Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-23 / 201. szám, szombat

A Pireneusoktól délre Szállóige: Kasztília — Spanyolország szíve, Madrid — Kasztília szíve, a Puerta del Sol (a nap kapuja) tér pedig Madrid szíve. Mindenki ezt vallja, pedig a valóság azért más. A Puerta del Sol neonfényben úszik, vakító reklámok csábítják a járókelőket. A tér nevezetességei közé tartozik a rendőrfőnökség épülete, továbbá egy óriási ház, amelynek homlokzatán felírás hirdeti, hogy eladó, de nehezen akad valaki, aki 550 millió pesetát fizetne érte. Itt van még a közelben a Galerias Preciados áruház, akinek tulajdonosa Franco diktátor felesége. A Puerta del Sol tényleg az ország földrajzi középpontja. Itt egy járdán rajzolták az ország körvonalait, az egészet félkörrel vették körül ezzel a felirattal: „O kilométer". Innen indul ki a Pireneusi-félsziget valamennyi fő útvonala. Itt az ország központja, mégsem hallatszik itt spanyolhon szívverése. Itt egymás hegyén-hátán sorakoznak a fényes üzletek, nyüzsögnek az élet örömeivel betelt külföldi turisták, s esténkint végtelen áradatban száguldanak a legújabb gyártmányú autók, de Spanyolország szíve Madrid munkásnegyedeiben, az asztúriai bányászok, az andalúziai szegényparasztok között, a barcelonai gyárakban dobog. MADRID Gazdag, színpompás paloták, minisztériumok, szállók, bankok, a neonfényben úszó Grand Via — a madridi Broadway, csodálatos „avenidák", a világhírű Prado múzeum, a Carabanchel börtön, amelynek falai között annyi hazafi végezte életét... Negyed százada minden becsületes ember magáénak érzi Spanyolország fájdalmát. Madrid utcáin kerestem a rég, dicső, de keserű évek szellemét, és meg is találtam. ... A forró napsütésben vagy hat ember dolgozgat egy épülő nagy ház első emeletén. Falépcsőkön felkapaszkodom hozzájuk. Megismerkedünk. Legidősebbikük, éltes spanyol kék overálban, szalmakalapban letörli a verejtéket, és mosolygva így szól: — Vendégeket csak az ebédlőben fogadunk. Különben is, itt az ebéd ideje. Végezzetek, fiúkI A legnagyobb helyiségben Pedro fonott burkolatú borosüveget helyez deszkákra. — Ez a mi ebédlőnk — mondja. Az építők előveszik a hazait és falatozni kezdenek, Közben tréfálkoznak. Az épülő ház Madrid egyik fő útvonalának közelében van. — Mibe fog kerülni egy lakás a házban? — kérdem. — Mibe fog kerülni? — ismétli a kérdést Pedro. — Egy háromszobás lakásnál az alapösszeg 1080 peseta, a többi részletben törlesztendő. Nehéz előre meghatározni a végösszeget, mert az építés folyamán még felmennek az árak. Az én zsebem nem bírná. Talán fuannak szerencséje lesz ... Juan, Pedro harmincéves fia külföldön dolgozik. Előbb Franciaországban, most Nyugat-Németországban. — Egy kis pénzt összegyűjtött — mondja Pedro, — de ki tudja, mit hoz a jövő. Ha ne adj isten megbetegedne ... „Pénzt gyűjteni" — ez a gondolat több százezer spanyolt foglalkoztat, akik minden évben külföldre mennek szerencsét próbálni. A fejlett európai országokba vándorló külföldi munkások seregét töltik fel. Jogfosztottak, irgalmatlanul nyúzzák és kizsákmányolják őket az NSZK-ban, Franciaországban és Olaszországban, de még így is többet keresnek, mint otthon. — Miért mennek munkásaink külföldre? — jósé Solis Ruiz miniszter, a francoista egyesült szakszervezetek elnöke, akihez a kérdést intéztem, csak a vállát vonogatta. — Spanyolország mindenkor a kivándorlók országa volt. Mit tehet az ember, ez már a vérükben van a spanyoloknak•! A miniszter úr egyszerűnek látja a dolgokat... Az utca túlsó végén a „guardia civil", a polgári gárda >?gvik tagja tűnik fel. A szürke A GUARDIA CIVIL A FRANCURENDSZER PILLÉRE egyenruhás gárdisták — Franco rendszerének egyik oszlopai — nyüzsögnek a spanyol utcákon. A „tricorniókról", háromszögletű sapkájukról már messziről felismernctök. — Ezeket még nem elégelte meg? — mutattak a munkások a gárdistára. Hát igen, nem tévesztik szem elől az embert. Persze nemrsak a gárdisták. Barcelonában pél dául felkínálta szolgálatait egy gyCgyszerész, aki sehogyan sem tudta megmagyarázn

1, hol tanult meg oroszul. Vagy négy órán át kísérgetett mindenüvé, tgyss-er ebédre hívtak meg, s k&lauzoin árnyéka még itt is kísértett. Utólag kiderült, hegy sol-kai jobban ért a rendőri fogásokhoz, mint a patikai méregkéve

1 éshez ... BARCELONA Barcelona kikötőnegyede, a Barrio chino keskeny zugokból áll hatalmas fekete kőházak között. Nagyon népes. Az emberek feje fölött az itt lakók száradj fehérneműjét lengeti a szói, ezrek tartanak a bodegák és szatócsboltok felé, kíváncsi turisták magánosan és csoportosan vizsgálódnak a nagyváros „gyomrában", maszatos gyermfkhad játékba merülve a járdát is elfoglalja. — >1 Barrio chino ősidők óta létezik mai formájában — mesélték Barcelonában. — A legnépesebb városrész, persze nem a iqgfényűzőbb. Ve menjen csak a Verneda negyedbe, majd meglátja, hányan szeretnének az ott lakók közül ideköltözni... A kikötő egyik zugában épületfát raknak át autóba. A spanyol munkás nem szívesen ele gyedik velem szóba. —^ Honnan van a fa? Hát Finnországból. A közeli partvidékre szállítom. Szálloda épül. Beszáll a vezetői fülkébe és nem valami barátságosan megjegyzi: — Mindent maguknak épUenek. — Nekünk? — Igen, turistáknak. Mat, a hová való? Kövid magyarázat után fuan kiszáll és mesélni kezd magáról. Nős, három gyermeke van. 33 éves. A kikötő közelében la kik. Sofőr, rendszerint kisebb tárgyakat szállít. Maga cipekedik. „így többet fizetnek". Havonta körülbelül négyezer pesetát (kb. több mint 600 korénál) kaes. — El akarok menni innen. Nem, a munkám nem rossz, de kevés a kereset. Ki kell még valamivel egészíteni. Nálunk senki sem dolgozik 8—9 órát. normáiis a 11—12 óra, máskülönben nem él meg az ember. — Tudja, — mondja búcsúzáskor jüan, — hogy Madridban és B'.rteionában még mindig van néhány szovjet autó a polgárháború idejéből? — Lehetetlen, hiszen annak már annyi éve! Jüannak igaza volt. Valóban működik még többszörös javítás után néhány, a spanyol köztársasági kormánynak küldött szovjet autó. Ezekre az időkre emlékeztet néhány golyóíitötte ház is Barcelona peremén. Egy éltes spanyol odasúgta nekem. „Akkor találkoztam először oroszokkal. Éppen itt..." MARIA GUTTIEREZ ÉS PEDRO GARCIA Csak nagyon részletes térképek tüntetik fel Valdemorilo községet. Madridtól nyugatra húsz-harminc kilométerre fekszik. A község utamba esett, s felfigyeltem a jellegzetes kasztíliai falura, amely voltaképpen nagy kőlabirintus. Egy idős asszony fehérneműt tereget a tűző napon, reszkető léptekkel felénk tart: — Maria Guttierez — mutatkozik be. Béres, egyike annak a több millió spanyol parasztnak, akiknek nincs földjük, s nem is remélhetik, hogy hozzájutnak. Hatvankét éves, egész életét itt élte le. Madridot sem látta. Munkájáért élelmet és némi pénzt kap a gazdától. — Szegényen élünk — mondogatja. Szegényen? Ez is kifejezés. — Mennyit fizetnek magának? — Havi 150 pesetát. — Mennyit? — 150 pesetát havonta — ismétli. Lehetséges ez? Hisz alig több 25 koronánál... Eszembe jut az Eclesia című katolikus lap beismerése: „ÓriáMARIA GUTTIEREZ si különbség van kevesek meglepő gazdagsága és sokak megdöbbentő szegénysége között." Pedro Gqnzales Gardával az egyetem előcsarnokában ismerkedtem meg. — Nálunk az elemi iskolától az egyetemig fizetni kell az oktatásáért — öntötte kis keservét. — A barcelonai egyetemen egy tanév 25 ezer pesetájába kerül egy diáknak. Egy munkás átlagkeresete alig több 3000 pesetánál. Garcia bárminő munkát vállal, csak fizessenek, hogy előteremthesse a tandíjat... Francoék az utóbbi időben alakoskodnak, színlelik a demokratizálódást, de ez nem sok embert téveszt meg. A börtön, a megtorlások ellenére mind határozottabban lépnek fel a tömegek. Jurij Gavrilov spanyolországi riportja PRALNYIKOV BELGIUMI ÚTIJEGYZETE El onnból indultam Rubens és Van Dyck országába, ® s útikalauzom is németeknek szólt. Lelkére kötötte a Belgiumba utazó nyugatnémeteknek, hogy „a Benelux-államokban j egyikük Belgium), amelyeket a második világháború idején a német csapatok megszálltak, különösen fontos a tapintatosság és a higgadt tartózkodás< Politikai beszélgetések során maradjanak a tényéknél, legyenek tartózkodóak, és igyekezzenek megérteni a másik fél szempontjait." Ez az utasítás indokolt. Bruggében, Nyugat-Flandria központjában sokáig bolyongtam a csatornák mentén. Megcsodáltuk a vízig merészkedő ősi házak homlokzatait, a gótikus templomtornyokat, a nevezetes „posztógyártók házsorait". Ogy tűnt, mintha a városban az élet megrekedt volna a XIV. és a XV. század határán, s elkerülték volna az Eurónát ténázó viharok. ÖRÖK MEMENTÓ Persze, mindez csak úgy tűnt. Egy kiskocsma tulajdonosa németül szólított meg. lIUiJU Iluiliu LU1 ŰLU1UUU lllbg. — Maga tud németül? — kérdeztem. — Persze, természetesen — dünyög te. — Már vagy ötven éve, s nem is felejtem el. Tudja, az első világháború, a fogság óta ... A belgák idősebb nemzedéke még elevenen emlékszik rá, hogy az első világháború idején Németország megsértette Belgium semlegességét, és megtámadta az országot. A középkorú nemzedékre is kijutott a fasiszta megszállás borzalmaiból. 1940 májusában betörtek Belgium területére, s „új rendjük" bevezetését letartóztatásokkal kezdték. Brüsszel és Antwerpen között a műúttól nem messze fekszik Brendonk volt náci koncentrációs tábor. Egy régi katonai erőd. Bejárata fölött német, flamand és francia felírás: „Allj! Aki tovább lép, golyó éri!" Még a megszállás idejéből maradt itt. Most múzeum van a régi erődben, a borzalmak múzeuma. Komor, sötét kazamaták. Az egyikben a fasiszta bíróság ítélkezett. A falon még ott az egykori plakát: „Becsületem — a hűség". Más kazamatákban háromemeletes priccsek. A túszok százait tartották itt fogva. A siralomházban kőoszlopok, amelyekhez a halálra ítélteket bilincselték. Innen már csak egy lépés volt a vesztőhely. Kalauzaink volt foglyok. Francé Peters kommunista, volt ellenállási harcos 1943 júniusában itt raboskodott. Megjárta Buchenwaldot is, a hírhedt föld alatti Vora tábort. A szovjet hadsereg szabadította fel őt Schwerin környékén. — Mi történt a brendonki hóhérokkal? — Schmidt SS-őrnagyot, az első parancsnokot agyonlőtték. Helyettese, Müller öt évet kapott, s most jómódban él Nyugat-Németországban. Kanschuster eltűnt — állítólag elesett a keleti fronton. A legkegyetlenebb hóhér, Arthur Preuss és a tábor utolsó parancsnoka, Schönewetor <ZS-nrnnnii nimmfnlnntll plŤľmt ÉS TOVÁBB? Sok városban láthatók az ellenállás hőseinek és a náci terror áldozatainak emlékművei. Az utóbbi időben egyeseket zavarnak. Például Ardendonkban, az ország északi részében egy útkereszteződésnél emlékmű állt, hirdette a kisváros férfilakosságának hősiességét. A németek azzal gyanúsították a lakosságot, hogy együttműködik a partizánokkal, ezért összeterelték és legyilkolták a férfiakat. Az utóbbi időben élénk forgalom van errefalé, mivel itt helyezték el a nyugatnémet Bundeswehr támaszpontját.A belga körökben sokan vannak, akiket aggodalommal töltenek el a bonni nukleáris tervek. Külpolitikai aggályokon kívül belpolitikai gondok is álmatlan éjszakákat okoznak a belgáknak. Drágulnak a közszükségleti cikkek — 1958-hoz képest máris 30 százalékkal emelkedtek az árak. A bérek azonban nem. Ezért sohasem volt még annyi sztrájk Belgiumban, mint a legutóbbi másfél évben. Az 1958-as világkiállítás óta álló Atómium tornyáról beláttam az egész várost, az esti Brüsszelt. Csupa fény, reklám, autólámpák imbolygó fénye... Valaha kis Párizsnak nevezték Brüsszelt, most inkább kis Európa fővárosának. Lehet, hogy rangban emelkedett. A belgák azonban elgondolkoznak: Mi haszon van belőle? Beteljesednek-e vágyaik? Vagy csak a Societé General de Belgigue konszern tesz szert újabb mesés jövedelemre? Vagy talán újabb, az eddigieknél is nagyobb katonai veszély fenyegeti Belgiumot? BRÜSSZELI UTCA