Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-28 / 145. szám, szombat

SkÉ ä/a l BABI TIB

O Mult és mű Vendéglátóm, Badura Vojtech, a kosúti származású szobrász kávéját kavargatva gyermekkori élményeit meséli. A kezdet — az indulás pillanatára gondol, mely annak idején jelentéktelennek látszó epizód volt a béresfiú életében, s csak így visszavetltve, a megtett út távlatából mérve jelent valamit. Szeretett mindig faricskálni. Egy nap ökrös fogaton szénahordást^ indult apja helyett. Útközben unalmában levágott egy darabot a villa nyeléből, s asszonyalakot formált belőle. Apja keményen megszidta, hogy úgy elrontotta azt a jóravaló villanyelet. Ez volt első összecsapásuk. S utána még egész sor konfliktus következett. Az élet kemény munka volt, jószágetetés, cukorrépa- és kukoricakapálás, szénahordás. Ez volt apja élete, és neki is ezt az utat szánta, mert az Adler-birtok majorsági udvarán hogyan is születhetett volna más terv és elképzelés. Akadt a faluban néhány ember, aki biztatta, mert jóeszűnek, és tehetségesnek tartották. Ez adta neki a bátorítást. De csak negyvenötben, csaknem tizenkilenc éves korában nyílt meg az út előtte. Akkor iratkozott be a középiskolába. Esti tanfolyamokon végezte el. Aztán következett a főiskola. Édesanyja volt a legnagyobb támasza. Szembeszállt szigorú apjával is, aki nem sokra becsülte a fia furcsa hajlamait. A minap, hogy Kosúton jártam, találkoztam az édesanyjával. A fiát kerestem. — Ö, a Belko! A Belko nincs itthon, de várja meg, mert délután otthon lesz. Hajlott hátú, csontos arcú asszonyka. A falusi nők régies, szigorú öltözetében, őszes haját fejkendő borította. Mikor a fiát kérdeztem, megenyhült a szigorú arc, mosolygott, fölfénylett a szomorú, szürke szempár. — Ó, a Belko! A negyvenéves, meglett Vojtech hirtelen Belkóvá, egyszerű majori gyerekké lett. Az asszonyka egész megjelenése gyermekkoromat asszociálta. Szinte láttam a majorsági udvart. A düledező kerítést, az ólakat. Egy pillanatra hallottam a malacsivítást, tyúkok kajdácsolását, s a bodzabokor árnyékában tűnődő, merengő kisfiút:^ Belkót — vagy magamat. Elég volt az a reszkető, öreges hang, az édesanya mosolygó, szürke szeme, egy pillantás a reszketeg, megfáradt kézre — egy-két emlék, s Badura Vojtech — Belko — nem is sejti, milyen közel kerültünk egymáshoz ... A hatalmas ablaktáblák mögött búcsúzik már a májusi nap. A műterem emeletnyi magas mennyezete hol sötétebb, hol világosabb árnyalatot nyer. Talán a felhők játéka, vagy a domboldalon a szélben hajladozó fák lombja okozza, hogy idebenn a falakkal zárt mozdulatlan térben hirtelen megmozdul a fény, s a padlón, polcokon, állványokon elhelyezett gipsz- és agyag-szobrok váratlanul megelevenednek. A homályos sarokból előlép a gyermekét óvó fiatal édesanya. Vigyázó, gyengéd mozdulattar hajlik a tipegő, kicsi jószág fölé, s a gyermek meztelen, kerekded hasán végigcsordul az édes, mézízű fény. Egy elfelejtett emlék villan fel bennem. A műterem homályos sarka széles udvarrá tágul, mintha magas épület falait látnám, s ablakok sora izzik az alkonyi fényben. Csak egy pillanatig tartott a látomás. A megelevenedett szobor megint visszadermedt mozdulatlanságába. Behunyom a szemem, s fény gyúl a homlokom mögött. Ojra látom a szobrot, homokkőbe vésett mását a dunaszerdahelyi kórház udvarán. Igen. Ott áll ez a szobor, s itt, ebben a műteremben nyert formát a gyengéd vonalú női test, az agyagba, kőbe vésett mozdulatlansága révén nyert életet a féltő anyai mozdulat. Hány élmény, emlék és menynyi kutató, rögzítő megfigyeMAJOR ISTVÁN — Vojtech Badura szobrászművész alkotása. (Jozef Kysela felvétele) lés kellett hozzá, hogy ilyen tapintható, plasztikus realitássá testesüljön a gondolat: anya és gyermeke. Benne van az édesanyja és asszonya, ő maga, a majori gyerek, és Mirko a városlakó szobrász kisfia. Rajta van a gyakorlott, erőteljes, mégis gyengéd ujj nyoma, s belerögződött az egykori béresgyerek bicskával faragó mozdulata, az első, unaloműző, mégis elhatározó tett. Kosúton született, és innen indult, az egykor forrongó Mátyusföldröl, de sosem szakadt el tőle. Láthatatlan köldökzsinór fűzi ahhoz a faluhoz, ahhoz a tájhoz: gyermekkorának és indulásának emlékei. S ott, abban a faluban találkoztam vele első ízben. Ingujjra vetkezve, naptól barnítva álldogált a művelődési házat kerítő vaskerítésnek támaszkodva. Ezen a téren, az új kultúrház és a régi templom közötti téren esett meg harmincöt évvel ezelőtt az egész ország közvéleményét felháborító tragédia. Ott, a templom közelében álldogáló szent szobrán túl terült el a halálos sortűz után Zsabka Sándor és Gyevát János, és itt szúrták szíven Thurzó Istvánt. A csendőrszázados kardcsapása alatt itt hullt a porba Major István. És itt áll majd az emlékmű: betonalapon horizontálisan elfektetett travertín tömb s egy másik vertikálisan égre nyúló tömb, rajta Major István bronzból öntött képmása. Csak a fej: a travertín tömb magasságából letekintő, eszményített, szomorú ember arca. Álltunk a kerítésnek támaszkodva és beszélgettünk. Elhangzott Stern, Kufner, Fekete báró, Glázer és Diamant neve. Furcsa asszociációkat Idéző nevek: mintha úri hintó, vagy cséza robogna kaviccsal behintett, ápolt utakon, karcsú nyárfák sorai között, vagy poros dűlőutakon a kalászos rónaság közepette. Szinte látom az üres határt. Felette roppant üres ég, és csend, és lángoló, néma nap. Pacsirta énekel, s a papsajt árnyékában rejtező tücsök ciripel. A remegő, vékonyka hangoktól még üresebb lett az ég. Nincs sehol az a hintó, se cséza, se nyárfasor. Kerékzörgés sem veri fel a tájat, és porfelhő se száll. Közel a temető. A kosúti templom tornya kilyukasztja hirtelen az eget. Jönnek. Toronyirányt Hegyi felől, és énekelnek: „Testvérek, kiállunk, zászlónk vörös, mint a láng..." És így énekelnek; „Bérgyilkos horda, az angol urak, készítik jármunkat..." És megint énekelnek: „Gond s az éhség börtönőrünk, sorsunk mostoha .. Csendőrök állták el az utakat. Csapda, szörnyű csapda ez a tér. Jönnek. A templomból kitódul a litániázó nép. Kavarodás. Vezényszó harsan ... Fehér cementből kevert betonból öntötték meg az emlékmű alapját. Nedvesen csillogó felületére rátapadt a nap sugárkévéje. — Huszonkilencedikén leplezzük le az emlékművet. Sürgősen be kell fejezni a munkát. Csak a hét végen kerülök haza — mondta akkor Badura Vojtech, — Lévára kell mennem, a travertín tömbök miatt... Megértettem. A mai napra halasztottuk a találkozást. A műterem keliö; küzepén durván faragott állványon ott fényeskedik a bronzból öntött fej. Major István feje. Domborulatok és mélyedések, fények és árnyékok ércbe öntött, eleven komplexuma. A magas homlok közepét merőlegesen le a szemöldökig mély ráncok barázdálják, a szemgolyót félig elborító nehéz szemhéjak alól mintha acélos szempár tekintene. Szigorú és szomorú, irgalmatlan valóságra tekintő, mégis álmodozó szempár. Az áll és az ajak határozott és mégis lágy vonalú. Az orr vertikális, szigorú vonala is ellágyul az orccimpák táján. — Gyermekkoromban sokáig azt képzeltem, hogy Major elvtárs katona. A szlovák nyelvben a major szó katonai rangot jelent, — nondja Badura Vojtech. És älmosolyodik. — S jó ideig 3ltartott, míg megértettem, kicsoda volt tulajdonképpen, és mit jelentett számunkra. Később az a szerencse ért, hogy személyesen is megismerkedtem vele. Fölkeresett itt a műteremben. Régóta foglalkoztatott egy kosúti emlékmű elképzelése. Ez tetszett neki, — s egy agyagból formált szoborcsoportozatra mutat. — Tíz éve foglalkoztat már a gondolat, hogy emléket állítsak a kosúti áldozatoknak... Kissé szomorúan és csalódottan mutogatja meg nem valósult elképzeléseit. Tíz éve szobrászkodik, s csaknem minden évre jut egy agyagba formált álom. Itt egy pieta, amott egy dombormű, ott a polcon megint egy szoborcsoport. — Végül ez a fej lett belőle, de nem egyszerű képmás. Láttam egykori fényképeit, ismertem őt öregkorában, s elképzeltem, milyen lehetett ereje teljében, mikor egy szavára megmozdult az egész Mátyusföld, Elnézem hosszan az ércbe öntött arcot. Nincs benne semmi a katona merevségéből, mégis elszánt harcos feje. Nincs benne semmi a szónok emelkedettségéből, mégis politikus feje. Nincs benne semmi a mártírok pátoszából, mégis szomorú mártírfő. Vasárnap már a vertikális travertín tömb magasságából tekint le a térre, az egykori tragédia színhelyére. Árnyékos, udvaros szeme időtlen szomorúsággal, mégis kiolthatatlan derűlátással végigméri a kosúti utcát, bronzba merevedett, mozdulatlan mozdulattal, mintha most emelkedett volna föl a porból... Nézem a szobrász arcát. Az egykori béresgyerek arcát. Csaknem egy emberöltő választja el a régi eseményektől, ötéves kisgyerek volt, mikor a sortűz eldördült. Ott csellengett a majorsági udvaron. Ünnepnap. Pünkösdhétfő. Hirtelen lárma, zaj, sikoltozás verte fel a falu csendjét. Ennyi, csak ennyi maradt meg emlékezetében arról a napról. A többit a felnőttektől hallotta. Vagy olvasta. És mégis megélte. Évtizedeken át hordta, érlelte magában azt a múltat, mely kezében művészetté lényegülve és művé testesülve tovább él és hat a jelenben. -45 ÉV TÖRTÉNELEM1932—1938 ÚJABB VÉRONTÁS KÁRPÁTALJÁN Mivel a cenzúra minden más hírt elkobzott, kénytelenek vagyunk a „Rudé právo" február 21-i számából idézni. Szerdán este Túrja Pasika községben a csendőrök belelőttek a munkások és kisgazdák csoportjába. Egy munkás meghalt, 5-en súlyosan, sokan könnyebben megsebesültek. 24-et letar tóztattak... * Munkás, 1932. február 28. A CENZÚRA TÖRÖLTE A CÍMET Részletek Major István leveléből a lipótvári fegyházból. Április 4-én meglátogatta a fegyházat Dostál miniszteri tanácsos, és tudtomra adta, hogy az igazságügyi minisztérium a „büntettet" nem tekinti politikainak és így nem részesülhetek a politikai foglyok jogaiban. Engem nem lep meg semmi. Ha orgyilkossággal vagy más bűntettel vádolnának, már azon sem csodálkoznék. Mert hiszen akkor sem büntettek volna másképpen, ha betörtem volna a Zivno bankba. Bizony sajnálatra való eszközök, alacsony erkölcsi színvonal, ez az ellenség fegyvertára... Hiábavaló erőlködés, én nemcsak harcolni, hanem tűrni is tudok, ha ezt a proletariátus érdeke követeli... Majoi István fegyenc Az Út, 1932. június 15. SZLOVÁKIA EZER SEBBŐL VÉRZIK... ... Leállt a szlovákiai fűrésztelepek 80 százaléka. Bezárták a Cseh Morva bank tulajdonában levő Rozsnyó melletti horkai cellulóz üzemet is. A munkásokat szeptember 1-től fizetetlen szabadságra küldték. A Csehszlovák Köztársaságban — hivatalos adatok szerint — augusztus végén 459 406 munkanélküli volt. E hivatalos adatok szerint Csehszlovákiában minden ezer foglalkoztatott egyénre 140 munkanélküli jut. A hivatalos jelentés arról nem tesz említést, hogy milyen e téren a helyzet Szlovenszkőn. Pravda chudoby, 1932, szept. 17. A CENZÚRA TÖRÖLTE A FÖ CÍMET ... A sebesültek félnek jelentkezni. A csendőrök csak kődobástól sebesültek meg. A cseh dolgozó nép szolidaritása. Prága megliívja a čertižnei és a haburai gyermekeket. A čertižnei és haburai szlovák parasztok gyermekeit prágai munkáscsaládok veszik gondozásba. A CSKP I. kerülete arra kéri a prágai dolgozókat, hogy bizonyítsák be szolidaritásukat .... Rudé právo, 1935. március 17. KILAKOLTATÁS A KASSAI MAGAS UTCÁN Szomorú kilakoltatásnak voltunk tanúi... A végrehajtó felszólítására Bakó Bertalan munkanélküli kinyitja az ajtót, és a kis szobába betódul a hivatalos közeg, az ügyvéd, a háziúr és a fuvaros. Nincs teketória. Viszik a rozoga bútort a szekérre. Az utcán csoportosulás keletkezik, a levegő pattanásig feszül... Nincs miből élnünk, és lakbért fizetnünk — kesereg hangos zokogással az asszony. A gyerekek tegnap óta nem ettek... Az ügyben Ménessy képviselő testületi tag eljárt a város szociális ügyosztályában. Azt a választ kapta, hogy a város nem tehet semmit, a háziúr a törvény szellemében járt el... Magyar Nap, 1936. április 8. SOROZATOS BALESETEKBŐL ÉLT EGY CÍFERI MUNKANÉLKÜLI Cífer községben élt nagy nyomorúságban Pála József munkás. Éveken keresztül abból élt, hogy a falun keresztül haladó idegen autók elé vetette magát. S ha sikerült könnyebb sérülésekkel megúsznia, 2Q0—300 korona fájdalomdíjjal egy hónapra megmenekült az éhhaláltól. Tegnap alkonytájt egy vidéki autó robogott keresztül a falun. Pála józsefnek már napokkal azelőtt elfogyott az utolsó fillérje ls. Nem sokat gondolkozott, az autó kerekei elé vetette magát. Az autó keresztülgázolt rajta, Pála József kiszakított belekkel hevert az utca porában. Tegnap nem sikerült megkeresni a kenyerét.Pála József nem fog többé éhezni. Magyar Nap, 1936. április IS. A CSKP VII. KONGRESSZUSA UTAN A CSKP SZLOVENSZKÖI VEZETŐSÉGE 1936. FEBRUÁR 22-ÉN POZSONYBAN MEGTARTOTT ÜLÉSÉNEK HATÁROZATA ... Helyes volt, hogy felállítottuk a demokrácia és köztársaság védelmének kérdését a belső és külső fasizmus ellen. Helyesek voltak jelszavaink is „Nem adjuk ki Szlovenszkó népét a fasizmusnak!", „Nem adunk ki egy falut, egy kunyhót sem Hitlernek, Horthyéknak, vagy a lengyel fasisztáknak!. Helytelen volt, hogy egy ideig ellanyhult harcunk a cseh financtőke és általában a mostani rezsim ellen ... Magyar Nap, 1936. március 22. MAGASABB SZÍNVONALRA SZLOVENSZKÖ GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS ÉS KULTURÁLIS ÉLETET A Banská Bystrlca-i munkásotthonban két napig — május 16—17-én — tanácskozott a kommunista párt szlovenszkói konferenciája. Jelentőségét abban kell látnunk, hogy a kommunista párt Szlovenszkőn tavaly kifejtett gyümölcsöző tevékenységét méltatta és arra törekedett, hogy a fasizmus elleni harcra és a Jobb életért folytatott küzdelemre egységes népfrontba egyesítse a dolgozó népet. Ez a konferencia különösen azért nagy Jelentőségű, mert jóváhagyta Szlovenszkó gazdasági, szociális és kulturális élete magasabb színvonalra emelésének programját... Slovenské zvesti, 1937. május 19. KLEMENT GOTTWALD KIFEJEZÉSRE JUTTATJA , KELET-SZLOVENSZKÖ NÉPEI KASSAI M ANI FE SZTÁCIÖJÁN AK DÖNTÉSÉT: „A HITLERISTA TÁMADÚK NEM HATOLHATNAK BE SZLOVENSZKÖBA!" ... A magyaroknak nem szabad elfelejteniük, hogy a világháborúban nemcsak grófjaik érdekeiért ontották vérüket, hanem a németek pángermán imperializmusának kocsiját is húzták... Ha elesne Prága, Brnó és Bratislava, akkor Pest, Debrecen és Szeged is elesik... Slovenské zvesti, 1938. szept. 2. ÁLTALÁNOS MOZGÓSÍTÁS! Prága, szeptember 23. A Csehszlovák Rádió este fól tizenegykor közölte: A Csehszlovák Köztársaság egész területén elrendelték az általános mozgósítást. Ez minden 40 éven aluli tisztre, altisztre és közkatonára vonatkozik. A mozgósítást a francia és az angol kormánnyal egyetértésben rendelték el... A demokratikus világ túlerőben van és a mi oldalunkon áll, — velünk a nép joga ós igaza is. Slovenské zvesti, 1938, szept. 25.