Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1966-04-30 / 118. szám, szombat

Gazdasági életünk erkölcsi problémái A

z újságokban olvashatunk híreket, cikkekeit, tanulmányokat, melyekben közgazdászok, újságírók, gazdasági szakemberek érveket sorolnak fel a CSKP XIII. kongresszusa téziseinek azzal a megállapításával kapcsolatban, hogy a társadalmi fogyasztás csak oly mértékben nőhet, amilyenek népgazdaságunk reális lehetőségei, s hogy ez többek között megköveteli a munkafegyelem és munkaerkölcs megszilárdítását. E megállapítás fontosságát aláhúzza az a tény is, hogy az 1962—1964-es években, amikor a nemzeti jövedelem ötmilliárd koronával csökkent, a lakosságnak a nemzeti jövedelem fogyasztásában való részesedése hatmilliárd koronával emelkedett. Ilyen, társadalmunk számára továbbra már elviselhetetlen következmények arra mutatnak, hogy a kötelességtudó, becsületes, fegyelmezett és effektív munka, valamint a munkaerkölcs — és fegyelem kérdései legégetőbb gazdasági problémáinkká váltak. Olvasóink az ilyen figyelmeztető cikkek olvasásakor joggal kérdezhetik, mi okozta mindezt? Miért nem javult e téren a helyzet, hiszen az elmúlt évtizedekben is napirenden volt a munkafegyelem kérdése, és a múltban is gyakran olvastunk az állami terv és munkafegyelem megszilárdítására felhívó dokumentumokat, utasításokat? Az ötvenes években, amikor a politikai hatalom biztosítása és a szocialista rendszer győzelemre juttatása volt a fő feladat, az állami és munkafegyelemről, mint a szocializmus építésének egyik feltételéről írtak újságjaink. Propagandánk, az osztályharcnak a szocializmus építése folyamán való kiéleződését hangsúlyozó helytelen sztálini tétel szellemében, a munkafegyelemre való nevelést az osztályharc egyik formájának nyilvánította. A „rossz munkafegyelem az osztályellenséget segíti" jelszó azonban hatástalan maradt. Hatástalan mardt azért, mert a nevelés nem vezethetett eredményre, amíg az extenzív gazdálkodás — mely ugyan társadalmunk anyagi fejlesztését szorgalmazta — nem vette figyelembe, hogy a termelés rentábilis-e vagy sem. A termékek értéke nagyobb-e mint az önköltség, s hogy mennyi nyersanyagot, munkaerőt fecsérelnek el a beruházásoknál. Az extenzív gazdálkodásban a munkafegyelmet nem is lehetett hatékonyan ellenőrizni, mert az üzemek a tervet gyakran úgy teljesítették, hogy megszegték a terv• fegyelmet, s ezt az üzemi dolgozók látták és tudták. Ä

munkafegyelemhez tartozik a szocialista tulajdon védelme is. Erre vonatkozólag az ötvenes években sem hiányoztak a felhívások. Propagandánk az emberek lelkiismeretére hivatkozva ismételte, hogy a szocialista tulajdon védelme minden dolgozó kötelessége, és nem elég az egyéni törvénytisztelet, hanem le kell leplezni minden törvénysértést. A felhívások, néhány kivételtől eltekintve, hatás nélkül maradtak, mert a dolgozók, ha akarták, sem tudták volna a nagy károk okozóit ellenőrizni. Jogrendszerünk következetesen védte és védi a szocialista tulajdont és szigorúan bünteti a kártevőket. De a felelősségre vonás rendszere csak az érem egyik oldalát képezi, a másik feltételezi, hogy a bíróság elé kerül minden károkozó. Kérdés, tudomást szerezhetnek-e az igazságszolgáltatás szervei minden esetről, melyek népgazdaságunknak károkat okoznak? Voltak persze nyilvánosan tárgyalt monstreperek, a nemzeti tulajdon ellen elkövetett lopások, szabotázs stb. miatt. De kit vontak felelősségre például azért, hogy az üzletekbe kerülő áru nem felelt meg az előírásoknak, selejt, de mint teljes értékű árut adták el? Ktt büntettek meg ezért, hogy az új lakóházak, iskolák rosszul vannak felépítve, hogy alig készültek el, máris milliókat emészt fel a javítása? E károkat elsősorban az irányítási rendszer hiányosságai, az extenzív gazdálkodással összefüggő hibák okozták, s ezért nem is lehetett bűnbakot keresni. De a rendszeres felelősségáthárítás tompítja a felelősségérzetet, és a munkaerkölcsre is negatíu hatással van. Az ötvenes években a népgazdaságot ért károkról nem is történt említés; a jogvédelem aktuális feladatát a kiskereskedelemben fellépő hiányok (mankó J kiküszöbölésében jelölték meg. Az okot a kereskedelmi alkalmazottak elégtelen kiképzésében, a raktárak hiányos technikai felszerelésében, a fogyatékos ellenőrzésben és abban látták, hogy a tettesek a kapitalista életformák hatása alatt, vagy az osztályellenség befolyása alatt állnak. Csak nagyon vigyázva történt utalás arra, hogy a nemzeti vagyon az egyén szempontjából nem idegen vagyon! Mintha az „idegen" vagyon szétlopkodása nem volna törvényellenes. Nem láttuk és nem hangoztattuk, hogy a szocialista építés folyamán is nőhet az asszociális elemek száma, hogy maga az extenzív gazdálkodás és direktív irányítás rendszere sem képes a munkafegyelem és a szocialista tulajdon védelmének megszilárdítására ösztönzően hatni. De térjünk vissza a munkafegyelem kérdéséhez, mert azt nemcsak az szegi meg, aki a nemzeti vagyont dézsmálja. Általában a rossz munkafegyelmet és a rossz munkaerkölcsöt ott szoktuk emlegetni, ha valaki későn jár munkába, idő előtt elhagyja munkahelyét, munkaidőben kocsmákban ténfereg. Tény, hogy az abszencia és fluktuáció által okozott károk igen nagyok. Ma már tudjuk, hogy az üzemekben általában a munkaidőnek csak 70—85 százalékát használják ki. Tudjuk azt is, hogy minden egyes kihasználatlan százalék az ipar.* ban közel hárommilliárd, az építőiparban pedig negyed milliárd korona kárt jelent. De a rossz munkaerkölcs következménye a felületes, felelőtlen munka is, s ennek következtében keletkezett a selejt, ami további milliárdos károkat okoz népgazdaságunknak. M

i az oka annak, hogy közel két évtizedes propaganda- és nevelő munka ellenére is ma ez a helyzet? Az objektív okoktól — extenzív gazdálkodás, irányítás hiányosságai — eltekintve, a fő ok az, hogy nem teremtettük meg a munkaerkölcs és a munkafegyelem megszilárdításának egyik fontos feltételét. Ha azt kívánjuk, hogy az ember a szocialista társadalom erkölcsét magáévá tegye, akkor elsősorban oda kell hatnunk, hogy az ember etikailag elismeri-e a társadalom követelményeit. A bírói megtorlás és az igazságszolgáltatás nevelő hatása csak másodrangú. Ehhez olyan közvéleményre van szükség, amely erkölcsi kényszer alatt ellenőrzi mindazokat, akik a társadalmi követelményeket nem akarják elfogadni. Amíg ilyen közvélemény nem alakul ki, addig a törvénysértők folytatni fogják bűnös tevékenységüket, mert egyrészt a köztudat nem kényszeríti őket arra, hogy a törvény erkölcsi jogosultságát elismerjék, s ezért nem félnek a társadalmi megbélyegzéstől, másrészt a könnyen szerzett préda értékével összehasonlítva, a feltehető, de nem biztos tettenérés esetén, a várható bírói büntetést elfogadható kockázatnak tartják. Az ötvenes évek végén, pártunk XI. kongresszusa előtt és után már nemcsak a munkához való viszony hiányosságait pellengéreztük. Általános követelmény volt, hogy minden párttag a maga munkahelyén teljesítse és másokkal is betartassa és ellenőrizze az ipari és mezőgazdasági feladatokkal összefüggő párthatározatok teljesítését. Tehát a figyelem az irányítás felé fordult, az akkoriban érvényes adminisztratív-direktív irányítás felé, melyet az üzemi dolgozók nehezen tudtak másokkal betartatni és ellenőrizni. Hiszen elfogadott elv volt, hogy gazdasági téren a szocialista demokrácia elvei elsősorban a szakszervezetek útján érvényesülnek azzal a fenntartással, hogy a szocialista demokrácia elmélyítése nem mehet a felelős irányító szervek, a népgazdasági terv stb. tekintélyének rovására. Az alsóbb és felsőbb szervek igen bonyolult viszonya is gátolta az alulról jövő ellenőrzést. A felsőbb szervek hozzájárulása csökkentette az intézkedő szerv felelősségét, de a felsőbb szerv a hozzájárulással még nem vállalta magára a felelős séget. Az üzemi párttagok és szakszervezeti tagok ellenőrzési lehetőségei ilyen körűimé nyek között igen korlátozottak voltak. A reális helyzetet még a hatvanas évek elején is elködösítette az az illúzió, hogy a kommunista társadalom eszményképe már a közeljövő realitásává vált, és hogy a szocialista demokráciában, az adott irányítási rendszerben, a dolgozók szinte automatikusan megfelelő szakképzettséget nyernek a gazdaság magas fokú irányítására. Az ilyen illúziók megszüntetésében fontos lépést tett szocialista alkotmányunk, mely leszögezi, hogy a közösség javára végzett munka elsőrendű kötelessége államunk minden polgárának. Márpedig, ha a becsületes, effektív, szakszerű munka — s a közösség javát csak ilyen szolgálja — alkotmányos kötelesség, akkor e kötelesség teljesítéséért minden polgár személyében felelős. A hangsúly tehát az egyén felelősségérzetén és a társadalmi felelösségrevonáson van. Ez az alkotmányos követelmény gyakorlati megvalósításra vár, annál is inkább, mert ez gazdasági fejlődésünk egyik követelménye. Ma ott tartunk, hogy míg az 1961—1964-es években a termelési állóalapjaink több mint 100 milliárddal növekedtek, a nemzeti jövedelem értéke ugyanakkor, s ennek ellenére nem növekedett. Ezzel szemben 1965-ben 1961-el összehasonlítva a termelésbe beállított dolgozók évi bérének összege 14 milliárddal, a nyugdíjak 3 milliárddal emelkedtek és a kereskedelemben eladott áruk értéke 14 milliárddal növekedett. E

zt a helyzetet, mint már mondtuk, nem elsősorban a hiányos munkaerkölcs ás munkafegyelem okozta. A tézisek hangsúlyozzák, hogy a gazdasági irányítás adminisztratív-direktív módja és a népgazdaságnak közgazdasági fejlesztése közötti ellentmondás az egyik fő oka azoknak a negatív gazdasági jelenségeknek, amelyek gátolják gazdaságunk dinamikájának felújítását. De az objektív okok mellett nem feledkezhetünk meg a szubjektív tényezőkről sem. Említettük a szocialista erkölcsöt védő és megkövetelő közvéleményt, az egyéni felelősségérzetet és a társadalmi felelősségrevonást. Miért nem sikerült ezt eddig megvalósítani? Mivel a gazdaság gyorsabban alakul át mint az emberi tudat, s mert gazdasági életünk gyakorlata ellentétes volt elméletünk és propagandánk követelményeivel, mivel az egyén, akitől ugyan munkaerkölcsöt és munkafegyelmet szóban és írásban követeltünk, de annak teljesítését hatékonyan nem ellenőrizhettük, az irányítás gyakorlatában mást hallott és mást látott, szocialista társadalmunk még nem alakíthatta ki a szocialista embert. Társadalmunkban természetesen többségben vannak a pozitív erők. Pártunk a társadalom élén példariftrtató munkával, szocialista öntudattal, morális magatartásával is hat a környezetre, tehát a közvéleményre. Döntő többségben vannak azok a dolgozók, akik becsületesen, minden nehézséget Tavaszi idill (Hasko felvétele

j KRISTA BENDOVÁ: Milyen nagyszerű század Milyen nagyszerű század bukkant elő hirtelen az idő tengeréből: Előttem a bölcselet tankönyve, öreg napjaimra így böngészget«m a tudományok tudományai és egy negyedikes szurkolásával a reggelre összpontosítom figyelmem. Ebben a korban ősanyáim már lassan a sír fölé hajoltak, libasoros tipegéstől fáradtan életük torzsos mezején, közömbösen a Széphez, kifosztottan korhely férjeiktől, megbékülten a lélek sebeivel, melyeket az már érzékelni nem tudott Ismételhetetlen századom. Hiszen a magam dédanyja lehettem volna, tompán és gondolat nélkül lózsafüzért morzsolhattam volna, csakhogy valamiképpen lesodródjon az .élet kikerülhetetlen hömpölygése. Nos, még ha tévedések lavinája be is temetné az emberi cselekvést, én meg nem szűnök dicsőíteni azt: azért a könyvért az asztalkámon, az agyamban kigyulladt világosságért, azért, mert lélegzeni kezdek abban az időben, mikor az asszonyok haldokolni kezdtek, őzért, mert korántsem gondolok a halálra, nem főbenjáró és nem érdekes nekem: az élőnek, aki nem fulladt meg a baromi megbékülés a szokás részeg ölelésében, hanem a letűnt idő nyomában érzékelni tudom nyári éjjelek gyöngyöződő neszeit és hogy élő véremben áramlasz, hogy teljes értékű egész vagyok az egész életben, Ó, én megismételhetetlen századom. Fordította: Sípos Győző leküzdve, fegyelmezetten teljesítik feladataikat, akik fellépnek a gazdaság dinamikáját akadályozó hibák ellen. Tömeget képeztek azok a fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, akik a múlt évi elemi csapások idején önzetlenül segítve embertársaikat, hitet tettek társadalmunk egészséges fejlődőképes erejéről. Ogy látszik azonban, hogy a pozitív erők, többségük ellenére, a kifejtett hatás tekintetében hátrányban vannak azokkal szemben, akik az iparban, mezőgazdaságban, kereskedelemben, állami igazgatásban, gyakran csak az eddigi irányítás hiányosságai folytán, környezetükre negatív hatást gyakorolnak. Például azok az „ügyes" emberek, akik az üzemi tervet papíron ravasz kibúvókkal teljesítve, az üzemnek jogtalan prémiumokat tudnak szerezni, arra tanítják az embereket, hogy az egyéni, üzemi csoportérdekeket a közérdekekkel nem összeegyeztetni, de ha jogtalanok is, annak terhére lehet nem nagy kockázattal kicsikarni. Az ilyeneknek aztán prédikálhat a többség becsületről, erkölcsről, fegyelemről, ha a felelősségérzet hiányát nem követi társadalmi felelősségrevonás és bírósági megtorlás. A

tézisek megkövetelik, hogy „a népgazdaság valamennyi ágában, a szakágazati igazgatóságokban, a vállalatokban és üzemekben, minden egyes párttagban és a köztársaság minden polgárában el kell mélyülnie a társadalmi tulajdon gyarapításáért, a szocialista gazdaság alapjáért viselt felelősségérzetnek". Ezzel párhuzamosan olyan közvéleménynek kell kialakulnia, amely a szocialista erkölcsi kényszer nyomása alatt felelősségre vonja mindazokat, akik e felelősségérzet hiányában a gazdasági feladatokat gátló munkafegyelmet és munkaerkölcsöt bármely formában megszegik. VIETOR MÁRTON, agyetemi tanár