Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-26 / 84. szám, szombat

R

udolf Ivánovics Ábelt, a szovjet felderítő szolgálat ezredesét 1957. június 21-én, New Yorkban tartóztatták le. Az amerikai sajtó úgy emlegette, mint a szovjet felderítő szolgálat „rezidensét" és főnökét, aki immár kilenc vagy tíz éve irányítja a szovjet felderítő szolgálat szerveit az USA, Kanada és Mexikó területén. Letartóztatása eseményszámba ment, úgy hogy könyveket írtak róla. Az egyikben a „Titkos háború — A kémszolgálat története a II. világháború után" című könyvben a szerző Sanche de Gramont azt írja, hogy az amerikai titkosrendőrség igazolta: „ŕ.bei volt a legnagyobb hal, amelyet valaha sikerült fognia. Az FBI Ábel ezredest a kémkedés nagymesterének nevezi, amilyent még nem látott a XX. század. Ábel ezredest 1946-ban becsempészték egy nyugat-németországi menekülttáborba, hogy nyomozza ki a háborús bűnösöket. Mint „menekült" kivándorlási engedélyt kért a kanadai hatóságoktól, s 1947-ben „kivándorolt". Kanadai iratokkal felszerelve az USA-ba költözött. Különféle New York-1 szállodákban lakott. Egyébként a New York-í Brooklyn negyedben volt állandó lakhelye, ahol fényképészeti és festőműtermet tartott fenn. Többnyire művészkörökben mozgott, főleg festők között Szomszédai és amerikai ismerősei korosodó, szerény embernek tartották, aki rendkívüli műveltségével és intelligenciájával tűnt fel. Oly tökéletesen elsajátította az amerikai szokásokat, nyelvtudása is oly tökéletes volt, hogy senkinek eszébe se jutott kétségbevonni amerikai származását. Ábel ezredes a titkos levelezést szolgáló rejtekhelyek megőrzésében, a titkos találkozások és gyűlések megszervezésében. a rejtjelzett híreket rögzítő mikrofilmek továbbítása és átvétele során nem követett el soha egyetlen hibát sem A

leleplezés ellen is tökéletesen bebiztosította magát, legalábbis erről tanúskodik az ötcentes érme története, amelyről Gramont a következőket írja: 1953 nyarán egy Bozart nevezetű New York-l rikkancs a lépcsőkön lefelé jövet egy marék aprópénzzel játszadozott. Egy ötcentes érmét elejtett, s az a lépcső kövének ütődve kettévált. Belsejében mikrofilmet rejtegetett, amelyet a fiú átadott a rendőrségnek. Az FBI a film kihívása után megállapította, hogy valami rejtjelzett hírt rögzít. A rejtjel kulcsát az FBI sosem fejtette meg, és így a hír tartalmát sem. 1957 nyarán egy Hayhanen nevű egyén a rendőrségen azt vallotta, hogy az érme és tartalma Abel ezredestől ered. Miképpen került forgalomba, Hayhanen hibájából-e vagy úgy, hogy valami gyerek a parkban véletlenül rábukkant a titkos rejtekhelyre, s onnan szedte kl, arra sosem derült fény. Az a bizonyos Hayhanen, akit felderítőtlsztként küldtek Ábel segítségére, árulta el végül az ezredest. Ábel talán megsejtette, hogy nem bízhat benne, s hazaküldte. Ám Hayhanen jelentkezett az amerikai hatóságoknál, és feljelentette Ábelt. Igy került sor az ezredes letartóztatására. Az úgynevezett Rosenberg törvény alapján az elfogott ezredesre a legnagyobb fokú büntetés várt: a villamosszék. Ábelnek csak egy lehetőségé volt élete megmentésére: el kellett volna ítélnie saját tevékenységét, felfednie annak minden részletét, s rendőrkézre juttatnia munkatársait. (Hayhanen így tett, s nem ls állították bíróság elé.) Az FBI erre az esetre teljes büntetlenséget ígért Ábel ezredesnek, sőt mi több: 10 000 dolláros évi fizetést ajánlott neki, ha hajlandó együttműködni az amerikai titkosszolgálattal. Ám Ábel ezredes nem ítélte el saját tevékenységét, és semmit sem árult el róla az amerikaiaknak. Amerikai ügyvédje, James B. Oonovan erre az alapvető tételre akarta építeni a védelmet: Ábel lényegében ártatlan; a szovjet kormány és a felderítő szolgálat puszta eszközeként működött. Oonovan elgondolásában talán nem rejlett szovjetellenes szándék, talán nem tudta másképp elképzelni Ábel ezredes védelmét. Csakhogy „Ábel ezredes soha, még előtte sem ismerte be, hogy amerikai tevékenységét a Szovjetunió irányította volna" — írja Donovan a védencéről írt könyvében. S itt tekintetbe kell venni, hogy 1957 derekán az USAban épp tetőfokra hágott a mccarthyzmus és a hidegháborús uszítás. A szovjetellenes propaganda (az ötvenhatos magyarországi események után) úrrá lett Amerikában. S most ráadásul még tápot adtak neki az Ábel ezredesről szóló szenzációs újságcikkek, amelyek Ábelt a szovjet kémszolgálat „királyának" nevezték. Ebben a helyzetben magára vállalni a vádat, elutasítani minden tájékoztatást és együttműködést, csak egyet jelenthetett: vállalni a halálos ítéletet. „Őszintén szólva" — írja Donovan visszaemlékezve Ábel ezredeshez akkor intézett szavaira, — „mai körülmények között, mikor halálbüntetést vezettek be a kémkedésért, a két ország között fennálló hi degháborús feszültség idején valóságos csoda lesz, ha megmentem életét." S ez a csoda megtörtént. Donovan — közelebbről megismerve Ábel ezredes férfias jellemét — becsületbeli kötelességének tartotta, hogy meg mentse őt a villamosszéktől, (s ezért egyetlen cent jutalmat sem fogadott el; amit kapott, jótékony célokra fordítolta). „Mint embert, lehetetlen volt meg nem szeretni öt" — írja Donovan egykori naplójában. Hasonlóképpen ír róla Gramont is, aki Donovan után a legtöbbet foglalkozott Ábel ezredes esetével. Könyve róla szóló fejezetének ezt a címet adta: „A művész arcképe". Donovan és Gramont szinte hihetetlen történeteket jegyeztek föl Abel börtönéletéből. Ezek azt bizonyítják, hogy az elítéltet fogolytársai is rendkívül megkedvelték. Ábelt a közönséges bűnözőkkel közös cellában tartották fogva, pedig Amerikában ezek többnyire antikommunista magatartást tanúsítanak. Ám Ábel ezredessel szemben azzal a tisztelettel viseltettek, mely a genfi konvenciók értelmében a fogoly tiszteket megilleti, s mindig „ezredes úrnak" szólították. Squillant nevű fogolytársa eleinte felháborodva tiltakozott az ellen, hogy Ábel ezredessel egy cellába zárják. Végül anynyira megbarátkozott vele, hogy Ábel a börtönben francia nyelvleckéket adott neki. Ábelt emberséges volta és tiszta Jelleme mentette meg a haláltól, ami végül meghozta neki a szabadságot Is. „Az USA pere Rudolf Ivánovics Ábel ellen, aki Mark, Martin Collins, Emil R. Goldfus stb. néven is ismeretes" New York város Brooklyn kerületi bírósága előtt 1957. október 14-én kezdődött. Ábel — az alapvető adatokon (saját nevén, születési adatain | kívül többet nem mondott meg és semmit sem árult el. Azzal sem akart kibújni a felelősség alól, hogy „felülről kapott utasítások" alapján cselekedett. Gramont erről így ír: „Ábel a per folyamán egyetlen szót sem ejtett saját védelmére... Az ügyész által megidézett tanúk végül is Ábel kiváló jelleméről tanúskodtak ... Személye nyilvánvalóan kedvező benyomást keltett." Végül a bíróság nem mondta ki a halálos ítéletet, harmincévi fegyházra ítélte. Hayhanen, a „koronatanú" a per folyamán erkölcsileg züllött egyénnek bizonyult, s az áruló magatartása egybevetve a hallgatag Ábel ezredes magatartásával, javát szolgálta a vádlott erkölcsi értékeinek megítélésében. Donovan olyan gondolatot vetett fel a bíróság előtt, mely nemcsak a vádlott, de az USA javát is szem előtt tartotta. Figyelmeztette a bíróságot, na hozzon halálos ítéletet, mert ez a jövőben kárára lehet az USA-nak. 1960. május 1-én a Szovjetunióban Szverdlovszk felett lelőtték Powerst, az amerikai kémrepülöt. Donovan vetette fel a két fogoly kicserélésének gondolatát. Kennedy, az USA akkori elnöke elfogadta a javaslatot, és a Szovjetunió is egyetértett vele. 1962. február 10-én épp nyolc óra huszonöt percet mutatott az óramutató. A Potsdamot és Nyugat Berlint összekötő hídon épp ekkor játszódott le annak a drámának utolsó felvonása, mely annak Idején az egész világ érdeklődését felkeltette. Az egyik oldalról szovjet katonák, a másik oldalról amerikai katonák kísértek egy-egy civilruhás férfit. A

híd közepén a katonák megálltak. Most már csak a két civil folytatta útját. Az egyik keletről nyugatra tartott, a másik nyugatról keletre. Kicserélték a két foglyot. Az a férfi, aki nyugatról keletre, hazája felé indult, a szerény, szinte Jelentéktelennek látszó, de zseniális ember — Rudolf Ivánovics Ábel ezredes volt. llllllllllllltfll!l!lll!lll!ll!l!IIH^ AZ ELLENFELEK ÁBEL EZREDESRŐL A VILLAMOSSZÉK ÁRNYÉKÁBAN A szovjet felderítő szolgálat tisztje, Rudolf Ivánovics Ábel ezredes a szovjet sajtóban épp mostanában teszi közzé emlékiratait. Megírja az eseményeket, úgy, ahogy ő látta őket. Ez a cikkünk, amely kizárólag a nyugati sajtóból meríti anyagát, azt mutatja meg, milyennek látták őt ellenfelei: a férfit, akt a villamosszék árnyékában ts védte becsületét és hazáját. fillllllllllllilllllllLilllllLILilllllllllllllllllllilllllllllllllllllllillllllllllll M

inden polgárunknak volt és van elég problémája. Nem is kell megerőltetnie magát, hogy melyiket válassza, a mindennapi élet bőven veti fel a problémákat. Ha olykor úgy is érzi, hogy megszabadult tőlük, ez valóban csak érzés, pillanatnyi benyomás, amely abból ered, hogy a legfontosabbakat pillanatnyilag sikerült vatahogy megoldania. Ez a helyzet egészen magától értetődő. Hisz a valóságban minden probléma voltaképpen nem egyéb, mint az élet leleplezett, objektív ellentmondás tudatosította konfliktusa, amelyet az embernek gyakorlati tevékenységével kell megoldania. Ezek a konfliktusok a dinamikus, szüntelenül fejlődő életből sohasem hiányoznak. Az ember találkozik velük kezdve legszemélyesebb életének szervezésével s végezve össztársadalmi életének alakításával, kezdve legcsekélyebb gyakorlati lépésével a tulajdon környezetében s végezve személyes és csoportos életcéljai megvalósításával. Igy tehát a valóság ellentmondásai nyomán tudatosított problémákkal él, mikor kialakítja élete elképzeléseit, amikor ezekkel az elkép zelésekkel bele akar illeszkedni környezetébe bizonyos egység keretében, vagy az említett egységgel. Mégis akadtak és akadnak olyan pillanatok, amikor a „nincsenek problémák" megállapítása, gondolata komoly életelvvé, kiúttá válik. Nem is annyira az egyének kiútjává — azok a problémáktól nem szabadulnak meg, mindig is volt elég problémájuk, még akkor is, ha a problémanélküliség elveit vallották —, mint inkább a társadalmi egységek kiútjává. Mí az okozója a problémanélküliség érzésének, vagy „betegségének"? Már régóta megszoktuk, hogy a társadalmi jelenségeket „dialektikusan" magyarázzuk, az „egyrészt—másrészt" formulája szerint szubjektív és objektív okokkal. Nem csupán azért, hogy a marxizmusban való „jártasság* benyomását keltsük, hanem rendkívül gyakran merőben utilitarista okokból is. Ha magunk is benne vagyunk a dologban, úgy az első helyre állítjuk, hangsúlyozzuk objektív okait. Egy csapással két legyet ütünk agyon: nemcsak megmagyarázunk valamit, hanem igazolunk ls. Természetesen elsősorban önmagunkat tekintet nélkül a társadalmi és közéletben elfoglalt állásunkra. A

kadnak bizonyos társadalmi jelenségek, amelyek mindenekelőtt objektív okok következmé nyei. Ezek azok a jelenségek, amelyekről voltaképpen nem is tehetünk, mint példának okáért nem tehetünk arról, milyen felettesünk, vagy lusta beoszNINCS PROBLÉMA? | tottunk van stb. A problémanélküliség „betegsége" azonban többnyire és főként szubjektív okokból erőd. Ebbe a betegségbe beleeshet az az egyén, akire jellemző az életbiztonságából fakadó gondtalanság. Olyan társadalmi helyzetbe jutott, amelyben mások gondoskodnak róla, vagy saját tapasztalatai alapján az a meggyőződése alakult ki, hogy a fatalizmus bizonyos mértékig mindig helyénvaló. Nemrégen találkoztam Is egy ilyen polgártársunkkal és lehetőségem nyílt meghallgatni érvelését: „Akár beleavatkozol a dolgok menetébe, akár nem, úgyis mindig úgy történik, ahogy már régen nálad erősebbek tudatosan vagy nem tudatosan megszabták". Részben a problémanélküliség „betegségébe" esik az az egyén is, aki személyes problémáitól nem látja a kollektíva vagy a társadalom problémáit s ezek csak akkor merülnek fel előtte, ha a saját, szűklátókörűén értelmezett érdekeit akarja érvényesíteni. A problémák minden Ilyen és Ilyenhez hason ló polgártársunk számára voltaképpen nem problémák, mert nem látják őket vagy nem törődnek velük s ezért hajlandók azt hinni, hogy nem léteznek. A problémanélküliség azonban akkor válik „betegséggé", amikor csoportok vagy az egész társadalom szenved benne, mivel tagjaik ekkor érzik valójában-a problémanélküliség következményeit, amit nem enyhít semminő, még a legnemesebb illúzió sem. A közelmúltig ilyen jelenségnek voltunk tanúi nálunk is. A legmagasabb társadalmi célokhoz vezető utat is teljesen simának és rövidnek ítéltük. Ez az áramlat akkor érte el tetőpontját, amikor — mintegy varázsvessző ütésére — lépten-nyomon a „kommunizmus elemeit" kezdtük felfedezni és kialakítani. Ezt az illúziót nálunk két tényező éltette: a szocialista valóság sekélyes, nem dialektikus szemlélete és vulgarizált elmélete, valamint a gyakorlati tevékenységnek a fentebbiekből eredő leegyszerűsített módszerel. Ennek következtében: Vulgarizálódott a kapcsolat az emberek közti szocialista viszony tartalma és formája között és a szocialista kapcsolat jogi formájára redukálódott, aminek szükségszerű következményei voltak az akciók meg nem felelő ütemei, a nem reális tervek és nem kívánatos következmények, mint a Jövendő problémák alapjai. Túlértékeltük a központi lehetőségeket a társadalom irányításában, leegyszerűsítettük a társadalmi, kiváltképpen pedig a gazdasági folyamatokat és jelenségeket, beleértve az embert is, mellőztük az ellentmondásokat a központi és a részleges között, s az utóbbiak kölcsönös kapcsolata csak utóbb jelentkezett komoly probléma forrná jában. T

úlértékeltük a társadalmi érdekeket és semmibe vettük az egyén érdekelt, figyelmen kívül hagytuk a társadalmi és az egyéni, a társadalmi és személyes közötti ellentmondásokat. Abszolutizáltuk a szocialista társadalom jelenségeinek és kapcsolatainak viszonylagos összhangját és elhanyagoltuk a társadalmi mozgalom keretében felhalmozódó ellentmondásokat. Ennek a felhalmozódásnak a következményeit rendszerint az osztályellenség tevékenységének minősítettük s ezért az osztályellenség problémája úgyszólván egyedüli és abszolút problémává vélt. A kts problémákból nagy problémák lettek, mert az ellentétek nem lelték meg a maguk mozgásának természetes formáit. És ez mindig így szokott lenni — már maga az is probléma, hogy nincsenek problémáink. A problémanélküliséggel csak leplezzük vagy megkerüljük a legkülönfélébb problémákat, ellentmondásokat és konfliktusokat. Ha azonban a társadalomban felhalmozódó ellentmondásokat nem vesszük tudomásul s nem vetjük fel őket megoldás céljából problémák formájában, szükségszerűen konfliktusokká nőnek, s nem kívánatos módon teljes erejükkel és minden kellemetlen következményükkel egyetemben kirobbannak. Ezzel szemben nem Immúnis a szocialista társadalom sem. Ezért akkor tesszük a legrosszabb szolgálatot a társadalmi haladásnak, ha kényelemszeretetből és apologetikusan a konfliktusnélküliséget és problémanélküliséget hangoztatjuk s ezzel együtt voltaképpen a társadalmi mozgás ösztönös voltát is. Ö

rvendetes, hogy már véget érnek azok a viszonyok, amelyek között a szocialista társadalom fejlődésének ellentmondásait és bonyolultságát konfliktusnélküliséggel, leegyszerűsítéssel ós problémanélküliséggel leplezték. Nem látni, semmibe venni, leplezni az élet ellentmondásait és problémáit — mindez ma már csak kérészéletű igyekezet lehet. Ez a tény biztosítja a problémák megoldása érdekében tett első lépést. Ebben az értelemben tehát valóban örülhetünk ls a problémáknak. ANDREJ KOPCOK, a SZTA Filozófiai Intézetének tudományos munkatársa 1968.