Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-17 / 257. szám, szombat

A

déli ebédosztásnál Almásy alezredes úr, az üdülőotthon parancsnoka váratlanul megjelent, és a napos káplárt Szvoboda főhadnagyért, a helyettesért szalasztotta. Engem is berendelt az irodába. Prédikátumos neve ellenére, mint osztrák iskolákat járt, schwarz-gelbes monarchlahű törzstiszt, kerékbe törte a magyart, s láthatóan jólesett neki, hogy rögtön a hivatalos németre fordíthatta a szót. A hét végén, pénteken magas rangú vendéget kapunk. Maga a hadtest parancsnoka, von Gerstenberg altábornagy úr tisztel meg bennünket a látogatásával, adta tudomásunkra. Szvoboda főhadnagy gondoskodjék arról, hogy az egész üdülő területén tüneményes rend uralkodjon. A létszámról, szabadságosokról, ápolásra szorulókról pontos listát kér, a barakkokban egy porszemet ne lásson; őexcellenciája parádés felkészültségben találjon mindent: zsinóregyenes glédában az ágyakon a szalmazsákok, takarók és párnák, ragyogjon minden csatt és gomb, mert az ilyen rend mutatja, hogy a legénység fegyelme és harci kedve töretlen. Rám hárul a kötelesség, hogy a magas vendég érkezésekor úgy vágja magát haptákba a legénység, hogy repessen a kegyelmes úr szíve. — Az ébresztőt tegyék pénteken egy órával előbbre! — rendelkezelt végül. — Mikor érkezik a kegyelmes úr? — kérdezte bátortalanul Szvoboda főhadnagy. — A parancs szerint kilenckor. Tehát ötkor ébresztő, és reggeli után hatkor sorakozó. A bakancsok mind a tükör, az arcok simára borotválva. Megértettük? _ Meg! — ütöttük össze a bokánkat mind a ketten — A hadnagy úr verje a legénység fejébe, hogy ünnep ez — adta ki nekem utolsó parancsát. Ezúttal is magázott minket. Szvoboda főhadnagyot talán azért, mert suszter volt az apja, engem jóformán emberszámba se vett, átnézett rajtam, mintha üvegből volnék, vagy valami haszontalan tárgy, amely az útjába került, és muszáj tudomásul vennie, hogy a világon van, mint a legénység, a szolgálatvezető tiszthelyettes és az üdülő orvosa. Ilyen volt a felesége is, a hervadt bájú báróné, akit korán megvénített, hogy férje vezérkari vizsgája rosszul sikerült, és ötvenéves fejjel nyugdíjba kellett mennie. A háború kihozta az alezredes urat a kincstári lomtárból, valahol északon néhány hétig harctéri szolgálatot is teljesített, aztán sietve a hátországba küldték, nehogy újabb baklövései megtizedeljék ezredét. P

énteken késett a kegyelmes úr, ügyes-bajos dolgai miatt csak dél felé érkezett, és mikor díszes kíséretével a legénység elé ért, csalódnia kellett. A sorok reggel hatkor talán egyenesek lettek volna, a díszlépésben sem akadt volna nagyobb hiba, de az ötórás ácsorgás a tűző napon teljesen kimerítette a rossz tüdejű, beteg gyomrú, többször is megsebesült vén harcosokat, meg a fiatalokat ls, akiket egy utolsó kétségbeesett sorozás tartott katonai szolgálatra alkalmasnak. Dülöngtek a sorok, bambán és érdektelenül támolyogtak az emberek, csak legyen vége mielőbb ennek a parádénak. Ogy látszott, a kegyelmes úr személyes Inzultusnak vette ezt a mindenképpen rosszul sikerült sorakozót és gyakorlatozást, melyben — el kellett ismernem — nem volt semmi katonás, s egy rendes kiképzésben sohasem részesült lompos, vert had ijedt és tanácstalan kapkodásának tűnt. Meg kellett értenem a magas rangú vendég felháborodását. — Hadnagy úr, mi van ezzel a bandával? — támadt rám éktelen haraggal. Erre a megsemmisítő kérdésre nem volt mit felelnem. — Mióta van Itt a hadnagy úr? — csattant az újabb kérdés. — Május óta, Jelentem alázattal, kegyelmes úri — És ennyi idő alatt nem tudott lelket verni ebbe a csürhébe? ... Abtreten! A fenébe küldött az egész legénységgel együtt, majd törzskarával együtt sietve bevonult az irodába. Kisvártatva megjelent az udvaron a szárnysegédje, és kurta paranccsal beterelt őexcellenciája magas színe elé. EGRI VIKTOR: Lázadás Reggel óta kínzott és izzasztott az augusztusi kánikula, hogy én is támolyogtam, tetejébe ez az újabb parancs! A legénység előtt őkegyelmessége még türtőztette magát, most aztán jön a haddelhadd! De mi tönténhet? Legfeljebb gorombán leszedi rólam a keresztvizet, mint egy bakakáplár, ha dühbe gurul. A frontra nem küldhet és ennek külön története van. E

gy esztendővel ezelőtt az anyám talpig feketében vonatra ült és elutazott Bécsbe. Másnap reggel ott volt a mindenható hadügymi niszter dolgozószóbájában. Nem tudom, honnan vette ez a törékeny testű kicsi asszony az erőt és bátorságot, hogy olyan elszántan nekivágott az embersűrűs, háborús gondoktól agyongyötört Bécsnek, és rövid órák alatt elérte a lehetetlent: mint a mesében, minden ajtó megnyílt előtte, aranygalléros délceg adjutánsok kézről kézre adták, és protekció, cikornyás instancia nélkül bejutott a miniszter úr színe elé. Talán csak elmondotta, pihegve és megszállottan, ahogy anyák szólnak, ha félelem markolja a szívüket, hogy hét fiút szült, s mind a hét a harctereket járta és járja, ki fent északon, az orosz fronton, ki Szerbiában és Albániában, ki valahol a tiroli hegyekben, és én, a legfiatalabb az Isonzónál. Három éve retteg értünk, a szíve szorong, csodás véletlenek tartottak bennünket élve eddig, de a csodák sem tartanak örökké. Rendeletnek kellene lenni arra, hogy legalább egy közülünk szabaduljon a pokolból, s mert most én, a legfiatalabb állok újra tűzben, engem hozzanak haza. Legendát kellene írnom az anyámról, idéznem kellene szószerint szavait, miként hallgatta meg őt a Schottenring-i palota ura, és végül milyen egyszerűen történt, hogy még aznap megnyílt előtte a Burg, és magának a császárnénak elpanaszolhatta keservét. A véletlenek szerencsés összejátszása volt-e vagy az a bibliai megszállottság, amelynek nem lehetett ellentállnl? Ment aztán a sokgyerekes császárnétól elrendelt miniszteri parancs, hogy küldjenek haza. A

z irodában ott ült mér a „vésztörvényszék", hogy fejemre olvassa minden bűnömet. Nagy volt a lajstrom, példátlan a hanyagságom, végül agyongyötörve, porig alázva és megesmmisülve felemelni próbáltam a fejemet: — Szabad valamit jelentenem, kegyelmes úr! Jelenteni nekem — ilyen szégyenteljes bemutatkozás után? Ki hallott ilyetl Csak tartsam a számat, elképesztő, hogy a „konduitlistán" olyan ragyogó. kitüntetéseim vannak, soron kívül tisztté léptettek elő, s mindezt ilyen civiles magatartással hálálom meg. — Szabad valamit jelentenem, kegyelmes úr? — Ismételtem meg kérésemet. Az altábornagy úr megvetően elhúzta a száját és intett: — Beszéljen! — Tiszta csoda, hogy Ilyen szépen sorakozott fel a legénység, jelentem alázattal, kegyelmes uram. — Csoda? — Hajnal óta attól féltem, hogy legalább egy tucat összeesik ön előtt, kegyelmes uram. — Megőrült!... Miért esnének össze? — Mert éhesek, kegyelmes úr. Attól, amit itt enni adnak nekik, nem kapnak soha erőre! Hallatlan beszéd volt ez. Vádolni merem a parancsnokságot, hogy nem gondoskodik atyaian a rája bízott legénységről, és éheztetést merek emlegetni! Mire alapozom ezt a vérlázító vádat? Mire? Ha így a mellemnek szegezi a kérdést, nem hátrálhatok meg, ki kell mondanom a magas rangú vendég és adjutánsai, Almásy alezredes úr és a szinekuráját féltő, halotthalványan reszkető Szvoboda főhadnagy előtt, hogy a konyhát szemérmetlenül lopják, tíz kilóként tűnik el a zsír és tűkor, viszik a színhús javát, de annyit, hogy még a mindenható tiszthelyettes úr is alig javíthatja fel kosztját. — Kicsoda a tolvaj? Ha már elkezdtem, be is kell fejeznem. Egy kis senki vagyok az alezredes úr szemében, most viszszafizethetek azért, hogy úgy átnéz rajtam. — Az alezredes úr lakására hordják a teli hátizsákokat — mondom — egy lélegzettel. — Főbe lövetem, ha nem tudja bebizonyítani! Túl merészen vágta oda a kegyelmes úr, de ebben a pillanatban a rangja megkövetelte, hogy így megfenyegessem. — De tudom! — mondom, és ezúttal elhagyom az excellenciázást, öntudatlanul, mintegy belső parancsra. A

szakács és az alezredes legénye bizonyára mindent letagadnak, hallgat majd a tiszthelyettes is, akinek kell hogy tudomása legyen a lopásokról, hiszen a raktár kulcsát ő őrzi — de vannak tanúim, legelébb egy Szabó nevű káplár, aki először figyelmeztetett a szemérmetlen fosztogatásra. És ott a félkező Varga Jani — őt szólítottam fel, hogy tartsa szemmel az alezredes úr konyhát kerülgető pucerjét. Ök ketten és mások is melletem tanúskodnak, nem hagynak cserben, nincs mitől tartanom. — • Abtreten! — küldött ki kurta paranccsal a kegyelmes úr. Kisvártatva gutaütéses vereslő fejjel láttam távozni az alezredes urat, majd Szvoboda főhadnagy jött szaladva. — Te szerencsétlen, mit műveltél! — kiáltott rám. — Tönkre tetted magad! Ogy kivágnak a frontra, hogy a lábad a földet se éri. Csodák csodájára semmiféle vizsgálatra nem került sor. Ogy látszott, az alezredes úrba beállt a félsz, hogy mocsok marad rajta, bármennyi tanút is sorakoztatna fel ártatlansága mellett. Emberhalállal járó nagyobb ügyet nem kell eltussolni, de az Ilyen kis piszoknak penetráns a bűze, jobb abba bele nem túrni. Másnap nem jött be az irodába, Szvoboda vette át sietve kevés teendőit. Nyugdíjba repült Almásy alezredes úr, de repültem én is, ahogy a főhadnagy megjósolta. Hiába volt miniszteri parancsra kiadott felmentés, menetlevelet nyomtak a kezembe, hogy induljak sürgősen a nyugati frontra, Verdun mellé, őexcellenciája, Hellebront tábornagy úr odavezényelt hadtestéhez. Nem a parancson múlott, hogy Verdun sem temetett el. kerékvágásban menekülő kocsi után, meg o csillogó, vijjogó, ferdén alázuhanó vadászgép, mely egészen eltörpült saját árnyéka mellett. Az autó élesen oldalt kanyarodott - az árnyék átszökkent rajta. Sivítás, géppuska-kattogás, a földön végigszántó sorozatok. A Messerschmidt a távolban magasba emelkedett, s csupán a magára maradt porfelhő gomolygott még egy ideig az út felett, mintha csak a hajsza hevességét akarná megőrizni. Trojnyikov elrejtőzhetett volna az erdőben, ámde ott húzódott meg a hadtest-törzs, és nem akarta rávezetni o német gépet. És minden kezdődött előröl: oz autó visszakanyarodott az útra, s a sztyepp szélén már újra közeledett a lecsapni készülő Messerschmidt. Egybeolvadva, ismét repült szembe a kocsival az út. Olyan veszettül rohantak, hogy Trojnyikov egy-egy pillanatra úgy érezte, mintha közel-távol minden mozdulatlanná dermedt volna: az autó is, meg a repülőgép is a levegőben. Semmi zoj nem hallatszott, csak a szél süvített a fülébe. És ebben a dermedt némaságban, puskagolyóként sivítva ferdén és alacsonyan lecsapott a repülőgép. Aztán csaknem a látóhatár szélén emelkedett magasba. Utoljára a Messerschmidt arctámadósba lendült. A nap szembe sütött, a gép árnyéka a dombok mögé került, s csak akkor bukkant elő, amikor a géppuskasorozatok már ott porzottak az úton, és fehér csíkot húztak a kocsival szemben. Metszően éles, dermesztő hideg ragadta meg a szívet egy pillanatra, de a fej tiszta maradt, és a kéz keményen szorította a kormányt. — Kiugrani!. . . Arra, a közeledő, korbácsütésként porzó géppuska-sorozatok felé ösztökélte Trojnyikov az autót, és kiugrott. Rohantában hátra pillantott. Látta a segédtiszt tarkóját, amelyről a szél előrefújta a haját. A segédtiszt a messziben eltűnő gép után bámult. Trojnyikov izzadtan, porosan állított be a tanácskozásra: csak arra volt ideje, 3. hogy kezet mosson. Bensejében még ott remegett a felajzott öröm, o nem csillapuló heves boldogság. Külsőre azonban tartózkodó volt, sőt hideg. Csupán fekete tüzű szemében villogott valami. A hadtest-törzs főnöke, Szorokin vézérörnagy, — neki jutott a feladat, hogy megismertesse a feladatot a parancsnokokkal — rosszallóan csóválta fejét: >- Megvárakoztatott bennünket, ezredes! Olyan izgatott volt, mint az iskolásgyerek a vizsga előtt, és Trojnyikov késését egy ilyen órában szinte személyes támadásnak érezte. És máris visszatetszőnek talált az ezredesben mindent: a fiatalságát, kicsattanó egészségét, sót még azt is, hogy térképtáskáját térdéig érő, hosszú szíjon viselte. Mélyen elpirulva, amitől lesült arca még feketébb lett, Trojnyikov önuralommal ennyit felelt: - Elnézést kérek a késésért. Azzal leült. Szorokin fölemelkedett, és csontos öklével az asztalra támaszkodott. — Mindenki előkészítette a térképét? És köhentett. Magát Szorokint érte legváratlanabbul, amikor röviddel a háború kitörése előtt kinevezték tábornoknak. Jószerivel még azóta sem értette igazán, hogyan is sikerült átlépnie azt a bűvös határvonalat, amely oly sokak számára bizonyult végső határnak. Nemhiába mondogatják a hadseregben, hogy az ezredes az az ember, aki békeidőben csak iil és várja, hogy a hadnagyocska utolérje. Mind a mai napig szívdobogtató gyönyörérzet töltötte el, valahányszor elébe tettek egy papírt aláírás végett, s az irat. bal alsó sarkában, az írnok kicirkalmazott betűivel, ezt olvasta: ,,A harmadik lövész-hadtest törzsének főnöke" — s a jobb sarokban, zárójelben: ,,Szorokin vezérőrnagy". Homlokát ráncolva, szigorú szemvillanással olvasta saját címét és rangját a papíron, aztán fogta tűhegyes ceruzáját és ferdén, alulról fölfelé, aláfirkantotta a nevét. Ezt a szertartást minden alkalommal sajátos ünnepnek érezte, noha az írnokok kezdetben azt hitték, hogy mérges, mert nem szereti aláirogatni a papírokat. Életének tetemes részét Szorokin arra áldozta, hogy lassan, fokozatosan följebb kerülve a szamárlétrán, sőt minden fokon hosszasan elidőzve, elérje az ezredtörzsfőnöki beosztást. Jól tudta, hogy nem fog csillogó karriert befutni, vizont előbbrejutása megalapozott volt, s vigaszt talált abban, hogy ezt példaképül állíthatja az ifjúság elé. És egy szép napon, amikor már nem volt sem fiatal, sem nagyravágyó, úgy három éve ezred-törzsfönökből egyszercsak hadtest-törzsfőnökké és vezérőrnaggyá nevezték ki. Nincs olyan halandó, aki tehetségtelennek hinné magát. És ha valaki idők során mégis ráeszmél ilyesmire, - mi sem könnyebb meggyőzni arról, hogy azért mégiscsak okos ember, (de minden esetre nem butább másoknál), és a jóisten nem mérte neki szűken a talentumot, csupán a körülmények esküdtek össze ellene . . . Ezt aztán szíves-örömest hajlandó elhinni mindenki. Szorokin természetesen felmérte, hogy egy ezred és egy hadtest törzsfőnöke között lényegi különbség van. Ámde ha egyszer a magasabb parancsnokság nagy felelősséget hordozó embernek — alkalmasnak találták erre a beosztásra, akkor nyilván felfedezték benne azokat a rejtett képességeket amiket maga sem látott meg önmagában mind ez ideig. És íme, most meglátta. És egyszeriben hinni kezdett magában. Ez az önbizalom tükröződött most a tekintetében, a járásában, abban, ahogy a lábait rakosgatta vadonatúj, keményszárú, tábornoki csizmájában. • • * A háború és a nyomban utána bekövetkezett súlyos vereségek lesújtották Szorokint. Ez megfoghatatlan volt, és egyáltalán nem egyezett azzal, amiben hitt, amit tudott és elképzelt. És ami a legszomorúbb: nem érzett magában 4. erőt ahhoz, hogy bármit is változtatni tudjon a helyzeten. Az éjszakai töprengések keserű óráiban csupán egyvalamiért átkozta sorsát: hogy megérte, hogy szemtől szembe kellett látnia mindezt. A mai reggel ünnep volt számára. Kidolgozta a támadás tervét. Simára borotvált, idegesen remegő, piros arccal, folyvást köszörülve a torkát (mivelhogy ült és fátyolos volt a hangja), felvázolta a hadosztályparancsnokok feladatait. Az erdőkerülő tágas szobájában — o mennyezetet frissen fehérlő fenyődeszkákból építették, és a vastag gerendafalban alacsony kis ablakok csillogtak — a parancsnokok a két összetolt asztalra kiterített hadműveleti térkép fölé hajoltak, szorosan egymás mellett... Szorokin kéken erezett sovány keze ide-oda járt a térképen, ujja pálcaként mutogatott, miközben a hadműveleti tervet kifejtette. És a szigorú csendben csupán az ő kissé fakó hangja hallatszott. A hadtestparancsnok, Scserbatov tábornok — mellén a polgárháborúból származó, ezüstfényűre dörszölt, Harci Vörös Zászló érdemrend csillogott, amelyből ma mór elég kevés akad, amiként hajdan kitüntetett tulajdonosaikból is —, Scserbatov magas homlokát előrehajtva ült, és némaságával tekintélyesen támogatta Szorokin minden szavát. A hadtest politikai biztosa, Brovalszkij komisszár nem tudott megülni a helyén. Félrehúzódott a falhoz az árnyékba, végigjártatta szemét az egybegyűlteken, és pillantásában naiv lelkesültség csillogott. Ügy érezte magát, mint aki ajándékot tartogat, amelyről a többiek még nem sejtenek semmit, és most előre ízlelgette a pillanat gyönyörét, amikor végre mindenki észreveszi az ajándékot. Az asztal szélén csöndesen dohányzott a különleges osztály főnöke, Salajev. Két hasábot viselt a hajtókáján: a szerény őrnagyi rang jelzését. De persze mós (Folytatjuk)