Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)
1966-09-17 / 257. szám, szombat
A makacs műit Halogh Edgár a nemzedé" künkről írt szép könyvében (Hét próba, 1966) kitűnően érzékelteti, hogy azért távolodtunk el a magyar nacionalizmustól, mivel más népek hasonlóan beteges önimádatának közelébe kerülve fölismertük minden nacionalizmus lényegileg azonos visszáságait. Persze voltak akkor is, azóta is sokan, akikre a szomszédos nacionalizmusok tombolása nem hatott kijózanítóan, semlegesítően, hanem ellenkezőleg, felfokozta bennük az addig is viruló magyar nacionalizmus tudatát. Az idő tájt — Balogh Edgár könyve is tanúsítja — kérlelhetetlenek voltunk az ilyen túlzásokkal szemben. Ügy éreztük, a népek versenyében csak olyként állhatunk helyt, ha az embertelenséggel szembe magasabbrendű emberséget, a nacionalizmussal szemben egyetemes igényű internacionalizmust tudunk állítani. Más nemzetiségű keletközépeurópai nemzedéktársainkkal vitázva rájöttünk, hogy a mi igazunk csak úgy bizonyítható hitelesen, ha kilúgozunk magunkból minden nemzeti elfogultságot s ha képesek vagyunk más népre is úgy nézni, mint a sajátunkra. Ilyen föltétellel a saját népünk érdekeinek védelme nem valamiféle nacionalizmus terméke, hanem általános érvényű jogtisztelet következménye. Ez a szemlélet akkor ádáz viharokat támasztott, s akik csak Balogh Edgár könyvéből értesülnek róla, talán nem is értik teljesen, miért találkozott az akkori fiatalok tapasztalatai fölismerése annyi indulatos ellenzéssel, vagy miért váltott ki — egy adott pillanatban — a másik nacionalizmus védelmezőinél olyan hiedelmet, hogy erősítést kaphatnak a magyar nacionalizmus megtagadóitól. A múltba visszavetítve egyszerűnek látszhatnak e kérdések, s valóban a mai fiatalok közül — tudom — sokan úgy lapozzák Balogh Edgár vallomását, mint távoli világról szóló beszámolót, ahol sok fölösleges és mondvacsinált dolog történik. Pedig e dolgok, s köztük főleg a nacionalizmus szüntelen jelenlétének, továbbélésének, sokoldalú hatásának az érzékelése és leküzdése olyan lényegi valóságát alkotják a kelet-középeurópai népek életének, amellyel szembenézni ma is még mindennapos kötelesség. | — nnek okai sokfelé ágaz™ nák. Most csak egyetlen Összefüggésre szeretném fölhívni a figyelmet, részint korábban közölt elmélkedések folytatásaként, részint pedig Szakmai illetékesség ürügyén. Világos, hogy megint az irodalomról és az irodalom illetékességéről lesz szó. Ismeretes, hogy a kelet-középeurópai irodalmak újjáéledése s minden nemzeti irodalomban a legnagyobb, már-már klasszikus korszak kibontakozása, maradandó értékek érlelése egybeesik a nemzeti megújhodással, vagyis a nacionalizmus térhódításával. Nos, mindmáig š részben ma is még a magyar, a román, a szerbhorvát, a szloVák, a cseh, a lengyel, a bolgár gyermekek, életük és szellemi fejlődésük legfogékonyabb szakaszában olyan szövegeket tanulnak meg emlékezetből, amelyek ebben az Irodalmi korban keletkeztek. Nálam jobban aligha szeretheti valaki Vörösmarty Mihályt és költészetét, ám megborzongok, ha arra gondolok, hogy a férfikor delét élő nemzedékek mily áhítattal sóvárogták egykor a „régi dicsőségünk" nagyszerű jeleneteit. S ugyanígy — természetesen az Irodalomtörténeti jelentőségüket elismerve — méltán tűnődhetünk azon, hogy a többi szomszédos irodalomban is mily mélyre gyökerezetten élnek tovább e korszak alkotásai. Az élet legközönségesebb jelenségei láttán nekünk Petőfi, meg Arany-versek ötlenek emlékezetünkbe, más kelet-középeurópai irodalmak neveltjeinek pedig a maguk népies-nemzetl-romantikus költészetük szállóigévé lett sorai és egész alkotásai. Ez pedig azért kár, mert e romantikus költészet — minden nemzeti változatában — tele van más nemzetekkel szemben hangoztatott türelmetlenséggel, előítélettel, lebecsüléssel, ellenségeskedéssel, „Mor ho!" hangulattal. Ennek nyomai kövesedtek meg az ugyanekkor tájt állandósult irodalmi nyelvekben, amelyeket sokféleképp sző át a népies-nemzeti-romantikus irodalom szókincse, képanyaga, kifejezéskészlete, s velük együtt számos olyan szólás, szállóige, közmondás, amelyek a szomszéd népek nacionalista becsmérlésének a nyelvben megőrzött és sajnos mindmáig kísértő emléke. francia középiskolák iroda• lomóráit látogatva, ismételten fölvillant bennem a gondolat, hogy az irodalom nemzetformáló szerepe mennyire különbözik aszerint, hogy melyik irodalom milyen korban érte el azt a fokot, ahol tartósan, hosszú Időre kihatóan érintkezett a nemzet egészével. Mit jelent az, hogy a francia irodalomban ez a teljességi korszak a tizenhetedik század volt, a maga elvont ember-eszményével, egyetemességi igényével, a formai és tartalmi tökély keresésével? Mit jelent az, hogy francia gyermekeknek a legelső olvasás-élményük (sőt voltaképp még az olvasás előtti korban a legelső hallomásos irodalmi élményük) a páratlan formai tökélyű, játékos szellemességű és kimeríthetetlen bölcsességű La Fontaine-mesék?; hogy a serdülők Cornellle-tragédiákat elemezve és szavalva mérlegelik a kötelességteljesítés erkölcsi parancsának meg az érzelmi szenvedély jogának a konfliktusát?; hogy minden fokú iskolások Moliére-szövegeken tanulják anyanyelvüket? S folytathatnám a példákat, kiterjesztve más irodalmakra, jelesen az oroszra is, ám könynyen kelthetnék olyan látszatot, hogy valamely irodalmat magasabbrendünek tartok, mint másikat, vagy a társadalmi szerepét mélyebbnek, üdvösebbnek ítélem, mint akár a mienkét. Pedig minden ilyen szándék nyilvánvalóan téves és megtévesztő lenne; irodalmakat nem lehet rangsorolni, sem általános ítéletek szerint értékelni. Mégis, van abban valami elgondolkoztató, hogy a franciák s az úgynevezett nagy irodalmak neveltjei általában, mindmáig eléggé értetlenül fogadták a kelet-középeurópai cselekvő irodalmaknak a nemzeti indulatoktól fűtött alkotásait. Emlékszem, még Adyt magyarázva sem lehetett megértetni velük, miért hordoz a „magyar" jelző többet, mint a „nagy", a „szép" és az „emberi", s miért épp ebben a szóban csattan, szinte emberfeletti erővel az indulat: „Nagyot végezni mégis ml jövünk, — nagyot és szépet, emberit és magyart". S ugyanígy legény legyen javából a kommentátor, aki megérteti velük, miért stilizálja magát a magyar költő fa huszadik század elején!) „hősnek, merésznek, büszke szertelennek. Napfiának, magyarnak", megint ugyanazzal a fájdalmas megszállottsággal illesztve a „magyar" jelzőt az összes önstilizálási vágyak koronájába. Talán épp itt valahol van a magyarázata annak, hogy a második világháború utáni években a francia írók és bölcselők közt számunkra érthetetlenül heves és lázas viták tárgya lett a művészi alkotó munka elkötelezettsége. Nálunk ez egyszerűen nem is probléma, s akik erről ugyanúgy kívántak írni, mint Sartre vagy Camus, csak majmolták a francia kortársakat; hiszen a mi irodalmaink, a legfőbb fejlődési korszakokban és a legjelentősebb alkotásokban, mindig és lényegbe vágón elkötelezettek voltak, nem is lehettek mások, még az avantgardista kísérletezések idején sem. Jji z idő azonban feledtet és ^^ gyógyít. Bármily makacs is a múlt, lassanként mégis egyre kevésbé hat a jelenre. Utórezgései itt vannak még, de folyton gyengülnek és visszaszorulnak. Ha összehasonlítom a mai fiatalok szellemi formálódását a mienkkel (vagyis azzal, amelyet oly megragadó őszinteséggel ecsetelt Balog Edgár), lehetetlen nem látni, hogy a maiak életében általában is kisebb szerepe van az irodalomnak, másfelől meg a romantikus kor alkotásai ls mind kevésbé jelentenek számukra tényleges nyelvi és esztétikai élményt. Némileg úgy vannak a romantika hagyatékával, de még az Ady-életművel is, mint mi voltunk annakidején a korábbi korszakok termékeivel. Az ő irodalmi élményük kiváltója (ha még egyáltalán ad nekik élményt az irodalom), József Attila és Ilylyés Gyula, Jiŕí Wolker és VItézslav Nezval, Laco Novomeský és Ján Smrek, meg más alkotói a két háború közti, mindenütt jelentős korszaknak. Ez pedig már nemcsak hangvételben és formai megoldásokban jelent változást, hanem emberi magatartásban is, amelynek továbbmélyülése, általánossá terjedése azt ígéri, hogy az eddigi sok tévedést, megtévesztést, félreértést, ellenségeskedést előbb-utóbb „békévé oldja az emlékezés". DDBOSSY LÁSZLÖ Új VERSEK OZSVALD ÁRPAD: HARANGSZÓ „Vivos vocco, mortuos plango, fulgura frango. (Az élőket hívom, a holtakat megsiratom, a villámokat megtöröm." Ha testemből ágyút öntenek fussatok előlem emberek, hívó hangom nem a régi már, bömbölésem: vadbika-halál. Nem a holtat, az élőt siratom, állunk vérgőzös, kopár partokon, érveinkért fegyver felesel, kell még a sír, puszta, jeltelen. A villámokat mégis megtöröm, nem kell a bárka, újabb vízözön. Babérágat nem hoz a madár, kitépett nyelvem üzenetre vár. MONOSZLÓY M. DEZSŐ: NEM AZÉRT Nem azért nem történik semmi mert megállt az óra Nem azért nem történik semmi mert szélcsend van Nem azért nem történik semmi mert nem járnak a villamosok autók vízimalmok vonatok repülők Nem azért nem történik semmi mert nem lőnnek ki rakétát Nem azért nem történik semmi mert alszik a város kikötők tavak tengerek Nem azért nem történik semmi mert nem forog a föld Nem azért nem történik semmi mert kialudtak a csillagok Nem azért nem történik semmi mert megvakult az éj Hanem azért mert külön tudatunk fénye nem világít amelytől újra járnak az órák fújnak a bórák tájfunok nemerék hurrikánok megindulnak a villamosok autók vízimalmok vonatok repülők kilövódnek a rakéták felébred a város kikötők tavak tengerek forogni kezd a föld kigyulladnak a csillagok neon szemüveggel hunyorog az éj Rád Rám pusztán azért mert bennünk él mozgássá tudatosított önmagunk (Részlet a költő közelmúltban megjelent Csók című kötetéből.) VERES JÁNOS: ALOM MILOŠ BAZOVSKÝ: TAJ TELEFONPÔZNÁVAL (Olaj). Álmomban atombomba robbant, tömött, nagy füstgomba nőtt, kénszínű, hideg pokolképek lengtek a Nap előtt. Félvakon futni akartam, s éreztem: láb nélkül járok! Ledőltem, magába húzott egy sistergő, forró árok. A por mindent betöltött, zsíros gőz szállt az égre; kongva szárnyalt az űrben a Sátán nevetése. Hajnalban nehéz veríték hűtötte krétatestem, s alvó párom kék eres, puha kezét kerestem.