Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-10 / 250. szám, szombat

GEORGES MENAND BRAZÍLIAI RIPORTJA: Az Amazonas lakói az örökös munkakeresésben szinte hozzánőttek bárkáikhoz. Hetvenéves, mezítelen felsőtestű, borzas szakállú aggastyán kitartóan bábáskodik egy rádióadóval. Nézegeti, rázogatja, nógatja, szidalmazza, közben a brazil népi mondák összes szörnyetegeit emlegeti. Mától kezdve ez az ócska, kiöregedett rádióadó köt össze bennünket a nagyvilággal. Amazónia Amazónia! Képzeljék magukat helyünkbe, a folyó torkolatában fekvő Marajó szigetre. Itt él senor Rafael Bulosa, a „Jézus Krisztus" birtok ura, az Itteni szerény farmerek egyike a maga prérin bolyongó 50 ezer bivajával. A prérik óriási kiterjedésűek, mégis eltörpülnek az őserdők zöld masszívuma mellett. Marajó sziget csupán egy pont az Amazonas folyó útjában, de területe felér Svájcéval. A házikó, amelybe beszállásoltak. a többi házhoz hasonlóan hosszú fekete cölöpökre épült, mert a víz szintje itt 20 méterrel is emelkedik. Szigetek keletkeznek és szűnnek meg, velük együtt a fák és állatok is elúsznak. A természet itt tovább alkot. Amazónia első lakosaival az Acará folyó torkolatánál találkoztam, apró lélekvesztőkön eveztek ezek a barna színű, pálmalevél kalapos emberek. Indiánok? Nem. Brazíliában mindössze százezer indián maradt fenn, közülük tízezren vannak a „bravók", vagyis szabad indiánok. Amazónia jelenlegi lakosságát ezek a lélekvesztőikhöz nőtt, messziről lótörzsű kentaurokra emlékeztető „caboclók" — portugálok, indiánok és négerek keveredéséből származó meszticek alkotják. Utunk alatt motorcsónakunk többször megállt a caboclo kunyhók előtt, ahol hagyományosan .,cofesinóval" vendégeltek meg minket. A caboclo anyagilag és szellemileg a világ legnyomorúságosabb teremtése. De nem panaszkodik. Kl ellen keljel fel? És kivel? A caboclo az Amazonas végtelen térségein utolsó a század emberei közül — mondogatják a riói tisztviselők. ö azonban mit sem tud erről. Három nagy bajnak a rabja: a nyomoré, a sötétségé és a betegségeké. Kaucsuk és nyomor A történelemben a legtöbb áldozatot a nagy kaucsukláz szedte. A brazíliai kaucsuk története kimeríti a tragédia, a komédia, az elbeszélő költemény, az operett, az elégia és az orgia fogalmát. Szép kis szókészleti Amikor 1900-ban kitört a kaucsukláz, az emberiség már vagy négy évszázada ismerte a kaucsukot, de igazán csak azóta kezdték becsülni, amikor 1840-ben feltalálták a vulkanizálást. Jött a XX. század. Százszorosára, ezerszeresére nőtt a kaucsuk Iránti kereslet. A hevea, a kaucsukfa csak Brazíliában nő, ez az ország monopóliuma. A nagy kaucsukboomnak soha sincs vége. De a halál sem alszik. 1900 és 1910 között tíz év alatt 500 ezer ember halt meg — az erdei lakosság fele. De a kaucsuküzlet virágzott. S ha a dzsungelek mélyén nyomorból hullottak az emberek, a városokban a mértéktelenségtől mondtak búcsút az árnyékvilágnak. Belém kikötő lakossága megkétszereződött. A legnagyobb tengerjáró hajók vetettek horgonyt az Amazonas zavaros vizein. A kaucsuk azonban 1500 kilométerrel távolabb, Manausban állított magának emléket. Itt, az erdő szívében a legendák Eldorádőnál Is mesésebb város születik. Manausnak csakhamar kétszázezer lakosa lesz. És kik?! Majdnem mind milliomosok. Nem újgazdagok. Ök a jövő gazdagjai, akik ma gazdagabbak, mint tegnap, de holnap még gazdagabbak lesznek. A pénzt nem rakják bankba, a városra fordítják. Annyi van belőle, hogy egy font sterlinges bankókkal gyújtanak szivarra, törlik meg a szájukat vagy tisztítják a cipőjüket. Mi az az egy font sterling? Egy kilogramm kaucsuk eladási ára, amelvnek csak a negyedét fizetik a gyűjtőknek. S minden egyes lélekvesztőn száz kilogramm kaucsukot szállítanak. A pazarlás sehol a világon nem öltött Ilyen méreteket. A malária, a sárgaláz, a vérbaj azonban Manaust is romlásba dönti. Mindenütt ott van. Manaus tettette, hogy hisz örökkévalóságában. S a gaz-' dagok féktelen orgiája egybeolvad a „meneküljön, aki tud" segélykiáltásokkal, amelyeket öngyilkosok revolverlövései szakítanak félbe. Vörös darázs és fekete szúnyog Amazónia erdőbirodalma 300 millió hektáron terül el. Nyolcvan méteres fák, naponta 30 centimétert növő bambusz két méteres levelekkel... Élő boltív a fejünk fölött 30, 40, 60 méter magasságban. Az első, ami ezt az erdőrengeteget jellemzi, elképzelhetetlen zűrzavar az összefonódó ágak groteszk pantomimjában. Nincs valószínűtlenebb kép az álkutatóknak a szűz őserdőkről adott leírásainál. A zöld pokol igazi veszélye a magány. Az ember elhagyatottnak érzi magát ebben a birodalomban, ahol a legvadabb lidércképek és lázálmok hirtelen a valóság köntösében jelentkeznek. Hányan tudják, hogy korunk nagy építkezései közül egyik sem pusztított el annyi emberéletet, mint Madeira és Mámoré között „a halál vasútja"? „Collinsék új édenkertet fedeznek fel a civilizációnak" — írták az újságok. Ugyanakkor a mérnökök ezt írták haza családjaiknak: „Egy helyben topogunk". Meg kellett kezdeni a topográfiai felmérést. De a topográfus három méternyire elveszítette szem elől asszisztensét. Lépten-nyomon óriásfákat kellett kidönteni. A kivágott fa nem esett le: a liánok erős hálója tartotta, s amikor végre nagy robajjal lezuhant a földre, különféle rovarok hada rebbent fel, s a levegőt is elködösltve az emberekre vetette magát. Ezért olyan rövid az élet Amazóniában. Ha egyáltalán életnek nevezhetjük ennek az élő-halott népnek tengődését, amelynek agyát és testét mindenféle lázak megbénítják. Egy közönséges szúnyog több életet pusztított el Itt, mint a ragadozó vadak. A kis vonat, amelynek vágányát még 1902-ben rakták le, ma is itt robog a dzsungelben. Am a vasút építése, valamint az aranybányászás, a kaucsukés fűszertermesztés az erdő őslakói, az indiánok ellen irányult, akiket kifosztanak, megaláznak, megnyomorítanak. Kihaló törzsek "A hódítók aranyszabálya kezdetben ez volt: „desse in diós", azaz ölni az indiánokat. A vérengzés négy évszázada folyik és csak a „tollasok" teljes kiveszésével ér véget. Pörto Velhoban poharazgatás közben üzletemberek, tisztviselők, mérnökök meséltek „hőstetteikről", s kifejtették, hogy „az indiánok aakdályt jelentenek a haladás útjában". Ök művelt emberek voltak, ők „csupán" alapot adtak a mészárlásra. Ám az erdőben a legnyomorultabb kaucsukszedő, akinek semmi egyebe sincs, csak puska a vállán, s nincsenek elméleti ismeretei, szintén úgy gondolkozik, hogy csak a halott indián jő. így apadt le az Amazőniát egykor benépesítő egymillió indián száma százezerre. Brazília szerencséje, hogy volt egy Rondon. Candtdo Mariano da Silva Rondon érett fővel lett tábornok. S mivel foglalkozik egy tábornok, akinek nem szenvedélye a bridzs és a puccs? Filozófiával. Kant követője és Gandhi tisztelője lett. Amikor távíróvezetéket épített ki az erdőn keresztül, rádöbbent az indiánok tragédiájára és annak a világnak értékére, amelyről addig sem Rio de Janeiroban, sem Párizsban, sem Pekingben nem tudtak. jó szivére és józan eszére hallgatva ezzel a felhívással fordult embereihez: „Haljatok meg, ha kell, de sohase öljetek meg másokat". így született meg az indlánvédelmi szolgálat. Rondon 1958-ban, 93 éves korában halt meg. Kései próféta volt: megmentette Brazília becsületét, de nem az Indiánokat. Az Indiánok tragédiája ma befejezéséhez közeledik: itt-ott még van élet, de mindenki tudja, hogy már nincs remény. A kihaló menakosz törzs feje. Ezek a kis indiánok a törzs életének egyedüli folytatói. A menakosz lörzzsel utazásunk végén ismerkedtünk meg. Négy kunyhó állott egy tisztáson. Csodálkozás és klváncsiskodás nélkül, tapintatosan fogadtak. Audura törzsfőnök két függőággyal tisztelt meg bennünket saját kunyhójában. Leszállt az éj, amely oly hűvös és félelmetes a Mato Grossőban. Miközben dideregtünk, kívülről fuvolaszó hallatszott. Lépések, laepan sámán jött segédjével, Vallmaluval, hogy elvégezze a temetési szertartást, jene felesége, a tüdőgyuladásban meghalt Attala fölött. Aztán a fuvolaszó is elhallgatott... Néhány évvel ezelőtt még 130 főből állott a törzs, amely az ősök elbeszélése szerint egy ezer főnyi nemzetség maradványa. Ma csak 51 menakosz él, köztük hét gyermek. Még jó, hogy vannak gyerekeik, mert más helyeken az asszonyok gyakran fogamzásgátló növényeket gyűjtenek az erdőben. A kadivenek, akikből 1820-ban még háromezer volt, ma már csak 250-en vannak s máig is csoportos öngyilkosságot követnek el, hogy ne kerüljenek a fehérek uralma alá. Éjjel sokáig nem tudtam elaludni. Nem a hideg, inkább a szégyenérzet miatt. Szégyeltem ingemet, konzervdobozaimat, nagy revolveremet. A virradat sem oszlatta el lelkiismeretfurdalásalmat, mert itt a nap a halál fölött kél jel. • 1 LBv^W* rj I r tl I Mf• \ VIA VENETQ \ L. KOLOSZOV, RÓMAI RIPORTJA A Via Veneto a Barberim térnél kezdődik és kanyarog va Róma zöld szegletéig, a Villa Borgheséig húzódik. Meg kell hagyni, szép, fényűző utca. Nappal az olasz főváros üzleti és kereskedelmi életének egyik központja. Délben az itt székelő számos közhivatal, minisztérium, bank. áruház alkalmazottjai ebédelni mennek, ám jó messzire a Via Venetótól. mert egy beosztott minisztériumi tisztviselő átla gos havi fizetése kb. 60 ezer líra. a Via Venetőn pedig ven déglőben 8—10 ezer lírába kerül egy kétszemélyes ebéd. Szembeötlők a Cook and Sun utazási konszern tükör kirakatai. Óriási plakátokonfélig meztelen hölgyecskék hívják, csalogatják a turistákat. látogassanak el Dél Ame rikába. A fényképek az úton keresztben heverésző és fogukat vicsorító leopárdok falká ját, a banánfák tövében békésen szunnyadó féltucat oroszlánt ábrázolnak, stb. Az ügynökség tágas termei konganak az ürességtől. Az utazás Iránt érdeklődőket nem annyira a leopárdok és az oroszlánok, mint inkább az árak kergetik el. Különben is a Via VenetÓi árakat nem azoknak szabták, akik mindennapi munkájukkal keresik kenyerüket. Bárhová tér be az ember, áruházba, szállodába, vendéglőbe vagy kávéházba, mindé nütt idegen nyelven beszélnek, leginkább angolul. Ez nem is furcsa, mert az utca közepén terpeszkedik az ame rikai nagykövetség hatalmas palotája. Hová is mennének a külföldi turisták, elsősorban a pénzes amerikai turisták, ha nem ide, ahol mindent úgy rendeztek, hogy kedvű ket leljék. A hamisítatlan olasz fodrászüzletet amerikai módra „Boty by Eva'-nak ne vezték el, az utca mindkét oldalán végtelen sorban találhatók egymás közvetlen közelében a „snake" és „jerríes" bárok, a kioszkok tele vannak sárga pornográf „Irodalmi" förmedvényekkel. A Via Veneto nagyon alkalmazkodott az amerikai életmódhoz, amely elég idegen és távol áll az olasz mentalitástól. A Via Venetón éjjel sem áll meg az élet. A rengetea nlght clubban, vendéglőben és kávéházban vidám hangulatban szórakoznak. Végre valahol igazi amerikai lendülettel kitombolhatják magukat a vendégek. Olaszországban a törvény tiltja a strip-tease-t; úgy látszik ezért határozta el magát egy amerikai milliárdosnő, hogy kitölti ezt a „vákuumot" . A sok whískytől eszét vesztve egyenesen az utcán táncolni kezdett, közben vetkőzött. A Via Venetón gyakori vendég don fuan de Moren y Aragon, a belga királyné fivére. Az állami ügyektől „kifáradva" az egyik night clubban muzsikál. Filmcsillagok botrányaitól hangos a Via Veneto — ez emeli a sztárok népszerűségét. A sajtó 24 órás szolgálatot tart itt. hisz a botrányokból él. Lassan megvirrad. Az édes élet is elcsendesedik a Via Venetón. Szép bankszámlával rendelkező szolidan becsípett öregurak szétkapkodják az utolsó lányokat. Az utóbbiak is eltérnek az általános római szabálytól: bundák, brtlliánsok, /saját vagy kölcsönzött

j autók és természetesen az áruk különbözteti meg őket azoktól, akik hasonló ipart űznek, de szerényebb körülmények között. Felvirrad a reggel, új nap kezdődik. A Via Venetón, éppen úgy, mint a többi római utcán, megjelennek azok, akik két kezükkel teremtik meg az édes élet élvezőinek gazdagságát, azok, aki egyszer fó erős seprűvel minden szennyet és piszkot kisöpörnek erről az utcáról. A. FROLOV KOREAI ŰTIÍEGYZETE A TEDONG PARTJAIN Kilenc őrai repülőút után végre földet éreztem a talpam alatt a verőfényben úszó pjönjangi repülőtéren. Prospektus nélkül kellett eligazodnom. Eszembe jutottak Nyikolaj Georgijevics Garin-Mihajlovszkij orosz író szavai: „Nagyon kedvelem a koreaiakat. Milyen udvariasak és jól neveltekl Milyen tapintatosak egymással és idegenekkel szemben, milyen finomak". Ám Korea valami másra is emlékeztetett. „Vonszan tűnjék el Koreából. Vonszan legyen a vér tava és a halál völgye". Ezt viszont McArthur amerikai tábornok mondotta... Harminc perc múlva beértünk Pjöngjangba. A város széles utcákkal, modern lakónegyedekkel fogadott. Tolmácsom ismeretlen épületeket sorol fel: Nagy Színház, Okrügvan nagyszálló-étterem, Csonlima emlékmű, úttörőpalota, stb. Az első ipari üzem, amellyel megismerkedtem, selyemgubómotolláló gyár volt. A Tedong-folyő partján, láp helyén épült. Korszerű berendezését hazai gépgyárak szállították. Kondicionált levegőben dolgoznak; a gyár villamosenergiaszükségletének egyharmadát a szellőztetés rendszeres biztosítására használják fel. A gyár megkapta a Csonlima címet, tehát élmunkásüzem. — Hogyan dolgoznak — tettem fel a szokásos és közhelynek tűnő kérdést. — Már április 15-én teljesítettük a hétéves tervet, — válaszolta Kim Mjong Szuk munkásnő. Még egy érdekesség: a gyár élén nő áll; Tan Un Szil, az egykori részlegvezető. ... Áthaladunk a Tedon-folyő hídján. Itt van Moranbon, a város jelképe, ami olyan, mint oroszoknak a Kreml, a franciáknak a diadalív, vagy a rómaiaknak a Szent Péter tér. A hegyen áll a Hebanthab emlékmű annak tiszteletére, hogy a szovjet csapatok felszabadították Koreát a japán megszállók uralma alól. A háború idején néhány liszinmanista fel akarta robbantani. Fel Is kapaszkodtak az obeliszkre, és nekifogtak a rombolás művének. Ám egyikük sem tért vissza a laktanyába. A nép bosszúállóinak golyója leterítette őket... Pjöngjang büszkesége a Kim Ír Szen Egyetem. Szintén porból éledt újjá. Ma 13 ezer diák serénykedik itt. Egymillió ember él most abban a fővárosban, amelyre több mint tíz évvel ezelőtt 428 ezer bomba hullott, és az Amerika Hangja a háború idején világgá kürtölte, hogy „Pjöngjang eltűnt a föld színéről".