Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-30 / 208. szám, szombat

len jelenség. Ez a víz, omit „új típusú tónak" neveztek el a délsarki kutatók, a legkegyetlenebb, a legszordabb télben sem fagy be soha. Segítségemmel Igor Hamarosan végzett moréna és plankton próbájával, s vissztértünk a kocsihoz. Krucsinyin és Birger közben már előkészített mindent, hogy megkezdhessük a jég mozgásának mérését. A délután azzal telt el, hogy szétraktuk a nunatagtól /agy öt kilométerre, keleti irányban az öt hordót, mindegyiket pontosan két kilométer távolságban egymástól. Ezeket a hordókat kellett másnap a nunatag isúcsáról bemérnünk két stabil pontból, hogy a tél elmúltával, :avasszal újra eljöjjünk ide, > megállapítsuk, milyen messzire ;ávolodott el az 5 hordó a nuna:ag lábától. Nagyon fontos mérés ÍZ. Ezáltal számítható ki a jég •nozgásánok iránya, gyorsasága 3z Antarktisz centrikus részeiről 3 partvidék felé. A hordókat vasrag acélrudakkal a jéghez erősí:ettük úgy, hogy a jégbe mély yukakat fúrtunk, belehelyeztük 3z acélrudat, amelyre azután rá:ettük a szintén kifúrt hordókat, gy stabilizáltuk ezeket a ponto<at, nehogy a vad orkán felborítsa, vagy magóval sodorja őket. gor eközben újra felállította kis •neteorológiai állomását. JZENET A TÁVOLBÓL Körülbelül 17 óra körül alapo>an kifáradva tértünk vissza táborhelyünkre. A metsző hideg estefelé sziinte elviselhetetlenné vált. A nehéz fizikai munka közben megizzadtunk. A verejték azonnal az arcunkra fagyott. Hamarosan felderültünk. Ledobáltuk magunkról ránk fagyott ruháinkat, melegítőt húztunk, s vacsorához láttunk. Leningrádi kolbászt ettünk, utána erős teát ittunk. Míg Igor a rádiókészülékhez ült, hogy hívja Lazarevet, mi hárman ágyunkra dőlve cigarettáztunk. Valahogy most nem érdekelt, mit beszél Misával, ál landóan a másnapi hegymászásra gondoltam. Nekem és Igornak jutott ugyanis a feladat, hogy megmásszuk a nunatagot, s két stabil pontból bemérjük a nunataq keleti lábainál rögzített hordókat. Elgondolkozva cigorettázgattam. Egyszer csak a nevem ütötte meg a fülemet: - Sztyópának távirata van? — kérdezte Igor. — Igen. Diktálom a szöveget, — hangzott Misa vékony, de dallamos hangja a készülékből. Leugrottam az ágyról, Igorhoz szaladtam, a fülemhez tapasztottam a készülék hallgatóját. Igor is készenlétben állt, kezében remegett a ceruza, amikor írni kezdte a távirat szövegét: Pintér István mérnök, Rádió Moszkva, Novolazarevszkaja. Nagyon sokat gondolok rád! Vigyázz magadra. Sok szeretettel csókollak, menyasszonyod. Misa szótagolva diktálta a szlovák szövegű táviratot, érdekes, oroszos akcentussal ejtve. mindig megnyomva o szó első tagját. További beszélgetésüket nem hallgattam. Felmásztam az ágyamra. Az első pillanat öröme már elmúlt, szívem újra rendesen vert, visszanyertem nyugalmamat. Az öröm érzését a csalódottság váltotta fel. Hogyan lehet ilyen szűkszavúan táviratozni? - méltatlankodtam magamban. Mi az, hogy „sokat gondolok rád"? Én rengeteget gondolok rá, minden munkám, minden percem mélyén ott van otthonom, barátaim, szüleim, menyasszonyom. Hisz nem pusztán magom miatt vagyok itt Értük is, meg a többi emberért, hogy ha csak egy mákszemnyivel is, de mégis előbbre vigyem a haladás ügyét! S akkor csak így, ilyen szűkszavúan hidegen írnak az embernek?! Érdekes, már máskor is megfigyeltem magamon, de társaimon is, hogy az otthonról jött táviratok szövegét mindig hangulatunknak megfelelően magyaráztuk magunknak. A hatalmas, napokig tartó szélviharok idején például a legszebb táviratok sem nyugtattok meg bennünket, feldúlt idegrendszerünk, lelkiállapotunk üresnek könyvelte el szövegüket. Valahogy így gondolkodtunk: Köny nyű a biztonságot nyújtó meleg otthonból nagy megértő szavakat küldeni hozzánk, akik léptennyomon ezer előreláthatatlan, kiszámíthatatlan veszélynek vagyunk itt kitéve! Persze az ilyen gonosz, feldúlt lelkiállapot nem tartott soká* s egy idő múlva már ugyanozt a szöveget teljesen más szemmel olvastuk. Egy szép élmény, mondjuk a sarki fény, vagy meleg baráti megnyilvánulás valamelyikünk részéről, s a hideg frázisoknak tarott szöveg mögött megéreztük az embert, a meleg, erős, megbonthatatlan kapcsokat rejtő érzéseket. Erre gondoltam most is, s elszégyeltem magam. Szegény kislány, milyen szépen, egyszerűen, de minden bizonnyal a legszebb érzéseit sűrítve ír nekem, és én itt méltatlankodva, csalódottan fogadom kedves szavait! Lassan megnyugodtam teljesen, újra, meg újra elmondtam magamban az imént hallott szavakat. Alattam Igor meg Krucsinyin csendesen beszélgettek, egészen lehalkították hangjukat, nem akartak zavarni. Nagyszerű, odaadó barátok! Otthon Lazarevben is, ha táviratot kap valaki, mindig különvonulnak, mindenki egyedül akar lenni gondolataival, ilyenkor mindenki hazagondol. „Nagyon vigyázz magadra" mondogattam magamban, s magam előtt láttam menyasszonyom féltő, aggódó arcocskáját. Hát persze, hogy a szavak nem mondanak semmit, ha az ember nem képzeli oda mögéjük alkotójukat, annak érzéseit! Nem tudom, mikor aludtam el, csak akkor rezzentem fel, amikor valaki óvatosan betakargatott. Felnéztem. Krucsinyin mosolygott rám egészen közelről, de hangját nagyon messziről hallottam: — Pszt, aludj Sztyópa! Kívánom, hogy róla álmodj! — FELKÉSZULUNK A HEGYMASZASRA Másnap reggel Igorral felkészültünk a hegymászásra. Krucsinyin meg Briger segítettek elkészíteni a „borjúnkat". Amikor próbaképpen a vállamra emelték a zsákomat, bizony meghökkentem kissé. Vagy harminc kilót nyomott. Benne volt „Theodolot" szögmérőm, Aneorid magasságmérőm, azonfelül málna, keksz, csokoládé, ceruzák, noteszek súlyosbították a terhet. Ha még ehhez hozzászámítjuk a meleg ruhát, amit hegymászás közben viselünk, no meg a csákányt, a mentőövet, bizony lesz mit cipelnünk. Igor - látva savanyú képemet — elnevette magát: — Azt hiszem, édesebb terhet is el tudnál képzelni, igaz. Sztyópa? — Hát tudod, édesnek ez is éppen elég édes, ha beleszámítod a csokit, a kekszet, meg a málnaszörpöt, de amire te gondolsz, ozt azért szívesebben cipelném — válaszoltam élcelődve. — Te jóságos ég! kiáltott fel Birger Krucsinyinhez fordulva. — Hogy engedhetsz fel két ilyen komolytalan embert erre a Himalájára, nacsalnyik? Hisz ezek az egész úton kötődni fognak. — Éppen ezért mennek ők — válaszolta Krucsinyin komolyan. - Jegyezd meg Jurij, hogy a jókedv, a bizakodás a biztos siker alapja. Az ilyen embereket, mint Igor, barátom, semmilyen golyó nem fogta a háborúban sem. Persze, azért nagyon kell vigyáznotok, Sztyópa, - fordul felém Jurij Szchovics. — Ne féljetek, - válaszolom Igor hatalmas atlétatermetét szemlélgetve. — Ha nagyon kifárad a fiú, majd a vállamra veszem, vagy beleteszem a hátizsákomba, s úgy cipelem tovább. Igor lenézett rám: — Ahogy elnézlek, elhiszem, hogy képes is lennél rá. Mindnyájan jót nevettünk. Reggeli utón felöltözködtünk. Bőrruha, vattás meleg ruha, szöges alpinista cipő, csákány, hátizsák. Igor még többet cipelt, mint én. Hátizsákjában még egy meteorológiai „állomást" is vitt, hogy ellenőrizhesse a lenti és a fenti hőmérséklet különbségét. Ezenkívül ő vitte az én háromlábú állványomat is, a rakéta-pisztolyt, amellyel a megbeszélt jeleket leadjuk. Ha veszélyben vagyunk, piros jelzést alkalmazunk, ha pedig minden rendben van, zöld színű rakétát lő a levegőbe. Búcsúzáskor Birger meg Krucsinyin egészen a nunatag lábáig kísért bennünket. Mindketten erősen megöleltek engem is, Igort is, majd hozzákezdtünk a hegy megmászásához. (Folytatása a holnapi számban.) if, megkö- 1935-ben fúlta bele először a ltlacta a sok égboltú tavaszi éjszakába az ismert Mehet! Es dallamot. Szive a torkában dobogott, ilet, míg a keze remegett, homlokára kövér izv Különben zadságcseppek ültek. Vajon észreveerült a to- szik-e ott lent, hogy nem a papa trombitál? Alig telt el egy év, szörnyű vihar kerekedett. Zuhogott az eső, a szél lesorodta a tornácról a bekészített fát, szinte ingadozott az egész torony. Hirtelen óriási világosság támadt, nem sokkal később fülrepesztő recsegés hallatszott és a jóságos, ráncos nagymama arccal zuhant a földre. A villámcsapás után úgy döntöttek, leköltözködnek a városba. — Majd holnap, — mondta Tóni. — Holnap ... Nap napot követett és maradtak ... Az ilyen viharok többször t

s megismétlődtek, sőt egyszer a torony ki is gyulladt. Tóni megragadta á hatalmas bronzharang kötelét, húzta, húzta, hogy szinte visszhangzott az egész környék. Aztán kitört a háború. 1940-et írtak, a Wehrmacht katonái razziát tartottak. Antonín éppen nyugovóra akart térni, amikor éles sikolyra lett figyelmes. Letekintett a tornácról és ott látta holtan a 33 éves P<

tráškovát. Ügy hírlett, a Gestapo üldözte. Inkább az önkéntes halált választotta..'. A Fekete Torony történetében ez volt a hatodik öngyilkosság. A huszonhetedik szolgálati évben, amikor vacsora után a 227 lépcsőn Kubík felfelé ballagott, szíve körül Összeszedte maradék erejét, felvánszorgott a tornácra é

s belefújt a trombitába. Olyan szépen fújta, de olyan szépen, hogy szinte a Föld is megállt egy pillanatra. Ogy mondják, beleadta a lelkét.. Aztán leült és gondolkodott. — Megöregedtem, hajam ősz, járásom nehézkes... Lám, a botot is segítségül kell vennem. Nem csoda, hiszen várjunk csak ... Igen, körülbelül tizenöt millió lépcsőfokra tettem rá a lábam. Tizenötmillió! Sok ez? Kevés? Nem tudom. Lehet, hogyha most a tizenötmilliomodik lépcsőfokon állnék, le sem látnék .. . Másnap beballagott a városházára és reszkető hangon nyugdíjaztatását kérte. Megdöbbentek: — De Tóni bácsi?! — Bizony, bizony, fiam. magas már nekem a torony. Az óráig még-még felmegyek, azt mindennap felhúzom, de tovább ...?! Ne kívánjátok ... Ezután az emberek hiába várták a trombitaszót, hiába mentek a térre, Kubíkot sehol sem látták. Pedig akkor már ott lakott a torony melletti házban, á fiánál. Eltelt egy év, kettő, három, de a város népe nem tudott belenyugodni abba. hogi/ többé rv> hallja az „arany trombitát". Egy szép napon jifí Beneš technikus kopogtatott Kubík ajtaján, — Tóni bácsi, beletrombitálna nekem ebbe a mikrofonba? Nagyon kérem ., — Mire jó az? — Hát, hogy ezután is hallja Klatovy népe Kubík trombitáját ... — Ne beszélj bolondokat fiam! — Nem bolondság ez. Nézzen ide, ez magnetofon. En úgy fogom megszerkeszteni, hogy automatikusan minden éjfél úgy szóljon a trombita, mint azelőtt. — Hát ha nagyon akarod ... Kubík elővette a szekrényéből a trombitát, odaállt az ablakhoz és fújta, fújta. Aztán megsimogatta: — Hallottad fiam, milyen szépen szól még? Amikor az 1966-os új esztendő felváltotta a 65-ös óesztendőt, a Fekete Toronyból a trombita hangja lágyan kúszott a háztetőkön, felkapaszkodott a templomok gótikus íveire, megsimogatta a fák kopár ágait, kiszökött egészen a hólepte határba .. . Az emberek azt mondták: — Kubík trombitál! Egy tízéves kisftú pedig: — Dehogy, magnetofon az. Es mindkettőjüknek igaza volt ... Kubík Antonín fehér zsebkendővel törülgette könnybe lábadt szemét. Ott vonult el előtte a múlt, egy élet... Most is, amikor közeledik a tizedik óra, izgatottan járkál föl-alá — Vajo

n nem fogok ráhibázni? Elfelejti, hogy a magnótekercs nem tévedhet. A technika felváltotta az embert, de a hagyomány megmaradt! Es az emberek azt mondják: ..Halljátok. tíz óra van, Kubík üzeni, a mi Kubíkunk ..." OZORAI KATALIN tompa szúrást érzett. Lélegzete meglassult, keze mintha fává vált volna. — Fel kell mennem, fel kell érnem. Nemsokára tíz óra lesz. A város népe várja a trombitaszót.. .