Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-04 / 213. szám, csütörtök

\ A HATÁR MENTI PÁRKÁNY ma Štúrovo — csendes kisváros. Szorosan összekapaszkodó földszintes és egyemeletes ódon házai egykedvűen fürdenek a hömpölygő vén Duna tükrében. Néhány évvel ezelőtt a széles környék fontos gazdasági és politikai központja volt. Az ország területi átszervezése óta nem járásszékhely többé. Lakosai, bármily meglepő is, nem nagyon sajnálkoznak afelett, hogy városuk elvesztette a közigazgatási rangot. Sőt! Mindnyájan annak az őszinte meggyőződésüknek adnak kifejezést, hogy amióta a járási székhely Érsekújvárba költözött, azóta sokkal többet törődhetnek — önmagukkal. Nem tudom ki hogy van vele, de ha Párkány nevét említik, önkéntelenül is a kertes kis házakra, hepehupás, járda nélküli földutakra, hiányos üzleti és vendéglátóipari hálózatra gondolok. E település több mint nyolcezer lakosának még gond a kifogástalan minőségű ivóvíz, s fogalom a gáz, vajmi keveset éreznek a városi élet előnyeiből. A járás és a kerület városai közül éppen Párkány fejlődött a legkevesebbet Lakóépületein meglátszik az idő foga. Alacsony földszintes családi házainak zöme még a kilencszázas évek előtt, főleg vályogból épült. Ezért évente legalább huszonöt válik lakhatatlanná, ami csak növeli a gondokat. A legutóbbi árvíz huszonkilenc lakást döntött romba, száznyolcvanhatot pedig alaposan megrongált. VÁROSNÉZÉS ALKALMÁVAL sok emberrel beszéltem. Őszintén elmondták gondjukat, panaszukat. Az volt a nézetük, hogy határ menti városukat minden fórumon mostohagyerekként kezelik. Azt sem titkolták, hogy e tájon a gyakori államfordulat rányomta bélyegét a város fejlődésére. Nem emeltek középületeket, az ipartelepítést pedig teljesen elhanyagolták. — Ez a valóság — vallja be Juhaniak Árpád, a VNB elnöke. — Városunk fejlesztése régen és a felszabadulást követő években is kiesett a felsőbb szervek hatósugarából. A volt nyitral kerület akkori vezetői minden javaslatunkat elutasították, a beruházások zömét főleg az északi járásokba irányították. A VÁROS ELÖLJÁRÓI ennek ellenére nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy a fájó sebeket begyógyítsák. Az első lépések sikeresek. A korábban adminisztrációs célokat szolgáló közigazgatási épületekben ma iskolák, intézmények és a közszolgáltatási vállalat kisüzemel foglalnak helyet. Nagy gondok közepette ugyan, de két év óta a közművesítést is eredményesen folytatják. Mi tagadás, nagyon lassan haladnak ezzel a munkával, mégis örülnek az emberek, hiszen végre eltűnnek a város levegőjét fertőző nyitott csatornák, rövidesen csapokból nyerhetik a jó ivóvizet. Máskülönben kevés a beruházási összeg, ami a város fejlesztését késlelteti. Ennek ellenére egészséges lokálpatriotizmus tölti meg itt a levegőt. Az a dicséretes a párkányiak gondolkodásában, hogy bár szeretik városukat, józanul ítélik meg a helyzetet. Nem akarnak többet, nagyobbat, mint amenynyit a mai lehetőségekhez képest, ésszerű igényeket támasztva el lehet érni. A fejlesztési alapból ez idén hétszázezer koronát fordítanak az utcák javítására, százötvenezer koronát a járdák építésére. Húszezer koronával a meglehetősen sivár piacot korszerűsítik. Sok ez vagy kevés? Ha csak az összeg nagyságát vesszük alapul, sok, de ha az igényeket számítjuk, bizony kevés. Ez igaz. A párkányiak nem kívánnak privilégiumokat, megértik, hogy városuk fejlesztése a népgazdaság erejéhez mérten, az országos érdekekkel összhangban történhet. A HELYBELIEKET AZONBAN fűti a jogos reménység, nem törődnek bele a változtathatatlanba. A városi nemzeti bizottságon keresztül és Haraszti Valéria nemzetgyűlési képviselőjük segítségével a legfelső törvényhozó testületben is hallatják szavukat, öntevékeny munkával igyekeznek szebbé varázsolni környezetüket, hogy megváltoztassák városuk — „télen sáros, nyáron poros" — távolról sem hízelgő jelzőjét. Azt azonban senki sem várhatja el tőlük, hogy a korszerűtlen, magánépületekben levő boltokat újjáépítsék, s raktárhelyiségeket építsenek, bővítsék a szállodák kapacitását. A sok panasz, érvelés nem volt hiábavaló. A népgazdaság szükségleteinek megfelelően és pártunk helyes nemzetiségi politikájának eredményeként új gyár építése kezdődött Párkány tőszomszédságában. A munkák megkezdése óta a felsőbb szervek hivatalos kiküldetésben ér(ČTK f el v. j kező képviselői is sűrűbben fordulnak meg a városban. Maguk is belátták, hogy ipartelepítéssel párhuzamosan az elhanyagolt település kiépítése sem tűrhet halasztást. A sivár arcokon felcsillant a mosoly. És ez érthető, hiszen az új gyár létesítése gyökeres fordulatot hoz nemcsak Párkány, hanem népes környéke életében is. Első, ami a legnagyobb előnyt jelenti, a foglalkoztatottság növekedése. A papírgyár építésének befejezésével több mint kétezer munkásnak nyújt kereseti lehetőséget s ezenkívül sokan ipari szakmát is elsajátíthatnak. MA MÉG NEM SOKAT BESZÉLHETÜNK a beruházások terjedelmének növekedéséről, de a negyedik ötéves terv programja alapjában változtatja meg a város képét, jellegét. A közeljövőben korszerű poliklinika építéséhez fognak hozzá, mely 13 millió korona beruházást igényel. Ez a létesítmény az egészségügyi szolgáltatás színvonalának emelésével fátyolt borít a múltra és a régi járás községeinek orvosellátását is kedvezően megoldja. A város lakásalapja, mely húsz esztendő alatt mindössze 242 lakásegységgel bővült, a negyedik ötéves tervben további 463 lakással gyarapodik. Erre az állam több mint 43 millió koronát fordít. A vendéglátóipar szálloda és minden igényt kielégítő étterem építéséveil igyekszik pótolni a mulasztottakat, ugyanakkor az építési vállalat és a közszolgáltatási üzemek egymillió korona beruházásával már ez Idén jelentős mértékben növelik kai»acitásukat. Nem kétséges azonban, hogy Párkány fejlesztését az idegenforgalom nagyban elősegítené. A várost szépséges táj övezi, gyógyforrása is van. Termálvizét már nemcsak a szűk környék, hanem a távoleső vidék lakossága is ismeri, s a kínzó reuma gyógyítására hatásosan használja. A fürdő eléggé korlátolt lehetőségei miatt egyelőre kevés vendéget fogadhat, ám a férőhelyek számának növelése után Dél-SzlOvákia egyik leglátogatottabb fürdője lesz. AHOGY NŐ A NÉPKÉPVISELETI SZERVEK ÖNÁLLÓSÁGA, jogköre, olyan mértékben valósíthatják meg a város felemelkedését célzó nagyszerű terveket. Ez a feltétele annak, hogy a város és szép környéke a jövőben még inkább vonzza a látogatókat, valósággá érlelje a lehetőségeket. Mindezen túl nem hallgathatjuk el, hogy Párkány fejlesztésére az országos kiadásokból eddig csak morzsák jutottak. A szocialista ipartelepítés nemes gondolatának érvényrejutásával azonban kiteljesednek az óhajok és a város lakóinak nyugodt otthona, a tájékot felkereső természetbarátoknak pedig gondtalan pihenést nyújtó központja lesz. Társadalmunk a város építését a népgazdasági érdekekkel összhangban lépésről lépésre valósítja meg, juttatja érvényre a Duna menti nép sok évtizedes óhaját. SZOMBATH AMBRUS Az épülő papírgyár lényegesen megváltoztatja a város jellegét. K

erékpáromon jó ideje elhagytam a falu végét. Erősen nyo mom a pedált. Arcomat és testemet verejték áztatja. Hiába, nyár van. Aratás ideje. Végül mégis be kell adnom a derekamat, s megállok egy hatalmas nyárfánál. A szívem elszorul... Hisz ez az a fa... Itt volt a földünk, itt arattam egyszer apámmal... Itt... Búzát... S most? Aratás ideje van most is, de hol vannak az emberek? Üres a határ! Nem értem. Illetve értem, hogyne érteném. Sokszáz hektár dűlő, s mi van benne? Itt egy hatalmas kukoricás, mellette répatábla, mely ennél is nagyobb talán, amott egy learatott rozstábla, területe nagyobb vagy félszáz futballpályá mái, a szomszédságában kisebb felületen krumpliszár virít, tovább egy barack ültetvényes és szőlőgazdaság, szemben napraforgó és silókukorica, mindegyik külön-külön vagy ötven hektár. S embert az ember hol talál? Traktorosokat láttam, akik silót hordtak, néhány férfit és asszonyt a szőlőben, két lánctalpas tarlót hánt... s csak most látom, hogy ott távolban elevátor ágaskodik a magasba, emberek mozognak, biztos a szalmát húzzák le és rakják kazalba egy búzatáblán. Szpva! értem: nagy tábla, néhány gép, kevés ember, üres határ — nagyüzemi mezőgazdaság. Csalódottan ülök le a fa alá, hiába szép, emberek nélkül kietlen a határ. Egy régi kép tárul elém ... Bizony, legalább tizenöt éve már, hogy apám szakványosa voltam, s nem volt ilyen üres a mező. Emlékszem, ilyen rekkenő hőség volt, mint most. Kicsi gyerek voltam, akkor kaptam meg az ötödikes bizonyítványt. Gyönyörű volt a búzánk, apám óvatosan eresztette bele a kaszát, mintha vigyázni akart volna minden szemre. Engem is arra intett, hogy vigyázva húzzam a rendet a markommal a hónom alá, s tegyem le a szalmakötőre. Vigyáztam, s gyors is voltam, apámnak csak a kévét kellett bekötöznie. Dicsért is érte, de nem szóval, meg is simogatott, de nem a kezével. Amióta eszemet tudom, apám sohasem dicsért a szavával, sohasem simogatott meg a kezével. De ennél többet ért nekem a tekintete, mely felért minden könnyedén kiejtett szóval egy kézsimításai. Dicséretként délfelé csak annyit mondott, hogy mi is learattunk akkora darabot, mint a szomszédék, pedig előbb kezdték, s mindketten felnőtt férfiak. Anyám is nagyot nézett, mikor kihozta utánunk az ebédet, kezével és szemével is megsimogatta kipirult, az izzadságtól és a portól mocskos arcomat. Amerre az ember szeme ellátott, mindenütt kaszást, szakványost, segédkezőket látott. A nagygazdák földjén rendszerint két kaszás, két marokszedő, két segédkező dolgozott, ez utóbbiak mindjárt kepébe hordták a kévéket, s gereblyével összehúzták maguk után az elmaradt szálakat. A legtöbb parcellán azonban kettesben arattak. Az utakon lovaskocsik hordták be a gabonát a faluba. Itt egy jó napot hangzott el, amott egy ostorcsattintás, más irányból dalszó hallatszott, a közelből kaszasuhogás, a magasból pacsirtaének, a távolból egy kurjantás — érezni lehetett, hogy most van a kenyérszüret, a szent ARATÁS, az a munka, amely legközelebb áll mindenki szívéhez. Traktor megy el előttem, nem lovas szekér, silót visz, nem gabonát. Jobbra nézek, balra nézek, hátra tekintek, forgolódom, mint a tébolyodott, de szemem sehol senkit sem lát. Hol vannak az emberek, a sok marokszedő és kaszás, július van, hol van az aratás? Hohó, ébredj, fiú, térj észhez, ne légy számár! Gyermekkori élményed ez, álom, régi valóság, mit a fejlett világ minden táján eltemetett a technika, a nagyüzemi mezőgazdaság. Újabb traktor tart felém silóval, aki vezeti, ismerős, meg is áll. — Szervusz, szomszéd, de rég láttalak! Mit keresel itt, merre jársz. — Hát csak kijöttem körülnézni, hogyan néz ki ilyenkor a határ. — Ott dolgozik az apád, ahol az az elevátor áll. — Tényleg? Akkor odahajtok egy pillanatra hozzá. — Ne menj, nézd mennyire borúlkozik, megázol. — Annak örülnék. Tudod milyen élvezet nyári záporban bőrig ázni?! — Már akinek ...., mondja, s bedobja a sebességet, ahogy elköszön. Bizony, nyugat felől csúnya fekete félköralakú felhősáv közeledett a nap felé, mely kegyetlen ontotta tüzét, mintha érezné szorongatott helyzetét, s még egy utolsó csatára összeszedte volna minden erejét. Hat ember mozgolódik a rekkenő hőségben egy hatalmas földtáblán, melyen csak szalmabálnák maradtak a kombájn után. Közöttük apám, ki két társával a kazalon térdig a szalmában áll, lent az elevátorba, melyet kis csötte hajt, két férfi rakja a szalmát, a traktoros meg éppen most kerített a hálójába egy szalinabálát (a bordába, amit traktorja négy drótkötélnél fogva húz maga után), hogy odavonszolja az elevátorhoz. — Mi van, fiatalember, mi jót hoztál? — fogad az egyik, aki az elevátornál áll. — Kijött az intéző úr, hogy megnézze, mit csinál a szegény ember? — szól tréfásan a másik. — Téged is látni? — kérdi a harmadik. — Szabadságon vagy, ugye? — köszönt a negyedik. — Jó, hogy Jöttél, hozol nekünk vizet — szól apám. — Nem hagyják abba? — kérdezem, s a szürkésfekete felhősávra mutatok. — Most már nem, míg ide ér, éppen betetőzzük a kazlat, — válaszol apám. — Akkor én elhajtok vízért a csöllei állomásra, — mondom, s fogom a demizsont. Mire visszaértem a vízzel, a fekete felhők elborították a napot, az eső szele lengette az ingeket. Tíz percre rá csöpörészni kezdett, a nagy cseppek egyre sűrűbben hullottak. Sokáig szótlanul néztük a szürke záport. Aztán megszólaltam. — Hogy megy az aratás? — kérdem apámtól. — Hát, megy. — Mennyit arattak le? — Nem tudom. — Hogyhogy nem tudja? — Honnan tudnám? Nem én vagyok az agronómus. — De tagja a szövetkezetnek. — Na és? — És arató. — Arató? Hol vannak ma, fiam, aratók?! Nem látod, mit csinálunk? Látom, de ez is aratás. — Csak egy része, fázisa. Az első az, amikor a kombájn learatja a gabonát, a másik, hogy benn a magtár előtt szárítják, a harmadik meg a szalmalehúzás, kazalozás. Itt is egy kis csoport, ott is egy maréknyi ember. Senki sem tudja pontosan, hogy a másik mit csinál, s a munkájával hogyan áll. Majdnem úgy, mint a gyárban a futószalagnál. Hogyan ls írjátok .. . ? Munkamegosztás! — Tovább? — szólok közbe. — Tovább? Gazdák voltunk. Gondolkodtunk, ahogy most te követelted tőlem: mondjam meg, hogyan áll az aratás. Kalkuláltunk, számítottuk a költségeket, ismertük az árakat, s csináltunk zárszámadást. Ma mindez mások dolga, s nem is értjük, mert igen bonyolultan csinálják. Tudtuk, mi hogyan áll. Ma hiába kérded tőlem, akár azt, hogyan megy az aratás. Munkások lettünk, nem más. Gép, norma, prémium, utasítás, hogy ma ezt csináljuk, holnap meg mást. így a munkából a szívünket kikapcsolták, mely még azért hajt, mint a motor a lendülettől, amikor a zsinórt a konektorból kihúzzák. Igen, a miénk még így elhajt, míg kiválunk a sorból. De jaj a határnak, ha a fiatalokét időben be nem kapcsolják! Mert így mégiscsak jobb, ezt nem kell magyaráznom, sem neked, sem másnak. A legjobb benne a biztonság. H

allgattunk megint, néztük az esőt. — Húzd magadra a kabátot, megfázol! — mondja apám. A szívem ismét elszorul. Emlékszem, az nap is, mikor arattunk, vihar kerekedett délután. A keresztesbe bújtunk az eső elől. Sűrűn villámlott, féltem, apám is remegett (sem előtte, sem utána nem tapasztaltam ilyet nála). Nem csoda, könnyen belénk üthetett volna a villám. Akkor mondta: — Takard be magad Jobban, megfázol! Nem várt, míg mozdulok, nyomban rámhúzta a kabátját. Biztos eszébe jutott neki is, mert nagyot sóhajt. Később csak ennyit szól: — Bizony, így van ez, fiam! MÉSZÁROS GYÖRGY Bizony, így van ez, fiam...