Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-08 / 126. szám, vasárnap

T

avaly, május nyolcadik! számunkban hírt adtunk a Bart község határában lezajlott hadieseményekről. Újvári Imre László, a cikk szerzője Vlagyimir Nyikolájevics Silak, tartalékos gárdafőhadnagy élményeit elevenítette fel. Negyvenöt tavaszán a szovjet hadsereg egységei hídfőt alkottak a Garam jobb partján. Az év első hónapjaiban váltakozó sikerű harcokat vívtak a németek ellen. Vlagyimir Nyikolájevics Silak abban az időben a Bart községet megszálló egységeknél szolgált. Egy márciusi napon a nénietek ellentámadásba lendültek. A válságos helyzetbe jutott szovjet egységeknek ki kellett üríteni a falut. Vlagyimir Nyikolájevics Silak az ezredtörzset védelmező utolsó ötven főnyi csapatban harcolt. Románok ezredes parancsára civil ruhát öltött, magához vette az ezred iratait és az ezred zászlaját, s az éjszaka leple alatt elindult, hogy kitörjön a németek gyűrűjéből. Románok ezredes tűzzel fedezte a hadnagy szökését, de csakhamar súlyos sebet kapott. Vlagyimir Nyikolájevics Silak megpróbálta kimenteni a németek gyűrűjéből, de egymaga nem boldogult a tehetetlenségében elsúlyosodó testtel. Ekkor egy kunyhó közelében embereket pillantott meg. Barti parasztok voltak. Ök segítettek neki az-első segélynyújtásban és parancsnoka megmentésében. Újvári Imre László Silak elvtárs e kívánságával zárja sorait: „Ha arra jár, szorítsa meg ezeknek a derék embereknek a kezét. Es ha megtalálja őket, írja meg nekem a címüket. Egyszer talán még én is eljutok abba a faluba, amelyet nem felejtek el soha." Újvári Imre László helyett eleget akartam tenni a kívánságnak, s most itt ülök Bart község határában, a Sári patak partján. Annak idején a cikk megjelenése után bátortalan levelet kapott a szerkesztőség. Bréda Péter és Patus Ferenc, barti lakosok jelentkeztek, s említették egy harmadiknak, Mocsi Sándornak a nevét is, hogy talán ők lennének, akik valami hasonlót éltek meg. Itt van velem Bréda Péter, a szövetkezet építőcsoportjának egyik tagja. Ötvenöt éves, mokány ember. Orra alatt fényes, ágaskodó szőrpamacs. Sötét hajába ezüst hajszálak vegyülnek. Ebéd után vállán ormótlan, súlyos lapáttal munkába indult, valami épülő fészer felé. Épp akkor sikerült elérnem. Kijött a csoportvezetője is, Bartal Péter, aki a levélírók nyomára vezetett. Kíváncsi nagyon a történetre, sikerül-e összerakni úgy, ahogy annak idején megesett. Itt van velünk Szmolka Mihály is, nyolcvankét éves öreg vízimolnár, és itt a kunyhója is, az a földkunyhó, amit Vlagyimir Nyikolájevics Silak emleget. Ám nehéz egy esemény azonosságát megállapítani a szemtanúk elbeszélése alapján, s még nehezebb, ha azok részesei és cselekvői mondják el. Maga Vlagyimir Nyikolájevics Silak úgy emlékezik, hogy éjszaka volt, de mikor megpillantotta a kunyhót, annak kéményéből füst szállt a magasba. A kunyhóban bukkant rá a két emberre, aki segített neki hordágyat öszszeeszkábálnl, és a kötözőhelyre vinni a sebesült ezredest. Ez is éjjel történt. Lehet, hogy csak érezte a füstöt, de ha látta, akkor már nem éjszaka volt, hanem világos nappal. Mert Bréda Péter úgy emlékszik, reggel kilenc óra lehetett, mikor egy katona bejött hozzájuk, de nem a kunyhóba, hanem a magas partba vájt pincébe. S nem kettén voltak, hanem hárman. — Itt lapultunk meg a Szmolka Mihály pincéjében. Egész éjjel fedezékeket ástunk a vályogfalba, legyen hol megbújni a harcoló katonáknak. Csakhogy a németek rettenetesen lőttek. Ott a domb mögött valahol ágyúk rejtőztek. Haza akartunk menni, de az orosz katona, aki velünk volt, nem engedett. Azt mondta, nem lehet, mert Barton már németek vannak, — mondja Bréda Péter. Nem bír visszaemlékezni sehogy a találkozás részleteire. Úgy emlékszik a szovjet katona szólította kí őket a molnár pincéjéből. Egy sebesültet hoztak be a pincébe. Patus meg Mocsi odabent kötözték, ő kint maradt. Nem, civil emberre nem emlékszik, meg arra se, tiszt volt-e a sebesült, vagy egyszerű katona. Csak arra emlékszik, hogy világos volt már, talán reggeli kilenc óra lehetett. A sebesültet aztán hordágyra fektetve Kéméndre vitték. A patakparton lapulva, bujkálva szökelltek vele le egész Kéméndig, míg el nem érték az országutat. Nézem a tájat. Köröskörül dombok. A patakmeder nyújthatott egyetlen menedéket a mentőknek. Bréda azt mondja, száraz fagy volt és kilenc óra lehetett. Silak főhadnagy emlékeiben úgy látszik összefolytak az éjszaka és a reggeli órák eseményéi. Hiába, két évtized telt el azóta. Bár meglehet, hogy Silak gárdafőhadnagy először valóban a molnár házába tért be. Talán ott is voltak emberek. Talán azok vitték be a sebesültet a pincébe, ott pedig Mocsi Sándor és Patus Ferenc részesítették elsősegélyben. A mol nár kunyhójának egyetlen helyisége olyan szűk, hogy ott aligha fértek volna meg négyen vagy öten egy hordágyon fekvő sebesült körül. Csakhogy a pince nincs meg már. Bedőlt régen. A magas vályogfal is elváltozott. Vályogvetők agyagot bányásztak itt és erősen lefaragták. Csak a patak van meg, de más annak a vize, és mások a parti bokrok s a szélben hajladozó fák. A malom sincs meg. Csak a romja ágaskodik a part felett. A molnár nyolcvankét éves öregember. Hiába említem Románok ezredes nevét, a gárdafőhadnagyot is hiába emlegetem. Bréda Péter nem tudta a nevüket. Arcukra sem emlékszik. Bréda Péter számára épp oly ismeretlenül bukkantak fel, mint Silak gárdaföhadnagy számára ő maga és társai. Ágyútűzben, életveszélyben forogtak mindahányan, s az események részletei egybemosódtak emlékezetükben. Patus Ferenc, a második levélíró nincs a faluban. Mocsi Sándorra csak három nap múlva bukkantam rá. A bratislavai Doprastav munkásszállásán. Elsodródott a falujából. Tulajdonképpen a fiai után vándorolt ide, mert azok itt dolgoznak. Határozott ember benyomását kelti. Emlékeiben is rendet tart. Bár a részletek benne is elmosódtak, de határozottan állítja, úgy kilenc órakor, reggel történt az eset, mikor a molnár pincéjében egy polgári ruhás idegen jelent meg. Oroszul szólította őket. Odakünn világos nappal volt. Ágyú szólt és repülőgépek gépfegyversorozatai pásztázták végig a patak partját. A sebesültet bevitték a pincébe. Volt odabenn egy rozoga hordágy, s valóban össze kellett eszkábálni, ahogy Silak főhadnagy emlékszik. Csakhogy Mocsi Sándor se tudja a főhadnagy nevét, ahogyan ö az övét. — Civil volt, és orosz volt. A sebesültnek kigomboltam a kabátját, feltűrtem az ingét. Csupa vér volt. Nem emlékszik már, ki adta neki a vattát és kötszert. A saját kezével tisztította meg a seb környékét, aztán bekötözte. A katonaságnál tanulta. Akkor ugyan nem volt katona. Leszereltették, mert a fél arcát összerántotta a huzat. Még most is kisebb a fél szeme. Bevittük Kéméndre. Testes, erős ember volt. Belefáradtunk bizony. A repülők is egyre lőttek. Meg az ágyúk is. Mi hárman vittük Brédával, meg Patussal. Még egyszer visszaidézem a Sári-patak partját. Nagy ívben kanyarodik Kéménd felé. Jó hat kilométer lehet az út. A patak Kéménd előtt a Garam felé fordul, ők tovább mentek az országúton. Aztán arról ís le kellett térniük, mert alá volt aknázva. Úgy kerültek a Taliga-útra. A sebesültet bevitték az első házba. Nem tud többet a sorsáról. Silak gárdafőhadnagy tudomása szerint a kórházban belehalt sebeibe. A részletek az esemény részeseinek elbeszélése alapján eltérőek, de egyezik a sebesültszállítás ténye. Silak főhadnagy maga állítja, hogy polgári ruhába öltözött. Mocsi Sándor szerint, valóban egy polgári ruhás személy szólította ki őket a pincéből, aztán elkísérte őket egész Kéméndig. így hát feltételezhető, hogy Silak gárdafőhadnagy története valóban a helyes címre vezetett el bennünket. Bréda Péter ott él a faluban. A szövetkezet építő csoportjának tagja, Patus Ferenc egy tátrai gyógyintézetben kezelteti magát. Mocsi Sándor pedig a bratislavai Doprastav segédmunkása. Silak gárdafőhadnagyot kitüntették az ezred zászlajának és iratainak megmentéséért. Újvári Imre Lászlónak elmondott történetét pedig így fejezte be: „Kitüntetést érdemeltek volna azok a derék emberek is, akik velem együtt kúsztak a hordágyon fekvő, súlyosan sebesült parancsnokommal... A derék emberek címe: Bart község, Csehszlovákia. BABI TIBOR A Z EMBERISÉG 14 531 HÁBORÚT VISELT MÄR. A legborzalmasabb az a zonyos utolsó, a második világháború volt. Számtalon író fogott toll hogy visszcadja mindazt, amit vérnek, könnynek, romnaik, gázkamrám tömegjárványnak nevezünk. A papírra vetett betűk nyomán felelevenei előttünk egy-egy lebombázott város, levegőbe röpített híd, aláaknáz vasúti vonal, hegyekbe szorult partizán csapat, a katyusák dobhártyát repes; I csaholása, de leginkább a meggyötört ember, a már-már hitét vesztett idegron • a pincébe szorult asszony, a doni csatában elesett katona. Vajon 'napvilác ! látott-e már olyan mű, amely magába foglalja azt, amit a puszta számok kifeji i iiek: 64 országban két milliárd ember saját bőrén tapasztalta a háború borzalmc | 110 millió férfi vette kezébe a katonai behívót. 32 millió lelte halálát a frontokc I

utcákon, pincékben, 80 millió katona sebesült meg. Az anyagi kár és a hadikö ségek 400 000 milliárd koronát emésztettek fel. Lehet, hogy akadnak olyanok | akiknek mindez csak tény, de az emberek legtöbbje erre gondolván megborzong, | Végre, 1945-ben elnémult a fegyverropogás. A világon ismét békét hozó cse J honolt. A háború okozta sebek frissek voltak ugyan, sajogtak még, de a holnap I vetett hit balzsam volt rájuk. Ekkor születtek ők, a mai huszonegyéveseik. Ni | volt még fehér pólyájuk, hajasbabájuk és hintalovuk. Nem majszoltak babapiskó I

és nem labdáztak zöldellő parkokban, de együtt nőttek az országgal. Számul építették az új otthonokat, iskolákat, kórháícs'kat. Nekik készítették a biztos jöv | Új korban, új szellemben nevelkedtek. Ma huszonegy évesek, olyan idősek, m a szabad hazánk. Az otthon a múmm NÉMETH GIZELLA, A CSEHSZLOVÁK-MONGOL BARÁTSÁG EFSZ TAGJA Itt, Új Életen születtem, itt nőttem fel és ma is itt dolgozom. Sohasem vágyódtam el falunkból. Szeretem a falusi életet, a friss levegői, a természetet. Szerintem falun az ember hamarább megtalálja számítását. A nyolc általános után a kertészetben dolgozom. Eb- • ben láttam életcélomat. Hajnaltól késő estig figyeltem a növényeket, élveztem a napfényt, a lányok jó kedvét. Én magam is vidám természetű vagyok. Csoportvezető lettem, szép eredményeket mutattunk fel. A szövetkezet vezetősége úgy látta jónak, hogy tovább tanuljak. Kétéves mezőgazdasági szakiskolát végeztem, s most állattenyésztési nyilvántartó vagyok. Szövetkezetünk a jő szövetkezetek közé tartozik, húsz koronát fizetnek munkaegységenként előlegbe. Én 800 koronát kapok, plusz elszámolást, természetbenit és Őszinte barátságban éli BARATH DEZSŐ KATONA jutalmat. Másutt sem keresnék többet, viszont otthonról elszakadva többet költenék. Ami hiányzik, az a szórakozás, a kulturális élet. Annak ellenére, hogy erre minden lehetőség megvan — helyiség, a vezetőség támogatása — a fiatalokban nincs elég kezdeményezés. Itt-ott rendezünk teadélutánt, színdarabbemutatót, s ez minden. Igaz, hogy sok a faluban a televízió, no m3g a fiúk kocsmába járnak, s ez nem tetszik. Talán, ha akadna valaki, — aki értené a nyelvünket, könnyebb lenne — gondolom tanító vagy népművelő. Ami a jövőt Illeti: a_szövetkezetben szeretnék dolgozni, becsületesen, úgy, hogy meg legyenek velem élégedve. Jő feleség és anya akarok lenni. Azt kívánom, hogy életkedvem megmaradjon, elégedett és kiegyensúlyozott legyek. nője. Ismerni fogom anyagok csínját-bínját, be látok az összefüggésekbe Szalagavatónkat kultu lis műsorral tarkítottuk. 1 kem Bánk Bán Melinda s repe jutott. A részlet bei tatása után az egyik volt nárom megkérdezte, n akarok-e színésznő ler Nem gondoltam erre — leltem meglepetten. Egysz csak levelet kaptam a N TESZ-től, jöjjek próbafel telre -— ma már tudí ho»y a tanárom keze v benne. Sikerült. Egy é ott maradtam. Az első s repem a Vidor család Mí kája volt. Aztán jelentk tem a Színművészeti F( Ma már DRÁB E K ALOJZ, SE< KIADÓVÁLLALATBAN En is úgy indultam, min többi fiatal: tele ambíció elképzeléssel, tervvel, Heten vagyunk testvérek. Nálunk mindig nagy volt a vi"xlámság. Nevetgéltünk, daloltunk, felvidítottuk egymást. Most is szeretem a társaságot, a jó kedvat, a magyar nóiát. jól érettségiztem, majd a Közlekedési Főiskolára jelentkeztem, de nem vettek fel . . . Tehát földmérő technikus lettem. Járom a falvakat, emberekkel ismerkedem. Rajzolok, számolok. Tetszik. Gyakran vagyunk úgy, hogy mást tervezőnk, aztán a véletlen közbe szól. Tizenkilenc hónapja vagyok katona. Elvégeztem a tartalékos tiszti iskolát, szakaszvezető vagyok, nemsokára alhadnaggyá avatnak. Ha leszerelek, tovább szeretnék tanulni. Hogy főiskolára mehessek, előbb el kell végeznem a földmérészeti technikum kartográfiai szakát. Ez két év, majd öt év egyetem. Egyelőre ez a tervem, másra nem is gondolok. Ma az embereknél egy dolog nem tetszik nekem: a tiszteletlenség. Lépten nyomon találk^JftflV vele. lyen, 9«,\vtcán, aj ben, a fiúk-láng' ban. Gyakran miért van ez kissé lemondj jainkről, ha s nánk, és az vei próbálj nem így vagyunk dani ten, d&nUTndjárt" elv szerint élnel^&ffitidenen keresztül gázo],njgP$tsak hogy elérjék azt, amir akarnak. Itt nemcsak az anyagiakra, hanem, a munkasikerre — vagy ha úgy tetszik, a karierre — a szerelemre és sok más mindenre gondolok. Leghőbb vágyam, hogy a nemzetek és nemzetiségek necsak egyetértésben, hanem őszinte barátságban éljenek. Gyűlölöm a terrort, az igazságtalanságot, a háborút. £n magam nem éltem át, de két testvéremet megbélyegezte a légnyomás. Nem látom semmi értelmét, hogy rombadöntsük mindazt, amit nehezen felépítettünk és hogy egymást öldüküljiik. jttem, en későbbi! ert, ai k ingyi«l

! de nem . űpiskqj, karta' — a NÉMETH ILONA SZININOVENDÉK Sokáig nem volt elképzelésem arról, mi akarok lenni. Végül a tizedik osztályban úgy döntöttem, a Természettudományi Főiskola vegyészeti karára Jelentkezem. Szerettem és értettem a kémiát. Már láttam magam, amint fehér köpenyben állok a laboratóriumban, kezemben a kémcsövek. Én leszek egy nagy gyár titok-titkárkedvvel. Azt^, világ. Csak i rá, hogy ményt np' munkás i igazi, tem, Közb én kottám de-Aiem tegség é^ beszólt, gamat nére, hf lyegiet " erfl b. azq Sz?n#niozp]mas a NINA VJAZOVCOV Édesapám orosz, éd anyám pedig cseh volt. 1 éves voltam, mikor mejhi Testvéremmel együtt gy mekotthonba kerültem, első benyomásokat sohas felejtem el. Óriási palánk élő sövény választott el b nünket a külvilágtól. Am beléptem, síró kislányt 1 tam, akit pofoztak, rugd tak. Megborzongtam, vis. akartam futni, de a kc már bezárult. Otthon mi : gyon szépen éltünk. Éd anyám váratlan halála 1 kem mélyéig megrendíti Féltem, annyira féltem, hc aludni és enni sem tudtí f— így történt aztán, hogy Intézet legjobb neveltje 1 tem. Mint ilyet Dobrichc céről Ratajé nad Sázavou vittek. Két évig éltem itt. városba jártunk iskolá játszhattunk, kijárhattu Ez a gyermekotthon valót otthon volt. Aztán Prágái NINA VJAZOVCOVA SIDO MIKLÓS NÉMETH ILONA