Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-24 / 233. szám, szerda

Elektronika az orvostudományban Látog A tanyát a falu közelében leltük meg; gödrös dűlőúton, erdő mellett jöttünk Idáig a ba­rátommal. A tanyaház dombon áll, körülötte ólak, kazlak és szalmafedeles szín, amelynek góréból van a fala. Az udvaron — egymással versengve — vagy öt fekete komondor ugat. Inas férfi jön le a lépcsőn, hogy hát­rább kergesse a mérges ebeket. Itt él évtizedek óta Szelecz Ist­ván, az ajnácskői öreg juhász. A sovány férfi az ő fia, itt lakik családjával a szülői házban. A konyhaasztalon étel és ital, és a széken itt ül az öreg Sze­lecz. Pozsgás arcú ember, jól­táplált és jóvérű, csak a lába gyönge, alig bír járni. Vala­mennyien az asztal köré telep­szünk, a nyitott ajtón át látni a kezdetleges szint és a lihegő nagy kutyákat. Távolabb, vala­hol a karámban bárányok bé­getnek. Bibliai a hangulat. És az öreg juhász mesélni kezd. Apja bacsó volt, ő maga 1915 októberében került az itteni uradalomba bojtárnak, ötszáz juhot őrzött, fél fizetésért. A legelők a hajdani tűzhányó, a Ragács tövében terültek el. Egy évvel később új gazdatiszt került a birtokra, s megkérdez­te a t ifjú bojtártól, mennyit ke­res. — Fél kommenciót kapok, in­téző úr, — válaszolta. — Nem is maradok Itt, elmegyek más­Jiová. A gazdatiszt kijárta, hogy megkapja a kijáró nyolc mázsa gabonát és a juhtartás jogát. Később mégis átköltözött Al­mágyba, a Vadókás-pusztára. 1919-ben bajba kerültek az al­mágyi juhászok, mert átadták a juhokat a vörös hadseregnek. El kellett menniük más vidékre, így vetette a sors Szelecz Ist­vánt Brízófala-pusztára. A ta­nácshatalom kikiáltása után ön­ként beállt katonának, egy pán­célvonaton teljesített szolgála­tot. A tanácshatalom összeom­lása után Szelecz István vissza­ment Brízófalára, és újra kézbe vette az ólmosbotot. 1920-ban Serkére mentek gaz­dálkodni, feles birtokba. Két év­re rá — ekkor már nős volt — behívták katonának a csehszlo­vák hadseregbe. Leszerelése után Darnyára került a család­jával; Kenyeretlen-pusztán vette át a nyájat, s amolyan bacsóféle lett. jöttek egymás után a gye­rekek. 1928 ban került vissza Ajnácskőre, ahonnan egykor kamaszfejjel elindult. Azóta itt él, itt nevelte fel a gyerekeit. 1957-ben megalakult az EFSZ, s mint szövetkezeti tagot a juh­állomány gondozásával bízták meg. Húsz anyajuhot adott be a közösbe, 220 állattal kezdték el a munkát. Az ő hozzáértésének köszönhető, hogy a gyapjú rög­tön az első esztendőben jelen­tős bevételt biztosított a szö­at ás vetkezetnek. Számadóként irá­nyította a juhászatot. Aztán súlyos szerencsétlenség érte, leesett a hodály padlásá­ról. A lába azóta rossz, rok­kantnak nyilvánították. A 64 éves férfi — bár egyébként erős, mint a vas — nem tud dol­gozni. A rokkant juhász az ifjúságá­ra emlékezik vissza. Egy almá­gyi juhászlakodalomra, amelyen vőfélyként volt jelen, rokonok­kal, juhásztársakkal. Szólt a zene, az esketés már megtör­tént, elhozták a menyasszonyt, s a vacsora is lezajlott. Ö, mint vőfély, több legénnyel együtt a felszolgálást végezte. Vacsora után táncra perdült a lakodal­mas nép. A férfiak bőujjú ing­ben, lobogó gatyában ropták a szilaj juhásztáncot. Aztán hir­telen, minden ok nélkül vere­kedés támadt. Recsegtek a szé­kek, röpültek az üvegszilánkok. Kiderült, hogy valaki nadragu­lyagyökeret tett az ételbe, ami­től a birka is megkergül. Aki az első fogásból nem evett, az nem „bolondult meg", s nem vett részt a verekedésben. Amikor még egészen fiatal fiú volt, sok bosszúságot oko­zott az apjának azzal, hogy nem akart kezet csókolni a föl­desúri család tagjainak. Egyszer el is akarták bocsátani őket emiatt, de az úr veje, látva, mi­lyen jó juhászok a Szeleezek, el­intézte, hogy maradhassanak. Mikor azonban — valamilyen sérelem miatt — felgyújtották a földesúr szalmáját, mégis úti­laput kötöttek a talpukra. Gyerekkorában a betyárokat is látta, akik gyakran bejártak a Jeszte és Péterfala között a Csárdapusztára. Némelyikük katonaszökevény volt: nem akarták Ferenc Jóska mundérját viselni, inkább erdei életre ad­ták a fejüket. Volt ott a közel­ben egy temető, ahol az eke tég­lákat fordított ki a földből, és a sírok közelében sok elásott régi pénzt találtak. Egyszer egy fiatalasszony az erdőszélen babot szedett. A kis Szelecz-gyerek disznót őrzött a közelben. Látta, amint három betyár kijött az erdőből, s meg­támadta az asszonyt. Az asszony sikoltozott, a bab kiszóródott a kosárból. A pásztorfiú kiáltozni kezdett, mire a támadók elen­gedték áldozatukat, és eltűntek a sűrűben. A b'tyárok olykor a juhállo­mányt is megtizedelték. Össze­kötözött lábbal vitték el az ál­latokat, máskor meg éjszaka elhajtották a nyáj egy részét. Megesett persze, hogy a juhász­kutyák elűzték a tolvajokat. Má­soktól tudja Szelecz István, hogy Sobri Jóska betyárai is elkalandoztak erre a vidékre. Itt Gömörben Zsubri Jóskának hívták a híres dunántúli be­tyárt... Hallgatjuk a vén juhászt, aki gyerekkorában nem csókolt ke­zet a földbirtokosnak, s aki ti­zenkilencben önkéntes vörös­katona- volt. Büszkén meséli, hogy nagyvárosiak is jártak már itt nála, magnószalagra vették fel betyárnótáit, pásztordalait. Hallgatjuk a régi históriákat, és letűnt idők regényes alakjai­val népesedik be a képzeletünk. Vendéglátónk fáradhatatlanul beszél, s mi jóformán észre se vettük, hogy közben odakint ki­bontotta galambszürke hálóját az alkony . .. VERES JÁNOS Az elektron a tudomány és a termelés többi ágaihoz hason­lóan az orvostudományban is az ismeretek kimeríthetetlen for­rása lett. Régebben a tapaszta­talat töltötte be a mai orvosi műszerek szerepét, ma pedig ezt a bármilyen pontos tapasz­talatot is csupán „szubjektív né­zetnek" minősítjük, ha nem tá­masztjuk alá az elektronikus berendezések és műszerek ál­tal készített számoszlopok, gör­bék, felvételek vagy elemzések. A Szovjetunióban nemrégiben bemutatták a legkülönfélébb diagnosztikáló berendezéseket és a betegségek orvoslására szolgáló műszereket. A magas műszaki színvonalú készülékek főleg az onkológia, az urológia stb. számára szolgálnak. A leg­korszerűbb idevágó berendezé­sek seregszemléje bebizonyított ta, hogy manapság gyakran nehéz meghatározni, hol kezdő­dik az orvos tehetsége, s hol végződik a készülék működése. Az A. Sz. Popov nevét viselő össz-szövetségi kutatóintézet munkatársai például olyan szte­tofonográfot (a légzés és a szív hangjának és zörejeinek vizs­gálatára és feljegyzésére szol­gáló berendezés) szerkesztettek, amely szinte fantasztikus „hal­lással" rendelkezik. Nemcsak hogy felfogja a zörej legkisebb árnyalatát is, hanem olyan fi­noman kl is szűri őket, hogy az orvos néhány percen belül meg­határozhatja a pontos diagnó­zist. Nem kevésbé tökéletes az éte­res narkózis automatikus sza­bályozására szolgáló készülék. Az aneszteziológus a kapcsoló­gomb megfordításával beállítja az „álom" mélységét, a készülék azután automatikusan működik s pontosan a páciens állapota szerint adagolja az altató gázt. Az elektron azonban már a sebészkéssel is felvette az első­ségért folyó versenyt. A Szov­jetunió rádiumiparí miniszté­riumának hatáskörébe tartozó vállalatokban például elkészí­tették az „URAT" nevű készü­léket, amely az epekövek gyó­válasz olvasóinknak gyításánál feleslegessé teszi a sebészkést. A beavatkozást bár­melyik rendelőben el lehet vé­gezni. Az elektrohidraulikus üt­közések elvén alapuló műszer három másodpercen belül lehe­tővé teszi az epekövek felszá­molását. Az orvosi technika e család­jába tartozó műszerek mai fej­lődési fokát az ultrahang széles körű elterjedése jellemzi, külö­nösen a különféle betegségek diagnosztikálásánál. Kiemelke­dő újdonságot jelentenek ezen a téren azok a készülékek, ame­lyek ultrahang segítségével meghatározzák a csonttörések összeforradási" fokát, vagy le tudják leplezni a rosszindulatú daganatot. A készülék nemcsak pontosan megjelöli a daganat helyét, hanem mélységét is meg­méri. Említést érdemel az ERGA-M nevű készülék is, amely két perc alatt pontos röntgenfelvé­telt készít — közönséges irodai papírra. A szívbajban szenvedő pácienseknek már egész sor ké­szülék, úgynevezett elektrokar­diosztimulátor szolgál, amelyek szabályozzák a szívverés ritmu­sát. Az EKSZI-3 elektrokardio­sztimulátor újdonsága, hogy a szívizomba bevezetett elektródo­kat az előző típusoktól eltérően nem huzalok kötik össze az áramforrással. A vakok számára az „ORIEN­TER" nevű ultrahangos vissz­hanglokátor szolgál, amelynek segítségével a vakok kísérő nél­kül is szabadon mozoghatnak az utcán. A készülék ultrahangsu­garakat bocsát ki, reagál a visszaverődésükre s ily módon tájékoztatja a világtalant. Az ezzel a készülékkel összekötött miniatűr telefon frekvenciája és hangja szerint a vak „észre­veszi", ha valamilyen tárgy vagy akadály van előtte. Ez a néhány kiragadott példa is bizonyltja, milyen utakon hódít teret az elektronika az orvostudományban és a gyógyá­szatban, hogy védje és vissza­adja az ember egészségét. (dj) Légi felvétel a piešťanyj fürdőszigetrűl. (Petráš — ČTK felvétele) A SZABADSÁG- ÉS A TÁPPÉNZIGÉNY MEGÁLLAPÍTÁSA Szabó Mária negyvenéves, 5 gyermekes komáromi olvasónk kérdi, hány hét szabadságra van igénye, ha eddig 1D ledolgozott éve van (ebbfil az utolsó munkahelyén 0), és öt gyermekéről gondoskodott azok 3 éves koráig? Továbbá kérdi: hány évet kell munkaadójának beszámí­tani a betegbiztosítási időbe? Mivel olvasónknak a ténylegesen ledolgozott ével alapján és továbbá azon az alapon, hogy 5 gyermekéről azok 3 éves koráig gondoskodott, még az egybeeső idők leszámítása esetében is már több mint 15 be­számítható éve van, ebben az évben négyheti szabadságra van törvé­nyes igénye llásd a munkatőrvényköny v 103 § 1. bek. a) pontját). A betegbiztosítás szempontjából a Tt 1965/143 sz. hirdetmény 16 §-a értelmébeíi szintén be kell számítani a gyermekekről azok hároméves koráig való gondoskodást, és így olvasónknak több mint 10 beszámítható éve van. Ennek következtében a betegállomány első három munkanap­jára az átlagos tiszta munkabérének 70 százaléka, a további napokra pedig annak 90 százaléka jár mint táppénz. Dr. F. J. (10) — Voltál már bent, láttad. Elemér? — A bába mondta — örvendeztem tovább. A békülés első szavai tompán, bátortalanul hangzot­tak és belehulltak a csendbe. Nem akartam hinni a fülemnek. Hónapokig úgy éltünk egy fedél alatt, úgy jártunk egymás mellett az udvaron, mint három idegen a világ három messzi pontjáról. S egyszerre megszó­laltak, kérdeztek és én feleltem. Még nem szólt a bába, bejöhetnek, még nem láttuk a gyereket, de a hangját már hallottuk, keservesen sírt, mintha megbánta volna, hogy a világra jött. — Hadd sírjon, erősödik legalább a tüdeje — mondta az idősebbek bölcsességével anyósom. — Baj lenne, ha nem sírna — állt pártjára apó­som, s ahogy végignéztem rajtuk, úgy álltak a folyosón egymás mellett, anyósom hátrakötött kendővel, apósom fejébe nyomott kucsmával, mint a megtestesített jóság. Közelebb léptem hozzájuk, s büszkén hallgattam be­szélgetésüket, hogy lassan száz éves lesz a házuk, de még nem szültek benne fiút. Apósom nem itt született, egy másik portán, az apjáén, aztán ott is egy gyerek, anyósoméknál is egy leány, azt eladták, ebben raktak fészket. Eszter az első, aki fiút hozott a világra. Fiú unokát a hatablakos házba! — Fiút adtatok nekünk, Flemér — örvendezett az anyósom és összekulcsolta az ujjait. — Nagy örömet szereztetek - ismerte el apósom. S úgy diskuráltunk a folyosón, mintha nem égett volna le a búzakazal és haragot soha nem ismertünk volna. Milyen erő lakozhat ilyen kis gyerkőcben, hogy indulattal, haraggal terhelt családok békéjét egyik nap­ról a másikra helyreállítja? * , Nem tagadhatom, türelmetlenül vártam az ebédet, hogy az anyósom szájából újra hallhassam: — Egyél! Már az apósom megszokott szavait is nagyorr hiá­nyoltam : — No csak, Elemér, tegyük fel a szekérre az ekét! Nyílt az ajtó és a bába intett, hogy bemehetünk. A szobában nagy rendetlenség fogadott, a széken tek­nő, az ágyon a feleségem, halvány az arca, virítottak rajta a szeplők, de szeméből melegség sütött rám. Nem szólt, még nehezére esett a beszéd, csak a tekintete mozdult a fiunkra, hogy kövessem én is őt, nézzek a pólyás babánkra, aki morcosan aludt, ki nem nyi­totta volna a szemét. — Aranyos kisfiú. Egészen az apja. Úgye, Zsófi, teljesen Elemérre szakadt? - szólalt meg mögöttem az apósom. — Hát ami igaz, az igaz, nem tudná letagadni — jegyezte meg anyósom. Eszter mosolygott, megszorítottam a kezét. Szeret­tem volna meg is ölelni, meg is csókolni, de nem lehe­tett zavarni a nyugalmában. Megsimítottam a homlo­kát, az arcát és szótfogadtam a bábának, aki figyelmeztetett, hogy most már menjünk, ne lábatlan­kodjunk, hagyjunk békét a feleségemnek. Egymás után vonultunk ki a szobából, s tanácsta­lankodtunk az udvaron, senki se tudta, mihez kezdjen, mit csináljon. A föld már megszikkadt, a fal mellett, az istálló körül nem lehetett sarat látni, elérkezett megint a szántás ideje. A nap melegen sütött, gyerek­koromban ilyenkor már mezítláb szaladgáltunk a réten és a patak partján. Apósom úgy tett mintha gondolkozott volna, meg­simogatta az ajkát, aztán anyósomat beküldte a kony­hába, készítsen ebédet Eszternek és a bábának, nekünk meg- tegyen kenyeret, kolbászt, szalonnát és vizet a tarisznyába, szántani megyünk. — No csak, Elemér, húzzuk ki a csűrből a szeke­ret! — mondta mint régen. S én ugrottam, engedel­meskedtem, mint a gyerek. Későn mentünk és a szokottnál korábban érkeztünk. Mintha versenyeztünk volna, ki hajlik előbb a fiam fölé. Máskor az apósom soha nem bántotta az állato­kat, most ugyancsak legyezte őket az ostorával. Nem számított a rokon, az ismerős, nem állt meg, a sze­kérről kiabált át: — Meleg van, jó időnk van! Az ökrök is (negérezhették, hogy valami különös dolog történt, mert nem andaloghattak hazafelé, szapo­rán kellett szedni a lábukat. Mások ültettek, ki krum­plit, ki kukoricát, persze a legtöbben vetettek, mi meg mentünk haza. Ha híre nem röppen, hogy megszüle­tett a fiunk, azt hihették volna, hogy bolondok va­gyunk. Anyósom mintha megérezte volna, nem tartunk ki a szántásban estig, a lépcsőn vária érkezésünket, s mikor az udvarra behajtottunk, azzal fogadta az apósomat: - No, Barna, ha eddig csendes volt a ház, most már hangos! Majd meghallod mindjárt, hogy tudja mondani. - Csak mondja, ahogy a kedve tartja - ugrott le a szekérről apósom, követtem én is a példáját. Kifogtunk, bekötöttük az ökröket az istállóba, meg­mosakodtunk a vályúnál. Szomjas voltam, friss vizet kívántam, hát én kortyoltam is a vederből. — No gyerünk, nézzük meg az unokát — nógatott az apósom. Én nyitottam be elsőnek. Megcsókoltam a felesége­met, aztán a fiunk fölé álltam. Integettem neki a sap­kámmal, meg csücsörítettem a számat, mert nyitva volt a szeme, de nem is hederített rám. Az apósomra se. Pedig ő még dúdolgatott is neki. Csak nézte kitar­tóan a mennyezetet. Apósom a gyerek mellé telepedett, én meq a fele­ségem mellé, sütött az öröm az arcunkól. Hogy rendbejött minden, elfelejtődött a cigarettám parazsa és a leégett kazal. Melegséget éreztem a szívemben, örültem, hogy apa lettem, (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents