Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-21 / 261. szám, szerda

nagyon sokat adott az • útra keltünk, hogy jele,s kikérjük véleményét. z i k, atszik? Pártunk érdekeit szolgálja iok alapjogva inkább ten olíiltaláeteken az Oj dó role azt sn túl agokat si emgyerek sokat llításodául a imában ziilő — 5fordusl kaptő kérregécözlése. tivágja, K körorrzetébe. unkban znapjaik meg, íbernek pihens anyaban. A •eket a ez időpersze ha töbaz orretném — KlSon — küzdelia a iák orhogy az es lapa valóösszegyűjti és bizonyos idő elteltével ismét olvasgatja. Hasznos népművelési munka ez. Még néhány rövid megjegyzés: jogi tanácsosuk nyelvezete túlságosan bonyolult, — az, akinek tulajdonképpen az üzenetet küldi, aligha érti meg egyszeri olvasásra, sőt gyakran a tanító segítségét kéri. Jő lenne, ha minden hónap első szombatján az utolsó oldalon közölnék, milyen sorszámú gépkocsit utaltak ki járásonként. Ugyanakkor az autótulajdonosok számának növekedése megkívánná, hogy kéthetente legalább egyszer rövid, hasznos tanácsokat közöljenek. Kérem ne vegyék ezt bírálatnak, inkább tanácsnak, egy olvasó óhajának. Kedvelem az Oj Szót, olvasása napi szükségletemmé vált. Munkájukhoz sok sikert kívánok és azt, hogy példányszámuk egyre növekedjen, mert szerintem a szerkesztőség és az olvasó kapcsolatának ez a legtapinthatóbb iránymutatója. ban problémákat feszegető cikkeket, például keveset írnak arról, hogy még ma is fontos pozíciókat hiányos képesítéssel rendelkező emberek töltenek be. Keveset írnak a pazarlásról, társadalmunk megkárosításáról, az emberek felelőtlen munkaviszonyáról. Az ifjúság problémáit is inkább esak teoretikailag tárgyalják. Mindez, amit elmondtam, nem csupán az Oj Szóra vonatkozik, hanem a hazánkban megjelenő lapokra általában, örülnék, ha éppen az Oj Szó lenne az, amely elsőként konkrétan, bátran és nyíltan beszélne a visszáságokról. Egészébe véve lapjuk kedvenc olvasmányaim közé tartozik, annál is inkább — mint már említettem — hogy időhiány miatt nem jutok hozzá terjedelmesebb anyagok átta nulmányozásához. Azt kfvá nom, hogy az Oj Szó ebben az irányban fejlődjék tovább. apunk tartalmával, kivitelezéséaz őszinte bíráló szót, az észremmal is, minél többen papírra egjelenő írásokról is. Ezzel hozez, segítenének munkánkban, at fönntartása. Az elért eredméakkor tettekre serkentenek. ENGEL JrtZSEF elvtárs már hat éve az Oj Szó főmetöre. Naponta találkozunk vele, a jelbukkanó problémákat együttesen próbáljuk megoldani. Kérésünket minden alkalommal igyekszik teljesíteni. Kíváncsiak voltunk, hogyan vélekedik ő az Oj Szóról, hiszen nemcsak a kész lapot látja, hanem ismeri a „kulisszatitkokat" is. Büszke vagyok, hogy az Oj Szó rendszeres megjelenéséhez munkámmal én is hozzájárulhatok, annál is inkább, mivel az Oj Szó valóban pártunk érdekét szolgálja, irányelveinek, útmutatásának tolmácsolója. Mint olvasó legszívesebben a mindennapi élettel kapcsolatos cikkeket olvasom. Szeretem a rövid, frappáns dolgokat, a sok híranyagot. Nem tetszik, ha egy keveset mondó problémáról hosszú, hasábos anyagok jelennek meg. A lap összetétele — szerintem — minden olvasót kielégít. Ez nem csekély feladat. Egyetlen napilapunknak minden olvasó igényét szem előtt kell tartania. Ennek ellenére, többet szeretnék olvasni fiataljaink életéről, mert tudom, hogy jövőnket csakis rájuk építhetjük. Azokról a kérdésekről keveset szólunk, amelyek valóban' problémák, nemcsak a fiatalok szempontjából, hanem a szülők és az egész társadalom szempontjából is. Kijelenthetem, hogy az adott körülmények között a szerkesztőség a nyomdával együttműködve mindent megtesz azért, hogy az Oj Szó színvonalas, tetszetős lap legyen. Az újságíró becsvágyó lény. •—————— Ha az aláírása nyomtatásban n T ri C ť

1 D T TT V megjelenik, így véli, hogy azt i-^ 1 O J

ĽJ JV J U K mindenkinek észre kell vennie. A gyakorlat persze más. A F f V A/ľ Á Q T „mesterművet" nem mindig ve- LiU I ÍVIAO 1 szik és/.re, s ha észreveszik is, szóra sem méltatják. Elvégre fi V F R F K F K mindenkinek megvan a saját ^ gondja. Kél elismerésre, jó szóra igen szomjas újságíró az Oj SzA szerkesztőségének ugyanabban a szobijában ült, szemben egymással. Mindkettőjüket, természetesen, egyazon bánat mardosta, kisebb-nagyobb „alkotásaikat" nemhogy a szerkesztőbizottság! vagy a kollégák, de még az olvasótábor sem méltatta jó szóra. Ez kétségtelenül kedvezőtlenül hatott a munkamorálra, az általános hangulatra a helyiségben. A két bölcs szerkesztő végül is gondolt egyet és megegyezett szép csendben: — Te dicséred az én Írásaimat, én a tiédet! Minden reggel ezzel kezdjük el a munkát, meglásd, még az emésztésünk is megjavul! S úgy Ion — mint a próféta mondaná. A két újságírd nem sok szót pazarolt egymás dicséretére — elvégre még nem rendelkeztek akkora szókinccsel, mint ma —, s így az elismerés lényegében két, ám annál hatásosabb kifejezésre szorult: zseniális és korszakalkotó! Nem tudum, barátom hogy van vele, de jómagam e nagyszerű közös találmányunk segítségével vészeltem át a tömény közöny hosszú éveit. E/.ért nein szöktem meg a szakmából. VILCSEK GÉZA Legyen több levelező HAVRAN FERENCNft most l.igetjalun lakik. Mi azonban úgy ismerjük, mint csécsénypatonyi levelezőnket. Sok mindenre hívta fel szerkesztőségünk figyelmét, bírált és dicsért, segítette munkánkat. Az Oj Szót megjelenése óta járatja, — megkértük tehát, tegye meg lapunkkal kapcsolatos észrevételeit. Szeretném, ha az Oj Szó ebben az irányban tovább fejlődne, véleménykutatást rendezne az olvasók között, és ennek alapján állítaná össze a közlendő anyagot. Négy- fiain és négy unokám van. Látom tehát, hogy mind a három generációnak más-más az életszemlélete. Jó lenne, ha ezt a szerkesztőség sem tévesztené szem elöl, ha minden korosztály és a társadalom minden rétegéhez tartozó ember igényeit igyekezne kielégíteni. Az Oj Szó napi szükségletemmé vált. Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de csak azt mondhatom, hogy ahogy nem tudom kenyér nélkül elképzelni az életemet, figy nem tudom az Új Szó nélkül sem. Nem egy cikket többször is elolvasok, sőt bizonyos idő elteltével ismét. Szeretem a nő írókat, mivel az eseményeket nemcsak emberi, hanem női szemszögből ls megítélik. További munkájukhoz nagyon sok sikert kívánok, azt, hogy levelezőik száma gyarapodjon. 11a csak az utóbbi öt évet veszem szemügyre, akkor is egyértelműen kijelenthetem az egyetlen magyar nyelvű napisajtónk rengeteget fejlődött, — főként január elsejétől. Ami a leginkább tetszik, az az anyagok színessége, a lapösszetétel sokrétűsége, no meg az utolsó oldal. Tulajdonképpen az Oj Szó olvasását ott kezdem. Mint nő, meg vagyok elégedve a Család—Otthon rovattal. Mostanáig faltisi környezetben éltem, így szívesen olvasom a falusi emberek problémáiról szóló cikkeket. Éveken keresztül rendszeres levelezőjük voltam. Most is figyelemmel kísérem a lap külső munkatársainak Írásait. Szeretném, ha minél több munkás- és parasztember tollat ragadna, beszámolna munkasitaereiról, gondjairól, a falu életéről. Az a tapasztalatom, hogy a szerkesztőség minden kintről érkezett levélre rugalmasan reagál, nem ritkaság az sem, hogy a szerkesztő éppen egy levél nyomán nagyon érdekes és hasznos problémát vet (el. Autóval mentünk Bratislavában az egyik sziík utcán. Lassan, csaknem lépésben haladtunk, mert velünk szemben apró óvodások színesen öltözött menete közeledett. Az ilyen gyermek váratlanul kiugorhat a sorból — és megvan a baj. Leálltunk. Egy szőke kislány — vagy hároméves lehetett — kilépett a sorból, elénk állt, jelemelte rövidke gömbölyű karját és kitörő örömmel, fel-felsikoltva kacagott. Bizonyosan hízelgett neki, hogy éppen őmellette állt meg az autó. Szeme azt sugározta a többi kispajtása felé: Látjátok, leállítottam egy autót! A gyermekek kísérőnője nyurga, idősebb hölgy éles, szigorú tekintetet lobbantott a kacagó kisangyal felé és rákiáltott: — Nem mész až útból, te...! Az apró szőkeségnek nagyon S Ó S H E R I N G KIOKTATTÁK tetszhetett a játék. Egy kicsit ugyan megrémült, de szeretett volna még tovább nevetni. Az „óvónénit" elöntötte a méreg, szinte az arca is elváltozott. (Bizonyosan ugyanúgy elváltozott belsejében is a pedagógus arcéle.) Odarontott, félrerántotta a kislányt és dühös indulattal alaposan rávert a popsiiára. A szőke angyalka már nem nevetett. Sirt, zokogott, ordított. A többi gyerek kárörömmel nézte. Fájdalma kétszeres volt. Néztem, néztem a nevelőnőt, nyurga alakját, éles, ideges arcát, szigorú tekintetét. A „jól végzett munka" nyugtató érzése enyhítette s úgy tűnt, arra vár, hogy helyeslően bólintsak felé. Hiába várt... PETRIK JÓZSEF es KOLBÁSZ Ami a riportból kimaradt Riportot készítettem az Európa-cirkusz Európa hírű elefántldomítójával, Kristóf Istvánnal. A tapasztalt szakember bevezetett Aida, a borotváló elefánt istállójába is. Némi remegés és némi büszkeség fogott el, amikor a hatalmas állat testközelségébe kerültem. És amikor Kristóf odaszóLt az elefántnak, még arról is meggyőződhettem, hogy a szárazföld legnagyobb élő állatának talpán rendkívül finom bőr feszül. Aida megemelte bal első lábát, és nekem villámgyorsan végigfutott a fejemben valamennyi olyan olvasmányom tartalma, amelynek tanulságai szerint a jámbor állat azt hitte, az ember orrmány segítségével formálható, de amikor az ellenkezője kiderült, már késő volt. Szóval sok mindenre gondoltam egy pillanat alatt, még arra ls, hogy most ez a szép szürke állat csak úgy barátságból oldalba rúg mázsás lábával. Aztán minden jól végződött. Aida szimpatikusnak bizonyult, a riport is elkészült, meg is jeíent, Kristóf István is elolvasta és örült neki. Csak ez a pillanatnyi félelem, ez a néhány csepp izzadság maradt ki belőle. BATTA GYÖRGY Pistával, az egyik legjobb barátommal ezerkilencszázötven őszén ismerkedtem meg az újságíró tanfolyamon. Jó étkd gyerek volt, ma is az. Ennek bizonyítéka, hogy az akkori szép szál legény ma tekintélyes pocakot eresztett. Ha szerette is a jó falatokat, de egészséges gyomra nem vette be a halat. Ha dupla tízóraihoz akartam jutni, a szalámis zsemléjébe belecsempésztem egy darabka szardíniát. Pistának elég volt kezébe vennie a zsemlyét: Elhúzta a száját s félre tette... Azóta Is több ízben „zsaroltam" őt. Nemrégiben jó házi kolbászt kapott anyósától. Együtt utaztunk, az egész gépkocsit ätjärta a füstölt kolbász fokhagymás illata. A gépkocsivezetővel törtük a fejünket: hogyan is juthatnánk hozzá a kolbászhoz? Csakúgy elvenni a táskából? Ebben ninc6 betyárbecsület. Fantázia sem! Ekkor jutott eszembe a hal! Azonnyomban vettünk két sósheringet. Odatettük a táskájába a kolbász mellé, előzőleg még a zsebkését is bekentük. Dolga végeztével beült a kocsiba. Rögtön szaglászni kezdett. Aztán kitekintett az ablakon. Bizonyára azt hitte, hogy halfeldolgozó üzem mellett hajtunk el. Egyszer csak rám néz. Szeme szikrákat szór. Az ölembe dobja táskástól a kolbászt és heringet. — Még nem is reggeliztem, ti meg így tesztek veleml — búslakodott. Jóízűen fogyasztottuk a házi kolbászt a sofőrrel együtt. Keservesen nézett bennünket és kiflit majszolt. Azóta, ha velem utazik, soha nem hagy magamra a táskájával együtt a gépkocsiban. M ÉRY FERENC Megrendülve olvastam... (ANTON PODSTRASKÝ FELVETELEJ A minap így Irt egyik kassal olvasónk: „Megrendülve olvastam, hogy a híres holland festőművész Frans Hals a mai napon 386 éves korában meghalt. Mint híres arcképfestö még Igazán élhetett volna. Tisztelettel: Matuzsálem Jakab." Bocsássa meg e ballépésünket a Matuzsálem Jakab álnév alatt rejtőző kedves olvasónk. De érthetetlen, hogy egy ilyen Ügyben miért nem írta magát alá, miért kellett neki anonimitásba burkolózni? Mindenesetre igaza van, e mondat helyesen így hangzik: „1666-ban 86 éves korában halt meg a híres holland festőművész." Hát a „sajtóhiba ördögének"-nek sikerült belekontárkodnia a szedésbe. Ez pedig nem ritka eset. Van a sajtóhibákból egész cifra gyűjteményünk. Egy csokorra valót kötünk belőle. Volt olyan eset, hogy lapunkban megjelent a következő hír: Olasz pszichológus vizsgálata szerint egy Wagner-opera föszerelője (főszereplő helyett) annyi testi energiát fogyaszt, mint egy marathoni futó, vagy a szedő jóvoltából John Kennedy „nagy tetvéről" számoltunk be. A színházi műsorban a sorok felcserélése következtében ez a következő fantasztikus cím szüle, tett: ,,A lőcsei fehér az emberben, trancia bűnügyi asszony." Fontos vezércikkben, amelyben a baromfitenyésztést kívántuk propagálni, a címből kiesett a ,,t" betű és így lett belőle „mit együnk". De megtörtént az is, hogy valakit „életfogytiglani halálra ítélünk". Valamelyik szombati számunkban pedig olvashattuk, hogy: „Nicola Amatl olasz hegedűkészítS család íeje szül. 1956-bon". Hát Frans Hals? Az biztos, kelt ves „Matuzsálem Jaka'j", hogy nem az idén, de 300 évvel ezelőtt halt meg. Ugyanis én éppen ez év augusztusában Haarlemben — ebben az ősrégi hollandiai városbaa — és az amsterdami Rijk Múzeumban gyönyörködhettem a csupán 06 évet elért Frans Hals képeiben. Ott ékeskedik sok más között a híres önarcképe is. Hals tréfás ember volt világéletében és tréfás maradt balálában is. Ennek a kis képecskének vagy harminc változata szerepel a nagyvilágban. Még most is vitatkoznak azon, melyik Hals-önarckép az eredeti és melyik a hamisítvány, legjobb esetben másolat. Az öreg fest® pedig csak mosolyog a látogatókra, mintha azt mondaná: Csak marakodjatok felette! GREK IMRf