Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-26 / 84. szám, szombat

ÚJ szó 196B. III. 28. n lllilllllllltlllllllllllltlllllltlllllllllltllllll! A

HELYZET RENDKÍVÜL KOMOLY mondta befejezésképp Kozsevkin akadémikus, - a technikai szaktudományok néhány emberöltő alatt felszabadították az emberiséget, mentesítették a nehéz fizikai munka alól, megszabadították az éhségtől és a háborúktól, s megnyitották előtte a világűr kapuit. Én magam még olyan időkre emlékszem, mikor a mérnöki karok még a legjobbakat válogatták ki a legjobbak közül, mikor a technikai szaktudományok tanulása a fiatalok vágyainak netovábbja volt. És ma? Az ifjúság elvesztette érdeklődését a mi munkánk iránt. Mintha a fizika, matematika és a kémia senkit nem vonzana. Nálunk az Alma Ata-i egyetemen egyre kevesebb a technikus és egyre kevesebb fiatal kéri felvételét. Az a veszedelem fenyeget, hogy néhány éven belül kénytelenek leszünk korlátozni a kutatás feladatait, s le kell építenünk a munkahelyeket. Nem tűrhetjük tovább ezt az állapotot. A gépek önmaguktól nem dolgoznak, s felügyelet nélkül nem gondoskodnak az emberiségről, határozott intézkedésekre van szükség. Tapsoltunk, és az akadémikus visszaült helyére. — Nálunk Torontóban talán még roszszabb a helyzet, — mondta Clark Smith Jones professzor, - már kénytelenek voltunk megszüntetni a tér és az elemi részecskék néhány speciális kérdését kutató osztályt. Ám a Goetheről vagy Herder nézeteiről rendezett előadásokon szinte tolong az ifjúság, esztétikusunk kérésére kiürítettük az intézet tornatermét, bár erről a szakról intézetünk megalapítása idején csaknem megfeledkeztünk. S az a legrosszabb, hogy el se tudjuk képzelni, miért következett be ez a fordulat. Az ifjú nemzedék természetes vágyából eredő követelmény lenne talán, így lázad az idősebbek ellen, s egyszerűen valami mást kíván, mint annak idején a szülei? Vagy valami öntudatlan tiltakozás, (Kozsevkin akadémikus itt elnevette magát), a számok,' mind a rend szimbólumai ellen, tehát az atyai tekintély ellen is? Pszichológusaink már régóta foglalkoznak a kérdéssel, sajnos, mindmáig eredménytelenül. Tapsoltunk és a professzor visszaült a helyére. Aztán tanácstalan csend következett. Senkinek sem akarózott felszólalni. Mindenki félt. Annak ellenére e változások okai régóta ismeretesek. Jelentkeztem. — Ne hazudjunk önmagunknak, — szóltam egészen nyíltan. Válságba jutottunk. Zsákutcába. A technikai szaktudományok a tizenkilencedik század utolsó évtizedei óta valóban átalakították a világot, felülmúltak minden más tudományt, lehetővé tették az embereknek, hogy a fontos feladatok megoldására fordítsák idejüket, és így tovább, ahogy ezt mindnyájan tudjuk. Am a lényeges kérdéseket nem oldották meg. Az emberek mindmáig azt kérdezik, miért és hogyan éljünk. Mindmáig semmit sem tudunk a világ keletkezéséről, a negyedik dimenziót sem fogjuk fel ésszel, amit annak idején már Einstein kikövetkeztetett. Valahányszor csak feltesszük ezt a kérdést gépeinknek, elvetik, mint tudománytalan, hibásan feltett kérdést. Túlságosan személyesnek, magánjellegű emberi kérdésnek tartják. Csakhogy ezért még nem vesztették el jelentőségüket. Jones professzor és Kozsevkin akadémikus laboratóriumai talán a legtökéletesebbek a világon, az általuk szerkesztett gondolkodó gépek néhány másodpercen belül olyan feladatokkal is megbirkóznak, amiket a legjobb matematikusok is évszázadokon át hiába próbálnák megoldani, de az alapvető kérdésekkel ezek sem birkóznak meg. Igy hát egy zárt körben találtuk magunkat. A fizika lassan alkalmazott tudománnyá válik, egyre nyilvánvalóbb függőségbe került a filozófiával szemben. Körülbelül olyanképpen, mint a csipkehorgolás a festészettel szemben. Éppen ezért veszítjük el az ifjúságot. Nem az alapvető, lényeges kérdésekkel foglalkozunk. Ott végezzük, ahol kezdtük. Elmés gyors mosógépeket szerkesztünk, vagy olyan gépeket, amelyek nagyszerűen főznek, operálnak, vagy a világűrben röpködnek, mint évszázadokkal ezelőtt elődeink is mechanikus orchestrionokat vagy műmedvéket szerkesztettek. Cirkuszokban mutatták be találmányaikat. A gondolkodó emberek iátékkészítőknek, a szórakoztató ipar kézműveseinek tartották őket. Bennünket is hasonló sors fenyeget. S

=NKI NEM TAPSOLT MEG. Talán kissé elsiettem a dolgot. Jones elkomorodott. A többi kolléga félhangosan vitatkozott. A teremben egyre nagyobb lett a hangzavar. — Jones professzor felpattant: - Talán nem tetszenek a gépeim? - Kozsevkin akadémikus gondolkodó gépei mellett, — Jones Drofesszor itt meghajolt, — ezek a világ legtökéletesebb gépei. A jelenlevők közül senkinek sincs olyan aayveleie. Még magának sem, tisztelt kolléganő. - Nem gondokodom oly gyorsan és olyan megbízhatóan, az igaz. Ám új kérdéseket teszek fel, kételyeimmel és tudatlanságommal foglalkoztatni tudom minden gépét, s tetszik a naplemente. Jones ironikusan mosolygott. Mintha megbánta volna, hogy ilyen kevéssé közismert kolléganőjével szállt vitába, ö, a tudományos tényező. — A negyedik dimenziót gondolkodó gépeink valóban nem értik meg, a világűr titkát legfeljebb leírhatjuk, de nem értjük, — ismerte be Kozsevkin, s meglátszott az arcán, mennyire sajnálja o JÖSÉF'NESVADBA: mm dolgot. - A fizika szempontjából valóban hibásan feltett kérdés. — Éppen ezért javasolom, szerkeszszünk egy biológiai agyat, — mondta végül, — mely emberibb lenne a mechanikus szerkezeteknél, s valóban értelmes lenne. Egy igazi megismerő gépet. - Einstein agyát kell megszerkeszteni talán? — mosolygott bizalmatlanul Jones professzor. Tréfás ötletéből született meg kísérletem elnevezése. Azóta úgy emlegették, mint Einstein agyvelejének közismert esetét. A tervem nagyon egyszerű volt. Már jóval azelőtt megbeszéltem a fiziológusokkal és a biológusokkal. Speciális műszerek segítségével kiválasztjuk az épp elhaltak körül a legnagyobb teljesítményekre képes agyvelőket, és különleges eljárással egyetlen szervvé sűrítjük őket. Az újraélesztő eljárás után elektromos árammal ingerelnénk. A kísérlet napján különleges raciométerekkel felszerelt asszisztenseimet szétküldtem a környéken található kórházakba. A legnagyobb teljesítményt három agyvelő nyújtotta, az egyik egy építészé volt, aki lezuhant az állványról és szörnyethalt. A másikat egy kevéssé ismert költő koponyájából vettük ki, mert Einstein közismert aforizmájához tartottuk magunkat, mely szerint a képzelet fontosabb, mint az ismeretek. A harmadik Anezska Nováková agyveleje volt, aki közlekedési baleset áldozata lett. Az ő feje felett sokáig tűnődtünk. Egyszerű háztartásbeli asszony volt, családanya, életében soha semmi jelentős dolgot nem vitt véghez, műszereink mégis azt jelezték, hogy az ő agyának van a legnagyobb kapacitása. Végül hitelt adtunk műszereinknek, és megkezdtük a sűrítő eljárást, mely természetesen sokáig tartott és sok nehézséggel járt. Mégis minden a terv szerint sikerült, s nekiláttam a tulajdonképpeni kísérlet elvégzésének. Az alapvető fizikai egyenletek megoldását adtam fel első feladatként, s ingerelni kezdtem az agyvelő illetékes lebbenyeit. Olybá tűnt, hogy az elektromos áram valóban kifejti a várt ösztökélő hatást, mintha megihlette volna a sűrített agyvelőt, mely az ingerület utón azonnal közvetítette a megoldást a felszínen elhelyezett kis antennák segítségével. A hihetetlenül érzékeny reproduktor bemondta a megoldást, mely iaazolni látszott Kozsevkin professzor néhány hipotézisét. Azonnal táviratot küldtem Alma-Atába. Kozsevkin hipotéziseit csak nemrég közölte a sajtó. Az építész, a költő és a háziasszony aligha olvasták a szaklapokat. Úgy látszik az én mesterséges agyvelőm mindenkitől „függetlenül" produkálta a megoldást. A

KÖVETKEZŐ HETEK csupa örömet hoztak. Az agyvelő további megoldásokat közvetített, kifejtette Kozsevkin hipotézisét, kombinált s olybn következtetésekre jutott, amilyent még Kozsevkin professzor sem tett közzé. De csakhamar hiba mutatkozott az agy működésében. Szabálytalan időközökben dolgozott. Mintha nem akarta volna tudomásul venni, hogy munkaidő is van a világon. Már nem felelt azonnal az ingerlésre. Olykor csak valami ostobaságot firkantott le, mintha tréfát űzött volna, máskor meg éjjel dolgozott, mikor nem voltam jelen a laboratóriumban, mintha elraktározta volna a belefektetett energiát. Egy hónap múlva végképp felmondta a szolgálatot. Hogy közérthetően fejezzem ki magamat, értelmes módon „élt", ami azt jelenti, hogy szöveteiben bonyolult anyagcsere folyamatok zajlottak le, amit egy másik szerkezet tett lehetővé, de az elektromos ingerületek már nem bírták munkára késztetni. Úgy látszott, hogy a kísérlet nem sikerült. S épp akkor kaptam egy levelet Kozsevkin akadémikustól. Legújabb munkáját küldte meg nekem, amit a Tudomány című szaklap következő számában szándékozott közölni. Azonos volt a mesterséges agy eredményeivel. Ügy láttam, hogy az én mesterséges agyvelőm és Kozsevkin akadémikus végre elvi jelentőségű megoldáshoz közeledik. Tűnődtem rajta, hogyan lehetne megjavítani. Akkor eszembe jutott egy különleges készülék terve, melynek segítségével beszélhetne, azaz egyenesen élőszóval diktálhatná eredményeit, de ugyanakkor közölhetné velünk egyéb ötleteit is. Tudom, kissé kísérteties színezete volt a dolognak. Ám ha mesterséges agyunkat egy közismert férfihanggal, mondjuk egy televíziós bemondó hangjával ruházzuk fel, kevésbé ijesztő lesz a hatása. Az én mesterséges agyvelőm néhány nap múlva megszólalt. S mi volt első szava? Semmi köze sem volt a tudományos hipotézisekhez. - Maga elhanyagol engem - mondta. Ez valóban meglepő volt. Azt hittem, hogy az elektromos ingerlés pótol számára minden jutalmat. Hirtelen világossá vált előttem, hogy mindmáig nem tudjuk pótolni a biztonság és a megelégedés érzését, mely az embernek embertársához való viszonyából fakad, s nem is lehet pótolni semmilyen elektromechanikus reakcióval. S nekem a legősibb módszerhez kellett folyamodnom. Személyesen gondoztam a magamteremtette mesterséges szervet. Beköltöztem hozzá a laboratóriumba, reggeltől késő éjszakáig beszélgettem vele. Az intézetben senki meg nem értett. Egyesek azt állították, hogy titokban beleszerettem a televíziós bemondóba, azért beszélgetek folyton a hangjával, mások meg azt hitték, hogy megzavarodtam. Ám én csakhamar kitűnően megértettem magamat a mesterséges aggyal, olykor sajótkezűleg jegyeztem fel eredményeit, különösen akkor, ha a diktafon megrongálódott. Ám tizennégy napon ÜSS®, Nagy József rajza belül újabb hiba állt be. Úgy láttam, hogy megharagudott. Féktelen dühében folyton ugyanazt az egyenletet kiabálta. Türelmes voltam, sokáig beszéltem hozzá. Okosan kell viselkednie, hiszen rendlllitlilüfüllilillflIHttlIllliHltlIlíílllttltl kívüli teljesítményekre képes agyvelő. S akkor tudatára ébredtem annak, hogy már nem egy elszigetelten működő szövethez, hanem valóságos eleven lényhez beszélek. Akaratlanul is kitaláltam magamnak egy ilyen agyvelővel rendelkező lényt. S ő éppen ezt akarta. Az elektromos ingerületek, a szünet nélküli gondoskodás, mindez kevés volt neki. Az agyvelő egyes területei, amelyek segítségével annak idején látott, szagolt, érzett ugyancsak tevékenység után áhítoztak. Azt kívánta, hogy azokat is foglalkoztassam; éppen úgy, mint gondolkodó képességét, teljes szervezetté akart teljesedni, beleértve minden érzéket, a bőrt is. | TT HANGSÚLYOZNI KÍVÁNOM, hogy a legalaposabb megfontolás alapjón fogtam neki a kísérlet folytatásának. Csakhogy már túl sokat kockáztattam. A kísérleti sebészet osztályán örömmel fogadták az alkalmat, hogy egy teljes emberi testet alkothatnak modern műanyagaikból, amelyekből eddig csak a hiányzó végtagokat és kisebb szerveket pótoltak. Igaz, nem tudtuk, milyen arcot faragjunk neki. Végül emberi arc helyett egy elegáns kötést adtunk neki, úgy festett vele, mint egy valóságos ember, aki most épült fel valami közlekedési baleset alkalmával szerzett sebesüléséből. Együtt tértünk vissza a laboratóriumba. Most „boldog" volt. Valami kis dalocskát fütyürészett, talán a kevéssé ismert költő fütyülte valamikor. Az ablakba állt, s kibámult a közelében folyó víz partjára. Eszébe se jutott, hogy dolgozzon, — Nagyszerű a kilátás, — mondta. Én magam sose vettem észre. Mindig a könyvek lapjára bámult, s nem a tájra. — Talán érdekelné, hogy Jones professzor — kedtem diplomatikusan . . . — Lemaradt — mondta. — Közönséges ostoba, — s letelepedett az asztalhoz. — Estére szerezz be két színházi jegyet. Kissé megijedtem. Csak nem akar elkísérni a társaságba is? Akkor érdeklődni kezdtem az elhunyt építész felől. Állítólag szerette a színházat. A költő csak hangversenyekre járt. Úgy látszik, a mesterséges agyban túltengett Anežka Nováková belső tartalma. Csakhogy mesterséges agyunk munkáját akkoriban már mindenki figyelemmel kísérte. Főleg azért, mert ellenőrizhetetlen volt. A szakemberek hosszas vitákat folytattak, egyesek azt állították, hogy mesterséges agyunk eredményei csak automatikusan feljegyzett, számokban rögzített szövegek, és nincs is semmi értelmük, mások amellett érveltek, hogy valóban egy megháromszorozott emberi agy sose tapasztalt teljesítményéről van szó. Csak a további eredmények adhatták meg a feleletet. Azért úgy döntöttem, hogy mégis elmegyek vele a színházba. A nézőtéren hangosabban nevetett, és sokkal többet sírt, mint bárki más. Az előadás nekem is tetszett. Igaz, én magam ritkán mentem el a színházba. Sok munkám volt a laboratóriumban. Csakhogy ő az elődás után föl akart jönni a íakásomra. Megmagyaráztam neki; hogy túl vagyok az ötvenen, mór nagy lányom van, akinek folyton szemrehányást teszek könnyelmű életmódja miatti s azért nem hozhatok föl a lakásomra egy vadidegen embert. Szándékosan mondtam azt a szót, hogy ember. Nagyon elszomorodott. Fenyegetőzött, hogy nem dolgozik többé, mert nincs miért dolgoznia. Csak most értettem meg; hogy tudományos tevékenységéhez emberi indítékokra von szüksége, versenyre akar kelni Jones-szel, szeretni akar engem és családi életre áhítozik. A leányom eleinte attól félt, hogy egy Frankensteinhez, a néma filmek réméhez hasonló szörnyeteg jön hozzánk, de csakhamar megszerette. Olykor úgy láttam; jobban megérteti magát a lányommal; mint velem. A lányom ugyanis eléggé furcsa teremtés. Eleinte egy holdbeli állomáson akart szolgálatba lépni, mint az édesapja, akitől az esküvő után csakhamar elváltam, mert semmilyen megértést se tanúsított tudományos tevékenységem iránt, aztán táncosnő akart lenni, de véleményem szerint ehhez túlságosan széles a csípője. Most a Hetlták nyelvét tanulja, természetesen csak őzért, hogy fizikát ne kelljen tanulnia; és borsot törjön az orrom olá. A hetita nyelvtudományban sem ért el valami kiváló eredményeket, rólam az ő korában már mindenfelé tudomást vettek. Az a legrosszabb, hogy éppen gyereket vár» valami ismeretlen fiatalember az apja; akit be se mutatott nekem. Ú

GY TALÁLTAM, hogy az én mesterséges agyvelőm még a lányomnál is kevesebbet dolgozik; ebben aztán tökéletesen egyetértettek. Csak néhány sort írt naponta, aztán kiment a parkba, vagy lement a folyópartra, hogy megfürödjön. Folyton azt magyarázta, hogy szeretnem kell a lányomat, ami végeredményben magától érthető, aztán azt kezdte pengetni, hogy meg kell változnom, mert a laboratóriumban végzett munkám még nem minden. Csupa olyan érv, amilyeneket ma(Folytatás a 13. oldalon}