Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-28 / 145. szám, szombat

llIMliliiH m? H árom ízben jártam ott, ezer meg ezer kilomé­tert tettem meg szovjet Kö zép-Ázsiában. Amikor először kerültem a különös napégette vidékre, ahol a zöldet az élet­ben is, meg a térképen is oly sokszor váltja fel a siva­tag okkersárgája, — romanti­kát, egzőtikumot, furcsaságo kat vártam. Egy kis darab „hamisítatlan Keletet", teve­háton poroszkáló szakállas, turbános férfiakat, mecsete ket, ahol esténként a müez­zín furcsa, elnyújtott éneke veri fel a csendet. Hiszen ez még úgy él képzeletünkben, mint Harun AI-Rasid világa, meg a csodatevő mesemondó Nasszreddin Hodzsáé, urak bolonddá tevőjévé, a szegé nyek barátjáé. Ezt találtam-e? A szovjet Kelet csodálato­san vendégszerető vidék, amely nem szégyelli, felmu­tatja múltját is az idegennek, ahol az új és régi, a százados hagyomány és a hatvanas évek technikája egymás mel­lett valóban karnyújtásnyira található. Csatornák kékje, gyapotföldek zöldje Nem kezdhetem mással, mint amit egyszer sem láttam hosszú-hosszú útszakaszon: az esőfelhővel. Felettünk mindig egyformán vakítóan kék volt az ég. Mert a Kara-Kum-siva tagban vagy az éhség-sztyep­pén az év 12 hónapjából tíz­ben az eső éppen olyan ritka mint nálunk télidőben az ég zengés. A számok néha maguktól beszélnek. A Szovjetunióban a sivatagok, félslvatagok és száraz pusztaságok területe majdnem annyi, mint egész India területe. A Türkmén Szovjet Köztársaságban pél­dául a terület 80 százaléka pusztaság. Ebben a köztársaságban a legfontosabb minisztériumok egyike a vízgazdálkodás kér­déseivel foglalkozik, a legna­gyobb létszámú tudományos intézet pedig azzal a kérdés­sel, miként lehet leggyorsab­ban, legolcsóbban a csatornák hosszú csápjaival átkarolni a sivatagot. — Ezen a napszítta földön — mondotta e tudományos in­tézet igazgatója — csaknem hétezer éve építenek csator­nákat. Kevés olyan jó föld van a Szovjetunióban, mint Türkménia déli része. Itt min­den hektár háromszor annyi termést ad, mint az ország feketeföld övezetében. De ah­hoz, hogy ez a föld termővé váljék, Közép-Ázsia legna­gyobb folyójának, az Amu Darjának a vizét oda kellett vezetni a sivatagba. Ezért épí­tettük meg és építjük tovább ma is a Kara-Kum-csatornát. Hajókémény a sivatagban Előző napon a vízügyi mi­nisztérium térképén megfi­gyeltem azt a pontot, ahol ta­lálkoztunk a csatornával — és a találkozás mégis különös volt. Egy kis türkmén falu vasútállomásán szálltunk át a vonatról autóbuszra, azzal gu­rultunk még vagy 10 kilomé­tert a sivatag göröngyös, ke­mény útján, amikor teljesen váratlanul, vagy 100 méterrel magam előtt — megpillantot­tam a hajókéményt. Még né hány pillanat, és már látszott a folyó ts: ott csillogott az ezüst csík. 40 fok meleg volt, így már a látványa is hűtött. A sárgán izzó homoktenger kellős közepén, mederbe szo­rítva és habjain már útra ké­Jegyzetek szovjet Közép- Ázsiából VAJDA PÉTER Cf az m vQ^mm/ szen ringott a hajó. A palló előtt a rögtönzött kis kikötő­ben csillogó fekete szemű türkmén gyermekek álltak ős kezüket fogva fehér szakál­las öregek, vállukra borított vörös ünnepi köpenyben vár­va a hajó indulását... .. Dzsabullájev, a hajó ifjú első tisztje elmondotta: évek óta jár már itt, de ezek az öregek minden alkalommal el­jönnek, hogy tanúi legyenek a pillanatnak, amikor felbúg­nak a kürtök és az úszó test elválik a homokos parttól. — Ogy éltek évtizedeken át, hogy ez a szó „hajó" sokkalta idegenebb volt számukra, mint nekünk a szputnyik, — mondta Dzsabullájev. A szeszélyes csatorna Megkérdeztem tőle, hol ne­hezebb hajót kormányozni, a Kara-Kum-csatornán vagy va­lamelyik másik nagy folyón? — A Kara-Kum-csatornán összehasonlíthatatlanul nehe­zebb. Nagyon sok idő telik el, amíg egy hajóskapitány meg­szokja, hogy sivatagban veze­ti a hajót. De nemcsak a meg­szokásról van szó. A folyó medrét, ahol menetrendsze­rűen vezeti hajóját, minden valamirevaló hajóstiszt úgy ismeri, mint az anyja, apja ne­vét. De a Kara-Kum-csatorna medre más: a vízmennyiség napról napra, óráról órára változik. A folyómeder nem szilárd, kiszámíthatatlan, mint egy asszony ... Az ember valósággal bűvöl­ten áll a fedélzeten és nem bír betelni a látvány valószí­nűtlenségével. Körös-körül a sivatag és a gyenge szél moz­gás is valóságos homokfelhő­ket kavar, éreztetve, hogy a Kara-Kumot még nem győz­ték le. A part omlása, — ez a legnagyobb veszély a csator­na számára. De ezzel a ve­széllyel ls lehet harcolni. Ki­lométereken keresztül ott so­rakoznak a furcsa formájú, hosszú gyökerű szakszaul fák a parton: a növények legszí­vósabbika ez. Az egyetlen, amely megél a sivatag homok­jában és gyökérkarjaít mélyen a homokszemcsék közé ereszt­ve megköti azokat. De a szak­szaul önmagában nem elegen­dő. A parton itt is, ott is a kotrógépek, exkavátorok is­merős sziluettje tűnik fel szüntelenül mélyítik a csator­nát. Nem lehet megengedni, hogy a vízszint kritikus fok alá csökkenjen. Ez egyaránt veszélyezteti az öntözést ós a hajózást... Nagyobb a hőség mirit a Szaharában ...A hajnal — a Nap egy­szerre kel fel, mint a trópu­sokon — már a fedélzeten talált. Lassan változott körü­löttünk a táj, a sárgás homok­szín alig észrevehetően ment át zöldes-barnába, sok száz esztendős sivatagi települé­sek, erődök kihalt romjai tűntek fel mellettünk, aztán megláttuk az első zsilipeket és vízelosztőkat. A Kara-Kum­csatorna tömérdek érben foly­tatódik, az erek még apróbb hajszálerekre oszlanak, amíg végül az Amu-Darja vize el­érkezik a gyapotcserjékig. Oj és új képek villannak elénk a partról: a gyapotföldek mel­lett falvak emeletes házakkal, a magasabb partszakaszokon motoros szivattyúk erőlköd­tek, hogy a vizet a parton futó csatornákba emeljék. — Mióta jár ezen a tájon? — kérdeztem előző napi Is­merősömet, az első tisztet. — Az eredeti foglalkozásom nem hajós volt, hanem építő­munkás. Ezt a vidéket már akkor ismertem, amikor itt körben nemhogy falvak, de még délibáb sem volt látható. Mi voltunk az első építőmun­kások. Az első szakaszt 400 kilométeren keresztül kellett elvezetni, szinte végig a siva­tagon át. Tudtuk, mire vállal­kozunk. A Komszomol területi bizottságában, ahol az önkén­tes brigádot fogadták, előre figyelmeztettek bennünket: a meteorológusok szerint ebben a sivatagban nyáron melegebb van, mint a Szaharában ... Valóban így volt, nem túloz­tak. Amikor már itt voltunk, tapasztaltuk, hogy a kotrógé­pek áttüzesedett vas alkatré­szei égési sebeket okoznak a kézen, a homok hőfoka pedig eléri a 70—74 fokot: megfő benne a tojás, de át is égeti a cipő talpát... Amikor az első szakasz építése befejező­dött, innen küldtek el a hajós­Iskolába ... ... jóval később, a taskenti konferencia idején indiai és pakisztáni vendégekkel jártam újra a Kara-Kum-csatornán. Dzsabullájev barátommal ek­kor nem sikerült találkoznom. Más vezette a hajót a csator­nán, amely hosszabb is volt már, meg szélesebb és mé­lyebb is. Ritkábban csikorog­tak a hajófenék alatt a ho­mokpadok. Az ázsiai látogatók valósággal megbűvölve álltak ott szinte egész nap a fedélze­ten. Egyesek közülük talán saját jövőjük tükörképét pil­lantották meg a Kara-Kum csillogó vizében, és gondolat­ban ők ls fejet hajtottak Dzsa­bullájev és sok-sok társa előtt, akik a sivatagok meghó­dítóinak első soraiban járva nagyszerű példát mutattak az egész emberiségnek. A magas kőpiramis, ame­lyet a földgömb délkö­rökkel körülfont mása övez, már messziről szembeötlik. Országút közelében, enyhe dombon áll, s az elhaladó moz­donyok a távolban éles füttyel Jelzik: Átléptük az északi sark­kört. Észak-Norvégiában vagyunk. Magas hegyek, tengerbe ve­sző megközelíthetetlen sziklák, mély fjordokkal csipkézett partvidék, kietlen sziklás tund­ra, mohával és törpe nyírfák­kal borított táj. Télen a hóvi har hosszú Időre elzárja az utakat, sok település nyáron ls csak a tengeren közelíthető meg. ősidők óta az óceán biz­tosította a helyi lakosság meg­élhetését: a halat és a gabo­nát, amelyet a halért cserébe szállítottak ide. Észak-Norvégiában most szem­betűnő változások mennek végbe. Ezt leginkább Mo I Ra na városkában tapasztaljuk. A „MODERN SAGA" VÁROSA A városka egy mélykék öböl partján terpeszkedik el kényel­mesen, szürke hegyek félkör­alakúan szegélyezik. A sötét­zöld sudár fenyvesek egészen a város közepéig húzódnak. 1947-ben itt kezdték el a leg­nagyobb norvég kohókombinát építését. Volt itt minden: gaz­dag vasérclelőhelyek, sebes he­gyi folyók és vízesések, ame­lyek olcsó energiát szolgáltat­nak, a várost és a déli részeket összekötő vasút, be nem fagyó tenger és főként szabad mun­kaerő. Az üzemmel együtt fejlődött a város is. Ma már több mint tízezren lakják. Nyugodtan ál­líthatjuk, hogy a város és kör­nyéke teljesen a kombináttól függ­A norvég lapok a „modern saga" városának, a „jövő esz­ményi városai prototípusának" nevezik Mo 1 Ranát. A munká­sok elbeszélései azonban véget vetnek a mesterséges legendá­nak. — Egész életemben a Lofoten­szigeteken hálaszgattam — me­séli Andersen, egy idősebb mun­kás. — Egyszer szerencséje van a halásznak, máskor bal­szerencse üldözi. Több mint tíz évvel ezelőtt otthagytam a bár­kámat, s eljöttem ide munkás­nak. Takarékoskodtam, bank­kölcsönt vettem fel, s végre la kást építhettem. Hetvenötezer norvég koronába került, négy­évi keresetembe. Nem panasz­kodhatom, hogy nyom az adós­ság, de ml lesz, ha szerencsét­lenség ér, ha megbetegszem, vagy elvesztem a munkám? Mi­ből fizetem ki a lakást? Miből tartom el a családomat? Később hallottam, hogy a kombinát 300 munkást elbocsá­tott. Nem tudom, köztük volt-e ismerősöm, de ez nem is lénye­ges, hisz az egyéni sorsok itt nem sokban különböznek egy­mástól. Tény az, hogy Mo i Ra­na vidékén a kombináton kívül nincs más üzem, egyszerűen nincs munka. BOD Ma i Ranából a vonat tovább robog a végállomás: Bod felé. Vagy száz évvel ezelőtt vető­dött fel az a gondolat, hogy vasutat építenek, amely Észak­Norvégiát összeköti Pétervár­ral. Váltakoztak a kormányok, de a vasútépítés csak lassan haladt előre. Ám stratégiai je­lentőségűvé vált, amikor a fa­siszta Németország megtámad­ta a Szovjetuniót. Hadifoglyo­kat dolgoztattak: Mo 1 Rana környékén 25 ezer, Fauske kör­nyékén 16 ezer fogoly dolgo­zott. Ezrével végeztek a „ha­lál útján". Sokat agyonlőttek a nácik, sokan belehaltak az éh­ségbe és betegségekbe. BodhOz közeledve különös építmények tűnnek a látogató szemébe. Mint valamilyen fehér gombák milliószoros nagyítás­ban. Valamilyen különös föld­rajzi képződmények? — Nem — magyarázzák útitársaim — ezek a NATO katonai objektu­mai. Ilyen „fehér gombák" sű­rű hálózata borltja Norvégiát. A NATO rádiólokációs állomá­saira és egyéb létesítményeire évente legalább 120 millió nor­vég koronát költenek. Bod Nordland kerület köz­igazgatási központja. Miből él 13 ezer lakosa? — A város köz­lekedési központ — magyaráz­za Koge Vogen, a városi ta­nács elnöke. — Van vasútja, kikötője, repülőtere. Ipara nincs, halászata jelentéktelen, a lakosság főként a fegyveres erők kiszolgálásából él. Egyébként az útikalauzok is ezt állítják. A városi tanácsot nem zavarja a NATO jelenléte. Azt mondják, a városnak ez jó, minden állás nélküli munkás foglalkozást talál. Vajon nem kétes mód ez a foglalkoztatott­ság fokozására? ÉSZAK GIBRALTÁRJA Messze a sarkkörön túl, Nor­végia peremén, Varanger-félszi­get partján fekszik Vard város. Lakossága ősidők óta a tenger­ből él. — Ez nem is élet, ha­nem inkább szerencséjáték — mesélte a 3500 vardi halász egyike. — Ezért azt akarom, hogy családom szakítson az ősöktől örökölt mesterséggel. Idősebb fiam már a Mo i Ra­na-l kombinátban dolgozik, a másik a kirkenesi vasércbányá­ban, a legfiatalabb pedig egye­lőre nekem segít, de már állás felől érdeklődik egy üzemben. Tipikus munkássors. Vaid híressége a több mint 200 éves erőd. Eleinte az északi dán fejedelemség támasza volt. Itt gyűjtötték be a nomádoktól az adót, aztán ide száműzték a po­litikai foglyokat. Először a hol­landok, majd az angolok akar­ták megszerezni, mert fekvésé­nek nagy stratégiai jelentőséget tulajdonítottak, és ezért észak Gibraltárfának nevezték el Vard városát. ' Ma már nincs katonai jelen­tősége az erődnek, de hagyo­mánytiszteletből helyőrség ál­lomásozik benne. Held Munk erődparancsnok előzékenyen végigkalauzol az erődben. Mutogatja az ősi fegy­vereket, a tátongó torkukkal a tengerre néző régi ágyúkat. — A vardi ágyúk sohasem lőt­tek orosz hajókra. Az oroszok gyakran nyújtottak nekünk szomszédi segítséget. 1944 őszén is szovjet csapatok űz­ték ki a hitleristákat Finnmark kerületből. Füstölgő romok maradtak a város helyén. A hitlerista had­vezetőség „holt zónává" minő­sítette Finnmark kerületét, és lakosságát erőszakosan kitele­pítette. — Egy gondolat fogalkoztat — mondja Kari Holt polgár­mester. — Az angliai Coventry és Volgográd szövetséget kötöt­tek, testvérvárosok lettek. Vard is megtalálhatná a maga pár­ját valamelyik szovjet város­ban. Hisz annyit szenvedtek a náciktól... V. Vavilov llll norvégiai riportja 19B6. V. 28.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents