Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-15 / 163. szám, szerda

T§Á§R§G§ Y§ A§L§Á§S PETER WEISS SZÍNMŰVE A szeredi házikó, amelynek kapuján be­nyitottam, olyan em­berekre vallott, akik meg tudják becsülni azt a keveset, amijük van. Az udvarban, a virág­ágyak közt, őszibarackfák virí­tottak, az udvar mögötti kert­ben vasívekkel közrefogott gyalogút várta a szőlőt, amely majd lugast bont fölé. A ház maga alacsony, de ápolt kül­sejű, s úgy látszott, hozzáépí­téssel bővítették. A nyári kony­ha féle melléképület előtt öregember dolgozgatott. A utcai lakásból az őszhajú fiatalasszony a ház udvari szárnyába küldött: ott laknak a szülei. Mivelhogy a hetven­éves Viliam Tóth iránt érdek­lődtem. A hátsó lakásban a szapora léptű, élénk szemű öreg Tó*h néni fogad. Hellyel kínál, s be­hívja az udvaron dolgozgató fér­jét. A tömzsi, idős férfiból mind­untalan kibújik a volt cukor­gyári gépész. Nem csoda: jó harminc éven keresztül, hu­szonöttől ötvenhatig csinálta ezt a szakmát. Akkor vonul* nyugdíjba. De ma sem nyughat: a műhelynek berendezett nyári konyhában éppen a kerti sétány vasíveinek készítésében zavar­tuk meg. Nem a cukorgyár volt az el­ső munkahelye Tóth bácsinak, de valahogy együtt nőtt fel a gyárral. Amikor 1908-ban az el­ső répakampány megindult, ő ls ott sürgölődött — tizenkét éves fejjel — a munkások kö­rül: sört hordott nekik. Aztán a helybeli kis gépgyárban kita­nulta a szakmát, s elment Po­zsonyba, világot látni. Akkor tört ki a világháború. Hiába vál­toztatta a munkahelyét, azért csak besorozták; először Komá» romba került, később tengerész lett Pólában, az Adriai-tenger partján. Tizennégy hónap alatt búvárrá képezték ki. Tizennyolc februárjában részese lett a cat­tarői matrózlázadásnak. (A szomszéd hajó legényei Horthyt is megfürdették a tengerben — mondja). A lázadás leverése után a háború végéig Duraz­zóban szolgált egy munkabajőn. Fiúmén keresztül tért haza, s Itthon előbb a Hübsch-féle vas­gyárban, majd a vegyigyárban, végül pedig, 1925-ben a cukor­gyárban kapott állást. -— Hübschnél napirenden vol­tak a sztrájkok — emlékezik vissza. — Egyszer az igazgató­nak is megfogtam a nyakát. Si* került is elérnünk valami bér­emelést. Igaz, akkor három hó­napig sztrájkoltunk. De huszon­hatban az általános cukorgyári sztrájkkal, amelybe a diószegi, nagyszombati gyár ls bekapcso­lódott, semmire sem mentünk. — Azt is mondd el, hogyan vitted tizenkilencben, a május elsejei fölvonuláson a vörös zászlót! — nógatja a felesége. — Belemenős, forróvérű le­gény voltam — meséli elgon­dolkozva az öreg, — és elegem volt a Monarchiából, az urak­ból. Igaz, a magam bőrén nem igen éreztem őket: amikor szü­lettem, az apám rendőr volt Nyitrán, később portásnak állt be Diószegen, majd itt Szere­den. De a munkát és az igazsá­got mindig becsültem. Tizenki­lenc május elsején sikeres ma­Hetven év jálist rendeztünk. A munkásfia­talok tornatermében aztán év­ről évre színdarabokat játszot­tunk, s részt vettünk a galgócl nagy sporttalálkozón is. — Oda magammal vittem a hatéves fiunkat is — szól köz­be az asszony. — Gyalog men­tünk, s amikor hazafelé fel akartam kéredzkedni egy gazda kocsijára, az ránkripakodott: „Dögöljetek meg!" Mert hogy a kommunista találkozóról jöt­tünk ... •— A vörös szakszervezetek munkájába is bekapcsolódtam — folytatja Tóth bácsi. — Ti­zenkilencben Hübschnél, ké­sőbb a vegyigyárban elnöke voltam a szakszervezetnek. Hu* szonegyben, amikor kiváltunk a Szociáldemokrata Pártból és megalakítottuk a kommunista párt helyi szervezetét, én ls tagja lettem a vezetőségnek. Harminchatban megalakították a szovjet-baráti társaságot, szovjet tárgyú könyveket, fo­lyóiratokat vásároltunk, gyűlé­seztünk, persze a hatóság meg­figyelése alatt. — A gazdasági válságot ho­gyan vészelték át? — Szűkösebben éltünk, mint máskor, de a munkámat azért nem vesztettem el. A gyárnak szüksége volt gépészre. A kosú­ti véres tüntetésen ís ott vol­taim ... És a háború? — Házkutatások, bujkálás, fenyegetések — veszi át a szót Tóth néni. — Szerencse, hogy a gyárban meg a városban sze­rették a férjemet, mindenki is­mert minket s ha veszély fe­nyegetett, előre figyelmeztet­tek. Az ismerősök hozzánk jár­tak moszkvai híreket hallgatni. Egy házkutatás előtt annyi időm se maradt, hogy a szov­jet könyveket eltüzeljem: csak behánytam őket egy zsákba, és be a Vágba. Amikor közeledett a front, az egész gyárból mind­össze ketten jártak munkaszol­gálatra — a férjem, meg egy cseh ... — S a front után hogy volt? — Akkor annyi lett a dolga, hogy egy hétig nem is láttam — mondja az asszony. — Gondoskodnunk kellett a menekültek ellátásáról —• be­szél tovább a férje, — cukrot adtunk nekik, bakancsért ben­zint cseréltünk. Húsvét elmúlt, azonnal meg kellett indulnia a tavaszi szántásnak. A szétvert házak tulajdonosainak cemen­tet osztottunk kl. A megsérült patika gyógyszerkészletét kel­lett megmentenünk. Aztán a fiammal együtt munkásőrsé­get szerveztünk. Negyvenöttől ötvenegyig voltam a cukorgyár­ban az üzemi bizottság és az üzemi pártszervezet elnöke... — Bizony, sok mindent meg­éltünk — bólint rá Tóth néni. — Lánykoromban Pesten szol­gáltam: emlékszem, amikor a Ligetben tüntettünk, lovasrend­őrök zavarták szét a tömeget. Fényképet kérek a bácsiról, de nehezen kerül elő — ami volt, széthordták a gyerekek. A fiának négy gyereke van, a lányának kettő. A matrózkori képe itt lóg a falon, de ezt nem adják oda. Mielőtt elbúcsúznám, magyar­ra fordítom a szót. Szokatlan nekik, de azért jól bírják még a nyelvet. Amikor elárulom, hogy komáromi vagyok, a bácsi melegen érdeklődik az új hajó­gyár iránt. Ott van a vasúti híd felé? — lkérdi. — Tizenkilencben mint csehszlovák katonát kive­zényeltek a határra, tudja, amikor odaát a vörös seregek tanyáztak. Egyszer őrségen voltam, s a híd vasszerkeze­tén keresztül átmásztam a hí­don a túlsó oldalra, a vörösök­höz. A hídtesten nem lehetett átjutni, az el volt torlaszolva. A vörös katonák táncoltak, da­loltak a híd túlsó végén. Oda­kiáltottam neki: „Hogy vagy­tok, elvtársak?" -— És az őrségparancsnok? Az mit szólt, amikor vissza­tért? — Ő küldött, hogy nézzem meg, nincs-e a híd aláaknáz­va... MIKÚTS I. RÓBERT A Svédországban élő, demok­ratikus gondolkodású Peter Weiss nevét két kitűnő alkotá­sa révén ismerik ma szerte a világon. Az egyiket, Marrat ha­lálát már Brnóban is játsszák, a másikat, az NSZK-ban rész­ben viharos helyesléssel, rész­ben erélyes tiltakozással foga­dott Tárgyalást, a prágai Rea­lista Színház mutatta be. Véleményünk szerint nem he­lyes, ha a koncentrációs táborok borzalmait felelevenítő esemé­nyeket, illetve a háborús bű­nösök felelősségre vonását a másfél évig húzódó frankfurti perben csak úgy egyszerűen színdarabnak nevezzük. A Tár­gyalás több annál, hiszen nem a szerző fantáziájának a szüle­ménye, hanem maga a megrázó valóság. Peter Weiss a rendelke­zésére bocsátott bírósági okira­tokban leírt adatokat dolgozta fel csupán. Azoknak a segítsé­gével nyújt hiteles képet a Maj­na menti város törvényszéki tár­gyalótermében lezajlott esemé* nyékről, melyek a húsz egyné­hány év előtti megrázó ténye-, ket a hírhedt auschwitzi halál­tábor borzalmait tükrözik. Nyilván ezzel magyarázhatók az eltérő érzelmi megnyilvánu­lások is a nyugatnémet közön­ség részéről, közöttük — nem titok, — ma is szép számban akadnak fasiszta érzelműek. Ne csodáljuk tehát, hogy nem szí­vesen veszik a múlt felidézését. Hiszen a közmondás is azt tart­ja: Akasztott ember házában nem szabad a kötelet emleget­ni. A 11 képbe sűrített, hátbor­zongató történeteket felújító vallomásokból a részletekkel is megismerkedünk. Azzal, ho­gyan ütötték-verték a fasiszta fenevadak védtelen áldozatai­kat, hogyan törték ki a halot­tak szájából aranyfogaikat, ho­gyan tornyosultak egy helyen a kifosztottak halomba gyűjtött ékszerei, másutt pedig holttes­teik. Elfelejthetjük-e a gyer­mekcipőhegyeket, melyeket kis tulajdonosaiknak már nem volt alkalmuk elnyúzni? Vagy az emberi hajjal telt raktárakat, az emberi zsiradékbői főzött szappant, az emberi bőr feldol­gozását ipari célokra? A fiatal lányok megrontását? Tíz szemtanú vonul fel előt­tünk, tíz szerencsés a szeren­csétlenek közül, akiknek vala­milyen csoda folytán sikerült megmenekülniük a poklok pok­lából. Egymásután ismerik fel kínzóikat a tárgyalóteremben, egymásután olvassák be nekik saját bőrükön szerzet* kesatfl tapasztalataikat. Azt a sok mil­lió ártatlant képviselik Itt, azoknak a nevében hangzanak el szemrehányásaik, akik nem érhették meg a szabadságod, akik ma nem lehetnek közöt­tünk ... És a gyilkosok? Tizennyolcan vannak a fasizmus megtestesí­tői. Szemrebbenés nélkül, hi* degvérűen tagadnak, vagy vé-* dekeznek. Gyáván, körmüksza« kadtáig. Szinte nevetséges, mennyire cserben hagyta őket emlékezőtehetségük. Senkit sem ismernek fel egykori áldozata­ik közül. Nem, nem ők a bűnö­sök, ők semmit sem követtek el. Ha valaki, akkor csakis a rend­szer felelős a történtekért. Űk csupán feljebbvalóik parancsá­nak engedelmeskedtek. Nem, nem lázadtak fel a rendszer el­len. Miért is tették volna? így kényelmesebb volt. Ezeket a tényeket vitte szín­padra a drámaíró, ezek az ég­bekiáltó események peregnek le előttünk Fr. Laurin rendezé­sében, aki az előadás sikere ér­dekében hét prágai színház leg­jobb színészei közül válogatta ki a szereplőket. És mégsem ál­líthatjuk, hogy törekvését ma­radéktalanul siker koronázta. Szokatlanul hat ugyanis, hogy az egytől egyig fekete talárba öltözött színészek, mintha csak hangjegykönyveket tartanának a kezükben, szerepeiket olvas^ sák. A szerző ezzel a nem éppen szerencsés megoldással akarta elejét venni a mesterkéltség­nek, a nagyobb szavahitelőség érdekében. Véleménynünk sze­rint nagy kár, hogy a rendező nem volt önállóbb. Ezáltal az olyan nagy művészek is, mini Zd. Štépánek, VI. Smeral, V. Vejrážka, V. Vydra, O. Brousek, V. Taub és a többiek alakítása lényegesen gyengébb hatású, majdnem illúziórontó volt. Szinte természetes, hogy a közönség az előadás végén nem tapsol a művészeknek. A meg­illetődés, a megrökönyödés el* némító hatása bénítja meg a kezeket. A bűntudat, a szégyen­érzet marja a lelkiismeretet, hogy tűrtük, hogy hallgatólago­san tudomásul vettük a fasisz­ták hihetetlen garázdálkodását. De a tetszésnyilvánításnak amúgy sincs helye. A dráma­írót nem a szórakoztatni aka­rás vezette. Tanítani, nevelni akart és ezt az igyekezetét ma­radéktalanul elérte. Ezért nem hiábavaló a ne­gyedévszázados múlt felidézése, mely a jelenre, sőt a jövőre is utal. Ma sem értjük még, hogy a XX. század civilizált társadal= mában hogyan gyilkolhattak korlátlanul és büntetlenül a „Herrenvolk" tagjai, a kivált­ságosok, akik mindig jobbnak, különbnek tartották magukat más nemzeteknél. Hihetünk ne­kik? Fátyolt boríthatunk a múltra? Aligha! Hiszen a nyu­gatnémet határok felől atom­bombák formájában még ma is fenyeget a veszély. A revansis­•*ák ma sem nyugszanak. Talán csak a kellő pillantot várják. Peter Weiss éberségre, óvatos­ságra int, hogy a fasizmus bor­zalmai soha többé ne ismétlőd­hessenek meg. KARDOS MARTA á EICHMANN Miről döntöttek a strasbourgi értekezleten? Vajon miért éppen a Bad Salzungen melletti Merkers térségét választották sok milliót érő kincseik rejtekhelyéül a náci hatalmasságok? Ma még nin­csenek olyan bizonyítékaink, amelyek végleges választ adhatnának erre a kérdésre, egyes tényekből mégis kö­vetkeztethetünk. 1944. augusztus 10-én a náci párt vezetői, a Wehrmacht és az SS magas rangú tisztjel találkoztak a német monopóliumok és fontos ha­diüzemek képviselőivel. Az értekezlet célja az volt, hogy különféle üzelmek­kel minél több értéktárgyat vonjanak kí a győzedelmesen előrenyomuló Hit­ler-ellenes szövetségesek ellenőrzése alól. Ezek a náci „fejesek", akik a strasbourgi Maison Rouge-ban légmen­tesen zárt ajtók mögött tárgyaltak, bort ittak és vizet prédikáltak. Ugyanis elvakított párthíveiket kitartásra buz­dították, maguk viszont már réges-ré­gen nem hittek Hitler „végső győzel­mében". Merész tervek A strasbourgi értekezleten elfogadott határozat értelmében föld alatti vezéri bunkert vájtak az Ohrdruf melletti Jo­nas-völgyből emelkedő hegyoldalba Hitler számára. A munkálatok „Olga" fedőnéven folytak. Itt kellett volna kuksolnia a „Führernek" hadvezérel társaságában. Innen akartak éket verni a Hitler-ellenes szövetségesek közé, hogy azután különbekét köthessenek az angol—amerikai haderővel. Mondanunk sem kell, hogy mesterkedéseik sikerét jórészt a véres kincsektől remélték. A tervek szerint csupán 40 km válasz­totta volna el a vezéri bunkert a mer­kersi kincseskamrától. 1944 október végén a Német Biro­dalmi Bank igazgatósága és Oswald Pohl SS-Obergruppenführer, mint a bi­rodalmi gazdaságirányító főhivatal kép­viselője — az SS-geológusok egybe­hangzó szakvéleménye alapján — a Kaiseroda nevű káliumfejtő II/III. szá­mú tárnáját találták a legalkalmasabb­nak egy minden követelménynek meg­telelő kincstároló berendezésére. A ta­laj felszíne alatti 800 m-es mélység úgyszólván feltétlen bombabiztos fede­zéket nyújtott. Az áttekinthetetlen tár­narendszert a valóságban egy maroknyi ember ls ellenőrizhette, sőt felrobban­tásával szükség esetén járhatatlanná is tehette. Elvből csak háromféle embercsopor­tot alkalmaztak a nagy kiterjedésű kincseskamra előkészítéséhez és kiépí­téséhez: egy vezető személyiségekből álló SS-tiszti különítményt, a Birodalmi Bank fasiszta hivatalnokai közül gon­dosan kiválogatott és hallgatásra kö­telezett kisebb csoportot, amely Emil Puhl és Thom magas rangú bankveze­tők felügyelete alatt állt, végül pedig egy koncentrációs tábor foglyaiból ösz­szeállított különítményt. Ezeket egye­lőre a Springen nevű káliumfejtőben szállásolták el. 1944 decemberétől kezd­ve gyorsított ütemben kellett kiépíte­niük a védett és álcázott fedezéket. Egy fogoly megrázó beszámolója Joseph Arturjanz volt egyike annak a kevés robotkulinak, akik csodával határos módon túlélték az embertelen munka- és életfeltételeket. Hajmeresztő élményeiről a következőkben számolt be felszabadulása után: „Bennünket, rabokat abban az óriási kötélkosárban bocsátottak a tárnába, amelyben azelőtt a káliumkőzetet hoz­ták a felszínre. Minden fel- és leszál­lás alkalmával 10, sőt 20 embert gyö­möszöltek a felvonóba. Amikor elő­ször leszálltunk, fogalmunk sem volt arról, milyen pokol vár ránk azonkí­vül, hogy a kőtelek összehasogatták testünket. — A hodályoknak beillő tágas vermek mindegyikének élén egy­egy kápó állott, akiket szadista hajla­mú, többnyire életfogytiglani börtön­büntetésre ítélt bűnözők soraiból to­boroztak. — A tárnák alja és a bolto­zatok felettük egyenetlenek, érdesek voltak, azokat kellett egyengetnünk. Sose tudtuk, vajon nappal van-e, vagy éjszaka, csupán a hodály tetején vilá­gított egy 60 wattos villanyégő. Min­den reggel kávénak csúfolt löttyöt kap­tunk, amelyet a közeli Dorndorfból hoz­tak. A hatalmas kondérokban érkező ebéd poshadt káposztából vagy kala­rábéból készült, s messziről bűzlött^ Eleinte minden nyolcadik napon leve­gőre engedtek, akkor láttuk csak, hogy testünk a kálium oxidálásától rozsda­barna színű lett. Ám ez lett volna a legkisebb baj. Kiaszott, füstölt halakra hasonlítottunk. Többeket rémlátomások gyötörtek, földre vetették magukat és őrjöngve káliumot kezdtek rágcsálni. Hasunk felpuffadt, vesénk nem műkö­dött. Akkor kezdett a halálesetek szá­ma ugrásszerűen emelkedni. Leírhatat­lanok voltak a haldoklók gyötrelmei, amíg megváltotta őket a kegyes ha­lál ..." A munkálatok tervezésével és Irányí­tásával az SS-vezetők a Ludwig Renn­tler és Heinrich Kalb cégeket bízták meg. Az emberanyagot lengyel, ma­gyar, francia s főként szovjet foglyok szolgáltatták. Ezek egyelőre haladékot kaptak a halál angyalától. Következik: HÁLÁI. FIAI

Next

/
Thumbnails
Contents