Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-06 / 184. szám, szerda

Micfoda különb}ég í / o . szintén szólva az ember nem mindig tudja, miért kapja a íizetését. A legkülönfélébb bérelőlrások oly bonyolultak, a norma- és pótlékrendszer önmagában is egy labirintus és szakavatott könyvelőnek való előírás-rengeteg. Hát még az üzemen belüli különféle szabályok bonyodalma! A „lesz, vagy nem lesz prémium?" kérdése néhol kész lutri. A munkás teljesíti a normát, de a műhely nem teljesíti a tervet, ellenben a részleg teljesíti és a vállalat nem teljesíti. Mármost: a munkás jutalomban részesül a norma teljesítéséért, de a műhely nem teremtette meg a prémiumra az alapokat, viszont a részleg — amelybe a műhely tartozik — mint egész eleget tett feladatainak, tehát van pénze jutalmazásra. Ellenben nincs pénze a vállalatnak, mert az, mint egész, nem teljesítette ... Nos, lesz prémium, vagy nem lesz? És ha lesz, kinek lesz? És ha nem lesz, miért fizessünk mi — akik teljesítettük a tervet — rá azokra, akik nem teljesítették? Igen bonyolult az a folyamat, amelyben a munka átalakul a kifizetésre kerülő pénzzé. A bérrendszer többször változott, s változik ma is. Káptalan legyen az ember feje, hogy figyelemmel kísérhesse munkájáért járó jutalmának pontos alakulását. Az átlagember rendszerint ismeri az alaptételt — több és jobb munkáért több pénz jár — és ismeri a fizetési borítékjában meglapuló összeget. A közbeeső útvesztőben azonban nem ismeri ki magát. Így azután sok félreértés keletkezik, s nem csoda, hogy az üzemek életében a legtöbb probléma a bérezés körül akad. A

rendszer, amikor saját törvényszerűségei szerint önálló életre kel, elszakad az emberektől, azok nem értik meg különútjait, s egy ellenük szegülő, érdekeikkel ellentétes erőt látnak benne. Ilyen rendszer a bérrendszer is. A kisipari viszonyok közepette nem volt miért elidegenednie az embertől, mert látszólag közvetlenebbül érzékelhette alakulását, még akkor is, ha az az ember számára kedvezőtlen volt. A munkavállaló megalkudott a munkaadóval, hogy ennyiért és ennyiért elvégez ilyen, vagy amolyan munkát. Elvégezte a munkát, megkapta a pénzt. Kész. Ez a gyakorlat ott kísért ma is gyakran a fejünkben, s néha a nagyüzemekben — ahol az elidegenedés természetszerűleg nagyobb arányú — az emberek visszasírják az egyszerűbb, közvetlenebb bérezést. Igazuk van? Perszehogy igazuk van, hiszen csak természetes, hogy közvetlenül látni akarják munkájuk eredményét. Hiába sírjuk vissza a közvetlen termelés formáit. A modern ipar nem kisipar, a modern munkás nem készít mindent maga, nem ad kész árut a megrendelőnek készpénzért. Ma a munkás csak apró alkatrészt gyárt, amelyről nem is tudja mindig, mire szolgál. Mire ebből és sok más alkatrészből kész áru lesz, sok minden történik vele. A kis alkatrész azonban pénzzé csak akkor válik, amikor gépbe szerelve eladják. Hogyan is számíthatná ki a munkás a gépért kapott összegből az ő kis alkatrészéért reá jutó részt? Közvetlen bérezésre tehát modern iparban nem ls gondolhatunk. De akkor hagyjuk, hogy a bérrendszer teljesen elidegenedjék az alkotó embertől? A korszerű termelési formákban teljesen nem vethetünk gátat az elidegenedésnek. Legalábbis ma még nem. Ellenben mérsékelhetjük azt az ellentétet, amely az alkotó ember és az általa teremtett érték között az árutermelés viszonyai közepette szükségszerűen létrejön. E mérsékelés egyik formája a célprémium. Jó dolog ez ott, ahol alkalmazható. Közvetlen kapcsolatot teremt az ember munkája és jutalma között, „Ha ezt elvégezted, ennyit kapsz" — ez a célprémium lényege és igen közel áll — legalábbis megnyilvánulási formájában — ahhoz a bizonyos visszasírt közvetlen bérezéshez. (Persze a valóságban távol áll tőle, mert a célprémium rendszerint nem a munka értékének megfelelő összeg, hanem a fennálló bérezési viszonyokhoz stb. mért öszszeg, tehát éppen olyan elidegenedett, mint a bértarifa.) Az elidegenedést mérsékelő jutalmazási formákkal természetesen nem nyúlunk a lényeghez, viszont, és ez a fő, elégedettséget, megnyugvást nyújtunk a dolgozó embernek. Ez a mai rohanó modern világban szinte megfizethetetlen, szükségét és hiányát a közelmúltban a közöny nagyfokú elterjedésén is tapasztaltuk — mondani sem kell, igen károsan. N hogy ezért és ezért a munkáért a mester ekkora összeget írt a javára, ha bizonytalanságban marad afelől, kialakul-e az év végére, vagy a negyedév végére a prémiumalap. Ezért főleg ott eredményes a jutalmazásnak ez a formája, ahol megteremtették a feltételeket az ilyen különjutalmak gyors, vagy azonnali kifizetésére. Példáui a pótori bányákban a részleg vezetője bizonyos különmunkáért 2000 koronát ígér a csapatnak, s ezt a pénzt a csapat azonnal a munka befejeztével a pénztárnál felveheti. Ez a közvetlenség és gyorsaság az üzemek többségében ma még nem valóság. A Váhostav építővállalatban az adminisztratív munkák jutalmazásánál ls bevezették ezt a gyors rendszert. Ján Burschík könyvelő például nagy igyekezettel óriási elmaradt munkát végzett el és behozta a leltári kimutatások minden hiányzó számítását. A munka befejeztével az igazgatóhelyettestől azonnal levelet kapott, amelyben a vezetőség megköszöni rendkívüli munkáját, reményét fejezi ki, hogy a jövőben is hasonló kezdeményezést tanúsít, s utalványt mellékel 500 korona jutalom felvételére. Az összeg azonnal felvehető. A könyvelő nagyot nézett és boldogan sietett a pénztárhoz, meggyőződni felőle, hogy lehetséges-e az egyáltalán, nem ugratja-e valaki. A pénztáros azonnal leszámlálta az öt százast. Burschík elvtárs ma is hitetlenkedve csóválja a fejét, ha az eset eszébe jut (hogyne jutnál), s ma sem ocsúdott fel teljesen a meglepetésből. Mert ma még meglepetésszámba megy az ilyesmi. Pedig a közvetlen jutalmazás hatásossága éppen a gyorsaságban van, ezt kellene jobban kihasználni minden munkahelyen úgy, hogy hasonló gyakorlat, mint Burschík könyvelő esetében, ne legyen szenzáció, különlegesség, meglepetés, hanem természetes gyakorlat. Ma már erre megvan a lehetőség. A

különjutalmak, az azonnal kifizetésre kerülő célprémiumok nem vetik vissza a bérrendszert a kisipari viszonyok közé, hiszen, mint mondottuk, összegük nem közvetlenül alakult, hanem csak a béralap egyik részéből hasították ki. A béralap ugyanúgy, mint eddig, az átlagember számára áttekinthetetlen labirin tusban alakul ki. De a gyors és közvetlen hatás a dolgozó szempontjából nagyon kedvező. Kö zelebb hozza az emberhez azt, ami elidegenedett tőle — legalábbis megnyilvánulási formájában. S ez több mint elég, mert a közvetlen jutalmazás ténye volt az, amit az emberek a nagyiparban „visszasírtak", nem a kisipari termelés maga. Ezt tudatosítaniuk kell azoknak, akik a jutalmazási rendszerekkel dolgoznak, s szem előtt kell tartaniuk, hogy a jutalmazás közvetlenségével politikai hatást érnek el. Ma már nincs miért húznihalasztani a közvetlen jutalmazási formák gyakorlati beveze tését, általános alkalmazását. Sok helyütt mégis — bár az új rendszer szerint átépítették belső premizálási előírásaikat — azt hiszik, hogy most már minden rendben van, hiszen a jutalmazás igazságosabb, mint azelőtt volt. Ez igaz, de a hangsúlyt arra szeretnénk helyezni, hogy ennek látszania is kell. Ez nagy különbség! Mert a rendszer, legyen akármennyire is igazságos, az átlagember számára áttekinthetetlen. De az azonnal készpénzben felvett összeg nagyon is áttekinthető. A

módszerről, a formáról van szó. Ha ezzel nem tanulunk meg hatásosan dolgozni, megfosztjuk az embereket a jól végzett munka fölötti öröm egyik igen fontos részétől, a közvetlenség érzésétől. Ha ezt nem hanyagoljuk el, jutalmunk a bizalom növekedése, a kezdeményező aktivitás fokozódása lesz. VILCSEK GÉZA | apjainkban nagy súlyt helyezünk a részlegvezető jutalmazási alapjára, ennek a jutalmazási formának minél jobb kihasználására. A legközvetlenebb az úgynevezett művezetői alap, amely ugyan nem béralap a valóságban, csak egy bizonyos összeg, amellyel konkrét műveletet, igyekezetet közvetlenül lehet jutalmazni. Ennek az alapnak éppen közvetlenségében van az ereje. Sajnos, a legtöbb helyen az egész évi, vagy negyedévi eredményektől annyira függ a művezetői alap összege, hogy a jutalom csak későn kerül kifizetésre, ami erősen tompítja hatását. Hiába tudja a munkás, ^íSÉfc A Kelet-szlovákiai Vasmű vízellátásának biztosításira Bukovcén víztárolót építenek, annely egyben üdülési célokra is alkalmas. (G. Bodnár — ČTK —) Frissítőből nem lesz hiány Néhány napon belül a galántai járásban is teljes ütemben aratnak. A földműveseknek, az aratóknak inunka közben frissítőre van szükségük. Az idegenbűi jött kombájnosok kosztjáról ls gondoskodni kell. Hogy a járásban a JEDNOTA miképpen biztosítja az aratás ideje alatt az ellátást, ezzel kapcsolatban František Pivko elvtársnak, a Jednota dolgozójának tettünk fel néhány kérdést. • MI A HELYZET A KIFŐZDÉK TERÉN? — A Jednotának a járás területén 32 kifőzdéje van. Szerződés alapján tizenháromban főzünk, mégpedig 343 személy részére. Az idén a múlt évhez viszonyítva kevesebb kosztosunk lesz, mivel több nagyabb szövetkezet üzemi konyhát létesített. Felkészültünk rá, hogy szükség esetén a nagyobb követelményeknek is eleget tehessünk. O FRISSÍTŐBŐL NEM LESZ HIÁNY? — Ezt nem merem állítani, bár mindent megtettünk, hogy elegendő frissítő álljon rendelkezésünkre. Júliusban 8100 hektoliter sört kapunk s ugyanennyit augusztusban. Ebből palacksör havonta 3500 hektoliter lesz. i* lyet közvetlenül a szövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak szállítunk. Az aratás idején ezenkívül 700—800 hektoliter sör terven felüli kiutalására kaptunk ígéretet. A szeredi és a galántaf szikvízgyár is ígéri, hogy elegendő szódavizet és limonádét készít. A biztonság kedvéért 70 ezeí üveg ásványvizet tartalékoltunk. 9 HŰTŐBERENDEZÉSEK? Vendéglőink, illetve kocsmáink 80 százalékának van hűtőberendezése. Igy tehát a frissítőket lehűtve tudjuk felszolgálni. A hűtőberendezések karbantartását a hlohoveci javítók végzik, akik az aratás idején járásunkban tartózkodnak. ® HOGYAN SZERVEZIK MEG AZ ÁRŰELLÁTÁST? — A fontosabb árucikkekből elegendő mennyiséget tartalékolunk. A kenyérellátást úgy szerveztük meg, hogy a kenyeret a szállítók az üzlet előtt elhelyezett vasszekrényhe rakják Az éjszaka bármelyik érájában érkezik is a kenyér, nem kell az üzletvezetőre várni, mivel a gépkocsivezetőnél van a szekrény másik kulcsa. A zavartalan tejellátás érdekében is megfelelő intézkedést foganatosítottunk. Eevnbként az aratás idején 6 tói 20 ig diszpécserszolgálat lesz. anelv szükség szerint bármely községbe küldheti az árut. -njÁltalános középiskoláink problémái Az egykori gimnáziumok megszüntetése óta középiskolai oktatási rendszerünk több változáson ment keresztül. Az egykori nyolcosztályos gimnáziumok helyébe a tizenegy éves középiskolák léptek. Ezek az iskolák az előírt nyolc kötelező évfolyamból és a nem kötelező három felsőtagozati évfolyamból álltak. Az idő és a tapasztalat bebizonyította, hogy a középiskolai oktatás ilyen formája nem felel meg a követelményeknek. Sor kerül tehát a tizenkét éves középiskolák tantervének kidolgozására, mégpedig úgy, hogy megmaradt a felső tagozat három évfolyama, a kötelező oktatás viszont kilenc évre bővült. Mire azonban e koncepció megvalósult volna, az általános műveltséget nyújtó három évfolyamos középiskolák külön váltak az alapfokú kötelező kilencéves iskoláktól. így a felső tagozatok új szervezési formában, de alig változott tartalommal működtek tovább. Az általános középiskolák tantervének kidolgozá„ sán/il szükségesnek mutatkozott az ál|[j talános műveltség fogalmának tisztázása és egyúttal az általános középiskogB_ Iák profiljának, küldetésének, koncepciójának lehetőleg pontos meghatározá6. sa. Volt egy elgondolása, amely szerint az általános középiskola 1970-ig mfndon 5

fiatal számára elérhető, sőt kötelező lesz, tehát ezek az iskolák nem csupán az egyetemekre és a főiskolákra készítik fel a fiatalokat, hanem tulajdonképpen az általános műveltség alapjait rakják le. így került sor az általános műveltség politechnikai irányban történő kibővítésére, a termelési gyakorlatok, a műhelymunka és a mezőgazdasági gyakorlatok bevezetésére, mégpedig olyan fokon, hogy az általános középiskolák abszolvensei érettségi bizonyítványuk mellé szakmunka végzésére jogosító „segédlevelet" is kaptak. ökonómiai és társadalmi fejlődésünk azonban bebizonyította, hogy a politechnikai oktatás túlzott erőltetése szükségtelen, tekintve, hogy az általános középiskolák célja elsősorban az egyetemi és főiskolai tanulmányokra történő felkészítés. » Nem kétséges, általános középiskoláink egyik legpozitívabb vonása, hogy bennük a munkás- és parasztszármazású fiatalok népes tábora ismerkedik az általános műveltség alapjaival és érlelődik a leendő új arcú szocialista értelmiség magvává. Ez az örvendetes tény azonban egyben igen nagy felelősséget is jelent oktatásügyünk számára, hiszen éppen arról van szó, hogy ezt az új típusú diákságot, az egyszerű munkás- és parasztszülők gyermekeit alapos, maradandó értékű és hasznos tudással vértezzük fel, és képessé tegyük a főiskolai és egyetemi tanulmányokra. Középiskoláink koncepcióját, profiljának kialakítását illetően az eredmény megállapítása mellett rögtön meg kell mondanunk, hogy felesleges és sok kísérletezés van mögöttük. A tantervek, a követelmények, a koncepciók és az iskola profiljának gyakori változtatása pedig nem segíti elő a tervszerű és megfontolt munkát. Sőt, idegesíti a pedagógusokat, akik egy-egy tanterv, tankönyv, egy-egy sebtében „rögzített" elképzelés alapján abban a tudatban tanítanak, hogy „ez úgyis csak afféle átmeneti és experimentális jellegű munka". Addig, amíg az általános középiskolák küldetése nem kimondottan az egyetemekre és a főiskolákra történő előkészítés volt csupán, hanem az, hogy a diákok az általános műveltséggel együtt szakmunkás kiképzést is kapjanak, elméletileg indokolt volt a politechnikai oktatás rendszeresítésére. Ma azonban, amikor az új felfogás értelmében általános középiskoláink fő feladata az egyetemi és főiskolai tanulmányokra történő felkészítés, feltétlenül mérlegelni kellene, szükség van-e továbbra is a politechnikai oktatásra mai formájában? Sajnos, általános középiskoláink tantervéből évekig száműztük az Idegen nyelvek kötelező oktatását, a természettudományi jellegű tantárgyak gyakorlattal (kísérletekkel, laboratóriumi munkákkal) egybekötött oktatását. Mérlegelni kellene tehát: nem lenne-e célszerűbb, ha a politechnikai oktatást a kötelező kilencéves oktatás keretében folytatnánk csupán, valamint a szakközépiskolákban. Ezek rendszerint nagyobb ipari és mezőgazdasági létesítmények közelében működnek, melyek segítséget nyújthatnak a szakközépiskolák politechnikai oktatásában. Az általános középiskolákban az oktatás politechnizálását a természettudományi tantárgyak (biológia, vegytan, fizika, matematika) keretén belül kellene elsősorban megvalósítani. Hangsúlyozni szeretném, hogy zavaróan hat, amikor számos iskolánkban a legkorszerűbb audio vizuális segédeszközök segítségével és a legújabb oktatási módszerek szerint, esetleg jól felszetelt szaktantermekben folyik az oktatás, ugyanakkor megfeledkezünk az elemi követelményről, — a jó tankönyvről. Előfordul, hogy vagy egyáltalán nem áll semmiféle tankönyv a tanulók és a pedagógusok rendelkezésére, vagy pedig elavult és módszertani szempontból erősen kifogásolható tankönyvekből kell tanulni, illetve tanítani, ami rendkívül megnehezíti a pedagógusok munkáját. Különösen a szlovák nyelv tankönyvei hagynak sok kívánnivalót. A magyar tannyelvű középiskoláknak pedig kifogástalanul meg kell tanítaniuk tanítványaikat sziovákul. A jelenlegi tankönyvek segítségével ez a feladat azonban szinte lehetetlen. Sajnos nemcsak a középiskolák 1—3. évfolyama számára kiadott 164-oldalas társalgási könyv, hanem a nyelvtankönyveik is elavultak, sőt a tantervvel nem egyező irodalmi tankönyvek sem felelnek meg a követelményeknek. SÁGI TÓTH TLBTLR