Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-02 / 242. szám, péntek

A Vietnami Demokratikus Köztársaság ma ünnepli megalakulásának 21. évfor** dulóját. A hős vietnami nép az amerikai imperializmus ellen vívott súlyos harcok közepette emlékezik meg függetlenségének kivívásáról. Az ország súlyos áldozatokat hozott a több évtizedes felszabadító háborúban, az idegen betolakodók ellen vívott harcban, s ma újra kénytelen fegyverrel védelmezni szabadságát. Az amerikai agresszorok fokozzák a légitámadásokat, amelyek súlyos problémákat okoznak a VDK gazdaságának, a közellátásnak, és egyre növekszik az ártatlan áldozatok száma is. Hazánk a szocialista országokkal együtt minden támogatást megad a harcoló Vietnamnak. A szovjet fegyverek egyre súlyosabb veszteségeket okoznak a légikalózoknak és védelmezik a VDK határait. A vietnami nép gyűlöli a háborút, de olyan békét akar Vietnamban és egész Délkelet-Ázsiában, amely lehetetlenné teszi az amerikaiak beleszólását az itt élő népek ügyeibe. Csak az amerikaiak eltávozásával nyílna meg az út a békés rendezés felé. Sajnos, egyelőre Washington a háború fokozására törekszik, a vietnami nép pedig a békés építő munka helyett kénytelen fegyverrel védelmezni hazáját. A

Vietnamra vonatkozó genfi egyezmény aláírásának 12. évfordulóján Az amerikai imperializmus Dél-Vietnamban elkövetett bűneit vádoló bizottság. „Korunk legnagyobb háborús bűnösei" címmel okmánygyűjteményt adott ki az amerikai imperializmus Dél-Vietnamban 12 év alatt elkövetett döbbenetes háborús tetteiről. A könyv három fejezetből áll, a fő rész az USA dél-vietnami háborús bűncselekményeivel foglalkozik. A közeljövőben a könyv magyarul ls megjelenik. Tipikus példákat hoz fel az amerikaiak és lakájaik terrorista elnyomó politikájáról. Elmondja, hogy a „tisztogató" hadműveletek és a felperzselt föld politikáját folytatják a népes falvak ellen, s több mint hárommillió lakost gyűjtöttek öszsze az úgynevezet stratégiai falvakban, azaz koncentrációs táborokban. A saigoni amerikai parancsnokság előre kijelöli a térképen azokat a területeket, amelyeket fel kell perzselni, és a hadműveletek parancsnokságai eszerint cselekszenek. Az AFP tudósítója 1966. március 25-én a következőképpen Írja le azokat a kegyetlenségeket, melyeket az amerikaiak egy ilyen hadművelet során elkövettek: „Phung Dinh falu, amely a Chu La-i amerikai támaszponttól 22 kilométerre épült, már VÁDIRAJ^ a wasitíítglovai gyilkosok ellen csak a vezérkari térképen létezik. A bombázás és a 3. amerikai tengerészgyalogos-zászlóalj eltörölte a föld színéről két má stk faluval együtt. Nincs egyetlen fa sem, melyen az amerikai bombák és lövedékek nyomot ne hagytak volna ... A falu északi részén egy rizsföld mellett halomban fekszenek a holttestek összevissza dobálva és bűzt terjesztve... Mire a falut az amerikai tengerészgyalogosok elfoglalták, egyetlen élőlény sem maradt benne." Hung-jen tartomány Nghia-trai településének lakói az újoncokat búcsúztatják. (CTK—VTA felvétele) Quang Nam megyében Phuoc Cam falunál felfedeztek 22 csontvázat, melyek megőrizték az áldozatok testhelyzetét a halál beálltakor: az egyik fekszik, a másik áll vagy ül. Különösen szívet tépő látvány egy gyermekcsontvázzal összefonódott felnőtt csontváza: anyáé és csecsemőjéé. Phuoc Son községben (Quang Nam megye) a Vang-dombon egy gödörben 55 embert temettek e! szorosan egymáshoz kötözve, nyakukhoz erősített kötéttel. A könyv külön részben foglalkozik a mérgező gázok és vegyi anyagok használatával, melyeket 1961 augusztusa óta alkalmaznak egyre nagyobb mértékben. A könyv nem teljes statisztikai adatai szerint 1961-ben 102, 1962-ben 1120, 1963-ban 9000, 1964-ben 11000 és 1965ben 46 247 embert fertőztek meg. A 406-os mozgó laboratóriumot, amely az USA vegyi és baktériumháborús különítményének egy része, és amely korábban Japánban állomásozott, áthelyezték Dél-Vietnamba. Nyugatnémet szakértők az amerikaiakkal együttműködve, olyan berendezéseket hoztak létre Dél-Vietnamban, melyek a helyszínen állítják elő a mérgező gázokat. A könyv ennek a résznek a /égén néhány adatot közöl. 1954-től 1965-ig majdnem 11 áves agresszió alatt az amerikaiak és lakájaik átlag 42 délvietnamit öltek meg naponta. A könyv közli a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front felhívását. Ez felszólítja a kormányokat, szervezeteket, tudósokat, jogászokat, értelmiségieket, a klérust, a világ minden igazság- és békeszerető népét, különösen az amerikai népet, hogy fogják le a háborús bűnös Johnson, McNamara, Dean Rusk és a többiek kezét. Mérjenek rájuk Igazságos büntetést az emberisé® becsülete, a népek biztonsága és függetlensége, Délkelet-Ázsia és a világ békéje érdekében. A Bih San-i szövetkezelesek nagy erőfeszítést lejtettek ki, IiDgy a* amerikai terrortámadások ellenére is betakarítsák a gazdag földimogyoró termést. 30 hektárról 55 tonna mogyorót adtak it az álIámnak. (VTI—CTK felvétele) A légi kalózok célpontjai Washington hiába állítja, hogy az USA légiereje nem bombázza Észak-Vietnamban a gátakat és az öntözőberendezéseket. Februártól júniusig 55 észak-vietnami gátat rongáltak meg. Júliusban ez a szám 70re emelkedett és augusztus első hetében 28 gátat ért bombatalálat. A támadások száma egyre növekszik. Most, amikor a vietnami folyók a kitartó esőzések következtében megáradnak, ezek a támadások mind nagyobb gaztettet jelentenek. Az amerikai repülőgépek nemcsak a gátakat pusztítják, felgyújtják a házakat, megölik és megsebesítik a lakosokat. Céljuk a termés elpusztítása és a lakosság terrorizálása. Nemrég magam is meggyőződtem egy támadás tragikus következményeiről. Augusztus 3-án este hat amerikai repülőgép bombázta Mamba tartomány egyik kis faluját. Két bomba a több száz hektár rizsföldet védő gátakra, a többi a földekre és a lakóházakra hullott. A támadás mérlege: 12 sebesült és öt halott. A halottak között volt egy ágyban fekvő beteg és f a, aki ápolta, valamint egy négygyermekes anya, aki meg akarta menteni másfélhónapos ikreit. Augusztus 13-án délben, abban az Időben, amikor az emberek otthonaikba siettek, öt amerikai repülőgép támadást intézett Hanoi közvetlen közelében a Vörös folyó jobb partján fekvő települések ellen. Tíz másodperc alatt dobták le halált hozó rakományukat. A két békés település romhalmazzá változott. A fővárost védő gáton 10 méter széles és 4 méter mély szakadék keletkezett. Amikor e borzalmas támadás színhelyére érkeztem, önkéntesek csoportja dolgozott a károk helyrehozásán. Egy fa alatt húsz koporsóban a támadás áldozatai, (köztük kilenc gyermek). Nehéz szavakat találni e borzalmas kép leírására: önkéntesek a romok között keresik a holttesteket és az égő roncsok alatt kínlódó sebesülteket. Hogyan felejthetném el azt a halott fiút, aki kezében imakönyvet szorongatott, vagy azt az asszonyt, aki kertjében a virágok között feküdt holtan? Közelünkben a földön egy asszony ül. Még mindig nem tudja megérteni, hogy az áldozatok között van a férje is. Találat érte éppen akkor, amikor hazafelé az országúton ment keresztül. Ez eredménye azoknak a támadásoknak, melyekről az amerikai katonai jelentések mélyen hallgatnak. Nehezen nevezhető ez a tömegtjyilkolás gazdasági és katonai létesítmények bombázásának. A két település lakosai kizárólag zöldség- és virágtermesztéssel foglalkoztak. Termékeiket az 5 kilométerre fekvő Hanoiban árusították. Nan Dao község széles rizsföldek közt fekszik 27 kilométerre a vasútvonaltól és Nan Dinhtől. A támadások alkalmával ledobott repeszbombák nem is alkalmasak a gátak megsemmisítésére. Azzal a céllal dobják le őket, hogy embereket — kicsinyeket és nagyokat, fiatalokat és öregeket — gyilkoljanak. Ezek a barbár akciók felháborodást váltanak ki a vietnami népben és fokozzák harci tevékenységüket. A bombázások következtében keletkezett károkat azonnal helyrehozzák. A nappal bombázott gátat még az éjjel újjáépítik. A néhány másodperc alatt szétvetett hatalmas földmennyiséget ezer és ezer kéz hordja vissza. Valamennyiük — a légelhárító csapatok és a munkások, földművesek — legfontosabb feladata a termés elpusztításának megakadályozása. (Humanitéj (18) A komiszár nem titkolta, mi vór a magyarokra, elsősorban is a háborús bűnösökre, s ezek közé sorolják a Magyar Nemzeti Párt tagjait is. Falumban riadtan és félelemmel fogadták a Magyarországra és a Csehországba deportálás hírét. Rajtam nem tört ki a pánik. Apósomnak volt elszámolnivalája, nem nekem. Éppen azért volt érthetelen a látszólagos nyugodtsága, hogy előttem egyszer sem hozta szóba, mi s mi várhat rá. Egyik este - apósom a naptárt lapozgatta, anyósom a krumplit kavarta, feleségem meg varrt szegény, szépen gömbölyödő hasára simította a ruhákat — már nem tudtam hallgatni arról, ami készül, amiről egyre uszítóbban beszélnek, amitől félnek és reszketnek az emberek, ami hamarosan bekövetkezhet. — Rossz idő járja —mondtam, csakhogy szóljak valamit. - Nem tudhajtuk, ki hová kerül, kit hová kényszerítenek. — Mit mondasz? - kapta fel fejét az apósom és a naptárt az ablakba dobta. Anyósom is abbahagyta a krumpli kavarását, feleségem kezében is megállt a varrótű. — Legszívesebben nem mondanék semmit... — sóhajtottam. — De lépten-nyomon azt hallom, hogy egyesekre nagyon rossz napok járnak. — Kikre? — villant össze apósom szeme az anyósoméval. — Akik pártoskodtak. — Mit csinálnak velük? — színteleneden el a hangja. — Száműzik őket. — Hova? — Csehországba vagy Magyarországra. A legjobb szándékkal mondtam, amit mondtam, hoztam szóba a kitelepítést, meg a deportálást, s isten látta a lelkem, hogy nem a gonoszság, hanem az érthető kíváncsiság vezérelte szavaimat, hogyan néznek apósomék a helyzet ijesztő alakulására, mit kívánnak tenni, hogy mentsék a menthetőt, hogyan akarnak a csapás elől kitérni stb. De ők másképp értelmezték a mondataimat. Gúnyos mosoly jelent meg az apósom szeméEen és a gyűlölet parányi szikrája villant fel a tekintetében, mint ott a kazalnál, s paprikavörös arccal mondta: — örülnél, ha elvinnének, mi? Ha egyedül uralkodhatnál a házamban? — Senkinek nem kívánok rosszat. Magának se, másoknak se - hárítottam el magamról a gyanút. — Csak azt mondom, amiről már a verebek is csiripelnek. Tiszteletes úr is arról prédikált legutóbb, hallhatta, ott ült az első padban, hogy sorsát senki nem kerülheti el. Én se tudtam elkerülni a sorsom, a háborút, a fogságot! — Folytasd, miért hagytad abba? — villant össze szeme megint az anyósoméval. — Mit folytassak rajta? Elég baj, hogy úgy vanl — Hogy a házasságot se tudtad elkerülni — ugrott fel a székéről. - Mert nem is akartad. De a házassághoz az én beleegyezésem is kellett. Az én lányomról, az én vagyonomról volt szó. — Apa! — emelte fel szemét ránk a feleségem. — Te ne avatkozz a dolgunkban — torkolta le. - Ami a szívemen, az a számon. Én csináltam belőle embert, hogy befogadtam a házamba. Anyósom megkönnyezte férje nagylelkűségét, nyomogatta szeméhez a kötényét, feleségem nem szólt se mellettem, se ellenem. A fronton se éreztem feszültebbnek a helyzetett, mint akkor a konyhában. Feleségem hallgatása, pártatlansága se tetszett, mert apósom közelebb lépett hozzá, egészen közel hajolt a füléhez, mintha nagyot hallana. — Hallottad, lányom, miről beszél a vőm? Eszter erre se mondott se jót, se rosszat, haragos arcot vágva felkerekedett és bevonult a szobánkba. Én meg nem mertem utána menni, féltem, menekülésemmel megerősítem a gyanúját, hogy valóban az elhurcolására spekulálok. Félszegen ültem, s nagyon kínos helyzetben. Annyira felzaklattak szavai, hogy valósággal remegtem, de értelmes mondatok nem tolultak a nyelvemre. Apósom mindezt nem vette észre. — Visszavonultam, félreálltam, átengedtem neked a gyeplőt — folytatta megszállottan — de ez még mind nem elég, látni se akarsz. — Hogy mondhat ilyet? - néztem könyörögve az anyósomra, legalább ő álljon a pártomra. — Akasszam fel magam, vagy legyek földönfutó? De mivel érdemeltem ki? — Semmivel. Az égvilágon semmivel — hadartam egyre ingerültebben, mert már megbántam, hogy a kitelepítéssel és a deportálással előhozökodtam. — Akkor mi a bajod, mire jó ez a beszéd? — dúlt-fúlt tovább az apósom. — Semmire. Higgye el, nem kívánok én magának rosszat. Csak azt említettem, amiről a faluban beszélnek. Most már látom, azt se kellett volna! Szavaim nem hatottak rá különösebben. Legyintett, sóhajtott, csalódott arcot vágott és betuszkolta anyósomat maga előtt a szobájukba. Remegett a lóba, .ahogy lépett, mintha hirtelen éveket öregedett volna. És színtelenné vált a bőre. Csak a kopasz fejebúbja vöröslött. Mintha ököllel sújtottak volna oda. Én se maradtam a konyhában. Elfújtam a lámpát, mentem a feleségem után, aki már lefeküdt, de nem aludt, mert azzal fogadott: — Mért bántottad meg apámat? — Eszemágában se volt megbántani. — A földje kellene csak, ő nem, látom én! — Te kellesz nekem, Eszter, senki és semmi más — dobáltam le magamról a gúnyát és gyorsan mellé feküdtem. — Ne hazudj, én se kellek, csak a föld! A szád mondja, hogy én kellek, a szíved azonban nem úgy érzi. — Ügy érzi, hallgasd csak — húztam mellemre a fejét és átöleltem a derekát. Arra számítottam, hogy megért és átöleli a nyakam, hozzám simul és megcsókol, mert gyerekesen együgyű voltam és feltételeztem, hogy értem mindenre képes. (Folytatjuk)