Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-20 / 198. szám, szerda

K ÜLÖNÖS ESET foglalkoztatja a Tornaija-környéki embereket. Kü­lönös, mivel egyszerű, józan ész­szel nehéz lenne találni rá magyaráza­tot, méginkább mentséget. A szerkesz­tőségünkbe érkezett levelek is bizo­nyítják, hogy felkeltette az emberek érdeklődését. Az üggyel kapcsolatos első levelet még a tavaszon kaptuk. Írója Horváth István gömörújfalusi igazgatótanító volt. Nős ember lévén elpanaszolta, hogy bármennyire is szereti, ragaszko­dik a gyermekekhez, orvosi megállapí­tás szerint gyermekáldásra nem számít­hatnak. Ezért — feleségével egyetértés­ben — elhatározták, hogy örökbe fogad­nának egy olyan kisfiút vagy kislányt, akinek nincs senkije. Szándékukkal még'1964-ben a Tornaijai Állami Gyer­mekotthon igazgatónőjéhez fordultak. „A Rimaszombati Járási Nemzeti Bizott­ság iskola- és kultúrügyi osztályának beleegyezésével és a Járási ifjúságvédel­mi bizottság jóváhagyásával magunkhoz vettünk egy három és féléves kislányt." — írja. Boldogok voltak, hogy most már nekik is van kislányuk, van miért dol­gozniuk, értelme, célja van életüknek. Örömük azonban nem sokáig tartott. „A kislány egyetlen hozzátartozója — nagymamája — rövidesen meghalt. Azt hittem, most már a saját nevemre írat­hatom a kislányt, de más történt. Kide­rült, hogy a nagymama szép összeget ha­gyott hátra és egyedüli örököse az én kis Marikám. Egyszerre kapós lett a kis­lány. Teljesen idegen emberek követel­ték maguknak. Nekem nem kell a pénz. Amikor magamhoz fogadtam, még nem volt „gazdag", mégis kellett. Segítse­nek, hogy megtarthassuk kislányunkat." A levél további részéből kiderült, hogy az ügy bíróságra került és a Žiar nad Hronom-i Járásbíróság az „idege­neknek" ítélte a gyereket, de ő nem egyezett bele, és most az ügy a Banská­Bystrica-i kerületi bíróság elé került. Mivel hasonló dolgok intézése távol­ról sem tartozik hatáskörünkbe, azt ta­nácsoltuk: várja meg a kerületi bíróság döntését. Egy hónap sem telt bele, megkaptuk Horváth István második levelét. A so­rok közül az elkeseredés hangja csen­dült ki: „A kerületi bíróság is ellenem ítélkezett. Nincs más hátra, panaszra megyek a Legfelsőbb Bíróságra, vagy ha kell, magához a köztársasági elnökhöz. Kislányunkat, ha kell, az életem árán is megvédem, mert tudom, hogy azoknak az embereknek nem 0 kell, hanem az öröksége". Újból eltelt egy hónap, amikor egy­mást követően két levél érkezett. Az el­sőt özvegy Balázs Jánosné rozs­nyói lakos írta. Elmondta, hogy gömör­újfalusi rokonainál volt látogatában és egy nagyon szomorú és felháborító eset jutott a fülébe. „Horváth István, a falu igazgató tanítója, egy kislányt fogadott magához. Jót akart a gyermeknek, meg a társadalomnak is, mégis ő húzta a rö­videbbet. Május 26-án hivatalos szemé­lyek jelentek meg a faluban és minden áron el akarták tőle venni a kislányt. Amikor vonakodott kívánságuknak ele­get tenni, durván megtámadták. Ez már mégiscsak sok." Következő nap Petik K á 1 m á n le­velét kaptuk kézhez. Többek között így Irt: „Horváth Istvántól, iskolánk igazga­tójától már több ízben megkísérelték elrabolni örökbe fogadott kislányát. Most, május 26-án aztán csúnyán elbán­tak vele. Hatósági embereknek a mai világban mégsem lett volna szabad így viselkedniük. Több mint háromszáz ta­nuló szeme láttára bántalmazták az igazgatót." Nem volt más hátra, mint a helyszí­nen meggyőződni a dolgokról. M AJERCSIK LAJOS, a gömörhor­kai HNB elnöke lényegében meg­ismételte mindazt, amit a levelek­ből már ml is tudunk. Szerinte nem lett volna szabad az Illetékeseknek ennyire elragadtatni magukat: „Nekem senki semmit sem szólt. Azt sem tudtam, hogy itt vannak a faluban, csak az iskola körüli csődületre figyeltem föl. Amikor megláttam a Žiar nad Hronom-i jelzésű autót, mindjárt tudtam, honnan fúj a szél. Nem először jártak már itt a kis­lány ügyében. Álmodni sem mertem vol­na, hogy idáig fajuljon a dolog." A helyi nemzeti bizottság és az óvoda egy udvarban kapott helyet. A csiripelő madárfiókákhoz hasonló csöppségek kö­zött volt a kis szőke Marika is. Amikor megszólítottam, félénken bújt az óvó­nénihez. — Kedves kislány — dicséri az elnök. — El is hiszem, hogy megszerették Hor­váthék. Úgy járatják, mint egy kis her­cegnőt. Ö meg kelleti magát. Olyan mint egy kiscica. Csak már békét hagynának neki. Hirtelen elkomolyodik. — Még csak négy esztendős, de már így is kijutott neki az életből. Szomorú történet az övé ... M ARIENKA BARÁTOVÁ Pitelován, a Žiar nad Hronom-i járásban, leányanya gyermekeként szüle­tett. Apukája nem kereste, anyukája nem sokáig melengethette, dédelgethet­te. Nyolc hónapos volt, amikor édes­anyja meghalt. Erről ő mit sem tud. Csak nagymamára emlékszik. Rajta kí­vül senkije sem volt. Egyszercsak bá­csik és nénik jöttek érte. Nagymama nagyon sírt. Ö Is. Sokáig utaztak. Majd egy nagy ház udvarán találták magukat. Ott már sok gyerek játszadozott. A né­nik elmentek, s neki maradnia kellett. Mindaddig, amíg apuka és anyuka el nem jöttek érte. Mária Sucháčová a gyermek­otthon igazgatónője, készségesen rendel­kezésemre bocsájtja Marienka személyi lapját: Név, születési adatok. A „vagyoni állapota" rovatban egy ház felerésze. Tovább: A Žiar nad Hronom-i Járásbíró­ság azon döntését, hogy a kislány Állami Gyermekotthonba kerüljön, a nagymama * fellebbezése után semmisnek nyilvá­nította. Ennek ellenére az említett já­rás nemzeti bizottsága „nyomós okok­ra" hivatkozva ide küldte. Hogy miért? Erre talán a Žiar nad Hronom-i járási újság ez év február 17-1 számában közölt cikk némi magyarázatot ad. A cikk el­me: Marika három nehéz esztendeje. Elmondja, hogy a kislány, „Piszkosan, rongyosan kószált a faluban, nagyma­mája rászokott az Italra. Nincs, aki tör­rődjön a kislánnyal." A cikk írója maga is szükségesnek, üdvösnek találta, hogy Marienka az „állam kislánya" legyen. így került Marienka Barátová Tornai­jára. A gyermekotthon igazgatónője magya­rázkodik. — Nem vagyok semminek az oka. Horváth István hatvannégytől jár a nya­kamra gyerekért. Ha ő nem jön, én fo­gadom kislányomnak. Amikor meglátta a kislányt, ölébe kapta. Mit tehettem? Horváth igazgatót Igen rendes ember­nek ismerem. Tovább lapozgatunk a hivatalos ira­tok között. Közben az igazgatónő foly­tatja: — Mondtam Horváth igazgatónak azt ls, hogy a kislánynak van még egy idős, magatehetetlen nagymamája. Erre ő: szívesen fogadom a nagymamát is. Nálam élete végéig otthonra talál. Hűt így volt. Arcán furcsa mosoly fut át. — Amikor már jól összebarátkoztunk, azt találtam mondani a kislánynak: Ez a bácsi a te apukád. Erre a csöppség: Ha te vagy az apukám, hol Jártál ilyen sokáig? Horváth igazgató meg: Téged kerestelek drágaságom. Horváth István szándékának semmi sem állta útját. Cselekedetét helyeselte a Rimaszombati Járási Nemzeti Bizott­ság iskolaügyi osztálya, az ifjúságvédel­mi bizottság, a gyermekotthon felsőbb szervei sem gördítettek akadályt az út­jába. Horváth öröme határtalan volt. Van már nekik ls kislányuk — újságolták Is­merőseiknek. Nem is sejtették, hogy amíg az öröm mámorában úsztak. Pite­lován szomorú dolog történt, amely fel­kavarta az ő meghitt életüket is. A nagy­mamát elgázolta a vonat. Egyesek sze­rint baleset történt, mások szerint ön­gyilkosság. Nem az én feladatom elbí­rálni, hogy valójában mi történt. Tény, hogy a nagymama meghalt és százezer korona körüli örökséget hagyott hátra. Készpénzben. Örököse: kis unokája. Így a nagymama már sohasem jöhe­tett Gömörújfalura. Betoppantak azon­ban Emil Nemecék, a keresztszü­lők. Ittak, ettek, vendégeskedtek. Ro­konságot fogadtak. A legjobb barátság­ban váltak el. Nem sok idő telt bele, hogy a ked­ves „rokonok" újból megjelentek a fa­luban. Most már nem Horváthékhoz mentek, hanem a községházára. Más szavuk nem is volt, minthogy a kislányt viszik. Itt a Žiar nad Hronom-i Járás­bíróság döntése. Majercsik Lajos elnök az írást megnéz­te és azt mondta: Az ítélet nem jogerős. Horváth megföllebbezheti. A keresztszülők dolgavégezetlenül mentek haza. Az ügy pedig a kerületi bíróságra került. A Z ESET AZONBAN nemcsak Gö­mörújfalun, de Pitelován is nagy port vert föl. Horváthék számos olyan levelet kaptak a kislány szülőfa­lujából, amelyben nyíltan kijelentik: Marienkát ne adják, ezeknek a szívte­len embereknek nem a kislány, hanem a pénz kell. A kislányt nem is maguk­nak akarják, hanem Štefan Neme­cék n e k , egy idősebb gyermektelen házaspárnak. A kislány pénzén meg szépen megosztoznának. (Horváth Ist­ván ezekből a levelekből szerzett tudo­mást a hagyatékrólj. Akadtak olyanok is, akik ismerőseiket kérték fel, hogy segítsenek elejét venni az igazságtalanságnak. V y 1 e t e 1 n é például Šaš. Podhradie-ről, a tőlük Tor­naijára elszármazott M u c h á n é t ke­reste föl leveleivel. Többek között a kö­vetkezőket írta: „Ha nem kerülne külö­nösebb fáradságába, juttassa el ezt a le­velet a gyermekotthon igazgatójának, vagy azoknak, akik a kis Marikát ma­gukhoz vették... Amióta Barátnétól (a nagymamától) erőszakkal elvették a kislányt, nagy háborúság tört ki. Barát­nét elütötte a vonat. Rengeteg pénz ma­radt utána. Ezért a kislányt — egyetlen örökösét — most sokan szeretnék. Az­előtt senkinek sem kellett. Úgy járt, mint egy cigánygyerek. Akik magukhoz fogadták (a kislányt) biztosan rendes emberek lehetnek: Mondja meg nekik, hogy Marikát ne adják. Ezeknek az em­bereknek nem a gyerek kellene, hanem az örökség. Nemecné — aki most leg­jobban hadakozik a gyerekért — valami közeli rokonának akarja megszerezni. Egyébként keresztanyja Marikának. De arra sohasem volt képes, hogy legalább egy fó szót odavessen keresztlányának. Igaz, hogy a magatehetetlen Barátné rosszul bánt a gyerekkel. De miért nem segített akkor a keresztanyja? Csak gú­nyolta őket. A kislányt másképpen nem is nevezte, mint csúnyának, szeplősnek, vöröshajúnak, piszkos orosznak (a kis­lány nagymamája orosz származású volt). Az én édesanyám sokat gyámolí­totta szegényt. Közel laktak egymás­hoz ... Amit most elmondtam, a faluban néhány embert kivéve, szükség eretén mindenki hajlandó igazolni. Azt szeret nénk, ha a kis árva végre rendes em­berek közé kerülne és meleg otthona lenne." Ezek a levelek azonban nem jutottak el az illetékes szervekhez. Nem is na­gyon érdeklődtek utána. Pedig kár volt figyelmen kívül hagyni ezeket az ész­revételeket. Amikor azonban Horváth István ezeket az észrevételeket a kerü­leti bíróság elé akarta terjeszteni, a vá­lasz így hangzott: már úgyis mindegy, a kerületi bíróság helybenhagyta és jog­erőre emelte a járásbíróság ítéletét. Fellebbezésnek nem volt helye. Hor­váth István az utolsó lehetőséghez fo­lyamodott: panaszra ment a köztársasá­gi elnöki irodába, majd a Legfelsőbb Bí­róságra. Előterjesztette a leveleket, ki­jelentette, hogy amikor a kislányt ma­gához vette, az örökségről még szó sem volt. A pénzre ma sincs szüksége. Ren­delkezzen vele a bíróság. Helyezzék le­tétbe, hogyha majd ragykorú lesz a kis­lány, fölvehesse, ha meg nem, fordítsák a gyermekotthonok javára. A bíróság döntésében szó esett arrói is: a kislány szellemi fejlődésére esetleg rossz ki­hatással lehet, hogy magyar környezet­be került. Horváth István erre figyelmez­tetés nélkül ls gondolt. A kislány szlo­vák óvodába jár. Az Iskola sem okoz majd komolyabb gondot. A faluban szlo­vák és magyar iskola is van. És ő, : Horváth István, mindkettőnek az igaz­gatója. Az pedig csak nem lehet baj, ha egy szlovák kislány magyarul is megtanul? A LEGFELSŐBB BÍRÖSÁG helyet adott Horváth István panaszának. Megállapították, hogy az ügyben törvénysértés történt. Utasították a ke­rületi bíróságot, hogy az ügyet újra tár­gyalják. Míg azonban a Legfelsőbb Bíróság ál­láspontjáról a kerületi bíróság tudomást szerzett, eltelt néhány hét. Közben — május 26-án — megtörtént a baj. Az em­lített napon Gömörújfaluban megjelen­tek a bíróság, a karhatalmi szervek em­berei és a Nemec-család, hogy a jog­erős ítéletnek érvényt szerezzenek. Hogy mi is történt ezután, a cikk elején ldé!­zett levelekből már tudjuk. Horváth István ezzel kapcsolatban a következőket mondotta: — Az irodámból kiparancsoltak min­denkit. Aztán felszólítottak, hogy adjam elő a kislányt. Mondtam, hogy nem tu­dom, hol van. Erre kijelentették, hogy letartóztatnak. Hiába hivatkoztam a Legfelsőbb Bíróságra... Csak annyit kértem, hogy ez esetet telefonon je­lenthessem a JNB iskolaügyi osztályá­nak. Megtagadták! Most már nem vol­tam hajlandó velük menni, csak abban az esetben, ha itt lesznek a mi közbiz­tonsági szerveink, vagy a HNB elnöke. Erre nekem estek. De talán erről többet mond az orvosi látlelet. Az eset elgondolkoztató. Igaz, Hor­váth István ellenszegült a törvény aka­ratának. Ezt senki sem engedheti meg magának. Viszont meglett volna rá a mód, hogy ezért a cselekedetéért törvé­nyes úton vonják felelősségre. A tett­legességnek, erőszaknak Itt már csak' azért sem lett volna semmi helye, mi­vel Horváth István nem követett el sem­mit. Csak jót akart, otthont, szeretetet adott a kis árvának és — mondjuk meg őszintén — a társadalom válláról ls le­vette egy gyermek gondját. Ne csodálkozzunk azon sem, hogy at eset felháborította az egyszerű, jóhisze­mű embereket. A megaláztatás, méltat­lan bánásmód olyan embert ért, akit szeretnek, tisztelnek a faluban, aki gyermekeiket neveli tudásra, emberség­re: kommunistát, aki jóban, rosszban egy volt a falu népével, akitől tanultak, akinek a szavára adtak. E GY HALOM — az üggyel összefüg­gő hivatalos írást lapozgattam át. És szinte nevethetnékem támadt, amikor szinte valamennyiben megtalál­tam a következő kicsengésű sorokat: a kiskorú érdekében, a kislány jövője megkívánja. Igen, a Žiar nad Hronom-i Járásbíróság csakis Marika érdekét tar­totta szem előtt, amikor gyermekotthon­ba küldte, a kerületi bíróság is a kislány érdekében döntött, amikor a nagymama kérelmére ezt az intézkedést semmisnek nyilvánította. A kislány érdekeire hivat­kozva cselekedett a kerületi bíróság el­lenére is a Žiar nad Hronom-i Járási Nemzeti Bizottság, amikor Tornaijára vitte Marikát és a járási újság említett cikke adta a „kísérő zenét". Ezt tartot­ták szem előtt, amikor Horváth István­nak kiadták a gyermekotthonból, majd amikor Nemecéknek odaítélték, sőt a kislány érdekében folyamodtak erőszak­hoz május huszonhatodikán ls. És most akaratlanul ls adódik a kér­dés: tényleg a gyermek javát szolgálná, ha most újból erőszakkal kiszakítanák a megszokott családi körből? Vajon Ilorváthékon kívül nem slnylené meg ezt ő is? Horváthékat már szívébe zár­ta: apukának, anyukának fogadta őket. Miért mondana most le róluk? Miért kelljen új apukát, anyukát keresnie? Ezt talán azok ls fontolóra veszik majd, akik újból döntenek Marienka Barátová sorsáról SZARKA ISTVÁN Ml dril(d .iiiiiiiiiiiiiiiiinnniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii vagy az örökség? TÖRTÉNET, AMELYNEK NEM KELLETT VOLNA MEGTÖRTÉNNIE

Next

/
Thumbnails
Contents