Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-25 / 234. szám, csütörtök

SZÜLŐK, NEVELŐK FÓRUMA J Az A TELEVÍZIÓ esti filmelőadását élvezte felnőtt, kisgyermek egyaránt. No de kellemetlen mozzanatok is közbeszövődtek, mert a nagypapa ölében ülő kislány — neki természetes, de a családnak kényelmetlen — kérdéseket tett fel: „Miért fogja át a derekát a bácsi a néninek? Miért fekszenek együtt?" A közvetítés után szülő, nagyszülő versenyt magyarázták a kis növendéknek, hogy az iskolában el ne üiondja, hogy végignézte a filmet. Hasonlóképpen megdöbbentett, amikor egy anya érettségizett lányát arra tanította, hogy a kényelmetlen, kellemetlen helyzetekből miként lehet és kell füllentéssel kivágnia magát. Szerencsére az ilyen szülői magatartás nem általános, de azért foglalkoznunk kell ezzel a témával. Annál is inkább, mert az őszinteség nemcsak szép jellemvonás, hanem hatalmas erkölcsi erő is, szerepe mind az egyén, mind a közösség életében nagy jelentőségű. Az őszinte embernek nincs takargatni valója: nyílt, egyenes, határozott, magabiztos, könynyed, nyugodt, derűs. Mindig ugyanaz, mindig igaz, megbízható. AZ ŐSZINTESÉG korán érezteti hatását a gyermek szellemi, erkölcsi fejlődésében, időben kell elkezdenünk a szoktatást a nyíltságra. A kisgyermek általában természetes őszinteséggel, gátlás nélkül nyilatkozik meg, öntudatlan naivsággal beszél, cselekszik — nem ritkán a valamit valamiért takargató hozzátartozók nagy megrökönyödésére. Csak akkor kezd viselkedése ebben a vonatkozásban megváltozni, amikor öntudata nyiladozik, érni kezd. Ha a szülők nem egyenesek, nem tartják magukat az igazsághoz {nagy meggondolatlanság, felelőtlenség ez), a gyermek észreveszi, hogy az elhallgatás — ha átmenetileg is — megszabadítja valami kellemetlentől. Mulasztásaival, eltiltott dolgokkal kapcsolatban érzi, hogy valami nincs rendjén, de hallgat. Itt mutatkizik meg azután a szülői ellenőrzés elmulasztásának súlyossá válható következménye: az ifjú észreveszi, hogy nem kell fáradoznia, lehet meg nem engedett dolgot is elkövetnie, legroszszabb esetben egy „lódítással" megússza. A GYERMEK LASSANKÉNT megszokja a kibúvást a felelősség alól, szemrebbenés nélkül kitalál, előad koholt mentségeket. Az elfogult, helytelenül gondolkodó szülő még segít is neki azzal, hogy jelenlétében „Milyen élelmes! .Milyen talpraesett! Milyen ' életrevalói" kijelentésekkel nyugtázna a valótlan állításokat. Pedig éppen ellenkezőleg kellene cselekednie. Az otthon feladata a többi között az is, hogy az iskolában, az utcán, a pajtások között az igazmondást ért károsodásokat ellensúlyozza, ártalmatlanná tegye. Hazugsághoz vezethet ugyanis az ártatlannak látszó kitűnni vágyás, az önzés sugallta szabadulás a kényelmetlenségtől, a félelem a hátrányos következményektől. Az őszinteség igen értékes jellemvonás. Tartsuk nagy becsben, s az ősziteség nagy értékét hangoztassuk, éreztessük is. Kimunkálása tapintatos eljárást kíván. Sok szülő pedig ebben követ el hibát. Akaratlanul is gátat emel gyermeke őszintesége útjába. A brutális, a megokolatlan, az igazságtalan elmarasztalás vagy a rosszul alkalmazott fenyítés, különösen a testi fenyítéstől való félelem, megfojtotta az ősziteséget; hazuságot, zárkózottságot szül. BE KELL BIZONYÍTANIUK a szülőknek, hogy érdemes őszintének lenni. Érdemes, mert így elejét vehetik a nagyobb hibáknak, időben segítséget tudnak adni gyermeküknek. Így hozzászoktathatják őket, hogy a hibát, a. mulasztást önként jelentsék. Tudatosítsák a gyermekben az őszinteség, a becsületesség szépségét, kimagasló és felemelő emberi értékét. Az őszinteségnek természetesen kölcsönösnek kell lennie. A gyermek nagyon fogékony, s észreveszi, ha hiányzik az ősziteség a felnőttekből. Akaratos, engedetlen lesz, megsértődik, nem alakul ki a családon belül nélkülözhetetlen nyílt, őszinte kapcsolat. Higgyünk a gyermeknek, hogy ő is bízžék bennünk Nagyon fontos, hogy a nevelés ben az anya és az apa azonos elvet, módszert kövessen. TANÍTSUK MEG gyermekeinket magukra és tetteikre ügyelni, fejlesszük ki bennük az érzékeny lelkiismeretet, hogy viselkedésüket, magatartásukat, megnyilatkozásaikat kellőképpen mérlegelhessék. Törekedjünk bensőséges családi kapcsolat létrehozására, hogy az ifjak a szülőkben megértő, segítő szándékú, szerető bará tot is lássanak, akikhez a legkényesebb gondo'ataikkal leg súlyosabbnak vélt ügyeikkel bátran, őszintén és reménnyel telve fordulhatnak. M. B. J

ENIGOR JÓZSEF gyermekkorában másról sem álmodott, minthogy apját követve ö is bányász lesz. Gyakran lejárt a tárnába és elnézte a szorgos, sápadt arcú. emberek munkáját. Látta, hogyan telnek meg egymás után a csillék, hogyan indulnak el a vasgyár jelé. Ogy ismerte már ezt a folyamatot, hogy behunyt szemmel is maga előtt látta. Ilyenkor mindig nagy volt az öröme, arcán mosoly játszott. A boldogság felhőjét apja szava oszlatta el. — Ne légy bányász, fiam — mondogatta. — Ne termelj vasércet a németeknek. Az ácsmesterség sokkal jobb. Annak mindig kézben van a szekercéje...' Apja szavait ekkor még nem tudta mélyebben felfogni. Ennek ellenére nem szállt szembe akaratával. S lassan megbékélt azzal a gondolattal, hogy ács lesz. Kitanulta a mesterséget. Tervet szövögetett, amelyet a háború kitörése széttépett. 1943 ban tényleges katonai szolgálatra hívták be Lőcsére. Négyhónapos kiképzés s máris a menetszázadba került. Az útirány Kelet-Szlovákia volt. Épp arattak arrafelé. Feladatuk: állást készíteni a Kárpátok lejtőin. Ugratták egymást, hogy azokra lőnek majd, akik először érnek ide. Az egyik napon — éppen zsoldfizetés volt — jött a hír: kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés, jenigor József őrvezető, egészségügyi altiszt, tudta mi a kötelessége. — Amikor megtudtuk a nagy eseményt, örömmámorban úsztunk — emlékszik vissza. — Eleimet, lőszert és egészségügyi felszerelést vettem magamhoz, s azonnyomban útnak indultunk. A közeli sárguló erdő mélyén volt a gyülekező. Vagy 300 an lehettek. Mindegyiküket az a vágy fűtötte, hogy mielőbb Besztercebámiára érjenek. — Az erdőben töltött első éjszakát sosem felejtem el — mondja. — Katonák voltunk, keveset értettünk a partizán élethez. A lovaka' és a kerékpárokat is magunkkal hoztuk. Éjszaka lónyerítéstől volt hangos a környék. Szétzavartuk a lovakat, nehogy nyakunkra hozzák a németeket. A kerékpárok is az éjszakai tábor helyén maradtak. R

EGGEL KORÁN útnak indultak. Messze volt még a cél: Besztercebánya, a felkelés központja. Háromszáz ember, megannyi puska, vagy harminc golyószóró, no meg a harci kedv nagy erőt képviselt. A járatlan hepehupás úton a katonabakancs egyre azt nyikorogta: Előre ..., előre ... Halál a betolakodókra. Falukat hagytak maguk után. Mindenütt szeretettel fogadta őket a lakosság. — Az egyik szalmafödeles falu végén, az erdő közelében csörgedező patakban mosakodtunk, amikor az asszonyok hírül hozták: „Jönnek a németek". Nem kellett parancsszó sem, mindnyájan tudtuk, mi a teendő. Amikor a németek lőtávolságba értek, tüzet nyitottak. Ropogtak a puskák, kerepeltek a géppisztolyok. A levegőben röpA FEGYVERT NEM TETTE LE r • i ködött a halál, szedte áldozatát. Végül is a németek a túlerő láttán visszavonultak. Megnyílt az út Solivar felé, amely közelében a partizánosztagok egységeket szerveztek, hogy Solivart elfoglalják. Az időjárás őszies lett. Hűvösek voltak a holdvilágos éjszakák. A célt ismerték, menni kellett. Menetelés közben a megszokott nótázás helyett harcok tették tarkábbá napjaikat. A németek megszállták az utakat, s minden átkelésnél harccal törtek utat. Mentek, igyekeztek, hogy egyesüljenek a felkelés katonáival. A hírt, hogy a felkelést elfoftották, s a harcok az erdőkben tovább folytatódnak, szomorúan vették tudomásul. A partizánharchoz hozzá nem szokott tisztek végül is feloszlatták az egységet. Mindenki maga lett ura önmagának. Jenigor elvtárs nehezen, de mégis elvergődött Gelnicára, szülőfalujába. A szénáscsür lett az, otthona, de nem sokáig. A szovjet hadsereg felszabadította a falut. Ő ekkor sem azt mondta: „Csakhogy ép bőrrel megúsztam" hanem jelentkezett az I. csehszlovák hadseregbe. Néhány napos kiképzés következett. Rangja megmaradt, de beosztása megváltozott. Utász lett. De nem is akármilyen. Az egyik aknaszedő raj parancsnoka. Hogy mit érzett? Mint minden tapasztalatlan katona. Az első bevetésre Liptovský Mikulásnál került sor. — Azt a parancsot kaptam, hogy a század előtt nyissunk utat az aknamezőn. Annyira lekötött a munka, hogy nem is flnyeftíik a tüzérségi aknák becsapódásait. Vagy 20 méterre lehettünk a német állástól, amikor hatalmas hurrázással megindult a rajvonal. A gualonsáqgal együtt rohamoztunk mi is. Rózsaheqy, Rybárpole, Kráľovany, Strečno, Žilina, Vsetín. Hat helységnév, de háromszor annyi ütközetet kellett értük megvívni. Míg ez utat Jenigor élvtárs megtette, nemegy harcostársat, barátot temetett. Vsetín alatt ő is megsebesült. Amikor magához téri. nehezen értette meg, hogy rafából egyedül 0 maradt az élők sorában. Aztán elnémultak a fegyverek. Egységét Prága mellé vezényelték. Ott kapta meq a tizedest rangot is. Később szolgálatvezetői tanfolyamon vett részt Komáromban. Mint szakaszvezető szerelt le, A sors ismét Kelet-Szlovákiába sodorta. Háztetőket javított, újakat, készített. Fürgén dolgozott a szekercéje. S amikor a jelenlegi Kelet-szlovákiai Vasmű /Hukól építése kezdetét vette, itt vállalt munkát. Nem sokáig maradt itt. Hívták, szükség van rá a hadseregben. Szolgálatvezető őrmester lett Nagymihályon. Rá egy évre már a katonai akadémián tanul. Néphadseregünk frontharcos, tapasztalt tisztje lett. Volt csapatparancsnok, majd századot bíztak rá. Minden poszton becsülettel helytállt. Keze alatt sok fiatal sajátította el a harcászatot. Jelenleg őrnagyi ranaban az egyik egység parancsnokának a helyettese. Barátai, katonát becsülik, szeretik. Ha a laktanya közelében kalapácsolás hallatszik, tudják, hogy ott Jenigor örnagyék munkálkodnak. A kaszárnya udvarán minden beruházás nélkül 16 X 7 méteres fürdőmedencét létesített. Nem nagy de, a semminél ez is több. Az ő segítségével épült fel a városi kuglizó is. J

ENIGOR JÓZSEF őrnagy több kitüntetés tulajdonosa, amelyeket bátorságával, önfeláldozásával érdemelt ki. Az egykori ácssegédből vérbeli hivatásos tiszt leit. Huszonkét éve, hogy az elnyomók ellen fegyvert fogott. A fegyvert ma sem tette le. Most ts harcra kész, éppúgy, mint gondjaira bízott egysége. NÉMETH JÁNOS (11) Szülés utón keresztelő szokott következni. És ez nálunk se volt másképpen. Tíz napig béke, szeretet és megértés virradt ránk, de csak azért, hogy utána megint harag, sértődöttség, megalázás következzék. Az élet is olyan, mint az időjárás, egyik pillanatban süt a nap, derült az égbolt, másik pillanatban meg felhő takarja el a napot és árnyék borítja a földet. Jött a keresztelő, mint ahogy a felhő jön az égen, egyre jobban beárnyékolta boldog napjainkat. Mind sűrűbben nyitottak ajtót a feleségemre rokonok és szomszédok esténként, s elkezdődött hátam mögött a sugdolózás. Engem a konyhába küldtek, ne tátsam a szómat az asszonyok között, közben találgatták a fiam nevét. Rájuk se kívántam már nézni, annyiszor jöttek, legszívesebben kiseprűztem volna őket még az udvarból is, de a feleségemre hatással voltak, nem kis büszkeség töltötte el, hogy ennyi asszony törődik a fia nevével. Ami számomra máig is érthetetlen, hogy apósom, anyósom feléje se nézett a szobánknak, a vendégekkel se törődtek, anyósom kavarta a krumplit, apósom meg a naptárt olvasgatta, ez volt egyetlen olvasmánya. Mégis ha magunkra maradtunk Eszterrel, S is azt hajtogatta, amit a többi asszony: - Barnus lesz a fiunk, Barnus! Én se engedtem a konokságomból: - Elemér lesz, Elemér! Es hiába fenyegetőztem még a keresztelőt megelőző este is, hiába próbáltam a sarkamra állni, hiába tiltakozta m könyörögve és jeleneteket rendezve, akkor derült ki, hogy feleségem az apja lánya, a természetét is örökölte. Egyik a cigaretta parazsát veszi a fejébe, másik a Barnus nevet. S annak úgy kell lenni. összekaptunk, haraggal fordítottunk hátat egymásnak éjszaka. Először házasságunk megkötése óta! Nem veszekedett, csak csökönyösen megrántotta a vállát és elfordult. Én se szoktam hozzá a hangos szavakhoz, cigarettafüsttel nyeltem le a mérgemet. A folyosón sétáltam le s fel, mint akinek nem lett volna jobb dolga. Április utolsó vasárnapja ugyanolyan szomorúan virradt, mint én. Teljesen beborult az ég, szemerkélt az eső és a szél is fújt. Szeszélyes áprilisi idő járta. Etettem, itattam az apósommal és ha egy kicsit is törődött volna velem, észrevehette volna, hogy bal lábbal keltem fel. ügyet se vetett rám. A vödröt nézegette, amely eresztette a vizet, meg az ökör körmét vizsgálgatta, miért sántít, nem szöget szedett-e fel? Tíz óra tájban harangoztak. Az udvarunk benépesedett, jöttek az asszonyok félve, vigyázva, nehogy sarat szedjenek fel a cipőjükre, esernyővel védték a hajukat, meg a kendőjüket, anyósom nekünk is kiabált: - Gyertek be és öltözzetek ti is, emberek! Nem sokból állt az öltözés, elkészültünk és az aszszonyokkal mentünk a templomba. Veres tiszteletes úr éppen lefelé tartott a szószékből, a kántorunk csendesen játszotta a legszebb református éneket: Mint a szép híves patakra ... A legjobbkor érkeztünk. Sokan szorongtak a templomban, jobboldalt a lányok és az öregemberek, baloldalt a menyecskék és az öregasszonyok, a karzaton pedig, vagy ahogy nálunk mondják, a kakasülőn, a legények és a fiatalemberek. Veres tiszteletes úr emelt hangon hirdette ki a fiam nevét: — Barna. Sütő Barna. Született 1947. április 14-én. Apósom, aki a nagy vagyon ura s tárgyalófél pappal, tanítóval, jegyzővel és komiszárral, boldogan vette tudomásul a bejelentést, nem is érte meglepetés. Feszült a lajbi a mellén és a csizmája is fényesebben ragyogott. Anyósom szintén hetykén tartotta magát, mintha magasabb is lett volna az apósomnál. Csak és szégyenkeztem az asszonyok mögött sápadt, savanyú arccal. Feleségem meglátta rajtam. Hogy szenvedek, megértést kért tőlem a tekintetével, de én elfordítottam a fejem. Nem akartam, hogy észrevegye, lüktet az ér a halántékomon, szinte hallottam a megjegyezéseket az első padsorokból. - Kellett neked gazdag lány, Sütő Elemér. Annyi szavad sincs, hogy a fiadnak nevet adj. Forrt bennem a vér, lázadt az eszem, legszívesebben odakiáltottam volna a sugdolózóknak: - Az én bajom... az enyém! Gyengeség fogott el, reszketett a lábam, a kezem, alig bírtam kivánszorogni a templomból. Rádöbbentem, hogy keresztelő előtt a sugdolózók, a rokonok és a szomszédok mindnyájan az apósom szájaíze szerint beszéltek. Hiába kezdte úgy a keresztelést Veres tiszteletes úr is, hogy én tégedet keresztellek az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, mert a rokonok és a szomszédok döntötték el, mi legyen a fiam neve. Feleségem előre sietett az asszonyokkal, apósomék mögöttük ballagtak, anyósom néhol még a bokáig érő szoknyáját is megemelte, én voltam a sereghajtó, és szándékosan. Hadd lássa a falu, nem tetszik nekem a fiam neve. Nem én találtam ki, eszembe se volt hízelegni vele az apásomnak. Veres tiszteletes úr ért utál. Fekete reverendájában a sápadt, fonnyadt arca és ritkás, seszínű bajusza; mintha koporsóban állt volna. - Apa lettél, Elemér. Gratulálok ^ mondta és nyújtotta a kezét. — Az lettem — Ismertem be, mert mérgemben se állíthattam az ellenkezőjét. - Ki gondolta volna, amikor még hittanra tanítottalak és azt kérdeztem tőled, ki volt Noé, te meg azt felelted, hogy bárka volt. Emlékszel? — Hogyne emlékeznék — mosolyogtam kényszeredetten. — Azért nem voltál buta gyerek, apádnak mondtam is, taníttasson. — Nem volt pénzünk. - Szép nevet választottatok a fiadnak. Nekem tetszik. Az apósod neve. Szimpatikus, ha a fiatal tiszteli az idősét! — Szép név, nem mondom, de nekem Elemér jobban tetszett volna! (Folytatjuk)