Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-21 / 261. szám, szerda

Beszélni az emberekkel E mondatot számtalanszor elmondtuk, leírtuk. Jelentősége a sok használatban nem vesztett értékéből s mindig ugyanazt az általános érvényű meghatározást juttatja eszünkbe: az emberekhez elsősorban a kommunistáknak kell szólniuk. A hétköznapok forgatagában — nemegyszer — hasznos volna e mondatot parancsoló módba helyezni, hogy egyesek jobban tudatosítsák kötelességüket. A párthatározatok, a távlati tervek magyarázása, a HOLNAP emberközelbe hozása, nem öncélú kampány, hanem közérdek. Hiába mondják egyesek, hogy „engem csak a saját célom elérése érdekel". Az egyén céljai, tervei elérésének záloga a közösség, a munkahely, a társadalom terveinek megvalósítása — függetlenül attól, hogy ezt elismeri-e vagy sein. Az egyén és közösség érdekazonossága nem óhaj, hanem minden munkahelyen egyre inkább megvalósítható feladat. Az embereken múlik, miként valósítják meg. E munkában döntő szerep jut a kommunistáknak. E feladatot helyettük senki más nem végzi el. A legjobb elgondolások, a legreálisabb tervek sem valósíthatók meg a kollektíva segítsége nélkül. Ha az emberek meggyőződtek a feladatok helyességéről, ha látják, és érzik — az anyagi ösztönzőkön keresztül — a személy és a kollektíva érdekazonosságát, akkor e tény már önmagában is serkentőleg hat. Azzal, hogy őszinte emberi, elvtársi szóval megmagyarázzuk, emberközelbe hozzuk a távlati tervek irányszámait, az eredmények eléréséhez vezető utat egyengetjük. Ezt különben a gyakorlati példák igazolják. A lévai járásban gyakran hallottuk, hogy Alsószecsén „minden" sikerül. A különböző járási értekezleteken,, a fél évi és év végi értékeléseken rendszerint példaként emlegetik a szövetkezetet. A szövetkezetek elnökei már egészen megszokták, hogy a legjobb termelési eredményeket elérő üzemek élén Alsószecse és Kissalló cserélgeti az elsőséget. Pedig a járásban több mint egy tucat hozzájuk hasonló — 800—1000 hektáros —• szövetkezet van. Ezek eredményei messze elmaradnak az említettek mögött. Vajon miért? A szecsieknek valóban „minden" sikerül? Miben rejlik eredményeik titka? A pártszervezet, a Vszövetkezet és a falu vezetőitől kapott válaszok alapján először is a „minden" sikerül meghatározást szeretném módosítani. Ami a kívülállók számára „minden", azt a vezetők hosszú töprengés, számítás után választják ki a lehetőségek közül. Ogy is mondhatnánk, hogy a szecsiek csak akkor kezdik el egy-egy elképzelésük gyakorlati megvalósítását, ha megteremtették az eredmény elérésének feltételeit. Nem félnek a kockázattól, de feleslegesen nem vállalják. S ebben a cselekedetükben már érződik némi kollektív bölcsesség. Persze nem a „mindenki parancsol", hanem a „meghallgatjuk a tanácsot" elv alapján. — A munkájáért a traktorosnak és az elnöknek egyaránt vállalnia kell a felelősséget — mondja Henzsel Mihály, a szövetkezet elnöke. Ezt az elvet természetes követelményként az emberek többsége elismeri. A munkához való viszony alakulása náluk sem volt zökkenőmentes. A környező falvakban rendszerint azt mondják: lia nálunk is 24 koronát fizetnének egy munkaegységre, akkor nem kellene munkába hívogatni az embereket. Az ilyen vélemény csak féligazság. Mert ha Szecsén is úgy hívogatnák az embereket, akkor tavaly a munkaegység értéke aligha érte volna el a 28 koronát. Előzetes becslések szerint az idén sem lesz kevesebb. Említettük, hogy a szövetkezet tagságának döntő többsége a szilárd munkafegyelem, az egyéni felelősség növelésének ltíve. Az ő állásfoglalásuk sem alakult ki máról holnapra. Igen kevesen — alig néhányan voltak —, akik több mint egy évtizede hatni kezdtek az emberek véleményének alakulására. Kicsi volt a pártszervezet — ma is mindössze 36 a taglétszámuk, — s még kevesebben voltak azok, akik akarták és tudták befolyásolni a falu véleményét. Jozef Frajka elvtárs, a pórtszervezet elnöke nyolcadik éve tanít a faluban és aktív ' részese az eseményeknek. A pártmunkáról beszélgetve megjegyezte: a szövetkezet gazdasági eredménye lemérhető koronákban, de a pártmunka ellenőrzésére nincsen ilyen egyszerű mérleg. Az emberek véleményének formálása hosszú időt igényel. Ma már nálunk nem azt mondják az emberek a szövetkezet vezetőinek, hogy fizessetek többet, hanem azt kérdezik, hogy mit kell csinálnunk, hogy többet kereshes sünk. Márpedig ez lényeges különbség. Nem szeretnénk leegyszerűsíteni a problémákat — van belőlük, főleg most az ősziek betakarításának idején éppen elég — de ma Alsószecsén mindenki elismeri, hogy a pártszervezet kezdeményezésének, javaslatainak meghallgatása nélkül nem értek volna el ilyen eredményeket. A pártmunkát nem látványosan végzik. Ha problémájuk akad, például hiányzik valaki a pártgyűlésről, nem „hivataloskodnak", hanem a pártelnök és a pártbizottság egy tagja felkeresi az illetőt munkahelyén, vagy családi körben beszélgetnek vele. A feladatok teljesítésének ez a közvetlen, de állandó, ellenőrzése hatékony eszköz a felelősség szilárdítására. Az aránylag kevés létszámú pártszervezet aktív munkáját tükrözi a falu élete, a szövetkezet gazdálkodása. — Igényesebbnek kell len nünk a párttagokkal szemben — mondja Frajka elvtárs. Ma már nem elégszünk meg azzal, hogy valaki egyetért a párt határozataival, politikájával. A kommunistáktői a határozatok teljesítését politikai állásfoglalást várunk. Az emberekkel né künk kell beszélni S hogy Alsószecsén őszintén, nyíltan szólnak az emberekhez, azt az eredmények is bizonyítják. CSETÖ JÁNOS Szabó Béla 60 éves „Nincs szlovákiai íróember, aki annyit küzdött volna a tollal és a tollért, a sikerért és az eredményért, aki oly görcsösen, oly elkeseredetten és szerelmesen markolta volna a tollat, olyan szívósan, annyira fanatikus önhlttel és hajszoltsággal, mint ö. Mint a mesék szabólegénye, tűt cserélt tollal, hogy magát, hangját és mondanivalóját varázspálcává szépítse... Hányszor adtuk fel Szabó Bélát, és tolla hányszor hódította vissza szívünket és elismerésünket. Makacs és hű maradt minden életpofon és minden sikertelenség között, ós igaz maradt tévedéseiben és tévelygéseiben, igaz keresésében és úlvesztettségében és igaz — megtalált, mondanivalóvá ért szavaiban." Fábry Zoltán köszöntése annak idején az 50 éves Szabó Bélának szólt, s most, amikor a hatodik iksz-hez érkezett, úgy érezzük, ezek a megállapítások ina is a lényeget mondják. írót és munkatársunkat köszöntjük a mai napon, aki makacs kitartással vívta ki magának az elismerést és a megbecsülést. Költőnek indult, az első verskötetek megjelenése után (Felszakadt gondolatok, 1928, Pipacs, 1929, Éhes vagyok, 1931, Az érett szegénység, 1935) azonban a prózára tér át. Első, önéletrajzi regénye, az Ezra elindul óta elbeszélések, regények, riport-könyv és napló formájában találkozhattunk írói munkásságával. Csaknem két évtizede lapunk munkatársaként riportok, beszámolók, karcolatok formájában követi nyomon mindennapi életünket. Művei közül különösen- A menyasszony, az Ebek lázadása, és A család kedvence című regények, a Marci, a csodakapus ifjúsági regény, illetve Az első ajándék című novelláskötete, ért el nagy sikert az olvasók körében. Elég regényel témáját sorra venni, 'hogy meggyőződjünk arról, a szegénység, a nyomor, kitaszítottság és a szeretetre áhítozás mennyire mindent meghatározó, egy életre szóló élmény Szabó Béla számára. Hősei sorsában újra éli a múltat, széppé szövi gyermekkora sivárságát, s az elesettség útvesztőiben a szegények szerelmét álmodja. Szenvedélyesen gyűlöli a régit, az elembertelenítőt, az újkor tomboló barbarizmusát, a fasizmust. Regényeiben éppúgy, mint elbsszéléseibeii s írói naplójában egy küzdelmesen nehéz élet vonul el előttünk. Az élet szépségéért vívott makacs és engesztelhetetlen küzdelemmel írói emberi hitvallása teljesedik ki. Az élet mélyéről jött, a „szegénységből, a szegényszagból". Az érvényesülésért vívott állaadó küzdelem életeletnévé kényszerítene a harcot, a szenvedélyes csatározásokat. A társadalmi kitaszítottság érzékennyé, sérlődékennyé tette, s a magány, a társtalanság nyomasztó érzése a fegyvertársak megválasztását is késleltette nála. Szabó Béla a felszabadulás után jutott el a szervezett munkásmozgalomig, írásai tanúsága szerint azonban nem lehet kétség afelől, hogy már ezt megelőzően is az „univerzum baloldalán" helyezkedett el. Szabó Béla adottsági író, autodidakta. Nem véletlen, hogy írói érvényesülése a felszabadulást követő években ívelt felfelé, s ma úgy ismerjük őt, mint az egyik legtermékenyebb prózaírónkat. A felszabadulás az emberhez méltó élet feltételeit teremtette meg az ő számára is, s minden erejét latba veti, hogy írói munkássága kibontakoztatásáról segítse azt a rendet, mely íróvá érése küzdelmes indulásától ott „kísértett" álmaiban. Hatvanadik születésnapján az olvasók népes tábora és munkatársai nevében egyaránt szeretettel köszöntjük Szabó Bélát. Ez alkalomból aligha kívánhatnánk mást, mint erőt, egészséget, s az önmaga megtalálásáért vívott nehéz küzdelem után sok derűt és további alkotósikereket. Szabó Béla 60. születésnapja alkalmából tegnap kedves ünnepség zajlott le szerkesztőségünkben. A szerkesztőség vezetősége és munkatársai szeretettel köszöntötték Szabó Bélát. Ebből az alkalomból K. Hradecký elvtárs, az SZLKP KB sajtóosztályának vezetője és O. Repka elvtárs, a sajtóosztály dolgozója átnyújtották az ünnepeltnek az ideológiai osztály üdvözlő levelét. Az esti órákban az írószövetr ség magyar tagozata emlékezett meg a jubiláns érdemeiről. F. Z. - Elvtársak! Mikor kimondta azt a szót, az emelvényre tette mindkét kezét és szilárdan rátámaszkodott. — Az a politikai pillanat, amelyet országunk most átél, az a titáni küzdelem, amelyet pártunk vív a lenini eszme igaz folytatója, a lángeszű vezér és tanítómester, Joszif Visszarionovics Sztálin vezetésével (a szónak elsőnek kezdett topsolni, tüntetően magasba emelve kezét, mire a teremben és az elnökségben, sokon lelkesülten, szintén tapsolni kezdtek), ez a harc, elvtársak, nem csupán éberséget, hanem pártos elvhűséget is követel mindannyiunktól. Fakó hangon beszélt, alacsonyabb tangú volt a többieknél, ámde azzal, amit mondott ezen az emelvényen, mintegy fölébe emelkedett mindenkinek. És minden jelenlevő feszülten figyelt, mert érezte, hogy most valami történni fog. Kérdezzük csak meg önmagunktól, mint kommunista a kommunistától, szívünkre téve kezünket: „Vajon mindig őszinték vagyunk a párt előtt? Vajon mindig képesek vagyunk fölébe emelkedni személyes, baráti kapcsolatainknak?" És szívére téve a kezét, a százados lehunyt szemmel figyelte a benső szó válaszát, majd tagadóan megrázta fejét: 9. — Nem, elvtársak! Lám, itt ül közöttünk egy ezredes . . . Most először emelte fel a tekintetét és lenézett a terembe. És Scserbatov látta a szemét, az alárendeltje szemét, amelyet ez a százados már annyiszor lesütött előtte. Most ez a szempár azé az emberé volt, akinek már semmi sem tilos, aki már nem torpan mej semmi előtt. Pillantása végigfutott a sorokon. — . .. lám, ott ül a sarokban Maszenko ezredes. És ekkor az egész terem arrafelé fordult, amerre az ujj mutatott az emelvényről, és aki csak ismerte Maszenkót, de aki nem ismerte személyesen, az is egyszerre megpillantotta: falfehéren, székéhez szögezve ült ott, a láthatatlanságból hirtelen a szemek kereszttüzébe kerülve. — Maga nem volt őszinte a párt iránt, Maszenko elvtárs! Én a maga helyében kijönnék ide — s a néma csöndben hangosan koppant a szánok újja az emelvény deszkáján — és elmondanám a jelenlevő kommunistáknak ... Ezerkilencsázhuszonhétben, emlékszik? ... részt vett egy trockista gyűlésen. Vajon miért rejtegeti előlünk ezt az életrajzi adatát? ... És széksorok között már szinte futva közeledett az idős Maszenko ezredes, s a szónoki emelvény felé nyújtva karját, felháborodott, tiltakozó mozdulatokat tett. A holtfehér sápadtság után a vér az arcába szökkent, ellepte a verejték, s csak ment zihálva, arcát törölgetve, egész lényével igazolva az imént elhangzott vádat: mindenki elfordította róla tekintetét. — Megmondom ... megmondom, miért.., - kiáltotta már lentről. Siettében megbotlott a -lépcsőkön, kishíján elesett, míg végre feljutott az emelvényre, ahol még mindig ott állt a százados. — Megmagyarázom! ... Ám a teremben egyre nőtt a zsibongás. Scserbatov is ugyanazt érezte, amit valamennyi jelenlevő. Hihetetlen: Maszenko! ... Ez a rokonszenves, szerény ember, kiváló, harcos életrajzzal ... Trockista!... Erre aztán senki sem számított volna. Ha csak egy nappal, egy órával előbb kérdezik meg Scserbatovot, kezeskedett volna érte. Ajjajjaj11... Maszenko pedig ott állt az emelvényen, orcája engesztelhetetlenül, fenyegetően remegett, s a megdöbbent jelenlevők zsibongásán keresztül lassan hallhatóvá vált a hangja: — Részt vettem. Igen. Odaküldtek . .. A párt megbízott... Na és maga, barátocskám? . .. Maga vajon miért látott engem ottan? Hogy került oda? És még megnevezek valakit. Magam akartam kérni, hogy jöjjön ki. Mindjárt megnevezem. Az izgalomtói megvakult szemmel, az erős reflektorfényben hunyorogva kutatott valakit a teremben. — Rögtön megnevezem. A terem lassan elcsöndesedett. — Igen, igen, parancsoljanak... Gorogyeckij százados is ott volt akkor... meglátogatott. És Fomin ezredes. Dermedt csend volt. S e csönd fölé, a fejek fölé egyre magasabbra emelkedett Maszenko remegő mutatóujja. Vakon hunyorogva, még valakit kutatott. — Egy pillanat... rögtön ... És az ujja hirtelen megállapodott Scserbatovon. Az 'alatt a másodperc alatt, amíg az egész terem feléje fordult, Scserbatov a maga valójában átélt mindent. Ő, a teljesen ártatlan ember, aki sohasem kételkedett a végbemenő események szükségszerűségében, első ízben érezte meg kegyetlen élességgel, hogy most talán egész élete forog kockán. Fel kellett volna ugrania, beszélni, visszavágni, de ő csak ült, várva.a lecsapó veszélyt, — a megdöbbenés letaglózta. És aztán a többiekkel együtt a felé az ember felé fordult, akire Maszenko remegő ujja őutána rámutatott. Ez az eset csakhamar feledésbe merült, hogy idők múltán többször felszínre kerüljön újra. Scserbatov szorongó szívvel ballagott haza a gyűlés után, K>. ámde eltöltötte az a tudat, amely sokakat felvértezett akkoriban: hisz voltaképpen nem vádoltak semmi konkrét bűnnel. Ha alaposabban utánanézünk, szinte mindenkinél lehetne találni valamit: hol hajdani kapcsolatokat, hol kül* földi tartózkodást... A ház, amelyben Scserbatov lakott, szinte párját ritkította a környéken. Az ötemeletes soklakásos, szürke épület egy háztömb mélyén magasodott, s mind a négy oldalról közrefogta az udvart — ilyesmi szintén kevés okadt a városukban. A jövőben ilyennek kéne lennie minden udvarnak. Pázsit, hinta, homokozó az apróságoknak, és dróthálóval elkerített, simára egyengetett sportpályák az ifjúságnak. Télidőn mindkettőt felöntötték jégpályának. És a csillogó jégen, a felaggatott villanykörték alatt késő 'estig siklottak, suhantak korcsolyájukon a kipirult arcú gyerkőcök, a szomszédból átsurranó pajtásaikkal vegyesen. Még éjszaka is álltak meg autók a ház kapuja előtt: az itt lakó emberek késő estig dolgoztak. Zömmel felelős állást töltöttek, be: régi bolsevikok, magas beosztású katonatisztek, — sokan még forradalom előtti párttagsággal. És mostanában riadt, szorongó várakozás ereszkedett erre a házra. S már nem minden ablakban gyulladt ki esténkét a fény. Az egyik éjszaka az ő kapubejáratukon léptek be a látogatók. Scserbatov hallotta, amint megáll a lift, sok láb dobogott végig a lépcsőn, fojtott hangok hallatszottak. Vajon melyikük ajtaján kopogtatnak? Átellenben egy vegyészprofesszor lakott. Scserbatov gyorsan az íróasztal-fiókba rejtette iratait, régi leveleit. Oda, ahol a pisztolya feküdt. Mostanában éjszakánként átnézte, kiválogatta levelezését. Nem aznap kezdte az életet. A forradalom, a polgárháború régen volt. Barátainak egykor dicső neve, leveleik - ezekért most az életéve! fizethe

t" (Fo'yiatjuk)