Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-30 / 208. szám, szombat

„Mindig elégedetlen volt a művel. Mely elmaradt nagy álmai mögött, A szépség sokszor zordon ködben tűnt fel, Az álom, amit ébren üldözött." (Juhász Gyula: Michelangelo) A

Zobor bozontos üstöke alatt, ahol a nyári nap aranyló záporéban dongássá válik az autóberregés is, buján zöldellő bokrok oltalmazó árny-csipkéjében bújik meg, mint régi népmesék kacsalábon forgó kastélya, az ódon, emeletét szinte szégyenlő fehér ház. Lépcsője csikorog-nyikorog, falait rajzok, kiszögelléseit szobrok ékesítik. Fenn pedig két aranyos öreg tárt karokkal fogadja a jövevényt. Philemon és Baucis! Kiáltok got és a szellemet, ha valóban szépet akar majd alkotni. Egyelőre azonban a földi szerelem győzelmeskedik, Bourdelle segédje hazautazik Nyitrára, hogy egybekeljen szíve választottjával, aki ezután már jóban, rosszban, mindig és mindenütt az oldalán áll, s aki ma is megosztja vele az alkonyatot megKüzdelem az fel hangtalanul első meglepetésemben, mivel Bártfay Gyula, a hetvennyolc felé járó kiváló szobrászművész és hűséges életpárja őszinte szívélységükkel Ovidius Metamorfózisainak halhatatlan házaspárját juttatják akaratlanul is az eszembe. Igaz, a különbség köztük felmérhetetlen, mert míg Philemon és Baucis földi javakkal áldozott az Isteneknek, a hófehér hajú Bártfay mester az embereket gazdagítja mindazzal, amit az angyallal vívott, egy életen át tartó küzdelemben az Olimposzról elragadott és a nagy álmok közül valóra váltott. Hogy mennyit adott életében embertársainak, megítélni nem könnyű dolog. Bártfay ismerősei és a szakértők azt mondják, két marokkal osztogatta a szépet, ő viszont úgy-véli, hogy mindmáig adós maradt azzal, amit adni akart. Pedig Bártfay Gyula sohasem fösvénykedett, Jóllehet korok és társadalmak gyakran kicsinyesnek, szűkmarkúnak és Igazságtalannak bizonyultak vele szemben. Még keserves gyermekkorának emlékei sem nőttek szúrós bogánccsá szívében, noha édesapja halála után a sors a Rév utcából messzire sodorja. Mivel zsebkésével már kiskorában is parádés dolgokat faragott, asztalosinasnak adták. Mint ügyeskezű segéd került aztán Nyitráról Bécsbe Bernhard Ludwig császári és királyi udvari szállítóhoz, ahol hamarosan felfigyeltek rá. Hat hónapig éli világát a császárvárosban, inajd mestere Franciaországba küldi őt, három más társával, Lyonba, ahol Bécs városának kiállítási pavilonját szerelik. szépítő atmafavirág-hullását. Ezután kettesben indulnak Párizs felé, ahol Bourdelle azonnal visszafogadja tehetséges segédjét. „Jules" pedig, minden bizonnyal felesége unszolására ezúttal már nemcsak segédje, hanem tanítványa is lesz a mesternek. A párizsi évek rövidesen újra megszakadnak. Bártfayék hazatárnek Nyitrára. Sokáig azonban nem bírják ki a kisváros nyomasztó közönyét és unalmát és kilencszázharmincban Ismét Párizsban vannak. — Hej, de szép napokat éltünk át Párizsban — emlékezik vissza a mester a barátokra, a művészekre, a Rotonde kávéház meghitt légkörére — ahol Maurlce Utrilloval meg BokrosBirmann Dezsővel poharaztunk és vitatkoztunk ... — Valóban szép Idők voltak azok — szól közbe a mester nagyasszonya — bár nem egyszer üres zsebbel, üres és korgó gyomorral róttuk a Quartier Latin utcáit, annak dacára, hogy Gyula Jól keresett. De bohém volt és azt a szót, hogy takarékosság, nem ismerte. — Jól emlékszem, folytatja, egyszer úgy reggeltájt férjem még Utrillot vendégelte, aki Dárius kincsét is elitta volna, este viszont már nekünk is csak sótlan levesre tellett. Szerencsére még reggel vettem egy heringet, s azt dobtam bele nagy hirtelenében a leveses fazékba ... Párizsba azonban mindennek ellenére visszavágyom, legalább egy hónapra, legalább egy hétre! A

z emberek életét az örök visszatérések Jellemzik. Bártfayék ls Nyitrára térnek vissza. A Zobor alatt telepednek le végleg, vállalva e tipikus kisváros minden hátrányát, a nékülözést, amely gyakran arra késztette, hogy talentumát aprópénzre váltsa fel. Ügyvédi irodákba, orvosi rendelőbe nem egyeszer állított be kis faszoborral a hóna alatt: „Doktor, pénzre van szükségem!" Szerencsére akadtak dr. Pártosok, dr. Valentek és mások, barátok, pártfogók ügyvédek és orvosok, akik szívesen segítettek. A polgári szalonok követelményei azonban akaratlanul is nyirbálták tehetsége szárnyait. — Hála a jó égnek, hogy ezeket az időket elvitte a cica ^ mondja Bártfay mester, aki nem szívesen emlékezik ezekre az időkre, és nagy sietve letuszkol a műtermébe! Lenn a fafészerrel megtoldott műteremben, amelynek ablakán a virágzó nyár kandikál be, fába, márványba és bronzba vésett művek közepette királynőként trónol a mester legújabb alkotása, a „Gerelyvető lány". Meghökkenek. Ez a szobor, amelyben a Zobor mozdulatlanangyallal íága mellett leumnetem a mester mediterrán életlgenlését Is, arról tanúskodik ugyanis, hogy mennyit ragadott el az angyaltól a nagy küzdelem során a szobrász, s egyben panaszkodik és vádol, mi mindent fojtott bele alkotójába a hosszú évek poshadt légköre, melyeket a törpék birodalmában kellett leélnie. És amint tudjuk a törpék sohasem engedik, hogy égik nőjjenek a fák! -Főleg nem a művészetben. Nagyon szép ez a „Gerelyvető lány". Nem hiába volt Bártfay Gyula valaha rég É. A. Bourdelle tanítványa! Akárcsak halhatatlan mestere, ő is a szépség vágyának kifejezője, miközben művészete, akárcsak Rodin, Maillol és Bourdelle szobrászaté „elmélkedő művészet, amelyben az ösztönök mellett a tudat is jelen van!" Az ősz mester nem forradalmára a formának, sem a tartalomnak, de nem is ellensége az újnak. Figyelemmel, féltéssel követi az ú] előretörését. Nagyon jól tudja azonban, hogy a szépségből ls csupán a lényeg marad fenn. S ezt akarja elragadni az angyaltól, mint minden nagy művész. Éppen ezért nem elégedett azzal, amit eddig elért. Ezért is birkózik Beethoven portréjával már vagy harminc áve. Az Erolca és a „Kilencedik..." halhatatlan szerzőjének, szellemét, melódiáját akarja belegyúrni, belevésni az agyagba, márványba, amikor fürge kezeivel az óriás arcvonásait formálja, harmlncadszor, vagy negyvenedszer ... Majd eldobja a megformált fejet, hogy aztán újra kezdje. Mert a művész küzdelme, minden művész küzdelme az angyallal a bölcsőtől a sírig tart, mert ez a küzdelem nem más, mint harc a művészet lényegének megragadásáért. E

'sa zoboraljai fehér házban ez a küzdelem a jelen pillanatban is folyik. Az örökifjú, hófehér hajú Bártfay mester, figyelembe nem véve a macskalábon járó Idő tolvaj—osonását, folytatja ádáz és dicső küzdelmét az angyallal. BARSI IMRE E

zerkilencszáztizenhármat írnak akkor és a vén Európa felett viharfelhők gyülekeznek. Bártfay Gyula egy gondterhelt légkörű Bécsbe érkezik vissza, hogy onnan azután Nyitrára menjen. A következő évben kitört az első világháború, és a világotjárt asztalossegéd kikerül a frontra. Szerencséje van. Nemcsak, hogy sértetlenül éli át a nagy világégést, hanem éppen a harctéren érvényesül első ízben művészi tehetsége. Tizennyolc elején már otthon van és a nyitrai tizennegyedik honvéd gyalogezred tulajdonát képező épületek egyikében, szerényen berendezett kis műtermében dolgozik. Márványból, anyagból készít apró plasztikákat. Akkor kerül össze a későbben Amerikába elszármazott Finta Sándorral, akinek — Bourdellen kívül — nagyon sokat köszönhet. Barátainak segítségével kilencszázhúszban kijut Párizsba. Amikor azonban a Gare de l'Esten leszáll a vonatról, mindöszsze egy árva frank lapul a zsebében. Franciául pedig két szónál többet nem tud. Ám fiatal, bizakodó és bohó! No meg a szerencse is melléje áll! Az akkori csehszlovák követ segít rajta. Pénzt ad neki és bejuttatja E. A. Bourdelle műtermébe, aki A. Maillol mellett a Rodln utáni európai szobrászat legklválóbbja volt, és „Monsieur jules" hamarosan legkedvesebb segédje, majd tanítványa lesz a hatvan éves nagy francia szobrásznak. ] Bártfay Gyula éppen Bourdelle műtermében figyelte meg elképpedve mesterének verítéi6. kes, idegölő és mégis oly napsugarasan felemelő küzdelmét az angyallal, amelyet minden Igaz művésznek, s ekkor döb» bent rá, hogy előbb-útóbb jó\ magának ls, meg kell vívnia, ha meg akarja szelídíteni az anyaSZOVJET KÖLTŐK MAKSZIM RILSZKIJ: L é g i ú t Házunk fölött légiót vezet. Moszkva, Bukarest, Prága felé mint fürge méhek, zúgó repülők szállnak éjjel-napal — Vajon kit zavar, kit idegesít az égi robaj? - Izgat? Nem. Talán egy kicsit. Nyugtalanít - hát aztán?! Ez a bátrak, a teremtés csodás nyugtalansága. No és a tavasz? Hisz az is mily nyugtalan. Viharral, esővel érkezik Széllel és szeszéllyel. A paraszt és a költő szíve csordultig telve kínzó furcsa vággyal. És mégis valljuk: a tavasz a boldogság, ifjúság és remény ideje; a vetés, a dalok, s a szerelem ideje. És az éjszaka bársony homályában az örök csillagok között, a végtelen égen ott, hol nemrég még a darvak szóltak, hol vadludak gágogó csapata húzott, most új csillagok száguldanak hihetetlen gyorsasággal, s tűnnek el a messze távolokban mire fülünkig ér a tompa motorzúgás. És eszünkbe jut: ott a magasban, hova emberi szem már hiába fúrja magát, szívek és érzések, agyak és gondolatok repülnek felettünk. S ahogy mondani szoktuk — emberi sorsok, melyek között nincs két egymáshoz hasonló. Egyre szállnak a gépek - az acél-békegalambok, s a légiutak — mint hálón a bogok — kötik az országok, népek, városok szoros barátságát. Gyorsak ezek a csillogó óriás madarak. Hatalmas mellükön nem atomfegyvert visznek, s nem hidrogén bombát, hanem békés, becsületes Ivánokat, Jánosokat, Hansokat, Jánokat és Johnokat; Máriákat és Mériket, Katyerinákat és Katrinokat. És mellemben nyugtalan, jóleső meleg áram indul, s szomjasan nyúlik kezem a munka után. Fordította: GYÖRE LAJOS JEVGENYIJ VINOKUROV; A csalogány A csalogány a lomb közt dolgozik, Csak üsd az üllőt! Görgess sziklatömböt! Vagy emelj súlyt a csillag-bolyhokig, Izzadva hordd a zsákot és a rönköt! Csak üsd az üllőt! Törd a kőzetet az éji csöndben szüntelen dalolva, akár mint ács, vagy kővágó teszed, kinek gyönyört, jókedvet ád a dolga, Fonj tüske-fűzért, dönts fát alkonyig! Vagy áss agyagba! Törd a kapaéllel! ... A csalogány a lomb közt dolgozik, sosem pihen meg, csattog minden éjjel. FRANYÓ ZOLTÁN fordítása ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: Egy nő keze csattog Melyik országban, melyik étteremben már elfeledtem — hat férfi. Asztal. Újév-éj... Csak azt tudom: egy nő keze csattog vadul az arcukon. A társaság mellőzi, melyre nézdegél, pedig úgy tapad rá szeme, mint két vizes levél? Jár a keze — miért: fontos-e itt az ok? — mint sulykoló, mikor vizes ruhán zuhog. üsd, kedves! üssed-vágjad, bosszú angyala! Azt a*kopaszt! A majonézt is kend oda! üsd, asszony! Gyúrd a képük! Itt a pillanat: bosszuld meg most minden jövendő ágyadat! S azt, hogy te mindig helytállsz. Büntetésül azért, hogy a föld régen rátok épül, hogy nem bírod már: okosnak is lenni, kacagni, cipőt venni, verekedni... A hússalátát vágjad oda még! Nicsak, hol vagytok, bajnokok, lovagok, férfiak? ...Most valakihez támaszkodni volna jó... Ó.... üsd, adj revansot! Bolond tánc az élet. Ö téged? Nem — te támasztod a férjed. Egy féllitert! De unalmas a vén feje! Elfáradsz, mire lelket versz bele. Fagylaltot mérni, amíg kékre fagy kezed, nylonban ácsorogni a havon, mimózát venni — te, magadnak — nőnapon: hát lehet? ... Oszlopok, álmos fasorok és emberek, ti vétkesek, előtte térdre essetek! Nélküle rég el kellett volna vesznetek! Nem kell a piszkos asztal alá másznotok: nézzétek őt! Most a tükörhöz vánszorog. „Ó te tükör, hűvös lehelletűl Suttogok hozzád össze-vissza, halljad) A magam száját csókolom terajtad, lecsúszom rólad tehetetlenül." Azt gondolom: „A gyávák, pipogyókl Ha valaki elverne legalább)..." Rég elvezették már a nőt haza, nyerít a dzsessz... Csak a sarokban állva emlékszik a tükör párás oválja a könnyekre, a könnyes száj nyomára. Úgy áll ott, mint fájdalmas szűzanya. RAB ZSUZSA fordítása