Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1966-04-23 / 111. szám, szombat

ANDRÉ COGNA GUAYANAI ÚTI JEGYZETEI TOLSÚ INDIÁNOK Évezredek óta népesek az Amazonas vidékének erdői, émberek születnek és halnak meg itt anélkül, hogy a külvilág tudomást szerezne róluk. Járványok, törzsi viszályok, elemi csapások pusztították századokon át az Indiánokat. A mostoha viszonyok gondolkodásra kényszerítették az indiánokat, hogyan mentsék meg törzseiket. A törzsek létküzdelme ma is folytatódik. Nemcsak a természettel, nemcsak a mindennapi betevő falatért kell viaskodniuk. Állandó veszély fenyegeti őket azok részéről, akik civilizált embereknek nevezik magukat, az indiánokat pedig nem tartják embereknek. A fehérek és az indiánok kapcsolata nagyon egyszerű: a fehérek vagy nyíltan kizsákmányolják az indiánokat, vagy alkohol segítségével tömegével Irtják őket. Siralmas látványt nyújt a guayanal Waki folyó partján élő Emirillon indián néprajzi csoport faluja. Mindenütt nyomor. Tukusi, a törzsfőnök inkább csontváz, mint élőlény. Betegség, fáradtság nyomai, kétségbeesés tükröződik arcán. Kötve hisszük, hogy képes volna valamilyen fizikai munkára. Betértem az egyik kunyhóba. Egv fekvő emberen akadt meg a tekintetem. Kezében narancsot tartott. A homlokára helyezte, de onnan legurult a szemgödrébe. Sokáig játszadozott vele, aztán kétségbeesett mozdulattal falni kezdte. A narancslé végigcsurgott arcán. — Beteg? — érdeklődtem. — A, dehogy, tafiát (cukorTiádpálinkát) adtak inni nekt. Nem tudtam tovább nézni, kisiettem a kunyhóból. ... Egyszer azt hallottam, hogy az indiánok parancsot kaptak, vonuljanak át a másik faluba, és vegyenek részt a fehérek „fogadásán". Az indián tolmács az magyarázgatta, hogy meghagyták neki: minél több embert tereljen össze. Csodálkoztam, hogy a fehérek választása éppen erre a szinte lakatlan falura esett. A tolmács azonban elmondta, hogy a falut az indián egzotikum mutogatása céljából szemelték ki. A látogatók között volt egy francia miniszter, továbbá a guayanal hatóságok képviselői. Egy hivatalos személyiség beszédében kiemelte a vendégek előtt, hogy az Indiánok megértik és nagyra értékelik a magas állású személyektől kapott segítséget, s a tiszteletükre különleges táncot mutatnak be. A néprajzi jellegű színjátékot jól megszervezték. Miért nem mutatták meg azt a falut, ahol a valóságban élnek az Indiánok? Miért terelték össze a környékbeli falvak lakosságát? Bizonyára azt akarták megmutatni, hogy az indiánok nem élnek rosszul, és elég népes családot alkotnak. Miért Itatják a hatóságok az Indiánokat, miért szoktatják szeszes italra? Egyszer egy helyi tisztviselő cinikusan kijelentette előttem: — Minek törjük a fejünket azon, hogyan javítsuk meg e törzsek éleiét? Hisz öt-tíz év múlva mind egy szálig kipusztulnak! A tisztviselő szaval megdöbbentettek. Azok, akiket ottlétemkor megkedveltem, fokozatos kihalásra vannak ítélve. Ez ls „politika". Ezt szánják nekik a civilizált világ segítsége helyett. Talán erőtlen a mi clvlllzáeiőnk? Nem hiszem. Ogy vélem, köteles volna segíteni az Indián törzseken. Meg kell védelmeznie azoktól, akik állatoknak tekintik őket, akik nem akarják megérteni és megőrizni szokásaikat. El kell érni, hogy az Indiánok ls emberi méltóságuk tudatára ébredjenek. NAIROBI — HÁTTÉRBEN A HOTEL AMBASSADOR K

Isumuban, a Viktória-tó partján, este 6 órakor, amikor tehettem, meghallgattam a nairobi rádió hírszolgálatát. A hatórás hírek ugyanis azokhoz szólnak, akik Kenyában és Tanzániában vadász-szafarikra Indultak, és táborozásuk Idején úgyszólván a rádió jelenti számukra az egyetlen összeköttetést a világgal. Egyik este a rádió arról adott hírt, hogy Kenya északi részén, a Rudolf-tó közelében oroszlánok támadtak meg egy amerikai házaspárt. .. A férfi egy bizonyos Mr. Cripps, akii a Rudolf-tó partján horgászott, egyszer csak azt vette észre, hogy oroszlánok dézsmálják a közeli fa alatt hagyott csomagját. Ez meglehetősen ritka eset, hiszen az oroszlánok általában kerülik az embert. Mint később kiderült, egy öreg hímoroszlán és melléje csatlakozott nősténye voltak a tettesek. Ezek azután rátámadtak a megijedt amerikaira és csak közelben tartózkodó családtagjainak riasztó lövéseire menekültek el. Az amerikai szerencséjére a közelben egy nagyobb vadásztársaság táborozott, rövidhullámú rádión kért gyors orvosi segítséget. A segélykérést fogták a nairobi Wilson-repülőtérén levő Repülő-orvosi szolgálat központjában és a rádlóösszekőttetéssel sikerült tlsztáznlok az eset színhelyét, valamint azt Is, hogyan készítsenek rögtönzött leszállóhelyet a Repülő-orvosi szolgáSEBES TIBOR KENYAI RIPORTJA: AKCIÓBAN A REPÜLŐORVOSI SZOLGÁLAT lat kis egymotoros gépe számára. A szerencsétlenség ugyanis a Rudolf tótól alig néhány méternyire, de az első nagyobb lakott helységtől, Lokitaung-tól mintegy 80 kilométernyire történt. Arra már nem volt 'dő, hogy az eszméletlen beteget Lodwarba szállítsák, ahol időleges leszállóhely van. Ezért a „repül 5-orvosl szolgálat" ügyeletese azt az utasítást adta, hogy a 200 méter hosszú rögtönzött leszállóhelytől két(A szerző felvétele) oldalt rakjanak tábortüzeket, hogy az alkonyatkor odaérkező repülőgép messziről is tudjon tájékozódni. A pilóta, bár még sohasem járt azon a vidéken, jól láthatta már messziről, hol kell leszállnia és ezzel is Időt nyert. Az egyenlítő közelében ugyanis este 6 óra után, szinte egyik percről a másikra, áll be az esti sötétség és a pilótának a súlyosan sebesült amerikaival még aznap este vissza kellett érkeznie a kenyai fővárosba. A kis egymotoros Comanche gép, fedélzetén egy orvossal néhány perccel 6 óra előtt ereszkedett le a jelzőtüzekkel körülvett Ideiglenes leszállóhelyre. Negyedóra sem telt el, s már indult a beteggel együtt vissza Nairobiba. Közben a kenyai főváros egyik kónházában az Aga Khan Hospitál műtőjében bemosakodott orvosok várták a póruljárt amerikait. A Repülő-orvosi szolgálat — a Flying Doctor Service — megmentette az oroszlántámadás áldozatát. Kíváncsi voltam ennek az érdekes szervezetnek a működésére. Hosszas kérdezősködés után megtudtam, hogy Kelet-Afrikában — Kenyában, Ugandában és Tanganyikában (a mai Tanzániában) — 1959ben hozták létre ezt az Intézményt, amely ezekben az országokban elsősorban önkéntes adományokból és az Afrikai Egészségügyi és Kutatási Alapítvány támogatásával működik. Központjuk a nairobi Wllson-repülőtéren és az ugandai Kampalában van. Negyven kórházzal állnak összeköttetésben, de jelenleg is 67 további kórház kéri a szolgálathoz való csatolását, öt esztendő alatt 349 ezer mérföldet repültek, 1005 operációt végeztek „terepen" és 263 súlyos beteget szállítottak kórházba. Mlchael Wood, az alapítvány Igazgatója éppen otttartózkodásom napjaiban jelentette be, hogy a kelet-afrikai Repülő-orvosi szolgálatot a jövőben kiterjesztik Etiópia, Szomália, Zambia és Basutóföld területére is. A szolgálat 30 főnyi személyzettel rendelkezik, s közülük tizenöten Nairobiban tevékenykednek. Ott létesítették a rövidhullámú rádióhálózat központját, ahonnan süigős műtétekhez rádión keresztül orvosi tanácsokat ls tudnak közvetíteni — ha már a beteg kórházira szállításához nincs lehetőség. Az orvosok és a távoli települések lakosai egyaránt önkéntesen segítenek a szolgálatnak. Kenyában például, elsősorban a távolabbi és nehezen megközelíthető északi vidékeken a falvak lakói a legutóbbi esztendőkben húsz leszállóhelyet építettek, társadalmi munkában. A kelet-afrikai Flying Doctor Service nem olyan kiterjedt, mint például az ausztráliai, Nem is állami támogatásból, hanem elsősorban adományokból tartja fenn magát. Feladata azonban hasonló, ha a közlekedés nélküli hatalmas területekre és a kevés orvosra gondolunk. A függetlenség után a 8 milliós Kenyában mindössze 750 orvos tevékenykedett és ma legalább 8 ezer üj orvosra van szükség. A „Repülő-orvosi szolgálat" legalább részben igyekszik pótolni ezt a hiányt... KARDOS MÁRTA RIPORTJA B

áttók mór vérre menő sportküzdelmet? Hallották már tízezrek percenként feltörő diadalordítását vagy fülsiketítő fütyülését? Ha erősek az idegeik, tartsanak velem Fréjusba. A tengerparti kisváros kedvelt szórakozása a bikaviadal. Az arénában évszázadok óta megszokták a vérfürdőt. A bikaviadalok nyugat-európai hazája Spanyolország. Innen terjedtek a kSuépkorban Dél-Franciaországban is. A bikát a babona felsőbbrendű tulajdonságokkal ruházta fel; szerencsét hoz annak, aki a közelébe kerül és megérinti. Ezért hajigálják a győztes matadorok sapkájukat a tomboló tömeg közé. A bikaviadal durva sport, de az ízlések különbözőek. Sokan akarnak vért látni. Mint minden mérkőzésnek, a bikaviadalnak is megvannak a maga szabályai. Jaj annak a „játékvezetőnek", aki elvéti a szabályokat. A szurkolók árgus szemekkel ellenőrzik minden mozdulatát. Koróra és nemére való tekintet nélkül itt mindenki szakértő. Bikaviadalra tömegek tódulnak az arénába, gépkocsik lepik el a kisvárost. Mindenki, még a botra támaszkodva bicegő nénike is gyönyörködni akar a válogatottan szép állatok haláltusájában. A felajzott szülők a bikával ijesztgetik nyűgösködő gyermekeiket. ... Hat bika, hat kiszemelt áldozat várja végzete beteljesedését. Ellenségei annyian vannak, hogy a biztos győzelem tudatában állhatnak ki egy állat ellen. A hangszóróból (elhangzik a viadorok indulója, a Carmen ismert torreádor-dala: Fel torreádor, öldmeg a b i k á t" ... A beavatoltak jól tudják, hogy a kegyelemdöfés nem a torreádor, hanem a matador kiváltsága. Most már kezdődhet a viadal. Az emelvényről adott jelre két segéd lép a porondra. Vörös posztóval addig-addig ingerlik, futtatják a napfénytől megvakult, berohanó állatot, míg kifárad. Ám nem minden bika harcias. Van olyan is, amely a kritikus pillanatban megtorpan, és tanácstalanul bámészkodik maga körül. Ilyenkor a torreádor könnyűszerrel döfi a tőröket a védtelen állat hátába. Szegény pára feljajdul és védekezik. A további jeladás a picadoroknak szól. Lándzsáik célpontja a bika nyakszirtje. A bika az elkeseredett védekezésből hirtelen támadásba lendül. Szarvával nekiront a védőpárnás paripáknak. Ha sikerül őket feldöntenie, akkor a picadornak befellegzett. Az ádáz tusakodás így is percekig eltart, közben a tömeg torkaszakadtából üvölt. A szegény pára fityegő lándzsákkal és szigonyokkal a testében, vérezve számtalanszor körülrohanja a porondot. S ha már kimúlásával másokat kell szórakoztatnia, nem adja olcsón a bőrét. Néhány perc múlva szemben áll legnagyobb ellenfelével, a nap másik hősével, a díszes öltözetű, hidegvérű, előkelő tartású matadorral. Pantomimre emlékeztető mozdulatokkal vonul be a matador a porondra. Táncszerűen ellejt o bika mellett, merészségének bizonyítására olykor le is térdel és tűzpiros posztót lebegtet előtte. Ez az élet-halál harc utolsó felvonása. A kegyelemdöfést azonban még néhány mutatványos mozdulat előzi meg. Az elernyedt állat szánalmas látványt nyújt. Tekintete csupa szemrehányás ... Az aréna közönsége azonban ezt nem látja, tombol, ünnepli a hőst, és jelképes jutalmat követel kedvencének. A bika farkát csak akkor kaphatja meg a matador, ha a kegyelemdöfésnél rendkívüli hozzáé'tésének tanújelét adja. A legnagyobb kitüntetés a bika körme, állítólag ezt még egyetlen matador sem érdemelte ki. Két óra alatt hat állat szenvedésének és gyászos kimúlásának voltam a szemtanúja. Azaz csak lettem volna, ha odanézek. A véráztatta porond homokján borzalmas látvány a leterített vad vonaglása. Nem tudtam azonosulni a vérszomjas nézősereggel. Szomorú, hogy még a fiatalok sem találnak szebb, felemelőbb szórakozást a napsütötte tengerparton, ahol a regék szerint valaha Pán dalára faunok és nimfák lejtették táncukat.