Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-30 / 208. szám, szombat

A vietnami diákok (balról jobbra): Le Quoc Chi, Tran Bacn, Le Van Tieu, Pham Phn Si és Phung Van Kinh Vitorlát bont a lelkem, mint a szél: gyémánt horizont integet felém, s a szívem távol kikötőkbe száll... Vissza, vissza, hol kis falucska várt (TE HANN: A hullámok dala) E

zer sebből vérző Hazám, „várj rám, s én megjövök..." . Gazdagon, erősen, és nem feledve a kegyetlen emlékeket, civilizált hóhéraid emberi méltóságot megszégyenítő önző állatiasságát. A végső győze;em napján, a végítéletnél én is ott leszek, hogy megfizethessek ellenségeidnek hö fiaid: apám, bátyám, öcsém ártatlan haláláért. Megjövök. Okosan és önzetlenül, s tudom, győzni fogok! Mert fegyverem: a tudás és az akarat! Meg1 JOvök! Hogy embert gyógyítsak, gyárat építsek, gépet tervezzek ... hogy i szebbé és tökéletesebbé tegyelek Hazám, mint valaha voltál! így és hasonlóképpen éreznek s gondolnak azok a dél- és észak-vietnami ' diákok, akik Csehszlovákiában, hazájuk barátainak országában tanulnak. ( így érez PHAM PHU SI Lángol az arca a vézna, átható tekintetű „aliglegényembernek", s HO SI MINH-nek, a VDK elnökének szavait idézi: A fiataloknak oda kell menniük, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, ha kell, a legnehezebb helyekre is ... Az ő felmert matematikusok. Talán csak az különbözteti meg őket, hogy Van Kinhnek él az édesapja, s tudja, hogy három testvére egészséges, Van Tieunak már nem él az apja, s öccséről, aki Hanoiban volt egyetemista, a .főváros kiürítése óta azt sem tudja, él-e vagy hal-e. . — Már néhány hónapja nem kaptunk levelet — mondja LÉ QUOC CHI hanoi vegyészhallgató, s szaval nyomán némaság...Ki hitte akkor, hogy úf tüzet fog a bozót, Bakancsok tiporják a bölcsöt, s vért hömpölyögnek a folyók?! (BAO DINH GIANG: Szülőföldem, Nam-bo) adatuk sem könnyű. 1962ben kerültek a topoleianikyi nyelviskolába, egy év után a főiskolára jöttek, s még most, a harmadik évfolyam elvégzése után sem bírják kellőképpen a szlovák nyelvet, amelyen a szaktudást el kell sajátítaniuk. Szigorú, „önmegtartóztató" életet élnek. A szórakozásra alig hagynak időt. Lányokkal sem Igen barátkoznak, hogv minél Ha ránk törnek a hódítók, a gyilkosokra már ezernyi csapda les és eleven halál, Öcséim, húgaim recsegjen csak a rög, táruljon sírra sir az ellenség előtt (TO HUU: Törjük a nagy utat) ls, aki harmincéves létére nem szégyell egy padban ülni a bratislavai Műszaki Főiskola húszéves szlovák, cseh, magyar és ukrán nemzetiségű hallgatóival, akiktől még kérdez ls, ha nem ért valamit a gépelemekből vagy a gépszerkesztéstanból. A Bratislavában tanuló tizenkét vietnami diák között ő a legidősebb, így ő lett a „vezér", de „rangidőssége" nem akadálya annak, hogy legjobb barátja a legfiatalabb, 23 éves TRAN BACH legyen, aki mégcsak nem is gépésznek. hanem elektromérnöknek készül. Otthon más volt a szándéka, közgazdász akart lenni, de Vietnamnak egyelőre inkább elektrotechnikusokra van szüksége. S ő vállalta az áldozatot. Áldozat... ? ! — legyint. Miféle áldozat ez? Az igazi áldozatot azok hozzák. zavartalanabbul és tökéletesebben teljesíthessék a rájuk bízott feladatot. Pedig fiatal amberek, a legtöbbjük huszonhárom—huszonnégy éves ... Ha pihenni akarnak, akkor egy „futárt" végigszalasztanak az Ifjú Gárda diákotthon „labirintusain", s negyed óra múlva előáll a csapat, és röpköd a bőrlabda a ba dermednek a többlek ls. Le Quoc Chinek van miért aggódnia, mert legutóbb azt írták neki otthonról, hogy a légei hárítósoknál szoigálo tizenkilenc éves öccse megsebesült. S egyáltalán nem tudja, mi történt szüleivel és öt testvérével Hanoi kiürítése után. Tran Bach szintén lehajtott fővel ül, s maga elé mered. És hogyan érezheti mindezt Pham Phu Si, aki közülük a legtöbb megpróbáltatáson ment keresztül? Aki tapasztalt forradalmár és edzett katona, s annak, ami most Vietnamban folyik, már közvetlen részese volt? Szüleit 1954-ben Dél-Vietnamban hagyta, valahol Da Nang közelében. Azelőtt a franciák ellen harcoltak, s tudja, hogy most sem ülnek tétlenül, mert az amerikaiakat is ugyanolyan ellenségnek tartják. Phu Si akkor az ifjúsági harci szervezetben dolgozott, majd Hallom a Mekong mormolását, szívemben suttog habra hab, s a szerteomló éj-homályból győztes zászlók piroslanak. (BAO DINH GIANG: Szülőföldem, Nam-bo) diákotthon korszerű sportpályáján. A tizenkettedik diák a „tartalék" és a „szakmai megfigyelő". De ezt a „szerepet" természetesen minden alkalommal más tölti be. A leggyakrabban „vegyes" mérkőzéseket vívnak, de sor kerül „nemHónapra hónapok vonultak, s velük a fölkelő sereg. ínséges esztendők során át dübörögtek a dzsungelek. (BAO DINH GIANG: Szülőföldem, Nam-bo) akik otthon maradtak Hanoit védeni, vagy akik é'i nappallá téve küzdenek Dél-Vietnamért. Áldozat ... ? Mi nem áldozatokat hozunk! Ml hazánk Iránti kötelességünket teljesítjük! Akik otthon maradtak — fegyverrel küzdenek, nekünk tizenötezer kilométerre hazánktól csak toll jutott, de ezt is úgy szorítjuk, mintha fegyvert tartanánk a kezünkben. Aki hisz népünk igazában, az nekünk is elhiheti, hogy szívesebben harcolnánk fegyverrel a kezünkben Hanoi vagy Saigon alatt. Ha akár ma vagy holnap parancsot kapnánk az Indulásra, azonnal Indulnánk. De a ml parancsunk Bratislavába szól... zetközl találkozókra" ls. Ilyenkor a szlovákok, a magyarok, a négerek és az arabok az „ellenfeleik". Szeretik az atlétikát is, de igazi szenvedélyük az asztalitenisz. hat évig politikai megbízatásban az északi hadseregben szolgált. Szüleitől 62-ben kapott utoljára levelet. Akkor írták meg neki, hogy öccse, aki a déli felszabadító hadseregben szolgált, elesett ... — Vajon élnek-e még szüleim? — mondja, csak úgy magának, s nem is vár rá választ senkitől. A vietnami háborúról csak ennyit mond: — Szerintem, ha szabadok akarunk lenni, most kell igazán harcolnunk. A barátaimnak küldött hazai levelekből tudjuk, hogy nemzetünk a végsőkig kitart, s ez bennünket is lelkesít, munkára ösztönöz ... Sziklán építenek új életet s csupasz kézzel áttörik az eget (TE HANN: A hullámok dala) Ebben a sportágban főleg PHUNG VAN KINH és LE VAN TIEU tűnik ki. Ök valóságos „ping-pongrémei" a diákotthonnak. E két fiút ezenkívül más is összeköti: szüleik Hanoitól északra százhúsz kilométernyire egy járásban laknak. S bár Van Kinh gépész, Van Tieu pedig vegyész, barátaik között mindketten elis*J Balássy László fordításai Nézem a szikár termetű, barátságos mosolyú fiúkat, akikről szlovák és magyar kollégáiknak az a véleményük, hogy rendkívül szerények, jószívűek, őszinte, ragaszkodó barátok. 1962-ben jöttek Csehszlováklába, 1964. nyarán látogattak haza először, amikor az első bombák hullottak a VDK területére, s nem tudják, mikor mehetnek újra ... KÖVESDI JÁNOS Irta : PINTÉR ISTVÁN, a délsarki expedíció tagja Igorral vagy 2-3 kilométert gyalogoltunk a traktor előtt, ugyanis ezen a szakaszon rengeteg a jégrepedés. Birger azonban mesteri kézzel vezette kocsiját, úgy vigyázott rá, mint anya a gyermekére. Sokszor csodálattal szemléltem ezt az aggódó féltést, amelyet kocsijával, s majdnem minden motorral szemben tanúsított. Egyszer megmagyarázta nekem: „Tudod, régen a ló meg a kutya volt az ember legjobb segítőtársa. Nélkülük nem tudott volna előbbre jutni az emberiség. De nekünk, a huszadik század emberének a gép a legigazibb barátunk." Most is, itt is, ha szakadékot jeleztünk, azonnal megállt, kiszált a kocsiból, először ő maga is mindent alaposan megnézett, megállapította a szöget, hogyan tudná a legbiztonságosabban „átteni" az ETT-t a repedésen. Ezen a szakaszon mindössze tíz-tizenöt kilométeres sebeséggel haladtunk. Nemsokára MAUD M KIRÁLYNÉ FÖLDJÉN TOVÁBB INDULUNK Arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállam: — Gyere, Sztyópa, te hétalvó, indulunk tovább — mosolygott rám Igor Krucsinyin az ágyán állva. — Milyen idő van? — kérdeztem ásítva. — Csak a madárdal hiányzik, barátom, meg a leningrádi lányok — tette hozzá Igor elmélázva. Ahogy kiléptünk a blokkból, elöntött bennünket a napfény. A napszemüveg alatt összhunyorítottam a szemem. Az ég csodálatosan mélyen kék, olyan, amilyet otthon sohasem láttam. Ha az ember csak az eget nézte, s utána körülnézett, erős kontraszként hatott a ragyogó égbolttal szemben a kietlen, végnélkülinek látszó szikrázó jégmező. Azt várta volna az ember, hogy a pazarul fénylő égbolt után dús pálmaligeteket, csobogó patakokat, szőnyegvastagságú füvet talál maga körül... azonban a szakadékok teljesen megszűntek, magunk mögött hagytuk a hó matt sávjait, hullámos jégfelületen mehettünk tovább. A továbbjutás itt már gyorsabb, és főként biztonságosabb volt. Mi is bemászhattunk a kocsiba. Csak most vehettem nyugodtan szemügyre az előttünk elterülő tájat. A nunatag - úgy látszott - már csak egy kőhajitásra volt előttünk. Olyan alakú szikla ez, mint az egyiptomi piramisok. Lenn, a jég felszínén 2—3 km szélesek, meredek ívben törnek a magasba, s lentről olyanok, mintha tűhegyes csúcsban végződnének. Mivel itt - amint már említettem — rendszerint déli irányú szél fúj, ez az oldala úgy néz ki, mintha legalább félméteres salakkal volna beszórva. Ez a szél, a nap és a fagy fantasztikus munkájának a következménye. A védettebb északi oldalon a nagy mester, a szél szeszélyes, vad rohamaitól ragyog az összefüggő, vastag, jéggé fagyott hóréteg. Távolabb, a nunatag möött pontos mérés nélkül megállapíthatatlan me nak a Wholta fennkölt, égbet — Fél óra mi állapítottam m Krucsinyin m — Csak ne ol pa! Ez csak l< lyen messzire v natagtól? Leg hosszat tart az Hitetlenkedv! Itt minden ol; s mégis szint közelinek tűnt, hitte, kinyújtja érinti a távol vagy hegyet, igaza volt. Mi elmúlt, amikor s letáboroztunk oldalán egy jé lunktól minteg' A NUNATAG I Izgatottan u( ról. Igor meg akartunk fogni Krucsinyin lein — Először « det, megbeszé cigarettát, s c munkához. Ebédre oro: krumplit, hozzi védjegyű papr nyin szüntelen nünket, még e kóládét is bel künkbe, s goi mindent elfog kicsit komikusr nak hitt gondi nap beláttam, nak megint tel za van. Sok-s( ségünk, hogy megmászásávo szélyt jelentő, zikai erőnket ii feletti megeről Ebéd után, r a Krucsinyin és szigorúan < Igor megkért, geomorfológia ges alpinista < gunkhoz vettü könnyű bőrruhi taruhát húztur nunatag lába először a mái típusú tóval". E ség egyike azt vonatkozásban ra várnak. Eze nül a sziklók, keletkeznek az szélvédett oldt ellenére, hogy nusz 10-15 plusz 28 foki s ennek követi ja a jeges hc formájában öi lábánál elterü zö alá. Ha c fúrni kezdi az szor már két-h után gyönyör buggyan elő következik a ! Utolsó Toronyőr Az aranysárga trombita meg-megcsillant a holdsugárban, hangja lágyan kúszott a háztetőkön, felkapaszkodott a templomok gótikus íveire, megsimogatta a fák koronáit, kiszökött egészen a határba a békésen ringadozó kalászok közé. — Halljátok, tíz óra van, Kubík üzent, a mi KubíkunkX — mondották az emberek.., Kubík Antonín huszonhét éven át minden áldott este tíztől éjjel kettőig a Klatovy fölé emelkedő Fekete Torony négy sarkáról küldte egyszerű, szívhez szóló melódiáját... A torony volt az otthona, tíz testvérével együtt itt látta meg a napvilágot, itt tette meg az első tétovázó lépteket, itt gagyogta az első szavakat. Mennyit is rettegett a mama! A hat életben maradt szófogadatlan nebulóra bizony nem volt könynyű vigyázni. A nyitott tornácról bármelyik pillanatban lezuhanhattak. Akárhogy is, az volt a gyöngyéletl A torony Ugeslegtetején, nyolcvan méterrel a tér fölött, az ötször négyméteres szobácska sarkában ott duruzsolt a kemence, kéményében fogócskát játszottak a szélúrfik, hasában pattogott a fenyő. Esténként a gyalulatlan asztal köré ültek valamennyien, kenyeret és langyos tejet vacsoráztak. Lehullott a hó, elérkezett a karácsony. Az öreg Kubík ekkor koledákat trombitált. Szívhez szóló karácsonyi énekeket. A bundába burkolódzott emberek egymás után jöttek, kalácsot, diót, bort, almát hoztak, Néhány jómódú gazda még gabonát szőni finon a gy „csoc a tü2 rony Mú perec nyát visz U latok és f č tartó Ek csőn, kapu ször. A , hlrte, sehá: fiú azon i érezt akar és SÍ bodsi Az kere, súlyt a lép után Életé a tr fis egy lyezt bitót