Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-31 / 209. szám, vasárnap

írta : PINTÉR ISTVÁN, a délsarki expedíció tagja MENTŐKÖTÉL Most láttam csak, mire vállalkoztunk. A hegy megmászására a zunatag déli részét választottuk, ahol a sziklát a változó, zord időjárás teljesen salakossá, porhanyóssá tette. Úgy gondoltuk, hogy visszafelé majd az északi oldalon ereszkedünk le, ahol a hó egyetlen vastag jégkéreggé szilárdult. Már az első lépéseknél láttam: itt minden erőnkre szükségünk lesz, ha nem akarunk csúfos kudarcot vallani, és teljes testi épségben akarunk visszajutni a „földre". Felnéztem a mintegy ezer méter magas, irtóztatóan meredek hegyre, s elszántan belevágtam csákányom a talajba, hogy kapaszkodással is segítsem a feljutást. Igazi hegymászó művésznek kell lennie itt az embernek. A szöges cipők bokáig süllyednek a szikla szélgyártotta salakjába. Néhány lépés után zihálva, nagyokat fújva megálltunk. Igor tőlem kissé balra, előttem egy kiálló sziklóba kapaszkodva pihent. Lenézett rám. — Dregem, igaza volt a nacsalnyiknak! Ide, az ilyen dologra csak vidám fickók vállalkozhatnak. Sőt itt a közönséges humor nem is elegendő! Ide akasztófahumor kell, barátom! Rövid pihenő után továbbmentünk. Lassan hozzászoktam a nehéz teherhez, már nem húzott annyira vissza. Csak a lábamra kellett nagyon vigyáznom. Minden lépésnél először kitapogattam magam alatt a talajt, elég szilárd-e. Bántott a gondolat, mi lesz, ha visszacsúszom, vagy leesem, s érzékeny, drága műszereim, melyeknek, értéke testvérek között is legalább 30 ezer korona, összezúzódnak. Vagy háromszáz métert haladtunk szótlanul. Alattunk a kocsi, meg Birgerék mindig kisebbnek látszottak. A levegő mind ritkább lett, kapkodva szedtem a lélegzetet, kínlódva botorkálva másztam Igor után, de ajkam összeszorítottam, elhatároztam, hogy nem állok meg elsőnek. Majd ha ő javasolja, hogy pihenjünk, csak akkor állok meg. De éreztem, hogy már nem sokáig bírom pihenés nélkül. Egész testemen patakzott a veríték. Mikor elindultunk, Igor készülékén a higany mínusz 16 fokot jelzett. A homlokomról a lecsurgó sós izzadság azonnal az arcomra fagyott. Lábaim mór rogyadoztak, úgy éreztem, hátizsákom súlyát sem bírom már tovább, leránt magával a mélybe. Megálltam. Ebben a pillanatban nézett vissza Igor is: — Pihenjünk, Sztyopa, nem bírom már tovább. Itt a kötelem, s felém repítette a mentőkötelét, fogódzkodj bele, felhúzlak, ezen a sziklán megpihenünk, s elszívunk egy cigit, mert belőlem már minden erő elszállt. — Igen - akartam válaszolni, de ziháló tüdőmet csak valami hörgésszerű dadogás hagyta el. Felkapaszkodtam hozzá. Hátizsákunkká' a sziklának támaszkodva lenéztünk a mélybe. Szédülés fogott el, belekapaszkodtam Igor karjába, lihegve mondtam: — Igazán akasztófahumor kell ide, barátom. Szédülök, mintha fél liter vodkát ittam volna. — Semmi az, nyugtatott meg, - Ez nem a magasságtól van, inkább a megerőltetéstől, meg a ritka levegőtől. De az út egyharmadán már túl vagyunk. — Felpillantottam a meredekre, fel a csúcs felé, de megint olyan szédülés fogott el, hogy gyorsan elkaptam a tekintetem. — Még az a szerencsénk, hogy jó időt fogtunk ki. Képzeld el, ha olyan szélvihar kapna el bennünket útközben, mint a múltkor - szólalt meg Igor, aki közben már kifújta magát, s cigarettával kínólt. Megráztam a fejem. — En inkább egy kis csokit eszem — válaszoltam, lehúzva a kesztyűmet, hogy a hátizsákból valami ennivalót halásszak elő. De azon nyomban vissza is húztam. Kezembe, körmöm alá azonnal behasított a hideg, s olyan éles, átható fájdalmat okozott, hogy jó ideig a combomhoz ütögettem, hogy megmelegedjék. Igor a segítségemre sietett, nevetve húzott elő a zsebéből egy darab csokit, lehámozta róla a papírt, s a számba nyomta. A csokoládé kőkeményre fagyott, de jóleső érzéssel szopogattam, éretem, hogy meleg árad szét bennem, visszatér erőm, biztonságérzetem. Már nem szédültem, Látósom is egészen kitisztult, Birgert meg Krucsinyit néztem, akik mélyen alattunk, a kocsi oldalán álltak, s csak egészen kicsi pontoknak látszottak. „Nagyon vigyázz magadra" — jutott eszembe menyasszonyom esti távirata. Lám, milyen csodálatos a női ösztön. Megérezte, hogy valami nagy feladat előtt állunk, ami életünk kockáztatásával jár! S én még méltatlankodtam, hogy szűkszavú, frázisos! Hiszen éppen ez benne a csodálatos, hogy tömören, egyszerűen, minden aggódásukat, féltésüket, minden meleg érzésüket sűríteni tudják! Félórás pihenő utón — közben Igor egy pár felvételt készített a nunatag alatt elterülő, napfényben fürdő jégmezőről, tovább indultunk. Ha az első 300 métert körülbelül 30-40 perc alatt tettük meg, akkor most a második 300 méter leküzdése legalább mégegyszer annyiba telt. Sokszor csak méterről méterre kapaszkodtunk, néha két-három métert is viszszacsúsztunk. Becslésem szerint kb. 600 méter magasban lehettünk, amikor mint a lavina, hirtelen megindult alattam a talaj. Csákányom belevágtam a salakszerű süppedő talajba, de ez sem segített. Előre görnyedtem, hogy hátra ne zuhanjak, nehogy a műszereknek baja essék. Vagy 10-15 méter lassú csúszás után ballábam egy kiálló szirtbe akadt, úgy hogy megfordított sajái tengelyem körül. Most arccal nem a hegynek álltam, hanem fordítva, lefelé az alattam elterülő mélység felé néztem. Csákányommal belekapaszkodtam a sziklaszirtbe, s nehezen, erőlködve megfordultam. E pillanatban a nevem hallottam. Igor Kiáltott s mint a lasszót, nagy ívben felém dobta a mentő kötelet. Elkaptam, kicsit meginogtam, de már biztonságban voltam. Balkézzel a kötélbe kapaszkodva lábam elé helyeztem a csákányt, hogy le ne csússzon a meredek lejtőn, azután mindkét kezem szabaddá téve szorosan a derekamhoz kötöttem Igor kötelét. Újra megragadtam a csákányt s Igor segítségével hamarosan visszakapaszkodtam hozzá. Most már nagyon hideg volt. Úgy éreztem, a pára a számra fagy. Egy darabig pihegve, szó nélkül ültünk egymás mellett. Végül is Igor szólalt meg: — Hát ez meleg helyzet volt Sztyópa I — Pedig itt már van vagy mínusz 18, talán mínusz 20 fok is, akartam szellemeskedni, de ez most sehogy sem sikerült. Tudtam, hogy ez nem a kellő pillanat ilye^utire. Sápadt lehettem a kiáltott izgalmaktól, a szívem még mindig vadul dobogott. — Sebaj, Benjámin - időnként még mindig így hívtak, indulásunkkor neveztek el Benjáminnak, fiatal korom miatt visszafelé percek alatt leszánkázunk az északi oldalon —, biztatott Igor. Szerencsém, hogy megakadtam a sziklában és hogy idejében dobtad a kötelet. Tudod, hogy magam már képtelen lettem volna ide újra felkapaszkodni. A jó sorsom hozott össze ilyen atlétával, mint te, Igor. — Csak semmiféle személyi kultuszt. Sztyópa. Te éppen így felhúztál volna. •• — No, az nem lett volna olyan egyszerű - jött meg újból a hangom. — Én csak 70 kiló vagyok, te pedig legalább 98-at nyomsz. — Ahhoz képest, ahogy az előbb repültél, eléggé megbízható a becslésed. — Ez a szakmám civilben. Tudod, otthon földméréssel is foglalkoztam, — magyarázkodtam. CSODALATOS LATÓHATÁR Megint pihentünk egyet, de sokáig nem mertünk álldogálni, erős szél fújt. Igor szerint legalább 40 kilométer volt a sebessége. Elszívtunk egy cigarettát, de most már nem húztuk le a kesztyűt. Kimelegedett, felhevült testünket a kitűnően izoláló bőrruha alatt is borzongatta a hideg. A vállunkra nehezedő súly kezdett elviselhetetlen lenni, alig vártuk, hogy felérjünk a gerincre s elvégezhessük a méréseket. Karjaimat már alig bírtam emelni, a hátizsákom szíját mintha ólom nehéz mázsás súlyok húzták volna le. Az utolsó 300 méter volt a legnehezebb. Soha nem éreztem ilyen kimerültséget. Az volt az érzésem, hogy ha még 20 métert kellene mennünk, nem bírnám s inkább feladom a küzdelmet. Az utolsó métereket így is négykézláb tettem meg. Kissé oldalra dőlve vonszoltam a hátizsákot, hogy a súly ne nyomja olyan kibírhatatlanul a vállam. Még mielőtt elindultunk volna, úgy képzeltem, hogy ha felérek a tetőre, azonnal körülnézek, megnézem fentről a Wholtadot. De most ebből semmi sem lett. Egymás mellé roskadtunk, ültünk, s csak bámultuk egymást homályos tekintettel, lihegve, fuldokolva a kimerültségtől. Hát igen. A győző sokszor szánalmasabb, mint a legyőzött. Sokáig ültünk így, míg Igornak eszébe jutott, értesíteni kell Jurij Szanovicsékat hogy felérkeztünk. Előhalászta pisztolyát, zöld rakétával töltötte meg s kilőtte arrafelé, amerről jöttünk. Nemsokára megérkezett Krucsinyin válasza: ügyancsak zöld rakéta: örülnek a sikeres feljutásnak, de gratulálnak nekünk. Csak ezután tápászkodtunk fel s néztünk szét a jég végnélküli birodalmában, Gyönyörű, káprázatos látvány tárult szemünk elé. A levegő csodálatosan tiszta, ellát az ember legalább kétszáz kilométerre. Északra, Lazarev felé, de keletre is, nyugatra is hatalmas, mozdulatlanságban is hullámzónak látszó jégmezők csillognak a nap millió sugarában, de sehol sem lótni az ember alkotó kezének nyomát. Megint elfogott o valószínűtlenség nyomasztó érzése. Valóság ez? Én vagyok itt és Igor? Dél felé fordultam. A Wholtad így magasból nézve méa inkább lenyűgözött, mint lentről. Olyan közelinek látszott, hogy azt hittem, át lehetne ugrani rá. Itt igazán hamarosan elment a kedvünk a pihenéstől. A szél erősödött, Igor meteorológiai állomása mínusz 20 fokot jelzett. Sietősen kibontottuk hátizsákomat, s gyorsan felállítottam a Theodolitot. Mondanom sem kell, hogy mindezt szinte ugrálva csináltuk, hogy újra kissé kimelegedjünk. Távcsövembe néztem, megkerestem az öt parányinak látszó hordót, s két stabil pontból bemértem a távolságot. Arra gondoltam, hogy otthon, Szlovákiában ilyen viszonyok között lehetetlennek tartjuk a mérést. Hogy Theodolit-műszeremet beállíthassam, le kellett húznom a kesztyűt. Kezem abbon a pillanatban megmerevedett, egészen elkékült. Rettenetes önuralomra volt szükségem, hogy azonnal vissza ne rántsam a kesztyűt, de akaratom győzedelmeskedett. Addig nem húztam vissza, míg pontosan be nem állítottam. Azután villámgyorsan felrántottam a kesztyűt s mint a bolond, ugrálva összeütögettem a kezemet, hogy kicsit kimelegedjen. Félóra alatt elkészültünk a méréssel. Kapkodva dobáltunk vissza mindent a hátizsákokba, hogy mielőbb hazatérhessünk. Most nem volt kedvünk pihenni, rágyújtani. Pedig antarktiszi tartózkodásunk alatt megszoktuk, hogy minden befejezett munka után, jól megérdemelt pihenésként, rágyújtsunk. Indulásunk előtt Igor még egy zöld rakétát lőtt fel, hogy jelezze Jurij Szanovicséknak visszaindulósunk időpontját. A nunatag északi, jeges hóval borított oldalán ereszkedtünk le. Egymástól tisztes távolságban ültünk a hóra, hogy száguldás közben össze ne ütközzünk. Jobb lábomat magam alá húztam. Csákányomat mélyen a hóba akasztottam, s oldalvást csúszni kezdtem Igor után. Vagy húsz-huszonöt méter siklás után egészen lefékeztem. FéJtem ugyanis, hogy siklás közben olyan sebességet érek el, hogy azután már képtelen leszek lefékezni. Igor hátrapillantott, hogy ellenőrizze, jövök-e. Mikor látta, hogy állok, azt hitte, megint valami baleset ért, ő is lefékezett. Valami baj van Sztyópa? — Nincs, csak ég a fékem az állandó fékezéstől, s ezért inkább megpihenek. — Látod, ez nem rossz! A kézi fékem már füstölgött — nevetett rám Igor. Jót derültünk, most egészen könnyűnek éreztük magunkat. Újból útnak indultunk, csákányunkkal fékezve a siklás gyorsuló sebességét. Tizenkét-tizenöt percnyi „szánkózás" utón megpillantottuk Krucsinyit, aki átjött értünk a nunatag északi oldalára. Boldogan integetett felénk, s pisztolyából három zöld rakétát lőtt fel üdvözlésünkre. Most már alig fékezve tovább siklottam, s lehagytam Igort. Csaknem Jurij Szanovics lábáig csúsztam: Azonnal hozzám szaladt. Abban a pillanatban Igor is leért. Egyszerre ropogtatta meg mindkettőnk csontjait. >- Gyertek, gyertek, rebjata, már kész az ebéd. Nem törtétek össze magatokat? — Azt hiszem, nem, de ha nincs Igor kötele, valószínűleg csak Leningrádban állok meg, úgy megindult velem a lavina, amikor felfelé másztunk - meséltem mosolyogva Krucsinyinnak. — Ne hidd, nacsalnyik! Sztyópa csak meg akarta mutatni nekem, hogy 30 kg-mal a vállán is tűrhető balett-táncos — nevetett Igor. Bár minden csontom sajgott, fájt a kimerültségtől, vidám beszélgetés közben értünk vissza a kocsihoz. A balok kéményéből itt lenn a jégtölcsérbe, a nunatag szélvédett oldalán, nyílegyenesen szállt fel a füst. Gyönyörű kék füst. Magam elé képzeltem Jurij Birgert, ahogy éppen a tüzet rakia. Boldogan elnevettem magam Nagyszerű dolog ez a füst. Alatta a balokban otthonunk van. Meleg, biztonságot, erőt nyújtó otthon. Egy sarok, ahol meghúzódhatsz, ahol este olyan jólesik lezárt szemmel végigheverni az ágyon, s hallgatni társaid zümmögéshez hasonló lágy beszélgetését. Minden „Hazatéréskor" ilyen ünnepi hangulat lett úrrá rajtam. Most duplán ünnepinek éreztem. Nagyon viavá? tam magamra . .. VISSZATÉRÉS Ahogy a balok elé értünk, hirtelen felpattant az előszoba ajtaja, Jurij Birger ugrott elénk: — Na végre! Gyertek már, mert kihűl az ebéd! — Na, csak nem te főztél, Birger - kacsintott rám Igor. Mert ha igen, akkor én inkább még egyszer felmegyek erre a piramisra, s két napig kenyéren meg vízen élek! De a máskor sértődékeny Birger most rá sem hederített Igor ugratásaira, annyira örült, hogy épségben lát bennünket. Ahogy beléptünk a balokba, Igor is abbahagyta az élcelődést. Az asztal ünnepélyesen volt megterítve, a szobában a frissen főt krumpli és a rostélyos kellemes illata terjengett. Szánkban összefutott a nyál Krucsinyin gyorsan vodkát töltött, s ránk köszöntött: — Z a vas, kotorie vernulis! — Köszönjük, nacsalnyik! Mindnyájunk egészségére emeltem én is fel a remek, lélekmelegítő itallal telt poharat. Birger nagyszerű ebédet főzött, de Igor nem volt hajlandó „leszállni" róla. Most mós oldalról kezdte az ugratóst: — Nekem erős a gyanúm, Jurij, hogy te meg akarod fúrni derék szakácsunkat, Nyikitát! Beszélhetsz most akármit, Fontos, hogy együtt vagyunk újra mind négyen, és hogy még ma otthon leszünk. Csodálkozva Krucsinyinra néztem: — Még ma visszaindulunk, Jurij Szanovics? — Igen. Kitűnő idő, ezt ki kell használnunk. Feladatunkat egyébként is hiánytalanul elvégeztük, este meglepjük Lazarevet! Délután azonnal hozzáláttunk a csomagoláshoz. Maradék felszerelésünket most nem a szánra, hanem a balokba raktuk. Vidáman, fütyürészve dolgoztunk. Még ma otthon leszünk! Visszafelé lényegeser veszélytelenebb az út, az idevezető nyomunkhoz kell tartani magunkat, Birger akár maximális sebeséggel is mehet! Indulás előtt még egyszer megnéztem a helyet ahonnan délelőtt Igorral a hegyre indultunk. Felnéztem a nunatag csúcsára. Nem is olyan rémesen magas, mint onnan fentről látszik! Egyszerre elfeledtem a sok fáradságot, a kimerültséget, amit hegymászás közben éreztem ... Ragyogó arccal ültünk Birger kabinjóban. A fennsík szélén állt kocsink, ahonnan pár nappal ezelőtt búcsút vettem Lazarevtől. Birger megállt. Szótlanul, meghatódva bámultuk mind o négyen az előttünk pár száz méterre elterülő Schirmacher-oózist, melynek északi szélen 5 házikó állt. öt parányi pont, ahol minket most szorongva visszavárnak . .. Úgy látszik azonban, nem sikerült társainkat meglepni. Fedor Zajíc, a kedves Fegya észrevette a dombon rostokoló traktorunkat, mert ámuló szemeink előtt az állomás felett egyszer csak sokszínű ragyogó rakéták jelentek meg. Lazarev üdvözli hazatérő fiait. .. MAUD w KIRÁLYNÉ FÖLDJÉN