Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-10 / 250. szám, szombat

A

minap a koffer mélyéről egy csomó kacat, limlom került elő, s köztük egy vadonatúj, bordó velourkalap, melynek létezéséről teljesen megfeledkeztem. Mindenki ismeri azt a folyamatot, amikor egy egészen jelentéktelen dolog, néha egy illat, máskor egy szín vagy hang, az emlékek egész sorát indítja el. Ez történt velem is, a kalap sok egymásba fogódzó történetet, eseményt szabadítót* fel a tudat mélyén 1945. április 14-én az amerikaiak bevonultak a németországi Salzwedelbe. Alig hét óra múlva a salzwedeli női fogolytábor kiéhezett rongyos lakói kitörtek a táborból és elözönlötték a várost. Percek alatt méhkasként zsibongtak az utcák és terek. A .gyűlölt, fojtogató német rend felbomlott, az üzletek ablaktábláit bezúzták, ruhák, cipők, végszövetek, kabátok, kalapok, minden elképzelhető holmi került ki halmokba dobálva az utcára. Friss kenyerek gurultak, tej és bor folyt a kövezeten a felszabadulás mámorában. A nyomorúság, a szenvedés, az éhezés, a megaláztatás után a tömeg természetszerűleg egyszerre akart mindent. Sután, tanácstalanul álltam egy téren, éhesen és rongyosan, mégsem tudtam rászánni magam, hogy kinyújtsam a kezem bármi után is. Öröm és fájdalom kavargott bennem, fogva tartott 00 N Uj 0 c: CD N 00 a szorongás, a félelem, mi történt az enyéimmel, érdemes volt-e megmaradnom? Míg így tűnődöm ott gondjaimba merülten, Pepka az egyik fogolytársnőm odajön hozzám és egy bordó bársonykalapot nyújt felém: — Erzsikém, ich habe dir einen Hut gebracht... — Oh, Pepka — mondtam mosolyogva — éppen egy kalapra van most szükségem, egy ilyen gyönyörű kalapra! Végignéztem magamon, az otromba facipőn, rongyaimon, s míg kezemmel végigsimítottam a kalap finom bársonyán, láttam egykori magamat az emlékek ködén át. Egy kalap! Valaha régen el tudtam képzelni, hogy egy új kalaptünemény sorsdöntő lehet életemben. De most vajon mit is kezdhetnék vele? Csak forgattam a kezemben szánalommal eltelve önmagam iránt, és könnyek folytak végig az arcomon. M

ilyen hosszú és küzdelmes volt az út a bársonykalapig! A nők ' a gyötrelem napjaiban sem hagyták el egészen magukat. Auschwitzban a fertőtlenítő a ruhák miatt is rémületet keltett. A jobbára kenyéren, éhezés árán megszerzett fehérneműt,, rongyot kíméletlenül elszedték tőlünk, s a meztelen testre ismét csak egy szál felsőruha került. Hajnalban az Appelnél órák hoszszat álltunk, gyakran zuhogó esőben, szélben: csontig fáztunk, még lelkünket is megvette a hideg. Egyesek a ruhaneműk megtartásáért haláltmegvető bátorságot tanúsítottak, a legképtelenebb módokon rejtegették a holmikat. A ruháknak Itt ugyanaz a szerepük volt, mint az állati bőröknek Robinson-szigetén. Miután két nap és éjszaka ültünk kinn az országúton porban-piszokban és kétszer cipeltek be a félelmetes fertőtlenítőbe, sikerült eljutnunk Auschwitzból. Alig indultunk el marha^§gonokba zsúfolva a rejtélyes Németországba, nem is sejtve merre, milyen irányba, ma sem értem hogyan, mi módon, varrótűk kerültek elő, s a kezek serény munkába fogtak. Társnőim levetették felső ruhájukat, az anyagból fonalat húztak, tűbe fűzték, majd késsel, körömmel elkezdtek szabni, testükhöz formálták a rongyokat, s rövid idő alatt egészen tűrhető öltözékek kerültek kl a kezük alól. Ebben a lázas tevékenységben mindenről megfeledkeztek. Bennem is munkált annyi életösztön, hogy amúgy is hosszú kombinémból letépjek egy darabot, s az így szerzett „fejkendővel" befedjem lekopaszított fejemet. Akkor értettem meg igazán a bibliai Sámson-legendát, hogy a hajban mennyi eleven erő van. Az üldöztetés egész Ideje alatt soha olyan elveszettnek, soha olyan gyöngének és kiszolgáltatottnak nem éreztem magam, mint mikor kopaszra nyírtak. Két napi utazás után a fallerslebeni állomáson kiszálltunk, s az ötszázas csoport csaknem minden tagja már emberibb benyomást tett. A

testükre szabott ruhákban a nők biztonságosan, öntudatosan mozogtak, s a félelem is kisebb helyre szorult a szívükben. A németek pontosan tudhatták ezt, mert az ls egyike volt a kínzásoknak, hogy az újonnan kiosztott ruhákat másnap pofonok kíséretében visszavették. Megvárták míg a fogolynők tizenkét órás gyári robot után, éjszakai pihenőjüket rááldozva csinossá varázsolták a maskaráknak beillő ruhákat, akkor aztán kegyetlenül lecsaptak. Jött a motozás, pőrére vetkőztetés s a legszebb holmikat a német felügyelőnők kapták. Egy ízben kötött sapkákat osztogattak, olyan formátlan, csúf fejfedőket, amelyek majommá változtatták a legcsinosabbakat is. Azok, akik az aknagyárban gépek mellett dolgoztak, titokban kötőtűket kezdtek gyártani és becsempészték a blokkba. Miképpen sikerült, ezt nem tudom. A sapkákat boszorkány ügyesen, lázas sietséggel az éj leple alatt felbontották, átkötötték turbánnak vagy nyaksálnak. A felügyelőnők ezt is megirigyelték, nem szedték el ugyan, de mikor már nagy ón kínzó lett az éhség, a fogság utolsó heteiben egy-egy szelet kenyérért megvásárolták. Az aknagyárban az aknákat, az úgynevezett „tányérokat" fekete gumival szegték körül. Társnőim a gumihulladékból öveket készítettek. Ezek a fonott övek olyan ízlésesek^ tetszetősek voltak, hogy bármely nagyvárosi divatüzlet kirakatában feltűntek volna. A blokkban a bolyákban voltak elrejtve a szalma alatt. Az átkozott német kápónők egy nap ezt is felfedezték, s elkezdődött a kutatás. A gyárban, a blokkban korbáccsal, pofonnal kutattak az övek után s addig nem nyugodtak, míg az utolsó öv is elő nem került. Ha ezekre a dolgokra gondolok, még ma is elámulok, hogy azokban a kárpátaljai, magyarországi, romániai, jobbára falusi lányokban és fiatalasszonyokban mennyi kitartás, ízlés, leleményesség volt; ez tartotta bennük a lelket mentette meg őket az elmerüléstől.. A

felszabadulás után a nők valahonnan csipkefüggönyöket szereztek, s azokból varrtak komblnékat, nekem is jutott egy. Mikor hazakerültem, ruhatáram minden darabjának története volt, akár a bordó bársonykalapnak. Azonos életkörülmények azonos dolgokat termelnek ki a világ minden táján minden időben. Emlékeznek az „Elfújta a szél" hősnőjére, Scarlettre? Emlékeznek rá, hogy a háború után, mikor mindene odaveszett, a megmaradt bársonyfüggönyt szabta fel ruhának, s elindult, hogy meghódítsa a világot, ami a nők szívében mindig egy kicsit a férfit jelenti. nek erejével elcipelt a Kajütkompaniba vacsorázni. Útközben engesztelően magyarázgatta: k- Ha nyakig is ülsz a munkában, az evésről itt nem szabad megfeledkezned. Gondold csak el: A tél még csak most kezdődik, az igazi megpróbáltatások, a dolog oroszlánrésze még csak most vár ránk. S télen barátom minden dekánkra szükségünk lesz. Ne izgulj, lesz még olyan idő is, hogy a Kajütkompaninak az árnyékát sem látod majd napokig. Addig, amíg ez be nem következik, minden nap itt kell lenned, rendszeresen meleg ételt kell fogyasztanod. Ma vacsora után pedig félóra dominó vagy RETTEGÉS A SARKI FÉNYBEN Irta: PINTÉR ISTVÁN, a délsarki expedíció tagja MAGADRA ISMERSZ? Múltak a napok, s egyre mélyebbre jutottunk a télbe. Ebben az időben alig értem rá az állomás életével foglalkozni. Most nem is nagyon érintkeztem mással, csak Nyikolaj Dimitrijewel, aki közvetlen szobatársam volt, s akivel egyébként munkánk is szorosan egybekötött. Krucsinyinék közben egy másik menetre készülődtek. Megbeszéléseikre ugyan elég gyakran meghívtak engem is, mint „veteránt", de hosszabb megbeszélésekre sohasem kerülhetett sor. Annyira lekötött a munkám, hogy ebben az időben még a táviratokról is szinte teljesen megfeledkeztem. Szinte megszakítás nélkül dolgoztam, tanultam, jegyzeteimet rendezgettem. Lassan már az alvásra is alig maradt időm. Míg nappalaim nagy részét vagy a fizikusok házában, vagy a pavilonunkban töltöttem, az éjszakáimat egészen lefoglalta a sarki fény, amely most már csaknem állandó vendégünk volt. Nyikolaj is sokat dolgozott, de az én nekibuzdulásomat még ő is túlzásnak vélte. Az egyik este, amikor éppen vacsorára készülődtünk, elém tartotta kicsi zsebtükrét: - Megismered? — kérdezte, s hátam mögül ô is az arcomba tekintett a tükörben. Egy percre valóban magam Is megdöbbentem saját arcom láttán. Napok óta csak száraz koszton éltem, csak elvétve láttak o Kajütkompaniban. Borotválkozni sem volt időm, s beesett arcom így szőrösen igazán torzonborznak hatott. - Valahol már találkoztam ezzel az emberrel — válaszoltam Nyikolajnak tréfásan, de magamban elhatároztam, hogy mostantól nagyobb gondot fordítok külsőmre is, meg a táplálkozásra is. Nem tréfadolog a sarkvidéken a hiányos táplálkozás. Ha az ember rendszertelenül étkezik, akár két, három nap alatt teljesen leromlik, elveszíti erejét. Nyikolaj valószínűleg észrevette arcomon a meglepetést, mert szó nélkül szappant, borotvát lett elém, s miután megborotválkoztam, karonfogott, s erőfilm, utána alvás! Semmiféle sarki fény! Megértetted? Nyikolaj hangjában az őszinte, meleg, baráti féltést éreztem. Beláttam, hogy teljesen igaza van: — Rendben van, Dimitrij, ma este korán lefekszem, s holnap felszerelem a házunkra a fotométert. Igy azután nyugodtan alhatok, a fotométer meglát helyettem is mindent ... — No látod, ez már okos beszéd! Úgy kell gazdálkodnunk az erőnkkel, hogy itt-tartózkodásunk utolsó napjára is maradjon belőle. Nekünk barátom haza is kell érnünk. Sőt, az itt szerzett anyag igazi feldolgozása még csak ott vár rád! DOMINÔZÁS KÖZBEN Mivel a Kajütkompaniban már pár napja nem láttak, társaim kitörő örömmel fogadtak. Mintha valami menetből tértem volna viszsza. Láttam, hogy Dimitrij Krucsinyinra hunyorít, s az alig észrevehetően bólint. Hálásan gondoltam a nacsalnyik minden irányban kiterjedő gondoskodására, s vacsora után dominóztam vele. Most Misa és Szimonov voltak az ellenfeleink. Játék közben Misa panaszkodását hallgattam: — Most megint nem mehetelc a menetre. Képzeld, Sztyópa, Jurij Krucsinyin most Aleg Rogyint, az orvosunkat viszi magával! Mennyivel fontosa bb ott egy orvos, mint tegyük fel egy jó rádiós?! Krucsinyin mosolyogva nyugtatgatta Misát: — Csak semmi izgalom, öreg fiú! Még arra is sor kerül, hogy te is eljössz velünk ... — Sor kerül, sor kerül <- dühöngött Misa, - de mikor? Itt mindenki kirándul, csak én ülök mindig itthon ... Igor, aki minden jó tréfáért nagyon hálás közönség volt, jót kacagott: — Kirándulás! Ez jó, nagyon jó Misenykám! Miért nem mondod mindjárt víkendnek? Tudod mi az? A jó öreg angolok hívják így a hétvégi kiruccanásaikat feleségük, meg gyerekeik társaságában. Hát ami azt illeti, a mi „kirándulásunk" nem sokban hasonlít az ilyen jó, sörös hangulatú, hétvégi szórakozáshoz. Igaz, Sztyópa? — Legalább is, ami a feleség társaságát illeti, abban bizony lényegesen eltér. Látod, én még a menyasszonyomat sem vihe a múltkor... Észre sem vettem, hogy c mögött ott áll Birger. Mos ve megszólalt: Végre itt van Sztyópa! vei évelődnie Igornak! — < felé fordult. - Azt hiszer a nunatag megmászásakoi beszélgettek egymással... Mikor felálltunk az asztali hazamenjünk lefeküdni, Kri rámhunyorított: — No, ugye kibírtad egy fényed nélkül? Ne félj, £ ha néha kikapcsolódsz, ne lasztasz semmit. Társainkra csak a menet alatt, itthon ségünk van ... Kicsit szégyenkezve, de n szorítottam meg felém nyúj zét. AZ AGY ALATT LÁNC VILLOGNAK Reggel egészen frissen, j< henten ébredtem. Dimitrijji geliztem a Kajütkomp< s miután szétváltunk, azonn záláttam, hogy felszereljen méteremet a házunk tetejér tenetes hideg volt, alig < hogy végezzek, s lemószha tetőről. Türelmetlen sietséc köszönhetem, hogy a szere kalmával olyan szörnyű élm volt részem, hogy még most sódzik a hátam, ha visszaga rá. A fotométert ugyanis 201 erősségű árammal tápláltar nagy sietségben rövidzárlato tem elő. Úgy belémvágott az hogy majdnem leszédültem tetőről. Egyszeriben elmúlt zemet kínzó kibírhatatlan fáj amit a kegyetlen hideg oko: delegve kerestem a háznt masztott rögtönzött kis létre fokát, hogy lemásszak, s i hozzam az áramot. Ahogy t bámba léptem, keserű fi csapta meg az orromat, i egészen sűrű volt, alig látta lamit, s az áramütéstől még r kábultan szaladtam vissza lyosóra, gyorsan magamra az oxigénmaszkot, s annak ségével bementem a szobátx tam, hogy kisebb lángok vili az ágyam alatt. Rögtön ti hogy csak a 2000 Volt er< elemek éghetnek, amelyek tométert táplálják. A rövic következtében kigyulladtak, rencsére nem vesztettem el jem. Ha kiszaladok, és segí hívok, oddigra már késő Az egyik sarokból előrángat! sátorlapomat, s beledobált® égő elemeket, összegöngyölt kivittem a ház elé. Szerenc: semmi, de semmi nem fogot te v-v ' . fölültek az akkor még inkább döcögő, mint repülő vonatra, és * Budapestre utaztak: anya és leánya. A lány tulajdonképpen nem is volt már hajadon; gyűrű csillogott az ujján, menyasszonynak mondta magát, bizonyítva: már a szóban is ott van az asszony. A Zeneművészeti Főiskola felvételi vizsgáján kiválóan szerepelt mindkettő: a fiatal rimaszombati lány olyan nagyszerűen zongorázott, hogy maga Bartók Béla vállalta a továbbképzését. Az anya szerfölött boldog volt. Minden oka meg volt rá. Ugyanis ő tanította meg lányát Ilyen jól zongorázni. Az édesanya, Pásztory Gyuláné aztán visszautazott Rimaszombatba, lánya, Ditta Budapesten maradt. Teltek, múltak a napok, s az egyik gyakorlóóra közben Bartók meglej>etten tapasztalta, hogy fiatal tanítványa ujjáról eltűnt a gyűrű. — Kisasszony, elvesztette a karikagyűrűjét! — Szó sincs róla, —- felelte a tanítvány, — Csak meggondoltam" magam, és visszaküldtem a vőlegényemnek. Nem vagyok már menyasszony ... "—- Akkor ma előadás után együtt magyünk haza — mondta Bartók. Pásztory Ditta néhány órán belül újból menyasszonynak mondhatta magát. Csakhogy most Bartók Béla zeneszerző volt a vőlegénye. Pásztory mama haragudott egy picit, túl nagynak találta a hu* szónkét év korkülönbséget. Dehát rövidesen megvolt a lakodalom ls. így történt, hogy egy rimaszombati lány Bartók Béláné lett. És így történt, hogy egy rimaszombati asszony Bartók Béla anyósává vált. • • Pásztory Gyuláné ma is Rimaszombatban él. Nem nehéz kitalálni, Bartók Bélán hogy az imént közreadott ki: re. Hangja el-elcsuklik néh az évek gyorsabban röpülj Budapestre mentek felvétel beszél. Bartók Péter ma egy lalat hangmérnöke. Az egy] mint ahogy levelei ls igazol; Pesten, és ilyenkor sokat jí zott. Néha hetekig komponí lábujjhegyen járt a lakásb: Édesapja egyszer külföldi egyik nap borzasztó ordítá ahol Pétert pillantotta meg, vei süvítve a hangokat. Az i lelte unokáját. Nem lehet kt srácai sem parittyáztak bel< azonban rögtöfi megmagyari lármázni! D ártók kristálytiszta je! ® ber volt, akár József a második világháború kitö országot. Amikor a nürnberj