Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)
1966-04-23 / 111. szám, szombat
•t B eszaladtam a szobába és megáltam a tükör előtt. Mint serdülőlány korom óta annyiszor, most is szemügyre vettem halvány arcomat, szememet, orromat, ívelt, dús szemöldökömet és a szájamat, amely most is fájdalmasan suttog, az élet keserűségét panaszolja. Az történt, hogy mint máskor is, az autóbuszban rajtam felejtette a szemét egy magas, széles vállú fiatalember. Szüntelenül figyelt és a szemében rejtett csodálat meg férfias megkívánás volt. A férfiak néha tolakodók, ami sért engem. Ezért lesütöttem a szememet és csak a horgolásomra figyeltem. Minden percemet csipkék horgolására használom ki, mert most ebből élek. Csakhogy ez a fiatalember nem adta meg magát, szorosan mellém állt és sandán rámpillogott. önkéntelenül elnevettem magam. Ö is nevetett és így beszélgetésbe elegyedtünk. Buldozeres. Az Ondava mellé utazik. Sérült lábát kezeltette a kórházban. Nőtlen. Csak anyja van, az apja elpusztult a háborúban. — Udvarol is? — Perszehogy. Miféle legény lenne az, aki még csak nem is udvarol? Csak a málénak nincs szeretője. Vagy engem talán annak néz? El kellett ismernem, hogy nem málé, de ezt nem mondtam meg neki, csak rövidet sóhajtottam és ingattam a fejemet, ő mégis megértette, hogy nem tartom málénak. Hogy messze utazom-e? Nem messze, még egy megálló és leszállok. Találgatta a falum nevét és el is találta. Ismerte a vidéket, vasárnaponként befutkározta a motorkerékpárján ha éppen nem ment haza - a barátjával együtt, aki erről a környékről való és széles e határban mindenkit ismer. Mert sok lányt kell megismerni, amíg megtaláljuk az igazit. — És maga? Még hajadon? — Mire való ez? Minek ez a kérdés? Nincs semmi értelme, különösen az én esetemben. A szeme felvillant, huncutul mosolygott és szóáradatot zúdított rám, hogy csak titokzatoskodom, nem akarom magam elárulni, pedig talán éppen én vagyok az igazi. — Azt már nem, igazán nem! A hangom kétségbeesetten csengett, nem tudtam visszatartani a szemembe toluló könnyeket, a horgolás is kiesett a kezemből és lecsúszott a földre. Leguggolt érte és amikor a kezembe adta, úgy nézett a szemembe, hogy le kellett hajtanom a fejemet. Óh, istenem, ha ez az utazás örökké tartana, vagy ha egy pillanat múlva nem nekem, hanem neki kellene kiszállni, mert én, én nem tudom, hogyan kelek fel erről az ülésről. Nem akarom elrontani az illúzióit, hogy én nem lehetek sohasem neki, sem másnak az igazija. Kiszálltam. M indkét kézzel, balról is, jobbról is fogtam az ülés karfáját és imbolygó léptekkel az ajtóhoz vonszoltam magam, majd le a lépcsőkön a földre. Éreztem, hogy az arcom ég, hogy vörös vagyok, mint a pünkösdi rózsa. Alivá maradtam, amíg az autóbusz el nem indult. Csodálkozva nézett és búcsút intett. Ott álltam mozdulatlanul, amíg az autóbusz el nem tűnt az utca kanyarában. Nem léptem egyet sem, hogy ne lássa ingadozó járásomat, hogy ne vegye észre - nyomorék vagyok. Most itt állok a tükör előtt. A szememben könnyek. Arcom keserűséget és vigasztalan lemondást tükröz. Mit ér a talán szépnek is mondható arcom, telt mellem, vékony derekam, ha a lábam nyomorék? Nyomorék születésem óta, mert Harvaj néni, az öreg bábaasszony nem tudta úgy helyretenni a kificamodott csípőt, mint azt a mai doktorok tudják. Óh, mennyi keserűséget, mellőzést és bánatot kellett elviselnem kora ifjúságomtól mostanáig! A szomszédék Margitkája a karján hozza az én kis Annuskámat. Másfél éves. Hasonlít rám. Kék szeme van, keskeny orrocskája és lenszőke, puha, selymes haja. Annuska az én egyetlen vigaszom. Amint a karomba zárom és ő édesen rámmosolyog, elszáll a keserűségem és a szívem megnyugszik. — És maga? Hajadon . . . ? - visszhangzik a fülemben a kérdése. Meg kellett volna mondanom, meg kellett volna: Igen, hajadon onya, boldog boldogtalan. Az ablak alatt lépteket hallok. Nem kell találgatnom, nem lehet az senki más, mint Kubovcsik Laco, a háenbé titkára, egykori iskolatársam, most már egy kissé elhízva, tokásan és kerek, fényes arccal. Megállapodott agglegény, aki a menyecskéknél próbálgatja a szerencséjét. Sejtettem, hogy nem győzte kivárni viszszatérésemet a járási városból. Hajtotta a kíváncsiság és tüstént iderohant, amint észrevette az autóbusz érkezését. Belépésével mindjárt fojtó lett a levegő a szobában, önkéntelenül kinyitottam az ablakot. Friss esti légáramlat lengett körül. Eszembe jutott, hogy elszökhetnék az ablakon át, Kubovcsikkal ugyanis már torkig vagyok. Tudja ezt ő is, de szótlanul ül és figyeli, amint a kislányomat az ágyacskájába fektetem. — Nem is üdvözölsz? s- Minek, Laci? Jól tudod, hogy nem örülök a látogatásaidnak. - Én csak kötelességből jövök, Hanka. Kötelességből kérdezlek most is, mi volt a bíróságon? - Elismételtem ott azt, amit már neked is megmondtam. - Csak mondd el részletesen, bár úgyis kapok róla írást. Megtörölte izzadt homlokát, szaporán pislogott és fényes, kövér kis tokája reszketett az izgalomtól, meg a kíváncsiságtól. Legyen, ahogy akarja, mesélje csak el Hancsin Marisának, járjon a kedvében vele. - Egy ősz hajú öreg bácsi, meg egy középkorú asszony volt ott. A bácsi szundikált és csak félfüllel hallgatott oda. A fekete taláros bíró fiatal volt. Únott hangon kérdezte, úgy, tihogy te szoktál, hány éves vagyok, férjnél vagyok-e, a szüleimre is kérdezett, megmondtam, hogy azok már sajnos meghaltak, hogy a nővérem a szomszéd faluban van férj< v: < to nél és én magam élek a kislányommal a szülői házban. - Maga ne volt haj! v dó bejelenteni az anyakönyvvezetőnél gyermeke apjának a nevét — mondta a bíró emelt hangon. - Megtagadtam a bejelentést. Erre az öreg bácsi is kinyitotta a szemét és rámpillantott. Az esküdtnő a szék támlájának támaszkodott, felemelte a fejét és figyelmesen szemügyre vett. - Miért nem akarja megmondani? - Miért? Mert az az én dolgom. - Hogyhogy a magáé? Ez hivatalos ügy. Az állami anyakönyv ügye. A törvény előírja, hogy a szülők beírassák az anyakönyvbe a maguk, meg a gyermekeik nevét. - Én meg azt mondom, bíró elvtárs, hogy ez az én dolgom és senkinek el nem árulom. - Talán csak tudja, ki a gyermeke apja? Vagy nem tudja? - csodálkozott az öreg bácsi és alig látható mosoly játszott a szája sarkában. - Tudom. Hogyne tudnám. - Hát akkor! Megmakacsoltam magam. Csináljanak velem, amit akarnak, én egy szót sem szólok. - A maga érdekében szükséges, Resetka Hanka. Talán az illető nem akarja elvenni? - próbálkozott az esküdtnő. - Ha akarna is, én soha nem mennék hozzá. - No látja - folytatta barátságosan -, tartásdíj fizetésére kényszerítheti őt törvényes úton. - Nem szükséges, ő önként fizet a gyerekre háromszáz koronát havonta. A fejét csóválta, hogy ezt igazán nerr érti. - Ha nem nyilatkozik a bíróság előtt, kénytelenek leszünk elítélni magát a gyermek apja nevének eltitkolásáért. - Nem mondom meg, ha elitélnek se. Ez az én dolgom, senkinek semmi köze hozzá. - Miért titkolja? Hogy gyermeke van, az nem szégyen. De azért, hogy nem akar eleget tenni állampolgári kötelességének, azért bizony szégyellheti magát szidott a bíró. Mit tehettek velem? Be nem zárhattak, már a gyerek miatt sem, hát hazaengedtek. Ez történt a bíróságon. Kubovcsik Laco felfújta az arcát és fontoskodva mondta: - Csak gondot okozol nekem, Hanka. Ha már senkihez, legalább hozzám lehetnél bizalommal. Hiszen gyermekkorunk óta egy utcában nőttünk fel. Mondj hát el mindent szépen, úgy ahogy illik. Beírom szépen az anyakönyvbe és senkinek sem szólok egy mukkot sem! A zzal, hogy egy utcában --őttünk fel, áldatlan emlékeket ébresztett fel bennem. Éppen ő volt az, aki felheccelte a fiúkat, hogy kigúnyoljanak, ő rángatta a hajamat, ő talált ki rám csúfneveket. - Nem, Laco, miért bíznám rád a titkomat? Megvetettél engem — juj, milyen jeges hangom lett egyszerre —, valamennyien csak gúnyoltatok, hiszen máig sem hívtok másként, csak sánta Honának. No, no, ne csóváld a fejed, kiközösítettetek magatok közül, mire hát egyszeriben ez a nagy érdeklődés? - Saját magadat közösítetted ki — azzal a botránnyal! - Igen, botrány ez, Laco, de az én botrányom és nem a tiétek. Már nem szégyellem magam miatta, sőt boldog vagyok, hogy anya lettem, hogy örömtelen életemben vigaszom van. Elment. Nem kellett volna még elengednem. Elébe kellett volna állnom, hogy hallgassa meg mindazt a keserűséget, ami a lelkemet nyomja. Nemcsak ezt, hogy csúfoltak, de azt is, hogy mi volt velem az anyám és apám halála után. Igen, akkor jók voltak a szüleim, amikor nyolc hektárral bementek a szövetkezetbe. Akkor is jók voltak, amikor dolgoztak, amíg bírtak, csaknem életük utolsó napjáig. Es amikor meghaltak, talán megkérdezte valaki, hogy mi lesz velem? Mit teszek, miből fogok élni? Senki sem törődött velem, minek is, a sánta Hanával? És ni csak, ő él, azt mondják, arany keze van azokra a csipkékre, senkinek sincs terhére, mit bánt hát titeket, hogy anya lett? ... Csacsogás. Gügyögő, sokatmondó gyer. meki gőgicsélés. Jövök már, jövök, gyönyörűm, elbeszélgetünk és jó lesz nekünk együtt. Mindegyik nap békés volt, dolgozgattam a kispadon a napsütésben. Igen, az életünk csendes volt és egyhangú. Csak az utca zajára figyeltünk fel néha. Mindkettőnk számára a vasárnapi alkonyat a legkedvesebb. A fiatal lányok egymás derekát átkarolva kettesével, hármasával sétálgatnak az utca közepén, vidáman, boldogan dalolnak. Annuskát a karomra veszem, a pupillái kitágulnak, a szóját összecsücsöríti és úgy kiabál utánunk: Da-da-da! A lányok mögött motorkerékpár vágtat. Már a hátukban van, csaknem a sarkukra tapad, amikor sikítozva széjjelrebbennek az út két oldalára. A kerékpár a mi kapunk előtt áll meg. A felkavart por függönye leülepszik és a motorról egy férfi száll le. Magas, széles vállú ember, a port töröli az arcáról, vastag blúzát, nadrágját porolja. A buldozeres. A fején micisapka. A nyakában égő vörös kendő. Arca napbarnított. Nyitott ingmelléből sötétbarna szőrzet kandikál. Istenem, reszket a lábam, kihagy a lélegzetem. Azok a lányok meg, mint e megriasztott sárló libák, szóhoz sem jutnak, csak bámulnak, bámulnak, amíg megszégyenülve észbe nem kapnak. Már ismét sorban mennek, ismét daltól hangzik az utca. Megcsikordult a kiskapu. Óh, milyen fülszaggató ez a csikorgás. Annuska elfordítja az arcát és a mellemhez szorítja. — Bu-bu-bu... I - jelzi, hogy bubus jön. — Bu-bu-bu - csiklandozza meg a buldozeres durva ujjaival a gyerek lábacskáját. Annuska kacag és azután mind a hárman nevetünk. — Itt vagyok — mondta. — Az égből pottyantam, úgye? Mosolygott és közvetlen Hangon beszélt, egész magatartásával igyekezett feloldani az én zavaromat. Eltartott egy ideig, amíg magamhoz tértem. Minek is jött el, minek is, kérdezgettem magamban, de ugyanakkor egész lényemet elönti annak a tudatnak a melege, hogy először lépett be az otthonomba egy egyszerű és jó ember. Beszélgettünk, csak azért, hogy beszéljünk. De később, mikor mór Annuska elaludt, ő pedig már megnézte az összes fényképeket, meg a kézimunkáimat, elkomolyodott és szótlan lett. — Miért jött el? - nem tudtam már féken tartani a kíváncsiságomat. — A találkozásunk óta egyre a fülemben csengtek a szavai: „Mire való ez? Nincs semmi értelme, igazán nincs, különösen az én esetemben!" Nem hagyott ez nyugton. Érdekelt a sorsa. És nemcsak a sorsa, hanem maga is, Hanka. Úristen, honnan veszi ezt a Hankát? Micsoda egy ember ez! Elfordultam és két tenyeremet öntucfatlanul a halántékomra szorítottam. Kétség gyötört, nem tudtam hinni az őszinteségében. Miért éppen én érdekelném, amikor körülötte százával vannak egészséges, gyönyörű nők? — Bevallom, már többször Is jártam itt a maga falujában. Mindent tudok már magáról, mindent. — Azt is, hogy megestem? — Azt is, Hanka. Azt is, hogy maga jó asszonyka. — Nem, nem, nem, ne mondja ezt, ezek után... de különben is, mire ez, mire... ? — Ugyanezt a kérdést feltettem magamnak én is. Sokszor. A maga szomorú mosolya késztetett erre, az egész élete. És leginkább az, hogy olyan becsületesen leplezi gyermeke apjának a becstelenségét. — Ezt is tudja? — Ezt is. Poharazás közben sok mindenről beszélnek az emberek. Fantáziálnak. Most például arról, hogy ki ez az apa? — Csak ezért jött? — Nem. Nekem ehhez nincs jogom. De oz apa eltitkolása nem jelent kiutat a maga számára. Azt beszélik, azért nem árulja el, mert nős ember. — Nem! Nem! O h, milyen szörnyű ez a csend! Hallom a saját szivem dobogását. Ő meg részvéttel néz rám és szemében hiába keresem a megvetést. Tudom, tiltakozó felkiáltásommal elárultam, hogy az illető nem nős ember. — Nem akartam megbántani, Hanka. — Én magam tettem tönkre az egész életemet. Lelkierőm ^elhagyott és szívettépő zokogásban törtem ki. — Ne sírjon. És ne beszéljünk erről. — Arcomat a tenyerébe fogta és együttéizéssel nézett a szemembe. - Hozzáértem a fájdalmas sebéhez, bocsásson meg. Ott áll és kezében forgatja a sapkáját. Megmozdul, keze már a kilincsen van. — Ne menjen el, ne hagyjon most egyedül ebben a kínlódásban ... meg kell könnyebbülnöm, nem bírom már tovább magamba fojtani. Egy pillanatig határozatlanul állt, azután mégis leült. — A szomszédaink a szüleim haragosai voltak. Egyetlen fiúk van. Büszke, nyakigláb legény. Mérnöknek taníttatták. Amíg kisfiú volt, hallotta az apja átkozódásait miránk és gyakran megfenyegetett. Főiskolás korára megszelídült. Csendes, fanatikus emberré vált, uszított, ahol tudott. Valami államellenes tevékenységbe keveredett. Azt beszélték róla, hogy elszökött a letartóztatás elől. At a határon, nyugatra. — Találkozott vele azelőtt? — Igen, amíg tanult, de csak futólag, és később még úgy sem. E lhallgattam. Nincs erőm folytatni. A fejem elnehezedett, zúg, szörnyen zúg, és a szívem összeszorul a gondolattól, hogy kimondjam azt, amit még soha senkinek sem mondtam. Ránéztem, s szemét lesütötte. — Nem mutatkozott. Talán három évig. Már senki sem kételkedett benne, hogy megszökött. Én a szüleim halála után nem szívesen üldögéltem a szobában, napnyugtakor és este inkább a ház mögötti kis kertben. Van ott egy vadszőlővel benőtt kis rejtekhely. Onnan megfigyeltem, hogy a szomszéd nap mint nap, amint beesteledik, kis kosárral a kezében felmászik a létrán a szénapadlásra és rövidesen ismét visszatér. Egyszer, kíváncsiságtól űzve, átmásztam a lyukas kerítésen és egyenest fel a padlásra. — Ott volt? — Igen, de én ezt igazán nem sejtettem. Bárcsak ne mentem volna oda! Mezítláb, csendesen másztam, bizonyára nem hallott, mert éppen evett. Csak amikor a széna felsustorgott a lábam alatt, akkor vett észre. — Hanka! - kiáltott fel. — Megdermedtem az ijedtségtől és a meglepetéstől. A lábaim képtelenek voltak engedelmeskedni. Nyomban mellettem termett, megfogott a vállamnál, megrázott. — Leskelődsz utánam? El akarsz árulni? — Nem, semmit sem akarok ... engedj el! — Nem engedlek, amíg meg nem esküdsz ... — Ki akartam szabadulni a kezéből, de szorosan fogott, nem engedett. Leestünk és a szénán hemperegtünk. Karmoltam őt, ahol értem, vér csurgott az arcából, dühöngve sziszegett, a hátamra fektetett és nyomott, nyomott teljes erejéből. Forró lehelete az arcomba csapott, izmaim elernyedtek. — Az enyém leszel... ezzel befogom a szádad! — Csak reggel engedett el. Később mégis megtalálták és elvitték. Befejeztem. Megkönnyebbültem. A buldozeres pedig csak ül, a feje a tenyerében és hallgat, sokáig hallgat. A keze gyúrogatja a sapkát, már csaknem széttépte. Nagy nehezen feláll, hozzám lép, megsimogatja a fejemet és szótlanul elmegy. Én meg már egy hete szinte lélektelenül járkálok a házban és szemrehányásokat teszek magamnak, hogy nem kellett volna neki elmondanom. A tükörhöz futok, belenézek és saját magammal beszélgetek. — Miért mondtad meg neki, miért .. . ? Jött, megsajnált, elment... Hogy elment? Nem egészen. A z uvaron tettem-vettem, megállt a kerítésnél Kubovcsik Laco háenbé titkár. — No látod, annyit titkolóztál, és maga jelentkezett. — Kicsoda . .. ? — Ne tedd magad bolondnak. Hát ő, az a buldozeres, hogyan is hívják... ahá, Zatyko, beismerte a kis Anno apaságát ... Majd leestem a lábamról, gyorsan leültem a padkára. Uramisten, micsoda ember ez... ? Semmit se szól, megteszi, de meg s^m mutatja magát... Gyötör a gondolat, vajon eljön-e és mikor robog be a motorkerékpórján... Fordította: L. GÁLY OLGA
