Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-29 / 87. szám, kedd

B

evallom magánolt, hogy olyan féltékeny vogyok, akár , , , majd, hogy azt nem mondtam, akár Otelló, de még Idejekorán észbekaptam. Otelló ugyanis szerény véleményem szerint mindenekelőtt jólelkű és gyermekdeden hiszékeny volt. Egyébként Puskin is így vélekedett róla - s csak azután féltékeny. Ha nincs az o gonosz Jago, a szegény már nem lett volna oly tébolyodottan féltékeny az ő aranyhajú velencei asszonyára. Mint tudjuk, Otellónak a féltékenységre hamis indoka volt, de mégis csak volt indoka — a hitvány Jago ármánykodása s a kendővel kapcsolatos végzetes bonyodalmak. A már említett hamis indok nélkül Otelló és Desdemona békés egyetértésben élt volna az emberi kor végső határig, gyermekeik, sőt talán unokáik is lettek volna. Jómagam viszont tulajdonképpen minden ok nélkül vagyok, illetve voltam féltékeny okos, kedves és szép feleségemre. Ne nézzen rám ilyen rosszallóan. Becsületszavamra mondom, nem vagyok sem elmebajos, sem középkori kényúr, makkegészséges, minden tekintetben normális férfi vagyok a munkahelyemen valósággal rajonganak értem! , Csupán annyi történt, hogy öt éve beleszerettem a feleségembe, s még ma is szerelmes vagyok belé, továbbra is ebben a csodálatos felajzott, de mindig egy kissé fájdalmas állapotban leledzem. Eszeveszett féltékenységem talán onnan ered, hogy rettegek: hátha akaratlanul vagy véletlenül elveszítem boldogságomat? Valahányszor elkapott a féltékenység, nem rendeztem életem párjának hangos jelenetet, nem korholtam, nem szitkozódtam, hajamat se téptem, szememet sem forgattam bőszen, akár az Otellót csapnivalóan játszó színész. Ellenkezőleg, ha rámjött a féltékenység, begubóztam, vészjósló levertség vett rajtam erőt, tragikus hallgatásba burkolóztam, komor képpel jöttemmentem. Ám ettől csak jobban szenvedtem. Egyszer aztán mégis szóba került a dolog, amikor feleségem vendégségben nagyon leplezetlenül kacérkodott asztalszomszédjával, egy tehetséges, fiatal festőművésszel. H

azafelé menet kirobbant belőlem minden, ami ezen a kínos estén olyannyira meggyötört. Feleségem szótlanul végighallgatott, cseppet feljebb vonta vékonyka szemöldökét, s gyönyörű barna szemével gunyorosan hunyorítva megszólalt: — Nagyon jól tudod, hogy szeretlek. Hívebb vagyok hozzád, mint Penelope Odisszeuszhoz, de kacér vagyok, mint minden nő. Nincs ebben semmi rossz. — Csakhogy te nem akármilyen nő vagy — vágtam rá indulatosan. >- Te komoly, inteligens nő vagy, tudományos intézetben dolgozol, fizikus vagy. — Akkor én kacér fizikus vagyok. — Olyanok pedig nincsenek! — kiáltottam, jobban mondva sikoltottam fel. Ö erre gúnyos mosollyal magyarázni kezdte: - Mi fizikusok, amint tudod, nem idegenkedünk a lírától. Nálunk az intézetben gyakran lépnek fel költők, s bizony egyikük-másikuk igen csak kacér, ámbátor hímnemű az istenadta. Biztosan ezek (itt felsóhajtott) hatottak rám ilyen rombolóan! ... Akkor este — mi tagadás — öszszezörentünk. Persze csakhamar kibékültünk, de az a bizonyos „eszmecsere" nem gyógyított ki. Kigyógyulásom később következett be. A lélektanilag döntő fontosságú eset színhelye... egy női fodrászat volt. Egyszer hivatalos óra után odamentem a feleségemért. Az intézetükben aznap este akarták megünnepelni a főnök jubileumát. Feleségem pedig az ünnepséghez méltó frizurával akart tündökölni. Tudom, hogy a női fodrászok közt Is akad jó néhány derék, szerény ember, aki szereti közhasznú szakmáját. De ezt az egyet rögvest megutáltam, mihelyt szentélyét elhagyva megjelent a várószobában vakítóan fehér köpenyében, amelyet erre felé francia szóval peignoirnak hívnak, mert így ugyebár előkelőbben hangzik. A

női fodrász hízásnak indult hosszú karú, szőke férfi volt. Vöröses szőrrel benőtt rövid ujjai alig észrevehetően, de folyvást mozogtak. Ugyancsak vöröses színű, fölényes pillantású szeme vidráéhoz hasonlított, méghozzá olyanéhoz, amely természetesnek tartja, hogy belőle sohasem lesz prém egy divatos felöltőn. Mihelyt alakja feltűnt a várószoba ajtajában, az itt ülő nők, mintegy jeladásra, egyetlen mosollyá édesedtek, fészkelődni kezdtek, s ugrásra készen lesték a szavát. A feleségem is csupa várakozás volt! A fodrász pedig miután valamennyiüket hanyagul bárgyú pillantásra méltatta, mézédes, selypítő hangon megszólalt: - Drága hölgyeim, ha megkérhetném valamelyiküket, hozzon neKosik József rajza kem cigarettát a büféből, mert nagyon szeretnék már szippantani egyet. Ebben a pillanatban ketten is felpattantak és az ajtó felé csapódtak: egy mosolygó képű, kövér, szőke nő és egy sovány, hosszú orrú, csúnyácska barna asszony. Súlya és méretei ellenére a kövér nő az ajtóban testhosszal megelőzte vetélytó rsát. Egyszerre jöttek vissza. A figaró bájos „szenkju"-val köpenye zsebébe süllyesztette a két csomag cigarettát, aztán hanyag fejmozdulattal oda szólt a feleségemnek: — Jöjjön, drágaságom, magócska következik. E

s az én büszke magabiztos hitvesem arca lángba borult, mintha csak tizethat éves kislány volna, felállt és háremhölgyszerűen émelyítő, magakellető járással a fodrász után vonaglott. Az maga elé engedte s közben fennsőbbségesen vállon paskolta. A gyomrom összerándult, kezem ökölbe szorult. A kövér nő szánakozó pillantást vetett rám és részvétteli hangon kérdezte: — Mi baja, kérem, csak nem epegörcs? Jobbnak véltem hallgatni. Gyalog indultunk hazafelé. Eléggé éles hangon tudomására hoztam, nem tetszett, ahogyan a fodrásznál viselkedett. Erre ő, házaséletünk öt esztendeje alatt első ízben, rómförmedt: — Ha valamihez nem értesz, inkább hallgass! Tudd meg, hogy Gri-Fri (a figarót becsületes nevén Grigorij Grigorijevicsnek nevezik, de hölgyvendégei, ki tudja miért Gri-Grinek hívjók, nyilván, mert ez jobban illik az elegánsan titokzatos „peignoir" szóhoz) egyedülálló mestere szakmájának, valósággal virtuóz a maga nemében, persze, hogy nehéz hozzá bejutni! Csak természetes, hogy minden nő tetszeni akar neki... igyekszik kedvében járni, iparkodik magára tereíni figyelmét! ... Annyit el kell ismernem, hogy Gri-Gri azon az estén remekbe készült frizurával örvendeztette meg az én bölcs kis feleségemet. Attól a naptól fogva, ha életem párja fodrászhoz készült, mindig megkért, hogy jöjjek el érte. Mint utóbb kiderült, ezzel „pedagógiai célja" volt: meg akart leckéztetni és le akart szoktatni a lázadozásról. És minden egyes alkalommal összeszorult a gyomrom és a guta kerülgetett, valahányszor ez a fránya Gri-Gri „Bécsi erdőt", „Szomorú füzet", vagy „Állatok királyát" zilált, pacsmagolt, bodorított össze oldalbordám hajzatából. Ám egy szép napon új hajművész tűnt fel a fodrászatban — egy alacsony termetű, dundi testű, helyes-okos arcú kamaszlány. Ámde senki sem akart a tükre elé ülni (persze a feleségem se). A fiatal lány már nem is annyira kérdezte, mint sírta: — Ki következik? De a vendégek sorra, makacsul hajtogatták: — in Grigorij Grigorjevicshez tartozom. Szegény kislány szótlanul széttárta a karját, szinte vártam, mikor bőgi el magát ennyi sértő bizalmatlanságtól. Ekkor felkelt helyéről egy sápadt, mongolos arcú, kissé esetlen mozgású leány és határozott léptekkel megindult az új fodrászlány tükre felé. Hej, de boldogan sürgölődött az! Aztán arcára szakmai komolyságot erőltetve megkérdezte: — Milyen frizurát parancsol? Családi összejövetelre, vagy ünnepségre valót? — Szilveszteri bálra valót! - mondotta a vendég. Mit mondjak magának? Az új fodrászlány tükre elé egy Hamupipőke ült le, s egy óra múlva hercegkisasszony kelt fel onnét, oly remekül sikerült az új hajviselet. Gondolom eltalálta, hogy amikor legközelebb feleségemért mentem a fodrászhoz, ott ült Lénocska, az új lány tükre előtt. így is volt! De történt egyéb is! Benyitott a várakozóba Gri-Gri mester és megkérdezte: — Ki következik? — S képzelje, mindenki megkukult. A figaró megismételte kérdését, mire a véletlenül megint mellettem ülő kövér szőke enyhén gúnyos hangon ennyit mondott: — Én Lénocskához megyek. G

ri-Gri mester kesernyésen elfintorodott, azzal megindult az ajtó felé, hogy a büfében cigarettát vegyen magának ... Éljenek a tehetséges fiatalok"! — gondoltam diadalmasan — „És vesszen az öntelt nélkülözhetetlenség, mindenütt és mindenben". Felkeltem, lesiettem a lépcsőn, a ruhatárban magamra kaptam a télikabátomat, aztán az utcán, a fodrászat közelében egy kis csokor celofánba csomagolt melegházi szegfűit vettem. A fodrászatban újra betettem a kabátomat a Fuhatárba és felmentem a várakozóba. A csupa mosoly kövér nő ott állt feleségem előtt s nem győzte magasztalni Lénocska művészetét. Amikor lementünk a ruhatárba, olyasmit pusmogtam, hogy fent felejtettem az újságomat, elnézést kértem feleségemtől, azzal télikabátban visszasiettem az emeletre. Lénocskát kihivattam a folyosóra s átnyújtottam neki a csokor virágot. — Valamennyi férj nevében szeretném megköszönni, hogy feleségeinket ilyen széppé varázsolja! ... A kislány csudára zavarba jött, de a szegfűt azért elfogadta. Hirtelen elvörösödött s szemével intett nekem. Megfordultam és feleségemet pillantottam meg. Ott állt a folyosón végén és egyre nézett bennünket. Azaz inkább engem. Fogalmam sem volt, hogy nevezik azt a frizurát, amit a fején Lénocska formált remekbe, de annyi bizonyos, hogy az állatok felbőszített királyának szemével nézett felém!... Ezúttal hazafelé tartva igen sokat nevettünk és sokmindenről beszélgettünk a feleségemmel. Talán még soha nem éreztem magam olyan jól, mint akkor este. Madarat lehetett volna fogatni velem. Azóta kigyógyultam a féltékenykedésből, de ha valami nem tetszik feleségemnek a nyilvánosság előtti viselkedésében, odasúgom neki: „Gri-Gri!" Párom erre mint mondani szokás „egyből" megváltozik. Ha meg neki nem tetszik valami az én viselkedésemben, szintén odasúgja nekem: „Lénocska". Ilyenkor aztán csekélységem is egyszeriben változtat a magatartásán. F

eleségem és barátnői azóta csakis ővele — mindnyájunk szeretett Lénocskájával esi. nóltatnok ül iepi frizurát. KOVÁCS LÁSZLÓ fordítása LEONYID LENCS: ma^^am A KACÉR FIZIKUSNÔ Egyismerősöm elbeszélése ANYAGI ÉRDEKELTSÉG ÉS MUNKAFEGYELEM N

emcsak égetően Időszerű az egyikről is: az anyagi érdekeltségről, és a másikról ls: a munkafegyelemről beszélni, hanem úgy kell róluk szólni, mint az érem két oldaláról. Az érem egyik oldala az anyagi érdekeltség, a másik pedig a mun-> kafegyelem. A két fogalom olyannyira feltételezi egymást, hogy ha bármelyikről is esik szó, akkor szükségszerűen gondolni kell a másikra is. Mert nem szellemeskedés, a szavakkal való játék akar lenni, hanem az élet igazolta valóság: anyagi érdekelte ségről csak ott beszélhetünk, ahol munkafegyelem van. Ugyanúgy igaz azonban az ellenkezője is: munkafegyelem nélkül nem lehet szó anyagi érdekeltség* ről. Logikusan következik ez abból, hogy a munkafegyelmet — és általában a fegyelmet — csak attól az embertől követelhetjük meg, akinek munkáját minőségének és mennyiségének megfelelően meg is fizetik. Az új gazdaságirányítási rendszer és ezzel kapcsolatban a kongresszusi tézisek is, ezért helyezik a hangsúlyt az anyagi érdekeltség következetes érvényesítésére. Minden dolgozó ember előtt Ismert vagy még inkább: saját zsebén tapasztalt —, hogy az eddigi gazdaságirányítási rendszer a bérezésben egyenlősdihez vezetett. Az egyenlősdi azonban nemcsak a termelés minőségét és hatékonyságát rontotta, hanem ezt megelőzően meglazította a munkafegyelr met is. Az oly sokszor emlegetett lógás, a ki nem használt munkaidő, a tessék-lássék munka, végsősoron mind a munkafegyelem hiányának súlyos megnyilvánulásai. Éppen ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a munkafegyelem hiánya sok helyen, de országosan is, milyen súlyos károkat okozott és okoz még ma is. Abból kiindulva, hogy a munkafegyelem feltételezi az anyagi érdekeltséget, sokan úgy vélhetnék, hogy hát akkor az új irányítási rendszerrel bevezetésre kerülő anyagi érdekeltség majd megoldja a munkafegyelem kérdését is. Ez az elgondolás min-, den igazsága ellenére is csak fél igazság. Mert való igaz ugyan, hogy az anyagi érdekeltség az alapja a munkafegyelemnek, ám ennek ellenére csak az alapja. Az a kérdés ugyanis, hogy erre az alapra ki hogyan tudja felépíteni a munkafegyelmet. Mert mi tagadás: ahogy egyes gazdasági vezetők számára népszerű dolog volt nem megkövetelve a munkafegyelmet úszni az árral, most sokkal népszerűtlenebb dolog lesz megkövetelni a munkafegyelmet, és ha kell, akkor szembe úszni az árral. Az anyagi érdekeltség csak oly mértékben hathat a munkafegyelemre, amilyen mértékben a fegyelem megszilárdítá* sa eszközeként felhasználják. A hibák leplezése és a helyzet szépítgetése volna ezt tagadni. Az utóbbi időben többször szó esik arról — a kongresszusi tézisek is utalnak erre —, hogy az új gazdaságirányítási rendszer, és vele az anyagi érdekeltség bevezetése nem fog zökkenők nélkül menni, bizonyos rétegeknél ellenállásba ütközik. A vezetők közül azoknál, akiknek jobban meg-, felelt a régi rendszer, mint az új, mivel ez nemcsak önállóságot, a döntés jogát biztosítja, hanem ugyanakkor felelősségvállalást is jelent. A dolgozóknak pedig azon rétegénél, akiknek anyagilag is inkább megfelel a tessék-lássék munka és az ezzel járó egyenlősdi, mint az, hogy a bért valóban a végzett munka minősége és mennyisége szabja meg. Lényegét tekintve tehát a munkafegyelemről, Illetve annak hiányáról van szó, amelyet egyesek önös érdekeikért konzerválni szeretnének. A

" m ennek ellenére sem lehet kétséges, hogy az új kérlelhetetlenül utat tör magának, és hogy az anyagi érdekeltség érvényesülésének a munkafegyelem megszilárdulásához kell vezetnie. Ugyanis az emberek döntő többsége az új rendszer, az anyagi érdekeltség érvényesítése mellett van. Ügy is mint dolgozók, akiknek az érdekei azt kívánják, hogy munkájukat minőségének és mennyiségének megfelelően fizessék meg. De úgy is mint fogyasztók, akik keményen megdolgozott pénzükért azt és olyat akarnak venni, amire éppen szükségük van. BÁTKY LÁSZLÓ A Skoda vállalat kiatovyi üzemében hevítő, melegítő és egyéb célú kemencéket, ezenkívül öntödei berendezéseket gyártanak. Képünkön: Jaroslav Unger hegesztő és Pavel Šňs fémcsiszoló egy különleges alkatrész befejezésén dolgozik. (J. Vlach — ČTK-felv.)