Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-09 / 249. szám, péntek

Időszerű közgazdasági kérdések A TAKARÉKBETÉTEKRŐL Elköltetlen és elkölfhetetlen pénzünk Az utóbbi években Jelentősen megnövekedtek a lakossúg megtakarításai, ami nem egy közgazdász aggodalmát váltotta ki. Rámutattak a nemzeti jövedelem és a lakosság pénzjövedelmének alakulására, s ilyen globális szemléletettel vontak le következtetéseket. Felmerül a kérdés: indokolt-e ez az aggodalom. gáltatások fejlesztése távolról sem felel meg a fogyasztói igények kielégítésének. FÖLÖS VÁSÁRLÓERŐ A lakosságnak az árakhoz viszonyított pénzjövedelme alkotja vásárlóerejét. A vásárlóerő eddigi alakulása lehetővé tette, hogy a lakosság növelje megtakarításait, tehát pénzjövedelmének egy része felhasználatlan maradt. Ezt nevezzük fölös Vl ;árlóerőnek. Helytelen lenne a fölös vásárlóerőt kifejezetten nem kívánatosnak tartani gazdaságunkban. A pénzjövedelem növekeJésével szükségszerűen nő a felhasználatlan pénzeszközök összege, mind takarékbetétek, mind készpénzmegtakarítás formájában. A lakosság ugyanis az alapvető közszükségleti cikkeken kívül (élelmiszer, cipő, ruha stb.) a tartós fogyasztási cikkekből is egyre többet vásárol (bútor, lakás, villamos cikkek stb.). Ezeket egy fizetésből nem tudja beszerezni. Az utóbbi tíz évben a fölös vásárlóerő Jelentősen megnövekedett. 1955-ben a takarékbetétek összege 5,7 milliárd koronát tett ki, 1965-ben már 35,6 milliárd koronát (Szlovákiában 728 millió, illetve 7,5 milliárd koronát). 1965 végén az egy lakosra eső bankbetét 2511 korona volt (Szlovákiában 1715 korona). A fölös vásárlóerő az utóbbi években a lakosság összes pénzjövedelmének 3 százaléka. E, valamint a más országokkal való összehasonlítás azt mutatja, hogy a probléma nálunk nem az elkötetlen pénzmennyiségben van, hanem keletkezésének és növekedésének okaiban. A fölös vásárlóerő alakulása a hatvanas évek elejétől kapcsolatban áll a kereslet-kínálat közti aránytalansággal és globálisan a nemzeti jövedelem alakulásával. 1961—1964 között a nemzeti jövedelem stagnált, de a személyi jövedelmek növekedtek. A fölös Vásárlóerőnek tehát növekednie kellett, ha egyszer a lakosság pénzjövedelme megfelelő árufedezet nélkül növekedett. 1965-ben ez az irányzat — bizonyos gyengülés ellenére — folytatódott. Igy a hiánycikkek iránti kereslet kielégítése későbbre tolódott ki. Tehát nemcsak elköltetlen, hanem elkölthetetlen vásárlóerő is keletkezett. A fölös vásárlóerők keletkezését jelenlegi feltételeink között befolyásolja az, hogy a piac nem eléggé rugalmas. A kereskedelmi hálózat és a szolLAKÁS, AUTÓ... A kereslet-kínálat közti aránytalanság miatt el nem költött pénzmennyiség növekedése mindenekelőtt a lakásépítéssel és az autóeladással kapcsolatos. A lassú ütemű lakásépítés nemcsak az erre a célra megtakarított vásárlóerőt köti le, hanem további pénzeszközöket tart fogva, amelyeket a lakosság a lakberendezésre fordítana. Ebből mintegy 2 milliárd korona megtakarított pénz származik. Ez az összeg a takarékbetétek 27 százaléka. 1965-ben Szlovákiában 26 ezer autóigénylőt nem tudtak kielégíteni, akik erre a célra 680 millió koronát helyeztek el a takarépénztárakban, ami a betétek 9 százaléka. A fölös vásárlóerő úgy is keletkezik, hogy a lakosság egy része nem teljesíti idejében fizetési kötelezettségeit (lakbér, szolgáltatások, kártérítés stb.). 1965-ben ez csak a közép-szlovákiai kerületben 100 millió koronát tett ki. A bankbetétek és a készpénzmegtakarítások növekedésének okait abban is látnunk kell, hogy a lakosság magasabb keresetű rétege nem tudja jövedelmét megfelelő módon elkelteni. Ez abból a tényből ered, hogy a lakosságnak ez a része már a tartós fogyasztási cikkekkel is felszerelte magát. Nem talál tehát alkalmat, hogy kedvére használja fel szabad pénzét, eltérően a múlttól, amikor részvényt vásárolhatott, befektethette földbe, bérházba stb. A takarékbetétek összeg szerinti megoszlása is ezt mutatja: 1960 — % 1964 — % 5000 koronáig 41,3 30,61 5001—10 000 koronáig 28,43 26,38 10 001—20 000 koronáig 20,19 26,25 20 000 koronán feliil 10,08 16,76 Az 5000 koronán felüli bankbetétek aránya tehát elérte a 70 százalékot. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy a takarékoskodónak sok esetben nem csupán egy takarékbetétkönyve van. 1965 elején a takarékbetétkönyvek 6,5 százaléka 10 000 koronán felüli összegre szólt, ami a bankbetétek 45 százalékát tette ki. Tehát kisszámú takarékoskodó nagy öszszegekkel birtokolja a betéteknek csaknem a felét. INDOKOLATLAN AZ AGGODALOM Tekintettel arra, hogy a megtakarítások egy része célbetét (lakás, autó- stb.), s hogy a betétek jelentős százaléka kis számú, magas jövedelmű családokhoz fűződik, nem tekinthetjük a betétek összegét túlméretezettnek. Már csak azért sem, mert a megtakarított pénzzel rendelkezők mellett a lakosság egy része nemcsak nem tud takarékoskodni, hanem nincs elegendő pénze drágább fogyasztási cikkek beszerzésére sem. Ezt bizonyltja az a tény, hogy csökkent néhány tartós fogyasztási cikk (például televíziókészülék, hűtőszekrény) eladása. Nem mintha telített lenne a piac, hanem a drágább cikkek értékesítése egyre nagyobb mértékben függ az alacsonyabb jövedelmű családoktól, amelyek a jelenlegi kölcsönnyújtási feltételek közt sem képesek ezeket beszerezni. Másrészt a kölcsönök összegének növekedése azt mutatja, hogy a lakosság egy másik része csak a kölcsön igénybe vételével jut hozzá a tartós fogyasztási cikkekhez. 1965-ben Szlovákiában 89 ezer kölcsönt engedélyeztek és 429 millió koronával többet fizettek ki a takarékpénztárak, mint egy évvel azelőtt. A kifizetett kölcsönök 76,7 százalékát fogyasztási célokra használták fel. A fölös vásárlóerő értékelésénél azt is figyelembe kell venni, hogy ez a pénzmennyiség nem marad kihasználatlan, hanem bevonják a népgazdaság finanszírozásába. Ebből a rövid értékelésből is kitűnik, hogy a fölös vásárlóerő problémájának a megoldását — ha egyáltalán beszélhetünk ilyen problémáról — elsősorban a termelés és a fogyasztás közti arány helyreállításában kell látnunk, továbbá a helyes bérezésben és a vállalkozás fokozásában a szolgáltatásokban és a kereskedelemben. Bár ezeknek a kérdéseknek a megoldása az új irányítási rendszerhez kapcsolódik, kétségtelen, hogy már ma is sokat tehetünk ebben az irányban. Az 1966-os év első felének eredményei erről tanúskodnak. A hiányosságok, az egyensúlyproblémák megoldása gazdaságunkban a fölös vásárlóerő lassúbb növekedését eredményezi majd, s ezzel azonos ütemű növekedést fog mutatni a lakosság pénzjövedelmének és életszínvonalának emelkedésével, a szocialista gazdaság alapvető céljával. SZABÓ LAJOS 5 millió idegen munkaerű a nyugat-európai országokban Idegen munkaerők alkalmazása a nyugat-európai országokban megszokott jelenség. Anglia, NSZK, Franciaország, Svájc, Belgium és Luxemburg a legnagyobb munkaerő-Importőrök. A nyugat-európai országokban jelenleg több mint 5 millió idegen munkás dolgozik, ami ezen országok aktív lakosságának 3,5 százalékát teszi ki. Túlsúlyban alacsony szakképzettségű és szakképzetlen munkásokról van szó. Vannak országok és iparágak, amelyek az idegen munkaerőre erősen rá vannak utalva. Svájc (már megállította az idegen munkaerők beáramlását) aktív lakosságának 30 százaléka idegen, az autóiparban tíz fizikai dolgozó közül négy, a belga bányákban az idegenek a bányászok többségét alkotják. A legnagyobb munkaerő-exportőrök Olaszország, Spanyolország, Görögország, Törökország. Sok idegen munkás származik Portugáliából, Jugoszláviából, de Ausztriából és Hollandiából is, valamint a távoli közép-amerikai, ázsiai és afrikai országokból. Azok az országok, amelyek munkaerőt exportálnak, átmenetileg munkaerőket vesztenek, elsősorban fiatal és bátor férfiakat, viszont csökkentik a relatív munkaerőfeleslegből származó feszültséget, devizát szereznek a családoknak haza küldött keresetből, a visszatérők nemcsak megtakarításaikat hozzák magukkal, hanem a fejlett országokban szerzett bizonyos szakképzettségüket és tapasztalatikat is. A nemzetközi munkaerővándorlás során magas szakképzettségű munkaerők — termelésszervezők, műszakiak és tudósok — emigrációjára is sor kerül a fejlett nyugat-európai országokból (különösen Angliából, Franciaországból, Belgiumból és Hollandiából) a kevésbé fejlett ós fejlődő országokba, valamint az Egyesült Államokba. Az idegen munkaerők évi átlagos növekedése a nyugat-európai országokban félmillió fő. KIS- ÉS NAGYVÁLLALATOK Az Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban, az NSZK-ban ós Japánban egy nyugat-német bank kutatást végzett a vállalatok nagyságáról. A kutatás kifejezett irányzatot állapított meg a nagy gazdasági egységek felé, de egyszersmind mutatja, hogy az elszállítói kooperáció fejlődése a nagyvállalatokkal életképességet biztosít a kis- és középnagyságú vállalatoknak is. Azokhoz az iparágakhoz, amelyekben döntő szerepük van a mammutvállalatoknak, főleg az acélipar, a gépkocsiipar, a villamosipar és a vegyipar tartozik. Emellett a villamosipar és a gépipar rendszerint több embert alkalmaz, mint a gépkocsigyártás és a petrokémia, mert ez utóbbi két iparágban nagyobb méretű az automatizálás. A tőkésvilág 100 legnagyob vállalata közül 70 az Egyesült Államokban működik. Nagyságukat tekintve a nyugat-európai vállalatok az amerikaiakkal nem versenyezhetnek. Érdekes azonban, hogy a 10 legnagyobb társaság a vizsgált országok mindegyikében a társadalmi termékeknek nagyjából ugyanazt a százalékát adja: az Egyesült Államokban 10 százalékát, Angliában 12,5, az NSZK-ban 12, Japánban 11 és Franciaországban S százalékát. • •••••••••• ••••••••••• Ú J M I. M K •••••••••••••••••••••a Történet a jóról és a rosszról P. Bielik új filmjéről, a Hóhérmesterről JÓLLEHET a film cselekménye két-háromszáz esztendővel ezelőtt játszódik, ez még távolról sem jelenti, hogy úgynevezett történelmi zsánerű alkotásról van szó. Azok az írók, akik regényeik témáját a múltból merítették, történetükben azonban inkább támaszkodtak a tulajdon fantáziájukra, mint a történelmi tapasztalatokra. Nem írtak a szó tulajdonképpeni értelmében vett történelmi műveket, s ez a megállapítlás bi-: zonyára érvényes Á. Dumas, valamint Jókai Mór egyes könyveire is. P. Bielik, aki a filmbeli Jánošíknak eredetileg alakítója, végül pedig alkotója is volt, előbbi sikere után úgy döntött, hogy kitart zsánere mellett. Természetes, hogy a Jánošík sem volt a szó szoros értelmében vett történelmi film, ám alkotói a legendát igyekeztek történetileg meggyőző köntösbe öltöztetni. Hogy ez helyes volt-e, kérdéses, mivel a jánoSíki témákban is elsősorban fantaszíikusságuk, sőt olykor meseszerűségük az elbájoló. Az idő tájt azonban, amikor a Jánošík szövegkönyvén dolgoztak, lehetetlenség volt ezt az anyagot történelmi legendaként értelmezni. A művészet vulgarizá-. lásának végét járó időszak meghagyta a maga nyomait a felületes histori?áló naturalizmusban is. A Hóhérmester szövegkönyvének írása során azonban Bielik már más utat követett. „Nem történelmet vittem filmre. A török kolorit és mindaz, ami övezi, nem kötelező érvényű a film tartalmára. Szerepelhetnének benne más megszállók és zsarnokok is. Hiába keresnénk a térképen az orszá-. got is, ahol a film lejátszódik. A Hóhérmester a maga nemében mese. Az emberekről szóló mese. jó és rossz emberekről szól." Ezt mondotta filmjéről maga az alkotója, PaTo Bielik. A film központi alakjai Richardus, a becsületes halász, és volt barátja, a hóhér Emil, akinek jellemére „mestersége" szembeszökően rányomja a maga rossz jegyeit. Amennyiben tehát a film a jó és a rossz küzdelmét kívánja bemutatni, a jót Richardus, a rosszat pedig a hóhér Targo Emil képviseli. Kettejük kapcsolatát természetesen az a nő bonyolítja, akit mindketteo szeretnek. Emil fejlődését oly módon is felfoghatjuk, hogy jellemének rossz oldalai csupán akkor kezdtek kiütközni, mikor látta, hogy szépszeré

j vei semmire sem mehet a gyönyörű Milicánál, míg a „jó" Richardus előnye abban állt, hogy a lány szerette. A KÉT HŐS állásfoglalása a török „megszállókkal" szemben meglehetősen homályos. Kezdetben mindketten harcolnak ellenük, végül azonban a szó bizonyos értelmében ugyancsak mindketten „kollaboránsokká" válnak, ha nem is túlságosan szembetűnően. Természetes, hogy a helyzetet tovább bonyolítja a társadalom „történelmi" rétegeződése. A „nemzet" képviselői, az öreg bíró (Sámuel Adamčík) és a pap (Jozef Bud-. ský) szemmel láthatóan a születőfélben levő burzsoázia reprezentánsai. A nép képviselői voltaképpen csak a halászok, akiknek alakja ugyancsak nagyon elnagyolt (Adamovič Buranja, Kramár öreg halásza stb.). Talán éppen a török megszállók differenciáltabbak, jóllehet itt is élhetünk bizonyos fenntartásokkal, ha fontolóra vesszük, hogy a legkevésbé jelentős alakot, Tuli bej alakját, a kiváló František Dibarbora, Ali pasa alakját az ugyancsak tapasztalt Eduard Bindas, míg ellenfelét, Bairakdart Dániel Michaelli személyesíti meg, aki jóllehet nem mindennapi típus, színészi szempontból azonban még tapasztalatlan és kevésbé fejlett. Noha Palo Bielik a Hóhérmesterrel hatásos és kétségkívül érdekes mesét is akart alkotni, sok tekintetben a leegyszerűsített leíró módszer rabja maradt, amellyel a Jánošíkban is találkoztunk már (a fiú halála, Jánošík kedvesének halála stb.}. A két szemben álló fél alakítói, tehát Stefan Kvietik és Vladimír Müller, kétségtelenül tapasztaltabb és kifejezőbb színészek, mint a Jánošík főszereplői (Kuchta — Bindas). Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy a szövegkönyv vetélkedésüket olyannyira leegyszerűsítette, hogy ez a két, ma valóban figyelemre méltó színész sem volt képes szerepét igazán elragadóan és meggyőzően játszani. A színészi megnyilatkozás színpadiassága a Hóhérmesterben jóval szembeötlőbb, mint Bielik régebbi filmjeiben, a Negyvennégyben, vagy a Dabač kapitányban, amely filmek kemény, férfias tematikája nyilván jobban megfelelt neki, mint ennek az egy bizonyos kort festő történetnek meseszerű jellege, amelyben nem sikerült elég hatásosan kifejeznie sem a lírát, sem pedig a humort. Ez utóbbihoz egyébként mind szövegkönyvíró, mind rendező kétségtelenül mindig közel állt. NYILVÁNVALÓ, hogy a film megalkotása olyan bonyolult kérdés, amelyet egy aránylag rövid recenzióban lehetetlen megvilágítanunk. Ilyen zsánerű filmekkel művészeink a múltban meglehetősen keveset foglalkoztak, aminek természetesen megvoltak a maga okai. A nézők az effajta zsánerű filmeket őszinte örömmel fogadják, s mivel nálunk ilyen filmeket a külföldi produkcióból sem játszottak, a kereslet irántuk egyre inkább növekedett. Manapság, amikor a kinematográfia bizonyos műszaki fellendülést ért el, amikor a szélesvásznú és a színes film ugyancsak elnyerte a közönség tetszését, a hasonló kiállítású filmek utáni éhség merőben tagadhatatlan. Az ilyen zsánerű filmek utáni keresletet csupán a külföldi alkotásokkal kielégíteni aligha lenne helyes. Nyilván ugyancsak a mai helyzet nem reális leegyszerűsítése lenne, ha ezt a zsánert csak a kamara, vagy az úgynevezett művészi jellegű (a modern, igényes, emellett azonban nem költséges filmekre gondolok) alkotásokra kívánnánk specializálni. A közönség ma megkívánja a legszélesebb rétegezödésű hazai produkciót, és az olyan tematikát, amely aránylag tömeges látogatottságot biztosít, semmiképpen sem kerülhetjük el. jóllehet a televízió talán megváltoztatta a legtömegesebb művészet meghatározását, a mai kinematográfia tömeghatásában aligha kételkedhetünk. Ily módon tehát a nézők szélesebb tömegei számára készült filmeknek is kétségtelenül megvan a maguk eszmei jelentősége, eltekintve a kommercionális szempontoktól, amelyek a művészetben sosem játszhatnak egyoldalú szerepet. NE HAGYJUK FIGYELMEN KÍVÜL, hogy Bielik filmjei a közönség számára aránylag mindig a legnagyobb méretekben jelenük a szlovák színészi „hátországot". (S talán ne ís állítsuk, hogy ma, a televízió és a rádió konjunktúrájának idején ez csupán színházi színművészet). Éppen ezért a jövőben nagyobb figyelmet kell szentel-, nünk az említett alkotások dramaturgiai előkészítésének és a szövegkönyvek írása bonyolult munkájának. A szerzői film egyelőre még inkább az igényesebb, vagy kísérleti alkotások ügye. A nézők széles tömegeinek szánt filmek esetében nem válik be az egy személy szövegkönyv és rendezés szerzőségének gyakorlata: erről tanúskodnak a szovjet filmművészetből vett példák — még olyan rendezők esetében is, mint Geraszimov — valamint a Barrandovban alkotott filmek (Otakar Vávra) stb. Természetes, hogy a szövegkönyvíró és dramaturg-káderek aránylag kis választéka miatt olykor valóban nehéz a filmművészek konkrét meggyőzése, ám tekintettel kell lennünk a fiatal káderek művészi fejlődésére és növekedésére is. Ebben az esetben a rendező és a szövegkönyvlrók állásfoglalása valamely zsánerhez egészen világos, magától értedődő. IVAN BONKO