Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1966-04-09 / 98. szám, szombat

F

áztam, pedig felöltözve, szoknyában feküdtem a vetetlen ágyon. Már öt napja nem volt erőm levetkőzni. öt napja rezzentem össze minden géppisztolysorozatra, puskalövésre úgy, mintha nekem szánták volna a golyót, öt napja őriztem arcomon a szoba négy sárga falát s a párnák közt kerestem a mozdulatlanságot, öt napja próbáltam hangosan nevetni önmagomon: ugyan kinek kellene az én vacak életem? Hát mit tettem én? öt napja álltam készen, hogy megyek ... kiszaladok a világból, az országból, a városból: vagy legalábbis elmegyek Idruskához ... de ahányszor az ajtó felé léptem, valahol hátul a fejemben puskák száraz csattanását hallottam... s viszszarettentem még a kilincs csikorgásától is. De most nyugodt voltam. A fejem is tiszta volt: mintha ez a néhány órás alvás kisöpörte volna belőle a félelem utolsó morzsáit is. Hány óra lehet? — tűnődtem, és az éjjeli lámpa kapcsolója után nyúltam. Cigarettát kerestem, de csak az üres papírdobozt találtam. Nevetséges. Kenyerem sincs. Igen — gondoltam — el kell mennem Idruskához. Jó lenne, ha valamilyen járművet találnék. Valamikor — egy hete vagy ezer éve? — csak felszálltam a 6-osra... Ha ráléptek a lábamra, dühös voltam. A társbérlőm mesélte, hogy a vezetékek letépve lógnak... összedőlt házak, halottak között... És nekem el kell mennem Budára Idruskához. Neki lesz talán cigarettája is. Hajnalodott. A géppuskazaj kihúzódott valahová a város szélére: a bevillanó piros fényeket felváltotta a hajnal ólmos szürkesége. Az eső is megeredt. Ügy dobolt a bádoglemezzel borított ablakpárkányon, mintha egy ijedt kis állat szaladgált volna az ablak előtt. Kapkodva gyorsan öltözködni kezdtem. Lassan indultam lefelé a lépcsőn. A második emeleti fordulónál megálltam egy pillanatra. Kifelé hallgatóztam az utcára, aztán mentem volna tovább, de néhány lépcsőfok után úgy éreztem, hogy valami erővel visszafordítja a fejem. Fél lábam a levegőben maradt, amikor észrevettem. Egy kereszt... egy krétával írt fehér kereszt virított Nyitraiék barna előszobaajtaján. Azonnal tudtam, hogy mit jelent. A földszintre már csak a bizonyosság miatt támolyogtam le. Igen, ott is... Molnárék ajtaján is ott világított, vigyorgott a szemem közé... Ott a földszinten behunyt szempilláim mögül láttam meg a saját ajtómat. Azon is... igen, azon is ott van. Anélkül, hogy gondolkodtam volna, lekaptam fejemről a kendőt, s a folyosó kitört üvegablakán át kitartottam az esőbe. Letöröltem a fehér krétarajzot Molnárék ajtajáról. Mintha a tüdőmre is felrajzolta volna valaki a fehér keresztet: fulladtam, égtem, szédültem, gyomrom összeszorult. Igen - gondoltam -, előbb a géppisztolyropogás ... aztán a kereszt, lábaimon ólomsúlyú lett a cipő. Mintha magammal hordoznám a lépcsőket, az egész házat, vagy talán a város kapaszkodott a bokáimba . .. Azok a golyóvisítások nekem szóltak: engem gúnyoltak, jól éreztem én ... Csak az utcán tértem magamhoz. A kapu, azt hiszem, nyitva állt, de az is lehet, hogy be volt zárva. Mintha valaki kérdezte volna, hogy hová megyek? Tenyeremet a falnak dörzsöltem, de nem akart kijönni a beleragadt fehérség. Futottam. Úgy éreztem, születésem óta szaladok a szürke, komor házfalak között. Később arra riadtam, hogy egy kapu alatt állok és félhangosan számolok: tizenegy ... tizenkettő .. . Hirtelen azt hittem, hogy megbolondultam. Aztán rájöttem, hogy ágyulövéseket hallok. Amikor elmúlt a szédülésem, a harmadik vagy a negyedik ház előtt embereket láttam csoportosulni. Elrohanni — gondoltam. „Sütöde" — láttam. A betűk táncoltak a szemem előtt. Elrohanni, elrohanni .... Sütöde, kenyér... Kenyér — gondoltam és futni kezdtem a sor felé. Erőtlenül támaszkodtam a falhoz. — Jönnek? — hajolt felém egy kiszáradt arcú öregasszony. Nem tudtam szólni a remegéstől, csak a váltammal, fejemmel intettem, hogy nem tudom. — Rosszul van, kedves? kérdezte. Többen hátrafordultak. — Éhes vagyok — mondtam egész halkan. — Mindjárt odakerülünk, ne féljen, jut még nekünk Is — duruzsolta, és vékony Inas kezével karon fogott, mintha csak biztatni akart volna, hogy dőljek rá nyugodtan. Ennyire rosszul van? — hajolt hozzám egészen. — Várjon csak, várjon: szólok, hogy engedjék előre. — Álla alatt szorosabbra húzta a kopott, fekete kendő csomóját és vékony, sipító hangon kiabálni kezdett. — Emberek! Rosszul lett ez az asszony.! Tiltakozni akartam, de a köd visszagyűrte torkomba a szavakat, szétvált előttem a sor és hátulról gyengéden megbökött valaki. — No menjen hát. Előremehet. — Miért nem megy? — morjjott valaki boszúsan a fülembe, mikor még mindig nem mozdultam. Az a vitorlavászon-kabátos ember is hátrajött, aki elöl az ajtónál vigyázott a sor rendjére. • — Jöjjön hát, asszonyom — szólalt meg vastag, mély hangon és lehajolt hozzám. Igen magas, erős ember volt, szinte óriás. Hogy nem mozdultam, zavartan simogatta végig barnásvörös sörtével benőtt állát. — Jöjjön hát — unszolt és rám mosolygott. — Helybe nem hozzák a kenyeret. — Nincs ... nincs pénzem ... — csuklott fel belőlem a kétségbeesés és szégyen. Aztán egy zizegő tapadó papirost éreztem a kezemben és mint az apró hullámok a csónakot, úgy tolt előre a sok ember. — Köszönöm - nevettek szememben a könnyek, mikor kifelé menet a meleg, illatos kenyeret szorongattam. - Köszönöm ... — Belezavarodtam. Kinek köszönjem meg? Ki volt az? Megindultam visszafelé a sor mellett. A köd marta arcokat kutattam, mikor megállt előttem valaki. * — Jó napot, nagyságos asszony! Megismer? Értetlenül néztem rá. Talán összetéveszt valakivel — mondtam. Alacsony, tömött bajuszú férfi volt. Nem, nem láttam soha. — Egész biztosan összetéveszt... — Dehogyis tévesztem össze! — nevetett gúnyosan. Menni akartam, de elém állt. — Hohó! Hohó - mondta vészjósló hangon, — Nem úgy verik a cigányt!... Még az utolsó ítélet napján is megismerném a nagyságos asszonyt! — Hallja? Még az ítélet napján is - nyomta meg fenyegetően a szót. — Engedjen . .. kérem — nyöszörgött bennem a félelem. Az arcok felém fordultak: szemek szürke és piros gyűrűjében álltam meztelenül. Mit akar ez az utolsó ítélettel. . . ? — gondoltam, s szinte láttam, hogy elpirulok. Magam elé emeltem a kenyeret. Ö meg hátralépett, gúnyos gyönyörködéssel nézett rám. Most hirtelen úgy tetszett, mintha én is ismerném ezt az embert. De honnan? és mit akarhat... — Tévedés kérem ... én ... — ziláltam. Ügy éreztem, évek óta állok a ritkás szemöldök alatt összeszűkült szempár kereszttüzében. — Tudják maguk, ki ez? — üvöltötte egy férfi a fülem mellett. — Egy spicli! A feleségem négy évet kapott miatta ... Igen, már tudtam. De miért miattam? És... nem is igaz, hogy négy évet: csak hat hónapot. Azt hittem tévedett: szinte vártam, hogy kijavítsa magát. — Emberek! Egy spicli, egy nyomorult ... - kiáltotta el magát valaki a sor elején. Többen otthagyták a helyüket. — Igaz ez? — kérdezte egy izgalomtól elcsukló vékony, ismerős hang. e Igazolja magátl — kiáltott valaki. — Csont és bőr volt a feleségem, amikor kiengedték: ez a nyomorult jelentette fel, csak azért, mert nem köszönt előre neki... Mert nem tisztelte benne eléggé a nagyfejűt. „Megálljon csak" — rázta az öklét. A gyűrű egyre szorosabb lett körülöttem. A bajuszos széttárt kezekkel magyarázott: kifakult ballonjában a kékesszürke házfalak előtt úgy festett, mint egy megelevenedett torz kereszt. — Ezt a szajhát védi? — acsarkodott a tömött bajuszú. — HazudikI - kiáltottam. Azt se bántam, ha ott helyben szétdarabolnak, vagy akármit csinálnak velem: mindenféleképpen el akartam mondani az igazságot. — Lopott! Lopott, mint a szarka! A felesége! Abból vett öröklakást meg bundákat. Ott a restiben. Torkom égett, a kenyér kicsúszott a kezemből. Lehajoltam érte. — Mi történik itt? — hallottam fejem fölött egy mély hangot. A vitorlavászonkabátos ember állt előttem. — Ez a spicli... a feleségemet.... — fröcskölte a bajuszos. — Maga talán ügyész, vagy bíró? — mordult a mély hang. A térdeim remegni kezdtek. Ügy éreztem, körülölel ez a hang: tenyerébe vesz és felmutat. Keresztet írtak az ajtómra, meg belövöldöztek és senkinek sem mondhatom meg, hogy tiszta vagyok. De most... — Menjen asszonyom— segített talpra a hang. — Maga meg nyughasson — morgott a bajuszos felé. — Nem itt kell szómonkérni ezeket a dolgokat. Már mentem volna: de nem tudtam: Hogyan? Ha ő is azt hiszi, hogy én... Valahol a közelben egy gépfegyver szólalt meg. Mindenki eltűnt körülünk. — Hazudik! Hazudik! — kiabáltam. — Nem igaz! Maga sem nézte volna el... Senki, aki... A vitorlavászonkabátos összevonta a szemöldökét, kicsit oldalt billentette a fejét. Elsírtam magamat és odaestem a mellére. Hátamon csillapító, "simogató tenyerét éreztem: vártam, hogy szóljon, — Érti? — hajtogattam és öklömmel ütöttem a kabátját. Miért nem szól? Vállamnál fogva felemelt: egy kicsit megrázott, aztán gyengéden visszatett a földre. — Szaladjon! Gyorsan! — Gyengéden hátba taszított. De én nem engedem, hogy... - sipított a bajuszos hangja. Az megfogta mellén a ruhát. Még hallottam, hogy dördült a hangja: — Itt én engedek, vagy nem engedek ... A sarokból visszanéztem. Láttam, hogy int a kezével. „Szaladjon" - visszhangzott bennem szája mozgása. Befordultam a sarkon ... aztán a következőn is és szaladtam, szaladtam... Jaj, nem igaz, nem igaz! — ismételgettem hideglelősen. Azt sem tudtam, merre járok. „Szaladjon! - hallottam. „Szaladjon"... Fájó bal kezemet ziláló tüdőmre szorítottam. Csak nem megállni! Ha megállok, valami baj lesz - lüktetett halántékom. Elsírtam magam: hát nekem most már egész életemben szaladni kell? Emberek jöttek: odalapultam a falhoz. A kenyeret mint egy pajzsot szorítottam magam elé. Úgy éreztem, hogy a ruhámon megannyi fehér kereszt jelzi: „öt is! Fogjátok meg". Ismeretlen utcák jöttek elém. Úgy éreztem, mintha a házak gonoszul vigyorognának: mintha valamennyi kapualj csak azért tátaná tágabbra öbléti hogy vicsorogva kiáltsa utánam: fogják meg! fogják meg! Az utca kövén haloványkéken surrant utánam az árnyékom, Rohant, rohant... már attól is féltem. Csodálkozó, kerek szemek kísértek: elgáncsolt és megtépett ezer gondolat. Töviseket hajtott felém a szél: már nem is a lábamon, hanem két érzéketlen kopogó fadarabon futottam. Aztán egyszer csak ott éreztem magamat Idrusék háza előtt. — Idrus ... — Idruska, én .., — vertem a léckerítés ajtaját. — Mi történt veled? - sietett ijedten elém barátnőm. — A kereszt az ajtómon... dadogtam. — A kenyér... — Nyugodj meg, ülj le — simogatta az arcomat! — Várj, hozok egy pohár vizet. Egyedül maradtam. Lehunytam a szeszem, egy pillanatra talán el is aludtam. De azonnal felébredtem, amint hangokat hallottam. A bajuszos! - nyilallt belém a rémület. Igen, ez az ő hangja. Hát utolért? ... A szobában sűrű, majdnem átlátszatlan volt a homály. Óvatosan, hogy zajt ne csapjak, megindultam arra, amerre az ablak derengett a sötétben. Valahogy lemászok . . . vagy kiugróm inkább. „Szaladjon" — döngött a szívemben egy hang. Szaladok — suttogtam maga elé. Csak néhány lépésre lehettem az ablaktól, amikor megláttam a keresztet Ott izzott az ablakrámán. A szemem is megfájdult, ahogy mereven rábámultam. Amikor elkaptam a tekintetem, észrevettem, hogy végig a fal mentén: a fényképeken, a szekrényen, a székeken fehér és égő keresztek őriznek. Bármerre néztem, mindenütt abba ütközött tekintetem. Egyetlen fekete forgataggá omlott öszsze minden. Amikor ismét felébredtem, még mindig sötét volt. Mintha valaki mellettem ült volna. — Vizet. .. Egy kis vizet — nyújtottam ki a kezem. — Ó, hát már jobban vagy?... beszélsz is? — hallottam Idruska könnyes hangját. — Miért? Mi volt velem? Nem beszéltem? - dadogtam kábultan. — Beteg voltál... Nagyon beteg. Megint az ablakot figyeltem. — Nézd... ott... ide látszik az égről egy csillag. — Az csak egy lámpa — sóhajtott Idruska. Nagy, meleg csend volt körülöttem. — Egyél - mondja Idruska. — Mi az? — kérdeztem erőtlenül. — Kenyér. Edd csak meg. — Milyen nap van ma? — kérdeztem később. — Vasárnap. Négy napig aludtál... Négy napig? Mintha egy évszázad lett volna. Az ablakon békésen hunyorgott rám a csillag. Az volt, tudtam. Hiába mondta Idruska, hogy csak egy lámpa. Csillag volt és nékem üzent. ... AKIRE PRÁGA IS FIGYEL Készül a cseh nyelvű Fábry-kötet „Képzeljék csak el, bogy Kelet Szlovákia Stósz nevű kis falujában csaknem ötven éve döngeti Európa lelkiismeretét egy ismeretlen, egyszerű harcos, Komain Rolland és Thomas Mann barátja, aki elölt Budapest hódol és akinek szavára Bratislava figyel, de •kit Prága még nem hall". A fenti megállapítást a CSKP Központi Bizottsága kulturális és politikai hetilapja, a Kultúrni tvorba tudósítójának CTIBOR StITNICKY szlovák költő, Az ember tragédiájának fordítója tette. Az Oj Szó olvasóinak nem keli kétszer ismételni, hogy az „Európa lelkiismeretét döngető harcos" nem más, mint FÁBRY ZOLTÁN. Fábry Zoltán neve nem ismeretlen a cseh irodalmi körökben. RÁKOS PÉTER, a Károly Egyetem docense, már tiz évvel ezelőtt javasolta egy cseh nyelvfi Fábry-kötet kiadását, de a javaslat csak óhaj maradt — megvalósulására csak most kerül sor. Rákos Péter válogatásában és tanulmányával a Csehszlovák Írószövetség kiadója, a Ceskoslovensky spisovatef 1967ben adja ki az első cseh nyelvű Fábry-kötetet. A válogatás fordítását Anna Rossová műfordító végzi. A készölő kiadvány, amely valóban adósságtörlesztés a hazai magyar irodalommal szemben, ízelítőt ad a cseh olvasónak az utolsó fél évszázad szemléletéről. „Kordokumentum, afféle európai olvasókönyv lesz ez a kötet, amely Fábry életművének minden árnyalatát felöleli. Lesznek benne esszék, Irodalomkritikai, politikai és egyéb publicisztikát írások. Az egyes tanulmányok, cikkek, időrendben következnek egymás után. Az egységesítő szempont: Fábry egyénisége" — így foglalja össze a készfilö kötet lényegét Rákos Péter. A válogatásból a cseh olvasó megismerheti az európai problémák lényegére mutató szerzőt, a következetesen antifasiszta Fábryt. A kötetben helyet kapnak a speciálisan cseh tárgyű írások Is, mint pl. KAREL CAPEK emlékezete. Svejk kontra Berchtold, FuClk és a magyarok. A cseh olvasó számára bizonyára nem lesz érdektelen megismerni Fábry állásfoglalását a fasizmussal, vagy Münchennel szemben. A kötet összeállítója erről a területről a többi között besorozta a válogatásba a Nürnbergi vádirat ciklusból az Ilse Koch megdicsőülése című részt, a Palackpostá ból a Revizionallzmus Made in Germany írást. A cseh elvasóközönség e kötetből megismerheti Fábry Zoltánt, mint a Voz huma na hirdetőjét és megtestesítőjét, aki nemcsak a szlovákiai magyarság, de egész Európa leghaladóbb törekvéseinek kifejezője, megismerheti korunk nagy humanistáinak — Thomas Mann, Romain Rolland, Bertold Brecht méltó fegyvertársát. SOMOGYI MATYAS VÁRKONYI MIHÁLY | es ke nyer