Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1966-04-02 / 91. szám, szombat

Viktor Lihonoszov (iatal szovjet orosz prúzaírú, Kazakov „felfedezettje"; lanár a Krím-félsziget egyik kisvárosi iskolájában. Az Itt közölt novella a szerző első nyomtatásban megjelent frása. 0

" sszel egyre rövidebbek a nappalok, korán besötétedik a faluban. Ilyenkor fent, az erdőborította hegytetőn, ahonnan belátni az egész völgyet, Kuzmicsék háza elbújik a csendben. Párolgó mezőkön át megyek esténként Kuzmicsékhoz, átugrom a kis patakon, a falun túl az erdei útra térek. Lassan, andalogva járok, kedvem szerint meg-megállok, s elkapdosom a lehajló faágakat. Mire a házikó sárgásfényű ablaka alá érek, a szemközti hegytető kopasz fái közt bujkál már a hold. Szeretek Kuzmicsékhoz járni: kint az udvaron Kuzmics néni az eperfához kötött tehenet feji, az ura mellette ül a földön. Köszönök s leülök az öreg mellé, vagy hanyatt fekszem a megszáradt füvön, s a csillagokra csodálkozom. Aztán fogom a vödröt, s vízért megyek a forráshoz. Fák alatt bujkálok, talpammal tapogatom az ösvényt. Azt hittem, sohasem hagyom el ezt a vidéket, s a város ragyogásával sohasem cserélem fel az erdő magányos csendjét és Kuzmicsék völgybe kukucskáló házikóját. „Jó lenne megvenni ezt a házacskát" — gondolom néha. Itt élnék a hegyek között, de egyszer talán innen is elcsalna a tavasz, vagy más tájakra kergetne a mindent látni akaró kíváncsiság. Az utolsó őszt töltöm itt. Esténként bekopogok Kuzmicsékhoz. A néni friss tejjel kínál, az öreget én cigarettával, majd levelet diktálnak a gyerekeik részére. így telik el az este. Régóta ismerjük egymást. Valójában igen keveset beszélünk, mintha fukarkodnánk a szavakkal. Máskor a kisszékre ülök, s a nénike halk szöszmötölését figyelem. Leszűri az esti fejést, közben erről-arról ejt néhány szót. Többnyire napi dolgaira emlékezik, vagy a gyerekek leveléből idéz egyegy mondatot. Mosolyog magában, máskor meg elszomorodik. Különleges, brjanszki szólásmondásokkal lep meg, míg az öreg — mahorkáját pöfékelve t— az ágyon bóbiskol. — Min gondolkodik, Kuzmics apó? — Semmin, Ivanovics — kapja fel a fejét —, egyáltalán semmin. K

uzmics bácsi hetvennégy múlt a nyáron. Vékonyka, az arca csupa csont. Kék szemében évszázados fáradtság, de a gyermekszem csillogásából is maradt még benne valami. Brjanszk környékéről jöttek ide. Egész életüket ott töltötték, s csak az utolsó öt évet Kubánban. Kuzmics bácsi özvegyen maradt lányát látogatta meg itt, körülnézett,

1 s utána Ide költöztek. Ostorral járja a határt, a kolhoz teheneit őrzi. Szereti az állatokat; reggeltől estig a nyomukban van, bebarangol hegyet-völgyet, hogy jó legelőt találjon. Délben a folyóhoz hajt itatni, ott várja már az öregasszony, s míg a barmok mozdulatlanul kérődznek a víz szélén, Kuzmics bácsi megebédel a pufajkára terített asztalkendőn. Tojásrántottát eszik uborkával, sült krumplit, s még amit az öregasszony kedveskedve eléje rak. Régebbi hazájukról ritkán beszél, akkor sem valami szívesen. — Hogy éltek arrafelé? — Szűkösen, Ivanovics. Nehezen. Az utóbbi években könynyebb lett. ötven... hánytól ls? Szóval Sztálin után. saji az asztalhoz lépked, egy üveg vodkát tesz a közepére, leül, s tölt a vendégeknek. — Na, egészségünkre! Igyunk, a másvilágra úgysem vihetjük magunkkal. A vodka után a vendégek nyelve is megered, az öregek meg egész életüket elsorolják, tudja isten hányadszor. A nagyútig kísérik a vendégeket, ott búcsúzkodnak: — Nézzék el a szegénységünket, kedves vendégeink. Jó szívvel adtunk mindent, ami tőlünk tellett. Amolyan szegényesen. Ne haragudjanak. VIKTOR LIHONOSZOV : Kuzmicsék — Szeret Kubánban? — Itt? Hogyne. Szeretek bizony, Ivanovics. Két esztendőn át jártam hozzájuk, hozzám szoktak, megszerettek. „A fiúnkra hasonlítasz —. mondták —, Miskánkra, a legkisebbikre. A keze is éppen ilyen, de még a hangja is, éppen így beszél, ilyen csendesen. Szóval tisztára a mi fiúnk". — Itt van, ni csakl Ű az — mutta egy falra akasztott arcképre Kuzmics néni. — Ez meg Itt a legidősebb, brigádvezető Jurovóban. Évekig felénk se nézett, egyszer jött haza, halottak napjára. Ez meg tanító, Szibériában. Ez meg vasutas. Itt meg a másik lányom, aki Brjanszkban maradt, a gyárban. Sokszor elmondom magamban: mintha csak tegnap születtek volna, aztán a szoknyámba kapaszkodtak, s egyszerre apák, anyák lettek. Mondom az emberemnek is, jaj, jaj, hol lehetnek, mi lehet velük olyan nagy messzeségben? Hosszúak délen a téli éjszakák. A háztetőn az eső kopog, nedves szél csapkodja az erdőt. Az ember aludni sem tud már, álmatlanul forgolódik az ágyban. Az öregnek is szűk lesz a szoba, menne már ki a rétekre, alig bír vele az öregasszony. N

éha látogatók jönnek a faluból. Kuzmics néni lázba jön ilyenkor, sürög-forog a házban, azt sem tudja, hogyan örüljön a vendégeknek. — Rosszkor jöttettek — méltatlankodik —, semmink sincs itthon. A múlt héten sü töttem friss kenyeret, ez meg milyen száraz már ni! Tojás, tejföl, túró — tele volt a ház. Mivel is kínáljalak benneteket? — Kiszalad a kamrába, fél vödör sós uborkával fut vissza. Paradicsomot, kolbászt kotor elő, begyújt, tiszta inget ad az öregnek, s közben ünneplőbe öltözik, új kendőt, szoknyát kap magára. Az öreg is kimegy, s amikor kiöltözködve ismét a szobába lép, akkuráto— Dehogy, dehogy Dunya néni. Köszönjük a kedvességét. Jól elbeszélgettünk, ez a fő. Köszönjük... — Gyertek el máskor is. — Most rajtatok a sor, Kuzmics bátya. — Ha megérjük, elmegyünk r— ígéri az öreg. — Miért siettetek annyira? — sajnálkozik az öregasszony. — J

aí. így í

s megkésünk. — Holdvilággal hazaértek — mutat Kuzmics apó az égre. Magasan fejük felett világít a hold, fehérre festi az erdei utat, amelyen a két öreg csendben visszaballag a házikóhoz. Kuzmics apó csak néhány órácskát alszik: háromkor kel minden reggel, éppen csak elszendereg, s már talpon van ismét. Az udvar pedig még alig szürkül, az öregasszony már kint van, jön-megy, mintha le sem feküdt volna az éjjel. Az öreg — lábát leíógatva — felül az ágyon, krákog, aztán megkeresi a vizesvödröt, Iszik, majd sűrűn, hangosan köhög, mintha az egész életében elszívott mahorka füstjét most akarná kiköhögni. Nagy üggyel-bajjal felhúzza a csizmáját, rágyújt, s kiáll az ajtóba. N

ehezen ébred a hajnal, kényeskedik még kicsit, várja, hogy utat adjon neki a sötétség. Sokszor felszaladtam ilyenkor Kuzmicsékhez a hegytetőre, hogy kileshessem, amikor megszületik az új nap. Harmatosan csillog az út, frissen lélegzik az erdő, s új élet dübörgését rejti a mozdulatlan csend. A völgyből szekérzörgés hallatszik, lassan elhalkul, s ismét egyedül leszek a tájban, szemben a ködbeburkolt, tompa színű hegyekkel. A bokrok zöldjén át látni már a házikó fehér falát, aztán megjelenik Kuzmics apó, s megyünk a tisztásra kaszálni. Kaszálunk, kaszálunk, suhognak a kaszák, serceg a fű. Megszomjazom — térdrehullok, és falevél ízű forrásvizet iszom. Amint kivilágosodik, hangokkal telik meg a völgy. A bolttól is felhallatszik a kiabálás: a vasárnapi vásárra, a faluba készül a portékáival az árus. — Ivanovics, lemaradsz! — kiált rám az öreg. Majdnem kiérünk már a sor végére, amikor Gavrila, a csősz, végigbiceg a gyalogúton. Puskáját a vállán lógatja, ragyás arcán messziről látszik a lustaság. — Kaszálunk, kaszálunk? — kérdezi álmos hangon. — Na hiszen, Jókor őrködsz te is — mordul rá Kuzmics apó. — Körbejártam már a telepet — mentegetődzik Gavrila, s tovább baktat. — Látod, hazudnak az emberek, megszokták — mérgelődik a vacsoránál Kuzmics apó —, itt ez a sánta is. Egész éjjel a dunyha alatt fújta a kását. És még ez volt a vezető a kolhozban! Egyszer aztán azt mondtuk: elég, Gavrila, elég a lustaságból, nem kellesz te ide vezetőnek. Lusta vagy te erre, Gavrila! Én meg, látod-e, amióta az eszemet tudom, mindig dologban vagyok. Hajnalban kelek, aztán teszem a dolgomat ácsorgás nélkül. — Nyugdíj járna már magának, Kuzmics apó, pihenhetne. — Majd pihenek is. Majd décemberben, ha már nem lehet kihajtani. Tavaszig heverek, aztán ki a legelőre. Idén szép őszünk van, Ivanovics. Ilyen napos novemberre a kubániak sem emlékeznek. El se hinné az ember, hogy a brjanszki mezőkön már szánkók siklanak, fát hordanak az erdőből, s reggelenként sűrű pára gombolyog a nyitott istállóajtók előtt. Micsoda meszsze vannak azok a mezők, az a ház az udvarral, a kúttal. Néha úgy érzi Kuzmics apó, mintha egész élete ottmaradt volna azokon a mezőkön, itt egy másik Kuzmics élne, s az a régi vesződött ott a földdel, asszonnyal, gyerekkel, tehenek-' kel, sok-sok tehénnel. — Ivanovics — kiált fel Ilyenkor —, fiatal vagy még! Mi már megettük a kenyerünk javát. — Tudod mit Ivanovics — mondta az utolsó előtti estén —, igyunk egyet. Mióta barátkozunk, illene már koccintanunk is. — Igaz, igazad van öreg. Valahogy mindig megfeledkeztünk az ivásról. Igyunk hát egyet, igazi orosz módra. Búcsúzni Jöttem Kuzmicsékhoz. Táskámból kiteszem az üveget. — Azt hittük, már elutazott — fogad az öregasszony, s megy, hogy megfejje a tehenet. Utánamegyünk. — Zorja, állj, állj szépen, Zorja, Zorjuska — nyugtatja Kuzmics néni a tehenet. — öregapó, hajtsd róla a szúnyogokat! — Szúnyogokat? Nincsenek most szúnyogok! Aztán asztalhoz ülünk. — Eszedbe jutunk majd? — kérdi az öreg az első pohár után. — Mi az anyjukkal sokszor megemlegetünk. — Levelet is írhatnál — teszi hozzá az öregasszony, s elénk tolja a harapnivalót. A második pohár után az asztalra csap az öreg: — Ivanovics! Gyere el hozzánk! Szilveszterre, vagy amikor akarsz. És ha errefelé jársz, okvetlen nézz be hozzánk. Oj évre disznót ölünk, akkorra gyere. — Tessék, vegyen még — kínál Kuzmics néni. — Öregasszony — így a bácsi a harmadik pohár után —, nótázzunk egyet! Az öregasszony levetette már a fejkendőjét, koszorúba font haját is megbontotta, kipirosodva, kissé bánatosan ül köztünk, ahogy múlatás közben a falusi asszonyokhoz illik. „Alkonyodik, közel az est." — Várj! — szól közbe az ember. — Hát kezdd, öreg, te! Kuzmics apó az asztalra könyököl, s rekedtes hangján énekelni kezd. A

dal nyomán látom azt a széles mezőt, három út kanyarog rajta. A legény a mezőkön keresztül megy a leányhoz, de hát miért, miért ilyen későn. — Istenem, de régi nóta is ez — sóhajt az öregasszony. — Miskának is ezt énekeltük, amikor bevonult. „Rossz nyelvektől sem fél a lány, nem bánja, ha meg is szólják, kapuban vár a legényre." Hadd háljak itt, kedves nálad, csak ma éjjel, hadd háljak itt, édes rózsám, együtt véled. Korán kelünk mi, leányok, hajnalig sem aludhatnál ..." — Ivanovicsl Ne haragudj ránk. Ne haragudj ránk, Ivanovics. — Ugyan, Kuzmics apó! — Ne haragudj ránk, Ivanovics. Iszunk, nőtázgatunk, s a két öreg beszél, beszél. Az utolsó estém itt, a susogó erdő közé bújt kis házikóban. Holnap elutazom. A városban élek újra, fontos dolgokról elmélkedem, de néha, ha váratlanul eszembe jutnak majd az Itteni képek: a félve lopakodó hajnalok, a lányok, amint esténként a pufajkaszagú falusi moziban a vásznon látott csókokon vihognak, a csendes erdei házikó, a két öregember, akik a mezőkön kanyargó utakról, a legényről, meg a leányról nótáztak egyszer — tudom, elszomorodok olyankor, s visszajönnék ide, a hegytetőre, ahonnan messzire vezető utakat s széles völgyeket lát be az ember. — Ivanovics — búcsúzik tőlem az öreg a nagyútnál —, ne vess meg bennünket, ha erra jársz, gyere be hozzánk. Új évre disznót ölünk, akkorra gyere, Ivanovics. M

egígérem, eljövök. De hát messzire megyek, hosszú útra, aligha hoz össze bennünket még egyszer az élet. Most érzem, mennyire szeretném, s milyen lehetetlen, hogy újra találkozzak mindenkivel, akit az évek során a szívembe fogadtam valaha! Gerencsér Zsigmond fordítása MILAN LAJČIAK: Egy katonának Lehet, nehéz lesz majd a puska midőn magas hegyekre mégy fel, lehet, megreszket büszke szíved ha visszafordulsz s visszanézel, lehet, hogy szenved majd a lelked ha társad árul el gazul — ne hagyd helyét el őrtüzednek, él esküd múlhatatlanul! Lehet, hogy átlőtt, csonka szárnnyal zuhansz le majd a kék magasból, lehet, berobban harckocsidnak benzinje, s tűzhalála hajszol, lehet, hogy szenved majd a lelked, ha társad porba halva hull emlékezz rá: tovább kell menned, él esküd múlhatatlanul. Baranyai Ferenc fordítása « £ 05 O W b (D 03 5 « 2 > Sí o < N .—. < o •Q l/J CÖ M S2 S ° 00 =» N Sŕ .. O §2 Z G W o >< -a 7 M D s MS > o g cfl £ . "in < -a