Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-24 / 264. szám, szombat

(Részlet a szerzőnek a SZEMTANÚ című rövidesen megjelenő regényéből. A lélektani motívumokkal erősen tarkított bűnügyi-erkölcsi regényt a magyar—csehszlovák közös könyvkiadási egyezmény keretében a Tatran Könyvkiadó adja ki.) A

tarka színű Moszkvics az erdei vendéglőhöz közeledett. Robi merev tekintettel figyeli oz utat. Szeme előtt, elmosódnak az apró kőkockák, s az elmosódó kőkockák helyén felfénylik az olajosan barna szem ... oz elmosódó kőkockák vörös színt kapnak, és Robi vállra omló vörös hajat lát maga előtt... és megszólalnak az elmosódó kőkockák: A szerelem nem játék . . . — Az ördögbe vele! — morogja Robi. összeszorítja az ajkát. Enyhe szédülést érez. Már látja az erdei vendéglőt. Nem tud tovább hajtani. Megiszom egy pohárkával, gondolja. Jobbra fordul, beállítja kocsiját a többi autó közé. Kilép a kocsiból, és durván becsapja az ojtót. Nincs szükségem senkire, senkire az égvilágon! A srácoknak is megmondom, nincs banda! Csináljanak, amit akarnak!... A kutya teremtésit ennek az életnek!... Az apám is ezt mondta!... Én is mondom! Megbolondul az ember, ha átadja magát az érzéseinek, a tolakodó gondolatoknak! Az élénkzöld szvettert a vállára dobja. A farzsebében megtapogatja a pénztárcáját és igazolványát. Minden a helyén van. Bizonytalanul körülnéz, mintha nem lelné a helyét, mintha azon tépelődne, hogy került ide, mit keres itt. Minek is van a világon? Mi célja az életnek? Ha már itt van, miért nem megy egyenesen be a vendéglőbe? A magukra hagyott kocsik között jártéi. Ne gondolkozz! — szidja magát, pedig nem is gondolkozik, csak a fojtogató érzésektől akar szabadulni. Sietve c kerthelyiség felé indul. A megfeketedett lombok alatt ernyős lámpák szórják a sápadt, sárga fényt a zöld asztalokra, a sörös poharakra, a tarka nyá«i ruhákban ülő vendégekre. A kert köaepén zenepavilon. A cimbalmos szórakozottan ütögeti a húrokat, a bőgős ólmosan huzigálja a vonót. A prímás 'fiátrább lép, s a klarinétos a mikrofon tözelében zokogtatja, kacagtatja hangszerét. Robi a törzsasztaluk felé tart, akaratlanul, megszokásból indult a bal oldali sarokasztal felé, ahol oly gyakran tanyázott a Seprű-banda, oly sokszor ült ott Vöröskével, simogatta a karját, és gyönyörködött olajban fénylő, nagy szemében ... A sarokasztal foglalt. Döbbenten áll meg és csodálkozik, hogy foglalhatják el mások az ő asztalukat. Sőt meg sem elégszenek a Seprű-banda asztalával! Három asztalt is összetoltak, hogy elférhessen a társaság. Csehül beszélnek, sört isznak, tréfákat mondanak, nagyokat kacagnak. Robi körülnéz. A negyedik asztal szabad. Leül. Rágyújt. Megremeg. Hűvös az erdő lefielete. Magára veszi zöld szvetterét. tJjjával türelmetlenül dobol az asztalon. A pincért várja, aki a sarokasztalnál elhelyezkedett társaság egyik tagijával beszélget. Robi nézi a csehül beszélő nőket, férfiakat. Szeme megakad oz asztal végén ülő szótlan, szőke lányon. A haja hosszú, sima, a vállára omlik. Szőkesége csillog a lámpafényben. Olyan, mint a napsugártól átitatott búzakalász. A bőre hamvas. A mélyen kivágott borsózöld szilonblúzt enyhén domborítja a kebel. A lány észrevette, min akadt meg a fiú tekintete. Szelíd mosoly suhan át az ajkán. Robi íavartan elkapja a fejét: Miért nem {ön pincér? Fel akar állni, hogy megmondja annak a fehér kabátos férfinak, Jegyen szíves, ne fecsegjen annyit. A pincér valamit magyaráz a cseh társaságnak. Egyszerre elnémulnak, mindnyájan elkomolyodnak. Szörnyűség! tsóhajtja az egyik asszony. Robi a sóhajtozó asszonyra pillant. Megnyom vagy egy mázsát... Tekintete visszasiklik a szőke hajú lányra. A lány, mintha légüres tér venné körül, nem hallja, miről beszél a pincér, miért sóhaitozik a kövér asszonyság, csak az élénkzöld szvetteres fiút látja. Már akkor megakadt rajta a teItintete, amikor elment az asztaluk mellett . . . Robi kilopja tekintetét a szőke lány marasztaló szeméből. Nem érdekel .. . Semmi sem érdekel!... F

iatal pincérlány lép az asztalához. A haja rozsdavörös, természetes színű. Vöröskéé élénkvörös, festett, hosszú, sima, s a vállára omlik. Idegenkedve néz a pincérlányra. Mit akar? Miért jött ide? Itt más pincér szolgál fel ... Az a másik pincér most is a sarokasztalnál társalog. — De szomorú ma a fiatalúr! — mondja a lány, csak hogy valamiképp elkezdje a beszélgetést, szóra bírja a komor úrfit. Rég tetszik neki Robi. Azt is tudja, kqcsin, motorkerékpáron jár ki a barátaival az erdőbe... Kedveskedni akart, szépet mondani. Nem sikerült. Amikor megpillantotta Robi bánatos, komor arcát, nem talált más, testet kínáló és kívántató szavakat. Robi dühösen felkapja a fejét. Tekintete találkozik a lány kínálkozó tekintetével. Egy pillantás, és mindenre magyarázatot talál. Hemperegni akar... A lány kiugró mellére tapad a pillantása. Nem rossz ... Szentségesen sivalkodna!.. Menj a fészkes fenébe! A lány kihasználja a fiú hallgatását, azt hiszi, váratlan megjelenésével zavarba hozta. Szemtelen, kacér mosoly ül ki az ajkára. Ingerli, csábítja Robit, s akaratlanul tovább feszíti a túlfeszített húrt. — Egyedül jött? — kérdezi. Robi bólint. — összeveszett a vöröshajúval? Már rég láttam együtt magukat! — Mi közöd hozzá? — fakad ki Robi. A pincérlány nyugalmat színlel, Robi szemébe mosolyog. — Még nem ittuk meg a pertut, fiatalúr! , — Megihatjuk, ha hozol két pohár konyakot. i- Parancsára! — hajol meg ringó csípővel a lány. A szeme, felcsillan. Megnyertem a csatát! Indulóban hamiskásan kacsint a fiúra. Néhány perc múlva visszatér. A vendégeknek hátat fordít. Kezébe veszi az egyik poharat. Egészségedre fiatalúr! A barátságunktámadó érthetetlenséget, oz érzések, gondolatok zűrzavarát. Ugrani szeretne, kiugrani ebből a pokoli bugyorból. Megmarkolja a cigarettásdobozt és az öngyújtót, a zsebébe dugja, s mintha nagy elhatározás született volna benne, hirtelen felpattan a székről. Elindul a kijárat felé. A sarokasztal előtt kell elmennie. A szőke lányra nem gondol, kiesett a tudatából. És most, kétméternyire tőle a szemébe pillant. Megtorpan. Honnan ismerem? Miért álltam meg? Nem ismerem!... Tovább akar menni, de nem mehet. A szőke lány mosolyog, int, felkapja a kézitáskáját, és Robi elé perdül. — Szeretem a tangót... — mondja, és Robi előtt elindul az asztqlok között. Nem hívtalak . . . nem akarok táncolni ... - akarja mondani Robi, de belé reked a hang. Nincs értelme a tiltakozásnak, nincs értelme a magyarázkodásnak. Ha a szőke lány táncolni akar, táncoljon! De vele nem fog táncolni! Ott, ahol balra kell fordulni, hogy a táncparkett felé vegyék az irányt, Robi megáll, vállat rándít, és jobbra fordul. A szőke lány csak három lépés után PETRÖCI BÁLINT: A PILLANAT VARÁZSA Kihörpintik az italt. Robi a lány szemét kutatja. w- Hát a csók? .. - kérdezi, csak hogy kérdezzen valamit. — Majd odakint... feleli a rozsdavörös hajú lány. — Kocsival jöttél? r- Igen. ŕ- Kilenckor végzek ... Beviszel? s- Az erdőbe megyek ... Ha akarsz .. ľ K Induljunk el a város felé, aztán visszafordulhatunk .,. Nem szeretném; ha az ismerőseim azt hinnék ... A hirtelen támadt düh csaknem felpattantotta a székről Robit. Nem látja a marokba kívánkozó telt keblet, a hajladozó csípőt, csak a szemét látja, a kétarcú ember érzését tükröző szemét. Mennék, nem mennék, mit szólnának oz emberek?! ...A pincérlány mosolya biztat, ígér... Robi undorodik, kavarog a gyomra. — Nem hívtalak ... - mondja elutasító hangon. Tekintete taszít, távozásra szólít. — Bocsánat fiatalúr, téves kapcsolás ... — mondja sértődötten a pincérlány, és csípőjét ringatva elhullámzik az asztalok között. R

obi végre magához intheti a pincért. Fizet. A pincér mondani akar valamit, de megütközik a fiú mogorvaságán. Akinek elmondhatta, már mindenkinek elmondta, ma késő délután egy meggyilkolt asszonyt találtak az erdőben. A gyilkosság felfedezője innen telefonált a rendőrségre... A mogorva arc, a mogorva pillantás elveszi a kedvét a beszélgetéstől ... Elmegy, a szomszéd asztalnál újabb rendelést vesz fel. A cigányzenekar tangót játszik. A betonból öntött „parketton" táncolnak az egymáshoz simuló párok. Robi látja őket, észleli mozdulataikat. Az érzelmes hegedűszóba, a bőgő nyekergésébe kacaj, hangos beszéd vegyül. Robi hallja a hangzavart, látja a mozdulatok összevisszaságát, de egyikbe se tudja magát beleélni. .. mintha kívül rekedt volna az életen. A bibliai Adám érezhette így magát, amikor kiűzték a paradicsomból. De őtőle Évát is elrabolták. Egyedül maradt... Nem érti a tudatát megveszi észre, hogy a magas, jól megtermett fiú nem halad a nyomában. Viszszafordul, és Robi után siet. A bejáratnál éri utol. - Nem akar táncolni? - kérdezi. s- Nem. Azt hittem, értem jött. Robi nézi a szőke lányt. Ügy fésüli a haját, mint Vöröske. Valamivel idősebb tehet, húszon felüli ... - Ne álljunk itt - szólal meg újra a lány. Kinéznek a vendéglőkertből. Sötétek, feketék az erdő fái, lombjuk tetejére sápadt fényt szór a telihold . .. Elindulnak, egymás mellett mennek. A vendéglő épülete előtt megállnak. El kell dönteniök, miért jöttek ki. Dönteniök kell arról, amiről már nem kell dönteniök ... Az ósdi épület falón kampón lóg a széles emyőjű, még a monarchia idején gyártott lámpa. Fényét a két fiatalra szórja. Mellettük, a közelükben jönnek-mennek az emberek. A lány csillogó szemmel néz Robira. Bűvöli a tekintetével ... Nem! Nem bűvöli. Robi nem érez igézést. A szomjas ember mered igy a teli sörös pohárra. Robi fellélegzik. Nem támadja meg a kötöttség érzése. Szabad, mint a madár! A lány csillogó szeme ébresztette fel benne 3 szabadság érzetét. A szőke lány nem gondol arra, mit szólnak az emberek. Megfogja Robi kezét. - Mintha rád vártam volna egész nap! — suttogja. Robi tekintetét keresi. Szomorú szem mered rá. De nincs benne egy csöppnyi elutasítás, csupa bánat a fiú szeme. Villanást észlel Robi szemében, mintha örülne annak, hogy együtt vannak, hogy nincs egyedül. Jólesik ez a villanás, többet mond ezer kedveskedő szónál. - Szomorú vagy ... Robi bólint. Hallgatnak. v- Hogy hívnak? - kérdezi aztán Robi, s közelebb húzza magához a lányt. - Bozska — leheli a szőke lány. - Hát téged? - Robi. Bozska elmosolyodik. í- Ne légy szomorú - mondja. — Akarod, hogy felvidítsalak? - Akarom. o> o> c "S LU M co o sí Gyere. — Az erdőbe megyünk. — Csendes ilyenkor az erdő ... Szeretem hallgatni a csendet... De reggel hétre a városba kell lennem, továbbmegyünk a kirándulóbusszal. •- Kocsival vagyok, majd beviszlek. — Gyalog is mehetnénk. Szeretek gyalogolni ... — Ha fáradt leszel, nem lesz kedved gyalogolni... A lány két kezébe fogja Robi fejét, lehúzza magához, és szájára tapasztja az ajkát. A közelükben két férfi megy. Az egyik kuncog, a másik felkiállt: Nana ! Robi és Bozska nem hallja a kuncogást, az irigy nanázást. — Ha valaki nagyon tetszik, nem érez az ember fáradtságot... — suttogja Bozska. Robi megfogja a lány kezét. Milyen kicsiny! Beleolvad a tenyerébe. — Honnan jöttetek? - kérdezi. — Érdekel?... Ha nagyon érdekel, később megmondom . . . Gyere, rövid az éjszaka ... Az álmod leszek . .. Mire felébredsz, eltűnik az álmod . .. Robi a tarka színű Moszkvicshoz vezeti a lányt. K

ihalt már az erdei út. Élesen veszik a kanyart. A reflektorfényben suhannak a fatörzsek, redig ők suhannak az éjszakában. — Még kisuhanunk az életből . . . — suttogja szenderegve Bozska, s fejét Robi vállára ejti. — Igy volna szép meghalni, észre sem venni a halált. .. >- Ne beszélj a halálról. Ne hívd a halált — mondja Robi. — Annyira szép az életed, hogy félsz o haláltól? - kérdezi a lány. — A boldog életet építjük, nem?! )- Te élmunkás vagy? — Annak nézek ki? Te mondtad, szomorú vagyok. -- De azt is mondtam, felvidítalak. j- Akkor ne kérdezd, mi vagyok! — Valaki nagyon elkeserített ... I- Az apám. s- Mit csinált? s- Ne beszéljünk az apámról... — Egyszer megszöktem hazulról... de nem tudtam a magam ura lenni... Robi Vöröskére gondol. Ö is megszökött hazulról, a maga ura akart lenni... — Aztán visszamentem a szüleimhez ... — folytatja Bozska. Vöröske is visszament volna a szüleihez? Robi menekül a gondolattól. Szökjön ahová akar, csak nekem hagyjon békét! — És most veled vagyok... - suttogja Bozska. A lány nem tudta befejezés nélkül hagyni a megkezdett mondatot. Hallgatnak. Hallgatják a motor bugását. Bozska keze Robi karjára simul. — Amikor megpillantottalak, megéreztem, az éjszaka a miénk lesz... — mondja Bozska. U És ha holnap mást pillantasz meg? — Nincs minden pillanatnak varázsa ... — Nem hiszek semmiben. — A szerelemben sem hiszel? — Nincs szerelem ... — A pillanat varázsában sem hiszel? Amikor váratlanul megpillantasz valakit, és az az érzésed támad, mi egyek vagyunk, veled szeretnék lenni ... S ha az a másik eltűnik a szemed elől, csalódást érzel, elmulasztottál valamit, amit nem lett volna szabad elmulasztanod . . . I- Nem tűntem el a szemed elől ... — Te nem érezted a pillanat varázsát? — Mást éreztem. — Én hittem a pillanatnak. Nem örülsz, hogy veled vagyok? — Magamnak sem örülök ... — Ha úgy gondolod, jót tesz a kesergés, keseregjünk ... Hidd el, nagy boldogságomban én is csak keseregnék ... — Akkor hogy akarsz engem felvidítani? — A pillanat varázsában még hiszek ... Ilyenkor el tudom felejteni azt is, hogy a világon vagyok, s ez a legszebb, amit az élet adhat. Két évvel ezelőtt nagyon hittem valakinek ... Most már csak a pillanatnak hiszek ... — Jó neked — suttogja Robi. A

kőbánya előtt a tarka színű Moszkvics letér az aszfaltúiról. Robi jobbra hajt, lassabban járatja a motort, mert hepehupás a fűvel benőtt ösvény. A közelben patak folyik. Fahíd vezet át rajta. Még egy-két perc, és nyitott tenyérként tárul ki előttük a holdfényes kis tisztás. Robi kioltja a fényt. — Gyalog megyünk tovább — mondja, és kiszállnak. Kulcsra zárja az ajtót. Bozska a holdat nézi. Puha füvet tapos a lába. I- Milyen szép itt... Itt is maradhatnánk Selymes a hangja. Robi megcsókolja. Karját a derekán felejti. — Nem messze, a következő tisztáson áll a víkendházunk. — Ott még szebb lesz . . . akár a mesében .. Csak fel ne ébresszen bennünket a farkas ... Csókban forr össze a két száj. Holdfény tapad a szőke és barna hajra.