Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-23 / 201. szám, szombat

Í

EHET, hogy zöld, lehet, hogy barna vagy fekete, ám az is lehet, hogy kék szeme volt Adelának, Bernarda Alba húszéves, a szenvedélyek egetverő lángfában elpusztult lányának, aki életével fizetett azért, hogy egy korhadt, képmutató társadalom láncait akarta lerázni magáról. Adela egy igaz ember hazugságmentes életét akarta élni, egy olyan életet, ahol nemcsak imádkoznak és gyűlölködnek, hanem ahol sírnak, nevetnek, szeretnek és szeretkeznek. Es éppen Eva Kristínová, ez az ezerarcú színésznő, ez a gondos és féltő anya, a balladák csupaszív asszonya személyesítette meg néhány évvel ezelőtt a színpadon Adelát, F. G. torca tragikus sorsú hősnőjét, még pedia igen nagy sikerrel. Ritkán esett hazai rendezőnek választása egyegy szerep betöltésénél olyan színészre, akinek emberi jelleme olyannyira egy lett volna a hősével, akinek sorsát a tolmácsoláson túl át kellett élnie. Nos Eva Kristínová ilyen színésznő. Ma is, évek után emlékezetemben él az a forró színházi este, amikor F. G. Lorca drámájának bemutatóján Eva Kristínová feledhetetlen élménnyel gazdagította a színházlátogatót, akárcsak Lady Macbeth szerepében, ahol férjéhez intézett szavai — „Hát félsz az lenni tettben s akaratban II Ami vágyban vagy ...?" — őt magát is jellemezték, őt az asszonyt, aki sohasem akart más lenni tettben, akaratban, mint amilyen vágyaiban volt — természetesen más értelemben mint Lady Macbeth — jóllehet az életben ez a gerincessége nem egy kellemetlenségnek volt az okozója. Pillanatok alatt jut mindez az eszembe, amikor most egymással szemben ülünk s elnézem hollófekete fürtjeit, melyekbe az első ezüst fonalakat Gond anyó már belelopta. Nézem a szemét, mely hol zöld, hol lila, hol pedig fekete és barna, s felcsillan helyenként benne az égbolt igazi égszínkékje is. Eva asszony szeméből az embert szebbé és jobbá tenni akaró művészet iránti nagy odaadás, az ember és az élet szere- ' tete izzik. Arca átszellemült, s személyének varázsa teljesen hatalmába kerít, szinte elfelejtem, hogy ezt az asszonyt nemcsak hogy pályafutásának kezdete óta ismerem és tisztelem, hanem azt a hétköznapi valóságot is, hogy több mint hét éven át naponta látom: hol kora reggel, amikor takarít vagy bevásárol, útjára bocsátja iskolába induló kisfiát, aki ma már fél fejjel is nagyobb mint én vagyok, hol pedig a liftben vagy a villamosmegállónál találkozunk. Majd hónapokon át nem látjuk egymást, ami egy nyolcemeletes bérház lakóival bizony gyakran megtörténik. A hangja valóban ibolya, gondolom, s Lorcát idézem hangtalanul, amikor a művésznő kíváncsi kérdéseimre készséggel, kedvesen felel. A boldog gyerekkor és az imádott apa emléke ragyog szemében, amikor szülővárosáról, Trencsénről beszél. Mert Csák Máté sasfészkének tövében született Eva asszony, a lassan hömpölygő, s a várost ezüst szalagként övező Vág folyó partján. Ott, a folyó mentén elterülő rétek selyem szőnyegén ugrabugrált a kis Eva, ott ahol kétezer év előtt ä római légiók védték a limes románumot, s ahol vagy kétszázötven esztendefe a Nagyságos F eledelem kurucai vesztettek csatát. Igaz, a trencséni tizenhetedik gyalogezred parancsnokának temperamentumos pöttömnyi kislánya minderről még semmit sem tudott. Bátran és büszkén ült a nyeregbe, s hol Gíra csillagos homlokát simogatta, hol a paripa sörényét cibálta apró kezével. Szünidőben pedig a közeli Nemsová vadócaival ugrált át a kerítéseken, fára mászott, libákat őrzött, s versenyt futott a széllel. Ám minden mese egyszer véget ér. A katonasors íratlan törvénye elparancsolta az apát Trencsénből. A család, de főleg a hétéves Eva nehezen Illeszkedett be a pozsonyi környezetbe. Még a Firsnál ringispilfeí, hajóhintái, verkliset sem tudták feledtetni vele Gírát, a munduros dadát, a trencséni srácokat, a Vág partja zöld selyem takaróját... — Ekkor azonban még nem tudtuk, hogy mit hoz a közeljövő, milyen súlyos megpróbáltatásokon megy keresztül majd családunk, — mondja a művésznő. — A Duna utcai leánygimnáziumba fártam, amikor bekövetkezett a müncheni árulás, majd létre jött Tlso plébános köztársasága. Édesapám ebben az időben már hadosztály parancsnok volt, a sors szeszélye folytán ismét Trencsénben, s mint fó hazafi megtagadta a hadosztály raktárainak és felszerelésének átadását, hiába is hadonászott orra előtt a német küldöttség vezetője a szlovák—német egyezmény szövegével. A hitleristák nem felejtettek, S hogy apámmal leszámolhassanak csupán a kedvező alkalomra vártak. Es ez az alkalom, sajnos, rövidesen be is következett. Egy Papežová nevű nő, aki későbben a Gestapo konfidensének bizonyult, apámat börtönbe juttatta. Közel öt éven át szűkölködtek, nyomorogtak elhagyatva, öt gyerek és egy beteg édesanya. S hogy a rossz még rosszabb legyen, negyvennégyben a németek el akarták szakítani a gyerekeket édesanyjuktól, fanicsárokat szerettek BALLADÁK ASSZONYA „Zöld a szeme, zöld a szeme a hangja meg ibolya..." (Federico Carcia Lorca) volna belőlük nevelni. A beteg anya azonban emberfeletti erővel, nagy titokban felpakolta az egész családot és a nyugat-szlovákiai irtványokra menekült velük. Ott bujkáltak a hegyek közt, partizán-országban, ott lett alig tizennégyéves korában a lángoló szívű kis Eva az Uher vezette partizán brigád tagja, s ott várták be édesapjuk visszatértét is. A felszabadulás után a generális apa Prágába kerül és cva is ott végzi tanulmányait. Örvös szeretne lenni vagy nyelvtanár — francia—angol szakos. A sors azonban ismét közbe szól és a nagy tanácstalanság közepette egy szép napon dr. Jíríková tanárnő megkérdi tőle: „Eva, te sohasem gondoltál arra, hogy színésznő legyél?" Eva villámgyorsan határozott. Elhatározása azon ban nagy vihart váltott ki a családban. Az anya kétségbeesetten protestált, ám édesapja az őszinte rémület első hullámverése után lánya mellé állt. Es 1948 szeptember 13-án, egy ragyogó pénteki napon, Eva Kristínová a pozsonyi konzervatórium felvételi bizottsága előtt vizsgázik. — Előttem Karol Macliata szavalta Ián Botto „Jánošík halála" című költeményét, — emlékezik a művésznő — s én megrémülve láttam, hogy az egyik részletnél letérdel. Rögvest első és egyetlen pár nylon harisnyámra gondoltam, s mielőtt sorra kerültem volna, meglazítottam egyik harisnyakötőmet. Így kezdtem neki Ivan Krasko versének ... A zsűri valamiképpen észrevette nylon harisnyámat, amely akkortájt nálunk még raritásnak számított és megkönyörült rajtam. Nem kellett letérdelnem. — Szavaltam, elragadott a hév, sejtettem, hogy sikerem lesz. De egy pillanatra megdöbbentem, a nylon harisnya lassan, feltartózhatatlanul csúszott le lábszáramon. Még nagyobb elszántsággal szavaltam. Es győztem. Még a lehulló harisnyát is javamra írták, mivel előadásomban nem be> folyásolt zavarólag. A sikeres vizsga után Eva Kristínová a konzervatórium hallgatója lesz, statisztál a színpadon, és egy átmeneti időre a pozsonyi főiskolások dal- és táncegyütteséhez kerül. Eva asszony, a művészet megszállottja, végül is a világot jelentő deszkákat választotta. Hogy jól választott-e, arra rövidesen feleletet kap ő is, meg az aggódó anya is. Már első szerepében, Pavlenko: „Boldogság" című darabjában, ahol Lénát alakította, feltűnt. Utána Gorkij drámája: ban J Ellenségek j aratott megérdemelt sikert. Ügy vélem, hogy Eva Kristínová éppen Kátya szerepében futott be mint igazi, vérbeli színésznő. A Macbethben, Egri „Közös útjában", Goldonl, Ibsen, Palárik, Brecht, Stodola, Figuero és még mások darabjaiban nemcsak hogy bizonyított, hanem egyre feljebb emelkedett. Dürrenmatt „Fizikusaiban" pedig Rose asszony alakításában megmutatta, hogy kis szerepekben is lehet nagyot alkotni. Es meg vagyok róla győződve, hogy mind a P. O. Hviezdoslav Színházban bemutatásra kerülő A. Miller „A szálemi boszorkányok" című drámájában, mind pedig F. Bruckner most elkészült tévé játékában, ahol Angliai Erzsébetet személyesíti meg, Eva asszony ismét kiválót nyújt. A költészetről, szavalásról és a művészetről nagy lelkesedéssel beszél. — Nem frázis — mondja — hogy a könyv a legfőbb baráti Én annyi szépet, vigaszt és örömet találtam az irodalomban, de főleg a vers-, ben. Ügy gondolom, hogy minden örömemet, bánatomat meg kell osztanom a közönséggel. Mint művész és ember akarok segíteni embertársaimon, és az az érzés, hogy szükségük van rám, rajtam ts segít, engemet is felemel. Ezért szavalom csupán azt ami tetszik, amit szeretek, a népballadáktól kezdve, az ó-kínai költészettel folytatva, Firduzzit, Puskint, Lermontovot, Jeszenyint és Majakovszkijt, Smreket, Adyt és Lorcát... A sor azonban nem teljes, hisz mindenkit nem sorolhatok fel, mondja a balladák és népmesék csupaszív asszonya, aki hisz a művészet, a színház nemes küldetésében. Meg van róla győződve, hogy a hagyományos és modern, va-. lamint az abszurd színház állandó konfrontációja egy magasabb szinten létrehozza majd a korunk emberének életét adekvát módon kifejező szín-i házat. E VA ASSZONYNAK a művészete az élete. Ezért is nyugtalanítják őt, tartfák bűvkörükben az olyan, minden igaz embert izgató problémák, mint a becsület, a lelkiismeret, a nacionalizmustól mentes hazafiasság kérdései. Es amikor bensőséges hangon vallja: szeretem az életet, szeretem az embert, hiszek a szeretetben, a nagy szenvedélyekben önkéntelenül a szemét nézem, amely zöld, mint ahogyan azt F. G. Lorca mondta, s a hangja ibolyái Igen, Eva Kristínová valóban a balladák és népmesék csupaszív, áldozatkész asszonya1 BARSI IMRE MAI SZLOVÁK KÖLTŐK JAN SMREK: MÁJUSI FLOTA Szarvas-futással égre-nyílt vággyal, úton-útfélen kellem vizében, erdők ölébe, selyemlágy rétre, öreg nyárfához, táncos lombjához, húrhoz, vonóhoz, füttyös rigóhoz, fenyves ligethez, buja füvekhez, merész patakhoz, habos felhőhöz, susogó tölgyhöz, liliom-honba, szellős pagonyba, azúrkék csúcsra, róka-odúba, nyírhez és bűkkhöz, kakukk-derűhöz, csalitos völgybe, halikós csöndbe, hattyúk tavához, fürtös virághoz harang-kongásba, csengés-bongásba, illat kéjébe, élvek mélyébe, virágos fénybe, szentelt szentélybe szaladunk könnyen bokáig gyöngyben... 1935. VERES JÁNOS fordítása CQ O LLI 2 GO LLI ä LLI «/> O 2 < < Kint, a kerepesi temetőben, a nyár boldog, árnyas mélyiben Ady alszik ... Mellette pihen Léda, feje fölött orgona. Haj, mellette nyugszik kedvese a földben. Kint, a kerepesi temetőben, a mosónő-mamához közel József Attila hanyatt hever, földbe szegezte a fakereszt. Haj, ott hever újra, ott az anyaölben. Kint, a kerepesi temetőben, büszke boltív szárnyát emeli: tán Petőfi tűnődései? Sírja nincs a világon sehol, nem segít az élőn, sebe hegedőben. Kint, a kerepesi temetőben béke van. Megkövült dráma már a múlt, s kő alá, a sírba száll szenvedély és vágy és szerelem. Fent csak élők járnak, elcsevegve csöndben. 1958. GARAI GÁBOR fordítása - Fájt? - Fájt, Istenem, bizony nagyon! Ma már nem is tudom, hogy a legjobban mi, a rágalmak szabadjára hagyott gyeplői, hogy meghurcoltak pocsolyákon, mocsarakon sértettek, megaláztak, hogy hetekig nem ettem, vagy a gyász mindazért, amit valaha szerettem. ri Megcsaltak az álmok — Brrr, ez üres beszéd! A rosszat, a rosszat mérik fájdalommal. Ami velünk történt, megtörtént. Én azonnal elkezdeném megint ahol kezdtük elébb, mint a bacillusokat kutató tudós, aki meghalt, mert megölték a bacillusai. 1956 BEOE ANNA fordítása » t/> LU Z o > o z 8 5 < to o o Uo QtĹ OO to ľD u. O OtĹ 2 S 2 Elolvastak s mondták: szomorú. Nélküled virradt meg mindörökre. Könny-fakasztó lantodra, fiú, nincs szükségünk, csupán az örömre. A gyűlölet kemény igazát írd ólomba: ez a béke rendje. A költő a virágzó hazát tiszta szó-haranggal ünnepelje. Számban habzik forró áradat, sötét vonóm egyszerre nehéz lett Egy elveszett szócska fojtogat: Nem kellek... Nos, jól van így is. Élek. Fütyüljön csak magában az ősz, mellemből a rím sírásként tör fel. bennem nehéz-szárnyú dal köröz, nem bízom már senkire örömmel. Magam előtt nem sunyíthatok. A sekélyről fájdalmat ne zengjek. E dalokban más könnye ragyog. Számon mások sebe, idegen seb. Béke - s csend e kilátás körül. És a csendben felugat a fegyver, A szó körül vak düh tömörül: Soha igy még nem gyűlölt az ember. Ezért röpül versem nehezen. Sírás kése a szárnyába vágott Ezért oly halálos-bús szemem, míg nézi e nyers-kinú világot Nem kellek ... Jó .., Mások jöjjenek,, > Szebb-ívű lesz tán a dalok röpte. De míg gaztettekre könny pereg, s hullát vetnek a meszesgödörbe, mindörökre sírok, reszketek. S ha alacsony ajtónkban halál lehel rám a vacogó szelekben, mint a vadnak, kit golyó talál, megfagy talán sebemen a nyelvem. EÖRSI ISTVÁN fordítása