Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-07 / 125. szám, szombat

Jarmila Némečková indiai útijegyzetei J

rndiai méretekben a főváros csak egy ugrásnyira van a Himalájától. Az óriáshegység aljáról már látni a hófödte fő gerincet, a tibeti Himaláját. Virradat előtt, autóval indultunk a hegyekbe. Hét órát tartott az út, míg végre elértük a szerpentineket, amelyek egyre magasabbra vezettek a csúcs felé. Persze a Himalája nagyon tág fogalom. Pontos méretével nem vagyok tisztában, de több nagyobb európai állam területét foglalná el. Hangsúlyozom: több nagyobb államét, mert Ázsiában a nagyobb és kisebb állam két különböző fogalmat jelent. A Himalája nemcsak a világ legmagasabb, hanem legnagyobb területű hegysége is. Aligha akad turista, aki elmondhatná, hogy bejárta az egész Himaláját, mint ahogy nálunk sokan TERASZOS FOLDSÁVOK A HIMALÁJÁBAN. (A szerző felvételei) dicsekszenek: „Bejártam a Tátra minden zugát". Igaz, hogy sokan megmászták már a Himaláját, s kollektív tapasztalataik azt bizonyítják: a nagy hegység természeti viszonyai és lakosságának életmódja nemigen különbözik egymástól. Az indiai, nepáli vagy tibeti részen egyaránt mostoha életkörülmények között élnek a számunkra elképzelhetetlen magasságban lakó emberek. A szerpentin úton kilométerről kilométerre új gyönyörű, látványos képek tárultak elénk. Meglepően jól karban tartják a hegyi utakat, bár az éles kanyarokban, a meredek sziklafalak fölött nem ártana korlát vagy valamilyen védősáv. Mit jelent ez lélektani szempontból, valamivel feljebb tudtuk meg, amikor mintegy négykilométeres szakaszon minden kanyarban a szívünk is összeszorult a félelemtől. Szerencsére a himalájai szerpentin-utakon egészen mások a közlekedési szabályok, mint más országutakon. A nagy teherautók sofőrjei arról nevezetesek, hogy az országutak könyörtelen despotái. Óriási sebességgel robognak a viszonylag keskeny országutakon, egy centiméterrel, sem térnének ki a szembejövő személyautóknak. Ugyanezek a sofőrök az országút lovagjaivá alakulnak át. Védelemre szoruló gyenge asszonyoknak vagy gyerekeknek tekintik a személyautókat, és olykor-olykor megállnak a szerpentin út kiszélesedésein, hogy helyet adjanak a felfelé kapaszkodó személyautóknak. Az MB 1000 jól vizsgázott a himalájai szerpentin utakon, s megszolgálta a Zerge nevet. NAINITAL Ütünk első célja a Poprádi-töhoz hasonló nagyságú tő körül több mint kétezer méter magasságban fekvő Nainital hegyi városka volt. Sűrűn lakott utcák jellemzik, egymás mellett sorakoznak a kis szatócsboltok. Az épületek valamivel masszívabbak, mint a síkságokon, mert itt különösen éjjel, érezhetően hűvösebb az időjárás. Azért nem felejthettük el, hogy szubtrópusi tájon vagyunk, mert méltóságteljes borókafák mellett csenevész pálmák is vegetáltak. A borókaerdők kaucsukültetvényekre emlékeztetnek. Egyes vidékeken a borókafákat bevágják és agyagedényben felfogják a kicsurgó gyantát. A gyantagyüjtés az itteni lakosság megélhetésének egyik fő forrása, s fontos nyersanyagot szolgáltat a vegyiparnak. Nainitálból felmásztunk a China Peakre, amely kb. olyan magas, mint a Lomnici-csúcs. Innen gyönyörű kilátás nyílik a 6420 méter magas Nandakat, a 6670 méter magas Trisal és a 7816 magas Nanda Devi havasi csúcsokra. A China Peakre nem vezet drótkötélpálya, a technikát különleges hegyi szolgálatra kiképzett lovak pótolják. A szállóvendégnek másnapra lovat is felkínálnak. A turistaszenvedély végül ls legyőzi a félelmet. Fényképezőgéppel, a lovacska megvesztegetésére szolgáló kockacukorral ellátva nekivágunk a nagy túrának. A szép kilátás valóban megérte azt is, hogy a kiruccanás után két napig nehezen tudtunk ülni. Az út OCTAVIA £S 1000 MB 2100 METER MAGASSÁGBAN. másfél órát tartott felfelé, ugyanennyit lefelé. Érdekes, hogy olyan magasságban, ahol nálunk csak törpefenyő nő, itt még a havasszépe is virágzik. Sőt a Magas-Tátrával egyenlő nagyságú hegyoldalakon faekével, emberfeletti munkával megművelt teraszos földsávokat is láttunk. Minden négyzetmétert kihasználnak. DOLGOS EMBEREK A völgy világos képet ad az itteni nép életéről. Szerény, dolgos nép lakik itt. Megélhetését a sovány földek, a juh-, és kecskenyájak biztosítják, s azt a pár rúpiát cukorr-a és sóra gyantagyűjtéssel szerzik meg. A gyerekek elég jól tápláltak, és kíváncsiak. Olykor versenyt futnak az autókkal. Azt viszont nem mondhatjuk, hogy idegenek feltűnésére rögtön eszükbe jutna a „baksis". Általános benyomás: az emberek itt a munkájukból élnek. További állomásunk Ranikhet. A szerpentin utak végteleneknek tűnnek. Minden kanyarban újabb, kies völgyeket pillantunk meg. Mezősávok, méltóságteljes borókafák, virágba borult ismeretlen fák. Minden útszakasz külön fejezetet érdemelne. Összegezve: a Himalája szép, olyannyira szép, hogy nem is lehet leírni. A

frikában élfi külföldi ismerőseim között szép számmal akadnak olyanok, akik állandó rettegésben élnek. Itthon, Európában sokan irigylik őket, amikor a hazaküldött fényképen meglátják a kertes villát, amelyben laknak. Az viszont már nem látszik meg a fényképen, hogy a szépen gondozott, virágzó fákkal és bokrokkal teli kert valósággal tabu a villa lakói számára. A gyermek nem játszhat kedvére a kertben, mert félő, hogy kígyó marja meg. Az ember szívesen elkertészkedne, de nem teheti, mert csaknem száz százalékosan bizonyos, hogy féreg hatol a bőre alá. Azt azután csak hosszas orvosi kezeléssel, esetleg operációval lehet eltávolitani. A trópusokon szívesen viselnek az emberek műanyagból készült inget, alsóruhát. Ezt könnyű mosni, s pillanatok alatt megszárad. Hanem egyszerre csak azon veszi magái észre az ember, hogy furcsa daganatok keletkeznek a testén. S amikor az orvos megnyomja, fehér színű férgek bújnak ki belőlük. Ezeket egy légyfajta szaporítja Afrikában. Rátelepíti petéit a kiterített ruhaneműre. Így jutnak az ember bőrébe. A gyapotból vagy selyemből készült alsőnemfit vasalni kell. A vasaló tüze elpusztítja a petéket. A műanyag ruhaneműt viszont nem szükséges vasalni. Tehát vagy lemond az ember a műanyagból készült ruhanemű viseléséről, vagy kellemetlen, férgek okozta daganatoknak teszi ki magát. Ilyen s hasonló veszélyek megszámlálhatatlan sokaságának van kitéve az európai eml>ar Afrikában afrikai szomszédaival együtt. Mert téves az az elmélet, hogy — úgymond — az afrikai fel sem veszi a betegségeket. Az a'rikai ugyanúgy szenved tőlük, mint az eurónál. S az ő számára a veszély még nagyobb. Mert minden afrikai Is ki van téve !"">anazoknak a betegségeknek A

ccra az egészségügyileg legkorszerűbben felszerelt afrikai városok közé tartozik. Több modern kórháza és klinikája van. Ennek ellenére az isten mentsen meg valakit attól, hogy vásár- és ünnepnapon betegedjék meg. Mert ünnepnapokon nincs orvosi ügyelet. Amikor az afrikai nagyvárosok üzleti negyedeit járom, gyakran megesik velem, hogy leprásokkal találkozom. Elvegyülnek az utca tömkelegében, ÉLIÁS BÉLA ACCRAI LEVELE FELELMETES és a legváratlanabb pillanatokban kerülnek utadba. Feléd nyújtják csonka kezüket, és esdekelve tekintenek rád torz, orr nélküli arcukkal. Félelmetesek. Valami kétmillió van belőlük Afrikában. Ellentétben a közhiedelemmel, afrikai orvos ismerőseim azt mondják, hogy a lepra gyógyítható. De legalább négy-öt évi rendszeres kezelés szükséges ahhoz, hogy a beteg meggyógyuljon. S kinek van ehhez Afrikában pénze és türelme? Számos afrikai országban létesítettek lepratelepeket, ahol a fertőzőbetegeket elkülönítik a társadalom többi tagjaitól. De ehhez is pénz kell. S például Szenegálban három milliónál kevesebb lakos közül 40 000 leprás. Csupán Észak-Nigériában félmillióra tehető a leprások száma. Sierra Leonéban minden ezer lakos közül negyvennyolc leprás. A jelenlegi egészségügyi viszonyok kőzött ilyen tömeg rendszeres kezelése vagy elkülönítése egyszerűen lehetetlen. M

ielőtt Afrikába indultam, orvosok utasítására nyolc nappal az indulás előtt elkezdtem szedni a maláriaellenes tablettákat. A magukat Afrika-szakértőknek tekintő emberek ugyan azt állítják, hiába a tabletta, a malária előbbutóbb úgyis utoléri az embert. Harmadik éve vagyok Afrikában, de sem magam, se családom tagjai nem kapták meg a maláriát. Ellenben Accrában járt egy magyar ifjúsági küldöttség, amelynek tagjai az orvosi figyelmeztetés ellenére sem szedték rendszeresen a malária ellenszerét. Legtöbbjük betegen ment haza. A malária különben a legelterjedtebb népbetegség Afrikában. Az afrikai országok többségében a lakosság száz százaléka maláriás. A felnőttek viszonylag könnyebben kiheverik a malária következményeit, s kibírják a periodikusan ismétlődő maláriás rohamokat. Nem így a gyermekek. Gambiában dolgozó szakorvosok kimutatták, hogy a gyermekhalandóság oka ötven százalékban a malária. Orvosok és egészségügyi kutatók sokat törték a fejüket, hogyan lehetne tömegessé tenni a maláriaellenes gyógyszerek szedését. Végül is arra az okos gondolatra jutottak, hogy a közfogyasztásra szánt sóba keverték az orvosságot. Ezáltal minden ételt antimalária-Iiordozóvá változtattak. Valahányszor légy száll a karomra, a cecelégyre gondolok, s arra a félelmetes betegségre, amit a cecelégy csípése okoz: az emberre és állatra egyaránt életveszélyes álomkórra. Afrikában négy és fél millió négyzetméterföld területet fertőzött meg a cecelégy. Ugandában járva hatalmas területeket láttam, ahol véletlenül sem találni embert vagy állatot. Ezek a cecelégy kihalt, megfertőzött birodalmai. S az álomkór nehezen gyógyítható. Akárcsak a bilharzia. Afrikában közmondásszámba megy, hogy ha a folyóba lépsz, sokkal könnyebben válsz a vért megfertőző bilharzia, mint a félelmetesnek tartott krokodilus áldozatává. Afrikának ezt a félelmetes oldalát nem sokan ismerik. S azok mondhatják magukat szerencsésnek, akik olvasmányaikból és nem saját bőrükön tanulnak meg félni attól, amit csak a korszerű egészségügy győzhet le a fekete kontinensen. — Miből él? Mennyit keres? — Elek? Hol kereshetnék, nem mondaná meg? Ez a párbeszéd Új-Mexikó államban Steiner amerikai író és egy indián között hangzott el. Az indián egy útkereszteződésnél, kietlen helyen kiszállt az író autójából és Pueblo de Acoma irányában eltűnt. Steiner később a kormányzótól megtudta, hogy Pueblo de Acoma 1380 felnőtt lakosa közül csak 197-nek van munkája, ez ls többnyire ideiglenes jellegű. Ha Steiner ma látogatna el Pueblo de Acomába, lehet, hogy megtudná, alkalmi útitársa már nem él. Az éhhalál állandóan és könyörtelenül kaszál az indián rezervációs területeken ... Washingtonban évente hagyományos szertartások közepette találkozik és parolázik az elnök az indián vezetőkkel. Ezt követőleg a Fehér Ház tisztviselői vállvonogatással válaszolnak a jobb élet körülményeket követelő amerikai őslakosság kérelmére. Az amerikai indiánok, akiket 1871 óta az Unió egész területén szétszórt 199 rezervációs területre zártak, lassan kihalnak. Észak-Karolinában 1940ben 22 546 indián élt, ma már csak háromezren vannak. Louisiana állam 1801 indiánja közül csak 400 élte meg a jelent. Minden ezer indián gyermek közül 43 még egyéves kora előtt meghal. A csecsemőhalandóság eléri a 21 százalékot. Az indiánok Amerika legrosszabbul táplált lakói, itt a legmostohább az orvosi ellátás. Az amerikai propaganda egzotikus zugokként ecseteli a rezervációs területek életét. Csodálatos táncok, „utolsó mohikánok", tolldíszek, békepipa, amelyben erdei dohány füstje szívható. Igen, ilyen is van. Megrendelésre táncolnak és mosolyognak. Persze a turisták gyönyörködtetésére. A rezervációs területek igazi életének semmi köze sincs ehhez a reklámcirkuszhoz. A valóságban igazi gyarmatok. A „korlátlan lehetőségek hazájában" 550 ezer indián nem részesülhet a civilizáció áldásaiban, s még a legelemibb emberi életfeltételekkel sem rendelkezik. Csak egy Joguk van: szabadon meghalhatnak. A rezervációs területek Amerika szégyenfoltjai. A. NY1KANOROV AMERIKA BELSŐ ..GYARMATAI"