Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-24 / 264. szám, szombat

A felszabadulás óta eltelt húsz esztendő alatt megnőtt és megszépült a sok évszázados történelmű múltjára méltán büszke Nyitra. Az úf lakónegyedekben több mint 5 ezer ember talált úf otthonra. Képünkön a Pár ovce 11. lakótelep. [St. Petrás — CTK felv.) AZ ÍGÉRET SZÉP SZO... • HOGYAN TELJESÍTIK A KONGRESSZUSI FELAJÁNLÁSOKAT? • A CSKP XIII. kongresszusa előtt ezerszámra születtek a szebbnél szebb felajánlások. A kongresszusi verseny — számos eddigi kötelezettségvállalási kampánytól eltérően — a legtöbb belyen megszabadult a formális kinövésektől, a realitás talajáról indult ki, s már az új gazdaságirányítási rendszer viszonyai között valósul meg. MENNYIRE KEDVEZ az új irányítási rendszer a versenymozgalomnak, arról bizonyságot tesz például számos losonci üzem eredménye. Ott, ahol már érezteti hatását az új irányítás, mint például a pótori bányákban (itt már második évej, a tervfeladatok túlszárnyalásában mutatkozik meg az eredmény. A pótori bányászok 103,3 százalékra teljesítik tervüket, főleg azért, mert a felajánlások vállalásakor nem jártak el formálisan, hanem a termelés konkrét követelményeihez Idomították kötelezettségeiket. A losonci bányamozdony-gyárban a tervet hét és fél százalékkal teljesítik túl, ami annak az eredménye, bogy szabad teret kapott az A) vállalkozó szellem. EZZEL SZEMBEN a versenymozgalom iankadásának vagyunk tanúi például némely vasúti munkahelyen, ahol még nem érvényesülnek az fij irányítás alapelvei. A zvoleni mozdonyvezetők például — szám szerint 304-en — versenyt indítottak az üzemzavar és baleset nélküli közlekedésért, de a verseny minden követelményét egyikük sem teljesítette, % egyetlen mozdonyvezető sem nyerte el az „Üzemzavar nélkül vezetek" jelvényt. Ebben a versenymozgalomban éppen az a formális, hogy az üzemzavarmentes munkához alig fűzi a dolgozókat anyagi érdekeltség. Ugyancsak formálissá vált némely vonalszakaszon a túlsúlyos mozgalom is. A Fülek—

Zvolen—Vrútky-vonalszakasz tapasztalatai azt mutatják, hogy ebbe a mozgalomba a korszerűsítés is beleszól: egyre több a Diesel-mozdony, ezeknél pedig a túlsúlyos szerelvény vontatásakor a hegyi vonalakon nagy motorzavarok keletkezhetnek. KÜLÖN FEJEZET a lakosság versenye, amelyet a nemzeti bizottságok szerveznek. Az új nézőpontok tért hódítanak a nemzeti bizottságok munkájában is, s ez megmutatkozik a versenymozgalom eredményeiben, mert ezek a szolgáltatások fejlesztésében és a mezőgazdaságnak nyújtott konkrét segítségben nyilvánulnak meg. A rimaszombati járásban például a XIII. kongresszus tiszteleté re szervezett versenybe 106 község 93 532 lakosa kapcsolódott be több mint két és háromnegyed millió korona értékű felajánlással. A kollektív felajánlásokkal együtt az ígéret meghaladta a 11 millió koronát. Számos vállalás teljesítését az év végére ígérték, s jelenleg a teljesített eredmény csupán 7 millió korona. A mezőgazdasági üzemek főleg a tejtermelésben, a komposztkészítésben, a legelők gondozásában teljesitik túl felajánlásaikat. A rimaszombati járási kommunális üzemek 1615 dolgozója több mint egymillió korona értékű felajánlást tett. Munkájuk eredménye máris a felajánlás kétszereséről tanúskodik. A kétmilliós terven felüli érték, amit létrehoztak, tükrözi, hogy a szolgáltatásokban már jó ideje érvényesülnek az új irányítás alapelvei. FIGYELEMRE MÉLTÓ bogy főleg azokban az üzemekben értek el különösen jó eredményeket a munkaversenyben, ahol már nagyobb tapasztalatokat szereztek az új irányításban. Például a pótori bányákban, vagy a rimaszombati közüzemekben már tavaly is — kísérletképpen — az új alapelvek szerint dolgoztak. Itt jók is az eredmények. A felajánlások eddigi teljesítéséből általában azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kongresszusi verseny jelentűs lépést je lentett a versenymozgalom megújhodásában. Ma már sokkal kevesebb a formalizmus, a látszatfelajánlás, és sikerült ha ladást elérni a dolgozókat közvetlenül érintő fontos szakaszon — sikerült egybekapcsolni az anyagi érdekeltség elveit a versenymozgalom célkitűzéseivel. VILCSEK GÉZA A "0/H G Szerencsére nem élünk Ausztrália őserdeiben, de azért nekünk is megvan a magunk bumerángja. Hogy mi a bumeráng? A lexikon szerint az említett földrész vadembereinek elmés fegyvere, sarló alakú harci szerszám. Ha tulajdonosa hozzáértéssel dobja el, „munkája végeztével" visszatér gazdájához. Mi is gyakran eldobjuk a magunk bumerángját, anélkül, hogy számolnánk különleges tulajdonságával. Eldobjuk és megfeledkezünk róla. Néha csak napokig, máskor meg évekig marad távol, kering, tekereg és a legváratlanabb pillanatban visszatér, hogy kupán teremtse „feledékeny" gazdáját. A most következő történet kárvallottjáról csak annyit: már igen régen tisztségviselő a falujában. Jelenleg a helyi nemzeti bizottság elnöke. Egyszóval már régen átesett a tűzkeresztségen. Döntő szava volt akkor is, amikor szövetkezetet alakítottak náluk. Számtalanszor elmondta, hogy a mai világban szövetkezet nélkül nincs jövője a parasztembernek. így beszélt a nyilvános gyűléseken, így érvelt, amikor otthonában kereste föl a szántóvetőt. Ha azonban egymás között voltak a „falunagyok", szinte szavajárása lett: Alá kell nyúlni a parasztnak. Ez a fölöttébb elmés mondása már-már szállóigévé vált a faluban. De ami még rosszabb, szavait ki-ki a saját íze szerint értelmezte. Ami a szövetkezet alakítását illeti —ha nem is rohamléptekkel —: ment, mendegélt. Csupán idősebb Balogh Ádámon nem fogott a szó. Közel egy esztendeig járatott maga után. Igaz, nem sok földje volt az atyafinak, mindössze másfél hektár. De az is föld! Ha a szép sző nem használ: „alányúlni", hangoztatták most már többen is az elöljárók közül. Alányúlni, ezt követeli a falu becsülete, meg önnön érdeke is. Mert mit tesz a jó szülő is, ha javát akarja szófogadatlan gyermekének? Egy tollvonásba került csupán, hogy a másfélhektáros parasztocskából háromhektáros kisparaszt legyen. Hogyne szelídült volna ezek után kezesbáránnyá, hiszen az „előléptetés" a gyakorlatban anynvit jelentett, hogy ezután három hektár után kell majd adót fizetnie, beadási kötelezettséget teljesítenie. — Nem bírom ... — nyögött fel Balogh Ádám, amikor tudomására hozták a döntést. Ha agyonütnek, akkor sem bírom ... — A maga gondja — hangzott a kurta válasz. Egy hét sem telt bele, „futott" a járásra a jelentés: nincs már egyénileg gazdálkodó a faluban. Aztán kerek három esztendő szaladt el, de a szövetkezet szekere mintha megfeneklett volna. Amikor a „nagyok" bonckés alá fogták, egyöntetű volt a megállapítás: nem lenne semmi baj, ha sikerülne lángra lobbantani a hamvadó munkakedvet. De hát olyanok ezek a szövetkezeti tagok, akár a vizes tapló: nem és nem fog rajtuk a szikra. Néminemű felbuzdulást csak az időnkénti „talpraállítási segély" eredményezett. Ám ez a juttatgatás sem tartott örökké. Egyszer csak azt mondták a járáson: Elég volt, barátaim. Vagy megálltok a saját lábatokon, vagy pedig ..., legyen a föld az állami gazdaságé. Ez viszont csak úgy történhetett meg, ha a szövetkezeti tagok írásban lemondanak a föld tulajdonjogáról az állami gazdaság javára. Ment a dolog, amikor a tagok megtudták, hogy az állami gazdaság nemcsak a földre, de rájuk is számít: lesz munkájuk nyakig, havonta rendes fizetést kapnak. Csak Balogh Ádám váratott most is magára. Az elnöknek elfogyott a türelme. Ugrasztotta a kisbírót: Balogh Ádám azonnal jöjjön a községházára. Ne várja, hogy fiakkert küldjön érte. — Már csak a maga aláírása hiányzik — fogadta az elnök. — Az enyém? — csodálkozott a testes paraszt. — Itt a szerződés, írja csak alá. — Miféle szerződés? — Hogy átadja a földjót az állami gazdaságnak. — Azt már nemi A földemet nem adom — mondta szelíden a megidézett. Az elnök homlokán ráncokba torlódott a bőr. — Ha nem, hát nem ... A másfél hektárját majd csak kimérjük valahol. — Nem másfelet... Hármat! Három hektárt... Egy négyrét hajtott papírlapot tett az elnök elé. — Olvassa csak, elnök elvtárs! No látja, saját aláírásával hitelesítette annak idején, hogy három hektárt művelek, ennyi az enyém ... Áz eln^k átlátott a szitán. Fejébe tódult a vér. — Az atyaúristenit magának! Honnan a fészkes fenéből vegyek én most három hektárt. Hisz maga is tudja, hogy mennyi földje volt. — Tudtam, amíg tudtam — morfondírozott Balogh Ádám és közben megvakarta őszülő tarkóját —, de, kérem, manapság a papír beszél.. . — Honnan vegyem a földet? — fogta most már szelídebbre az elnök is a szavát. — Az, kérem, a maga gondja — mondta tagoltan Balogh Ádám. Az ajtó halkan becsukódott. Az elnök mag beleroskadt a székbe, mintha kupán teremtették volna. SZARKA ISTVÁN — Elmegyek és megnézem, hogy is áll ott a helyzet — mondta hanyagul Brovalszkij, mintha csak valami lényegtelen dologról volna szó; elmosolyodott és felvonta szemöldökét. Szilárdan meg volt győződve elmenetele feltétlen szükségességéről. Most, mikor az éj folyamán már útra keltek D csapatok, mikor megkezdődött a vonulás az első vonal felé, és az egész törzs mindenestől oda igyekezett — most Szotokin és Brovalszkij szintén készülődött, mert mindekettőjüket mintegy feszélyezte a másik előtt, hogy nem tartanak o többiekkel. Siettek, hogy mielőbb feloldódjon a bennük feszülő türelmetlenség, s hogy majd a vonulás közben egyszerű őrmester és szakaszparancsnok képében átvegyék valakinek a parancsait és kiadják a magukéit, mely utóbbiak csak azért jobbak, mert felsőbb paiancsnokságtól erednek. — Nos rendben, akkor indulj — bólintott Scserbatov, jóváhagyva az elmenetel szükségességét. És egyedül maradt 0 fiával. — Apám — szólalt meg Andrej — •z igaz? És szinte könyörgőn pillantott a tábornokra tiszta tekintetével, amelyben »iem is a gondolat: már a gondolat ár15^ nya fénylett — a fiú anyja nézett Scserbatovra ebből a szempárból. Az apa, gallérjába, dugva az asztalkendő csücskét, összeráncolta homlokát és erősen köhentett. Nem azért ráncolta homlokát, mintha Andrejnek nem volna joga ilyesmit kérdezni: egy hadnagy, még ha a hadtestparancsnok fia is, mégiscsak hadnagy, aki legfeljebb annyiban különbözik a társaitól, hogy többet várnak tőle ; és nem is azért komorult el a tábornok, mert a kotnyelességet férfiatlan tulajdonságnak tartotta — hanem azért, mert kellemetlenül érintette a fia rászegeződő, kérdő tekintete. És összeráncolta homlokát. Andrej oiyan mélyen elpirult, hogy kibuggyant a könnye. És mégis: képtelen volt leplezni örömét. Hiszen ez a dolog — igaz. Végre támadásba indulunk. És az apja nem véletlenül hivatta magához. S mikor belépett a küldönc egy törülközőbe csavart pálinkás üveggel — idáig kútvízzel teli vödörben hűtötte, s a palackról most is csöpögött a víz —, Andrej őrá is boldogságtól fűtött, különösképp csillogó szemmel tekintett. A már nem fiatal, nagy bajszú küldönc, aki életében már éppen eleget húzta az igát, a maga módján értékelte ezt az örömet: hogyne örvendezne a fiú az apja terített asztalánál, a füvön fogyasztott katona-kása után! Hisz jó és hasznos étek a köleskása a katonának - megtömheti vele a bendőjét. És mosolyogva mozgatva bajuszát, a küldönc szívből jövő apai érzéssel, nem hizelkedésképpen, hanem egyedül Andrej boldogságán örvendezve észrevétlen a hadnagy elé rakta a legjobb falatokat és színültig töltötte a kupi.ác pálinkával. Andrej hálás mosollyal pillantott rá. Megérezte, miért néz így rá a katona. Szeretet fénylett a küldönc szemében, és az apja iránti tisztelet. És mikor Andrej koccintott az apjával, utána a katonára is emelte poharát. Csak ma tudták meg, csak ma érthették meg itt mindnyájan, milyen ember az ő apja. Ámde ő, Andrej, mindig is tudta. Csak nem beszélhetett erről, mert eddig csak visszavonultak. Ô, ha sejtené az apja, milyen isszonyú, milyen keserves volt visszavonulniI Nem maga miatt mondja. Hisz mi ő voltaképpen? Ezernyi olyan hadnagy akad, mint ő. Ha elesik, másikat állítanak a helyére, se jobbat, se rosszabbat. De az apja . .. Milyen kibírhatatlan lehetett neki, oki sokkalta okosabb, tehetségesebb, bátraob valamennyi német tábornoknál együttvéve - és mégis vissza kellett vonulnia! Gyermeki esze nyiladozása óta jól ismerte a borzongató tiszteletet, mikor óvatosan benyitva az ajtón, besurrant apja dolgozószobájába. Fekete viaszosvászon borítású karosszékek (melyeket akkor bőrfoteleknek hitt), erős dohányillat, az íróasztalnál ülő apja háta, — és csend. Különös, mély csend. S a falon a cigarettafüstben tompán fénylő fegyver. Az apja fegyvere a polgárháborúból: ezzel pusztította az ellenséget. Dandárparancsnok! Az apja egy dandárnak állott az élén. Aztán hadosztályparancsnok lett! Hadtestkomisszár! Milyen gyönyörűen csengett: „Hadosztályparancsnok"! Csapajev is az volt. • • • Az apa személyét a legapróbb dolgokig különös tisztelet övezte a házban. Azt is, mikor utolsónak letelepedett a terített asztalhoz, de főképp mikor bezárkózva hosszú órákon át dolgozott a szobájában. Lábujjhegyen elhaladva az ajtó előtt, amely körül mindig erős dohányillat lebegett a folyosón, Andrej hallgatta a csöndet és apja székének meg-megroppanó rúgóit. E tiszteleten s a ház csöndjén az anya féltékenyen őrködött. Különösen az utóbbi években. Ekkoriban Andrej, éjszaka fölébredve, gyakran hallotta léptek zaját apja szobájában. Egyik saroktól a másikig, tompán nyikordultak a csizmák. És közben anyja suttogása hallatszott. De nappal az anya mindig fegyelmezett volt, nyugodt és szigorú. J6. Olykor egész éjszaka át nem hunyt ki a dolgozószoba ajtaja alól kiszűrődő sárga fény, s folyvást hallatszott anyja suttogása. Ez annyira riasztó volt és szívszorongató, hogy gondolni sem szeretett rá. Ezekben a háború előtti években egyszercsak eltűnt az apja sok jóbarátja. Andrej emlékezett rájuk. Vidám, erős férfiak voltak, kacagva lovagoltatták valamikor a térdükön, a kék színű, zsávoly lovaglonadrágon - hopp, hopp, hopp, hopp! —, s ő boldogan, büszkén húzta ki magát. Ezek az emberek hirtelen, egymás után eltűntek, és Andrej apja hosszú éjszakókon át járkált fel-alá a szobájában, és hosszú éjeken át nem hunyt ki az ajtó alól kiszűrődő sárga fény. Valami iszonyatos történt, amiről soha nem beszéltek előtte a házban. Ez felfoghatatlan titok volt, csupán annyit tehetett, hogy nem töprengett rajta, és hitt. És Andrej hitt, és hitét apjára alapozta. Nem repülő, nem lovassági, nem harckocsizó — hanem lövész tanintézetet választott: apja útját követve. S mikor kitört a háború, hadba indult az apjával együtt, az ő hadtestében harcolt. És most, az apja mellett ülve, büszke volt rá. Ezt nem merte kimondani, csak ráemelte szemét, amelyben szeretet és büszkeség csillogott, Scserbatov összeráncolta szemöldökét. — Apa! — mondta Andrej és közben gondolta: „Az ördögbe! Ezt biztos a vodka teszi velem!" - Apa, ha megengeded, innék még egy pohárral. Scserbatov széles keze feléje nyújtotta a kupicát. Ott volt az arca előtt ez az apai kéz. És Andrej hirtelen úgy érezte, hogy mindazért, amit valaha tőle kapott, s azért a boldogságért, amely most eltöltötte, meg fogja csókolni azt a széles apai kezet. De uralkodott magán. A tányér fölé hajolt, nehogy apja észrevegye könnyeit. (Folytatjuk)