályon megalakult a szövetkezet, újra elővette az ólmosbotot, füttyentett a ku­tyájának, s elszegődött juhásznak. Ma már nyugdíjban van, és szép nyugdíját a felsővályi EFSZ-ban gyalogmunkásként egészíti ki. Négy gyermeke van, a három lány közül kettő férjhezment, a legifjabb pásbafőnök Alsókálosán. - Hol tanulta a nótákat, öregapám? — kérdezem. — Idegen juhászoktól, meg öreg pász­toroktól — feleli. — Lagzikban, disznótor­ban, vásáron .. Ügy ragadtak meg a dalok emlékeze­tében, mint hímpor a kézen. Elmond egy­két betyárnótát ízelítőül: Szilvás faluiában Vidróczki a nevem, két-három vármegye mindig keres engem, mindtg is ott járok, ahol nem gondolják t ahol a széplányok orcámat csókolják t, t Nagy udvara van a holdnak, híre is van Vidróczkinak, mert úgy folyik annak híre, mint a széles Dráva vize ... Tizennyolc hónapot a fronton töltött. A Don-kanyartól visszavonultak a Kárpá­tokig. Puskás őr volt az élelmezési osz­tagban. Tífuszjárvány ütött ki a táborban, és egy ismerős tartalékos tiszt kijárta, hogy hátrakerüljön, egészen Pusztasze­rig. Két hónapra rá hazaengedték... Szálasi uralma alatt ismét behívót ka­pott, de nem vonult be, átszökött Szlo­vákiáiba a partizánokhoz, összebarátko­zott egy nyíregyházi magyar partizánnal, aki ejtőernyővel ugrott ki egy szovjet re­pülőgépből. Várták a felszabadító csapa­tokat. Mintha a háború vérzivatarát idéz­né a szomorú dal, noha másról szól: Vérrel virít a peszéti erdő, mert megölte magát a kerülő. János, János, mért lőtted meg magad, Kire hagyod tizenkét árvádat...? Egyik rokonáról mesél, szintén Gyöm­bér Pistának hívták, oki vöröskatonaként küzdött 1919-ben. A Dunántúlon addig tartották magukat, amíg muníciójuk volt. Az összeomlás után a különítményesek megbotozták és fel akarták akasztani. A sánkfalvi pap kérvényt küldött az egri prépostnak: intézze el, hogy átengedjék csehszlovák területre. Rongyosan, szakál­lason toppant be a papharaszti szülői házba, alig ismertek rá. Az anyja kérlel­te: köszönje meg a „Főúrnak", hogy meg­mentette az életét. Nem én, anyám — mondta a kemény férfi. - Én sem lettem volna károbb, ha felakasztottak volna ... Sokat mesélt itthon a rokonoknak a tiszai harcokról. Tőle tanulta Pista bá­tyánk a szép, kesergő proletárdalokat is; melyek közül egyet nekem is elmond: A rimaszombati Jegyházba szomorúan fúj a szél, az ablakát meg-megrázza, rémes dolgokról reqél. Folyosóról zaj hallatszik, megcsikordul bent a zár, az aitóban fegyver csillog, kihallgatnak, proletár ... Hősi idők ködlenek fel a hat strófa so­rai közül. A hazakerült rokon később át­hajózott Argentínába ... Ha reggelig itt ülnénk, akkor sem fogy­na ki Gyömbér bácsi a szóból és a nótá­ból. Kikísér a kapuig, s még ott is dalra nyílik a szája: Juhászleqény szeretője vagyok én, más legényre jaj — de rá se nézek én ... VERES JÁNOS DÁVID TERÉZ: Álmaim em a költői álomképek, hanem a valóságosak izgatnak mosta­nában. A fiziológiaiak! Mert az rendjén van, hogy az ember ébren megálmodik valamit és megírja. Ám hogy az ember fiziológiai álomképeit is felhasználja erre a célra, az már egy kissé túlzás, és elég szokatlan. Nos hát velem megtörtént. Egyik szín­darabom alapötletét fDódij megál­modtam. Egy másik színdarabom leg­szebb jeleneteit jhidércfény j átéltem. Álomban — persze. Hogy ez a drá­maírás elmélete szerint helyes, avagy művészileg elfogadható-e, az most más lapra tartozik. Egy bizonyos, azokban az időkben úgy tértem esténként nyu­govóra, hogy azt mondtam: Me­gyek... álmodok egy témát... Álmaim azóta is egyre aktivizál­nak, és ha nem is alkotnak összefüg­gő egészet, mint Babits Mihály Gólya­kalifája, de szintén elég szép részt követelnek hétköznapjaimból. Almaim nélkül sohasem láttam volna a nap­felkeltét az Alpesekben, nem tekint­hettem volna meg a festői szépségű Capri-szigetét, és nem közölhettem volna véleményemet a történelem egyik legnagyobb gazemberével, Hit­ler Adolffal személyesen ... "Természetesen erre az okosok idé­/ zik Freudot, olyan szavakat ' használnak, hogy „tudatalatti" meg „ki nem élt vágyak" ... Nekem teljesen mindegy minek nevezik... én álmodom! Előfordulnak gonosz álmok is. Pél­dául — éppen befejeződik a milánói Scala, vagy a New York-i Metropoli­tán előadása, mire odaérkezem. Avagy leszedik az asztalt egy dús la­koma után, amíg asztalhoz kerülök. Esetleg — Jelébredek a legforróbb csókolózás közepette, amikor éppen érdekessé kezd válni a dolog ... Mon­dom — vannak ilyen bosszantó álmok is, de a gyakoribbak azért mégis csak a szépek. Mint például ez a mostani, amit valamelyik éjszaka álmodtam, hogy repülök. Nem messzi távra, csak Prágáig ... Hogy ebben mi a rendkívüli? Ebben az a rendkívüli, hogy engem ébren semmi pénzért sem lehet becsalogat ni egy repülőgépbe. Nevezzék ideqdo lógnak, csökevénynek, gyávaság­nak ... Vállalom! De repülőgépbe nem ülök! Ha sürgős az utam, befek­szem egy hálókocsiba — ez is olyan sokáig tart, amíg meg tudtam fizetni, — miért ne élvezhessem? Vagy elin­dulok gyalog. Nem bánom, ha ezért kinevetnek, fejüket csóválják, levon­ják a konzekvenciákat... f~zért volt tehát rendkívüli ez az f~ álomkép, mert valamelyik éj­szaka megtettem. Szorongó szív vei, összeharapott ajakkal, elszántan, lesz, ami lesz elhatározással, „miért éppen ez a gép zuhanjon le?", önbá torító filozofálgatással. Szóval csupa olyan gondolattal, amivel magamfalta utas egy repülőgépbe beleülhet. Nos, mit mondjak? A repülőgép be rendezése a szokványos volt. Ilyen lehet a legtöbb gép belülről. Az ülő­helyek kissé kényelmetlennek tűntek. Különféle prospektusokban kényelme­sebb foteleket ígérgetnek az utasok nak. Az itt látható székeknek például nem volt támlájuk. Nem tudom, miért? Harmadosztályú jegyet váltót tam volna? Avagy újfajta repülőgép be ültem? Vagy egyszerűen azért mert Bratislava—Prága ... ugyebár csupán egy ugrás, megtámaszkodni sem érdemes... Nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a székek sö tétzöld színűek voltak és mi, utasok úgy ültühk egymás háta mögött, mint a moziban, és figyeltük a pilótát, aki előttünk működött egy üvegfalú fül kében. Aztán elindult a gép. Élveztem a könnyű szédületet és irigyeltem azt a szemfüles utast, aki a gép kiugró szárnyában helyezkedett el, ahol nem ült előtte senki, mint azokon a távol sági buszokon, melyeken a vezető mellett szintén csak protekciós em­ber foglalhat helyet. S zóval, figyelgetnem, miközben hallom, azt kérdezi valaki: — De miért nem emelke dünk? — Nem tudom — válaszolta egy másik utas. — Nem tetszik nekem, hogy még mindig nem emelkedünk. Ez nem le lent jót:... — mondja a harmadik utas. Mit mondjak én? Nem szólok egy szót sem. Mert a repülőgép szépen, óvatosan elnurult velünk az országúton — Prágáig... Soha még ilyen szép álmom nsm volt... M l *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents