Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-30 / 208. szám, szombat

L M. SURGIN M

e adja az ég, "hogy esőben kelljen utoznod motorkerékpáron. Bárhogyan forgolódsz is a nyeregben, bárhogyan becsavarod is magad a köpenybe, a víz befolyik a nyakadon, s nedves mosogatóronggyá változtat mindent. Hányszor megtörtént velem is, hogy bőrig áztam, s vén bolondnak, ősz hajú szerencsétlen flótásnak meg hasonlónak neveztem magam, ahogyan a háziasszonyom szokott. De ahogy elmúlt a vész, újra motorra pattantam, s száguldoztam tovább. Mit hozhatok fel mentségemre? Ha csak azt nem, hogy a mások számára oly gyűlöletes motorkerékpárnak köszönhetem, hogy eljutottam egy alkalommal Borogyino mezejére. Szilajul hullámzott a zöld gabona a mi híres mezőnkön. Ostromolták a szőke kalászok a rettenetes Sevárgyin-sáncot. Rohamozták és sehogyan sem tudtak felkapaszkodni rá. Csak a vakmerő selymes nyírfának sikerült ez. Győzelmesen lengette zöldellő zászlaját a sánc fölött. Sokan vannak, akik nem látták ezt a nyírfát. Én láttam — s nem tudom, önök hogyan vélekednek róla —, de én örülök ennek. . .. Egy alkalommal szokásos utamon haladtam szülőfalumból, Licsagyejevből jövet, amely délen a Gorkij területen fekszik. Röpített a hűséges IZS a gombáktól illatozó vlagyimíri erdőkön keresztül. Tovatűntek mellettem a füves tisztások, a sörként habzó, sötét patakok, az illatozó szénaboglyák és a bedöglött teherautók az út szélén, amelyek alól kilátszottak a vezetők lábai. Egy helyen, ahogyan most visszaemlékszem rá, megijesztettem egy fiatol jávorszarvast. Fakószürke volt, a fülei fényesek, valóságos erdei grácia. Estére elromlott az idő. Egy nagy falu szélén, amely elcsendesedett az eső alatt, le kellett állítanom a motort. Mint tapasztalt ember, aki nemegyszer megoldotta már az éjszakai szállás problémáját ismeretlen helységben, megálltam a kút közelében. — Násztyenkához menjen — tanácsolta jóindulatúan egy vízért jövő asszony. - Nála szálljon meg. — Hol lakik ez a Násztyenka? A kis bádogtetős ház kapuja függőzárral volt bereteszelve, de nem kellett sokáig várnom. — Jövök, jövö-ök! - kiabálta már messziről egy gyors léptekkel közeledő öregasszony. - Minek ózol itt az esőben, fiam? Kinyílik ez kulcs nélkül is, gyere csak be ... Azt az átok motort meg told be az udvarra. — így, la — mondta elégedetten, aztán mosolyogva hozzátette: — Most meg teát kérsz, mi? Könnyű szívvel szedtem le magamról az úti felszerelést, közben megállapítottam, kihez is tértem be éjszakai szállásra. Sok ilyen asszony van a mi falvainkban. Unatkoznak, s amellett kíváncsiak az idegenre, ezért szívesen adnak szállást az átutazóknak, örülve a csekély fizetségnek, s a kellemes beszélgetésnek a szamovár mellett. Jóindulatukat általában könnyű elnyerni, egy csomag jó minőségű teával. Az én háziasszonyom sem volt kivétel ebben a vonatkozásban. — Itt a méz, Pável Petrovics —, kínálta szívélyesen az öregasszony, (Az asztalon már pattogott a szamovár U öreg, nagy rokonszenves masina.) — Ezen a tavaszon borzalmasan sok volt a méz nálunk, a méhek vödörszám hordták. — Valóban vödörszám, Násztya Filimonovna? — A városban ilyent semennyi pénzért nem találsz. Odakint közben csak úgy ömlött az eső. A kertben álló fehér nyírfák alatt végigcsattogott időnként mezítelen talpain egy-egy sokat próbált öreg horgász, és sikongva rohantak a rétről a karcsú, gyorslábú lányok, testükhöz tapadt ruhájukban. A mi szobácskánk azonban száraz volt és kényelmes. Valószínű, ez oknál fogva nekilendültem, hogy mesélek motoros hőstetteimről. De háziasszonyom félbeszakított. — Nem helyes dolog ez, Pável Petrovics. Nem vagy már éppen fiatalember - mondta de komolyság nincs benned. Otthon bánkódik az asszony, meg a gyerekek, míg te az utakon a bajodat keresed. Mi lesz, ha összetöröd egyszer a fejedet ezen az ördög masináján? „Nesze neked! - háborogtam. - Ügy kellenek neki oz én történeteim, mint kopasznak a fésű!" — Egy legény innen a faluból még a tavaszon lefordult részeg fejjel a motorról, és már harmadik hónapja nem tudja elhagyni a kórházat. Ügy bizony. — Hagyjuk már ezt a motort Násztya Filimonovna, -j mondtam bosszankodva — mesélj inkább magadról... Régen élsz így egyedül? — Nem olyan régen. Az agronómus lakott itt nálam a családjával. De a télen elutaztak. — És gyermekeid nincsenek? - érdeklődtem. — Egy fiam van, fogadott. Moszkvában él. Az öregasszony elővett egy albumot, én meg végiglapoztam. Az egyik réges-régi és rosszul exponált képen megláttam a háziasszonyom fiát, egy mezítlábas falusi gyereket, akinek a ruházatán — ez az első pillantásra a szemembe tűnt — két hatalmas gomb díszelgett: az egyik az inge nyakára volt varrva, a másik a nadrágját tartotta. A következő képről, amely már újabb keletű volt és jobb minőségű, egy kócos legényke nézett rám, kezét HM—

—B—BB—ffiSMWIlit »l|i|IMI——

B—U bátortalanul a csípőjére téve. A legszembetűnőbbek, miért, miért nem, megint csak a gombok voltak rajta. De most már vagy tizenöt darab sorakozott egymás mellett fekete ingén ... A harmadik lapon aztán — nem akartam hinni a szememnek — magabiztosan mosolygott egy kitüntetésekkel ékesített repülős tiszt. — Ezek szerint ezredes a fiad, anyó? — csodálkoztam. — Egész életén át tanult, így méltónak találták! — mosolygott elégedetten az öregasszony. — Az mondtad, hogy fogadott fiad? - érdeklődtem tovább. — Ügy van, fogadott. Jövök haza az erdőből, emlékszem gombáért voltam, hát ott nyöszörög a bokorban. — Ki? — Hát a Petyka, na! Széthúztam a gazt, hadonászik a csöpp karjaival, és majd szétpukkad úgy üvölt. — Talált gyermek, tehát? — Az. összeszedtem és hazarohantam vele, nem is emlékszem hogyan. Az öregasszony itt elnevette magát. — Na, adott is nekem az anyám, érthető dolog, elkapta a copfjaimat. — De miért? — kérdeztem, egyre csodálkozva. - A bölcsességemért. Annyi eszem volt, hogy hazahozzam, de arra már nem gondoltam, mit fognak mondani rólam, fiatal lányról az emberek. - Na és mit mondtak? - Ne is kérdezd, Pável Petrovics. Sok keserűséget kellett elszenvednem Petyka jóvoltából. Rettegést meg még annál is többet. - Rettegést? Mitől? - Mondom neked: ostoba voltam. Később attól kezdtem félni, hogy előáll majd az igazi anyja és elveszi tőlem a gyereket. A zápor elállt, valahol messze, az erdőn túl kedvesen dörmögött az ég alja. Mi pedig beszélgettünk a múltról. - Nem, az emberekre én nem haragszom - mondta mosolyogva Násztyenka. - Fiatal koromban büszke voltam. Most már magam is látom: túlságosan büszke voltain. Valószínű, emiatt nem jutott aztán osztályrészül nekem a boldoság. Az emberek nem hibásak ebben. - Hogy-hogy nem hibásak — heveskedtem -, ha egyszer, ahogyan mondod, csak özvegy, meg elvált emberek kérték meg a kezedet? - Igen, csak az özvegyek. Biztosan én csak azokat érdemeltem. - Te?! - Én - hagyta helyben az öregasszony. Kiderült, hogy nem teljesen ok nélkül féltékenykedtek a későbbiekben férjeikre a falubeli asszonyok. Mert Násztyenka nem mindig a fogadott fiára való tekintettel üldözte el háza tájékáról az öregedő kérőket. Tucatnyi sértő gúnynevet ragasztottak rá ezért a feldühödött aszszonyok. Násztyenka meg mindig szilaj tréfával válaszolt. A kisfiú pedig (lőtt. S bár már gyermekkorában ismerte megmenekülése történetét, az élete valószínűleg semmiben sem különbözött a szomszédfiúk és kislányok életétől. A szeles téli reggeleken, anyja kendőjébe csavarva, új táskájával, amelyet az anyja vásárolt neki, új meleg szőrcsizmában vonult a többiekkel az iskola hóval befútt verandájára, amelyre az öreg tanító rossz idő esetén égő lámpát akasztott. Később, már a moszkvai főiskola diákjaként visszaemlékszik erre, és megírja emlékeit versben az anyjának. Nagy mester volt a versírásban — jelentette ki büszkén Násztyenka. — Vers, csasztuska - neki mindegy volt. Én annak idején edzett gyerek voltam. Petykát is ilyennek neveltem. Egyszer volt csak beteg, akkor, amikor eltervezte, hogy jelentkezik a főiskolára. Se rendes ruhája, se pénze az útra nem volt neki. Éppen hazaértem a határból, mezítlábason, piszkosan. „Miért lógatod az orrod, Petyka? Elvisszük a tehenet a vásárba, és lesz pénz". Aztán elment Moszkvába. Mérnök lett volna belőle, ha el nem vitték volna katonának. Ott se esett kétségbe - pilótának jelentkezett. - Na és aztán? Aztán jött a kegyetlen háború. Násztyenka előkeresett egy régi tintafoltos levelet, amelyből megtudtam, hogy 1944 őszén Pjotr Kolotukin vadászrepülőt légiharcban, Norvégia felett lelőtték. Egy időben ért földet ejtőernyőjén a német pilótával, akinek a gépét homlok-támadással ő maga semmisítette meg. Kéziharcban ledobta a németet a szikláról, aztán néhány napig a norvég parasztoknál rejtőzött, míg oda nem értek a szovjet csapatok. A hosszú, láthatóan több nekifutásra készült levél a következő sorokkal végződött, ami egyébként abban az időben egyáltalán nem volt szokatlan: „Arra kérlek még anyám, írd meg, áll-e még a két nyírfa, amelyet én ültettem az ablak alá. Majdnem olyan gyakran gondolok rájuk, mint terád. Olyanok számomra, mintha nővérkéim lennének .. — A nyírfák? ... Mi lenne velük, állnak még mind a mai napig -, sóhajtott Násztyenka, és fájdalmasan hozzátette: — Fiam azonban Pável Petrovics, vedd úgy, mintha attól fogva nem lenne .. Nem egyedül tért viszsza a háborúból — feleséggel. Nézek a tornácról, s látom, hogy egy lány simul hozzá, satnya, szemüveges —. és összeszorult a szívem. Násztyenka arcára árnyék borult. Elhallgatott, simogatta kérges tenyerével az abroszt. Én is hallgattam, kitalálva, hová vezethet ez a beszélgetés, és gondolatban nem értettem egyet ezzel az öregasszonnyal. Aztán hirtelen ismét beszélni kezdett. — Mi maradt számomra, Pável Petrovics? Nem én vagyok az első, és nem is én leszek az utolsó, aki elveszti így a fiát. Belenyugodtam. A fiam azt mondja nekem: „Be akarok iratkozni anyám az akadémiára. Nagya meg az orvosi egyetemre. Mi a véleményed erről?" — Nem sokáig vendégeskedhetsz itthon fiam - gondoltam! De hangosan ezt mondtam: „Csak tanuljatok. Az jó dolog", i- „De nem lesz rossz neked, anyám, továbbra is egyedül élni? Hiszen az egész háború alatt vártál, hogy hazajöjjek". — „Mindenki várt valakit, én is vártam". — „De mégiscsak nehéz lesz, nem?" Mondja, mondja, s közben le nem veszi rólam a szemét. A szemüveges felesége is szinte fal a tekintetével. Rá aztán én nagyon mérges lettem. „Óh, te senkiházi piszok, — gondoltam. — Elraboltad az öreglánytól a fiát, most meg remegsz, mi?" Hangosan azonban így szóltam: „Nem értem, Petyenka; mire akarsz kilyukadni? Ha megint a pénz miatt nyugtalankodsz, elviszem holnap a tehenet és eladom .. Igy mondtam, de meg is inogtam bele. - Az öregasszony szilajul felnevetett. — Odaugrottak hozzám ezekre a szavakra, s elkezdték két oldalról szorongatni, ölelgetni ;,Násztyenka! — kiabálták. — Drága, kedves Násztyenka nk!" A fényképről reám néző Pjotr Kolotukin arca békés; jóindulatú volt, de ezzel együtt határozottság, sőt mondhatni, merészség látszott rajta. „Gondolhattok rólam; honfitársaim amit akartok, én azonban a magaméból nem engedek. És lehet, hogy még hallotok Pjotr Kolotukinról!" - mondta vidám, kicsit évődő tekintete. — Megöregedett az éh gyönyörűségem — szólt bánatosan Násztyenka. - Megérkezik, fáradt, ősz hajszálak fénylenek a halántékán, de hogy ne vegyen észre, megölel már a tornácon, szorongat és nevet olyan csendesen; hízelgőn. Nem beszél róla, de az én szívem érzi: nem könnyű a szolgálata. Lehet, hogy mások számára öregesnek tűnik, de nekem — nem. Ha lármát hallok a faluban, rögtön remegni kezd mindenem: nem Petykáról, az én talált gyermekemről, az én boldogságomról kiabál-e a rádió? Ha mások tudnak a földkörül szálldosni, ő sokkal inkább tudna!... Az öregasszony váratlanul szipogni kezdett, s megtörülte szemét a kendője sarkába. Aztán ismét megszólalt, szórakozottan, kicsit érzéklelenül: — Egyet nem tudok megbocsátani magamnak, Pável Petrovics ... — Mit Násztya Filimonovna? — kérdeztem csendesen. — Na, azt a ... hiszen, ami megtörtént, letagadni nem lehet, - az én szilaj dicsőségemet... De ami a fiamat illeti, hidd el nekem, öregasszonynak, én másodszor js s- hiszed? — másodszor is magamhoz vettem volna! Későre járt az idő, gondolni kellett a pihenésre is. Reggel elbúcsúztunk, s én száguldottam ismét a szürkés országúton, elgondolkozva a hallottakon és ámuldozva: mi mindent nem hall az ember utazás közben! Az öregasszony élettörténete nem ment ki a fejemből. Naplementekor megálltam úgy harminc kilométerre Borogyin dicső mezejétől egy magas domb közelében, amelyen Zoja Koszmogyemjanszkaja emlékműve áll. Előtte soha nem hervadnak el a mezei virágokból kötött koszorúk, a közeli falvak gyerekei hordják oda. *

domb felett aranyosszélű felhők úsztak, fénylett az opálszínű égen az ezüst hold, s hallatszott a környező falvak úttörőcsapatainak kürtjelzése, amint csengő tiszta hangon felelgettek egymásnak. Nekem akkor úgy tűnt, hogy Zoja narancssárgás orca szívből fakadó, kedves mosolyra nyílik a hőségben száradó mezők és a szeretett, drága nyírfák láttán. A fehér törzsű nyírfák gyermekkoromtól kezdve szinte hazánk jelképének tartom. S Násztyenka vajon, gondoltam akkor, nem rejt-e magában valamit, ami hasonlatossá teszi a nyírfához, nem őrzi-e az önfeláldozó, igazán szeretni tudó orosz asszony legszebb vonásait? Vajon, az ő munkája és szeretete nem szerez-e hírt és dicsőséget földünknek ősidőktől fogva? KELEMEN SÁNDOR fordítása. MILOSLAV SVANDRLIK: ŰLz én apaJkám Első apukám roppant szigorú ember volt és minden szabad idejét a nevelésemre fordította. Magával cipelt minden koncertre és váltig hajtogatta: rendes embert akar faragni belőlem. Annál kevesebbet törődött anyukámmal, aki azután nemsokára ismeretséget kötött Ménavka úrral. Az elsfi apukám azután Ostravába költözött és onnan küldött nekünk havonta 400 koronát. Ménavka úr lett azután a második apukám. Ö sehová sem vitt magával csak anyukát tartotta szemmel. Váltig hangoztatta: csak az önálló gyermek fejlődőképes. Ű anyukámmal a Cariocca-bárba járt, én meg a többi sráccal a moziba vagy másfelé. Ügy mindent egybevetve, semmi rosszat nem mondhatok errfil a második apukámról. Anyukám mégis ismeretséget kötött a Cariocca-bárban Bublik úrral és ő lett az én harmadik apukám. Belevaló egy ember volt a harmadik apukám, meg kell adni. Mindig volt pénze, pedig csak 1200 at keresett. Váltig hajtogatta: szemesnek áll a világ és közben jobb szemével hunyorított egyet. Nekem mindig adott zsebpénzt és folyton faggatott, van-e már valakim? Amikor én 13 éves voltam, már megszöktettem egy cirkuszi táncosnőt — mnndotta. Amikor egyszer elázva jöttem haza és anyukám emiatt sopánkodott apukám vidáman kuncogott és azt mondta: „Végre ember lesz belőled!" Ettől fogva mindennap felöntöttem a garatra. Anyukám folyton siránkozott, hogy még valami rossz társaságba keveredem és akkor őt megöli a szégyen. Ügyis mindenki szájára vette már a har madik aiukámért Ö maga mégsem lehetett elég ravasz, mert nemsokára valami spekulációs ügylet miatt három évet kapott. Anyukám eleinte sokat sírt. mert a harmadik apu káma? nagyon szerette. Három hét múlva azonban felhagyott a sírással és gondba merülten a Tarriooca felé vette útját. Ragyogő arccal jött haza, amiből arra következtettem. hogy nemsokára negyedik apukát kanok. Vajon milyen lesz? Ha jől utána gondolok, el kell ismernem, hogy anynkám apukáról apukára mind jobban választ. A negyedik apukám bizonyára klassz ember lesz. Már előre örvendek neki . . . Fordította: ÁBEL OLGA