Új Szó, 1966. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1966-02-09 / 39. szám, szerda

illlli!liil!!!llill!!!!lllll!!IH!l!!!l3!l!lli!!lllliiil!3llll!!iil!llll!!i!ll!l!j!il Egészség —boldogság —házasság 1. Szeretet férfi és nő között Irta: dr. JOSEF HYNIE egyetemi tanár, a Szexualógiai Intézet vezetője llliilHIiiilllillillllllllllllillllililllllllllllllllilllllllillllllllllllllllll! A

szerelem hasonló alapelvekből keletkezik és fejlődik, mint amilyenek az élő természet egyéb területein érvényesek; szexuális ösztönzők alapján, amelyek már — természetesen — emberivé váltak. A szeretet szó az emberekben különböző képzeteket kelt, még akkor is, ha két nemű ember közti szeretetről van szó. Mindig komoly érzelmi kapcsolatot tételezünk fel közöttük, fontos azonban, hogy ez a kapcsolat min alapul. Némelyik férfi azt gondolja, hogy szeret egy nőt, ha közelében kellemes izgalom vesz rajta erőt. Elegendő azonban, hogy a nő csupán némi figyelmet szenteljen más férfinak, máris olyan gyűlölet ébred benne, hogy képes lenne talán meg ls ölni öt. Valóban szeretet — szerelem volt ez? Vagy egy másik férfi: szereti a feleségét, mint mintaszerű háziasszonyt ós gyermekei anyját, azonban minden alkalommal elcsábítja valamilyen más nő, de az orvosnak esetleg arról panaszkodik, hogy felesége szexuális szempontból sosem jelentett számára sokat. A fiúgyermek ugyancsak szeretheti anyját, s ez a szeretetnek ismét más neme, mint amilyen a szerelmes férfi és nő esetében áll fenn. A szerelmes férfi és nő közi i kapcsolat nem csupán érzelmi kapcsolat. Az egész szervezet kiveszi belőle részét, bizonyos folyamatok játszódnak le a férfi és női szervekben. Fokozottabb működést fejtenek ki a férfi és női mirigyek, s nemcsak csírasejteket termelnek, hanem olyan anyagokat ls, amelyek a vérbe kerülve, eljutnak az egész testbe, s mind az idegrendszerben, mind az egész szervezetben feltűnő változásokat idéznek elő. A szerelmes férfi tele van energiával, életkedvvel, mindent intenzívebben és nagyobb örömmel képes átélni. Szerelmi vágyakozásában a nő is mindent teljesebben él át, s maga is örül mások örömének. Mindent hajlandó odaadni a szeretett férfinak, még önmagát is. O

lyan szerelem azonban, amikor az ember teatével-lelkével szeret, csupán a felserdült fiatalok és főként a felnőttek között keletkezik. Az Ilyen szerelem feltétele bizonyos érettség, amely lehetővé teszi a szexuális ösztönök ébredését és bekapcsolódásukat az életfolyamatba. Ez nem történik egyszerre. A serdülőkorban levő fiúkban érdeklődés ébred egy lány iránt, nem tudja róla a szemét levenni, és a világon mindent megtenne érte. Ügyel magára, igyekszik a lányra a legjobb hatást tenni. Ugyanakkor azonban szégyenKisebb ls előtte, mint más lányok előtt. Szégyelli mindazt, ami csökkentené értékét a lány szemében, s kezdetben még azt is, hogy a lány közelében ébredezni kezdenek a testi reakciók. Ezeket a testi ügyeket olykor titokban intézi el; azok is megkövetelik a maguk jogait, a lánynak azonban erről mit sem szabad tudnia. A fiú számára ő magasabb rendű, tiszta lény, akinek szeretné megmutatni tiszta szerelmét. Rendszerint így, egymástól elszigetelten fejlödnek az ösztönök komponensei. A közeledést serkentő ösztönök a lány és fiú közötti erotikus, érzelmi kapcsolatok, fejlődésének alapjává válnak. Hozzájuk tartozik az ízlés és a művészi értékek iránti érzék pallérozódása is; másrészt viszont a fokozott szégyenérzet és a becsület fogalmának átérzése, amely a fiatal ember erkölcsi fejlődésének alapja szokott lenni. A szerelmes fiú főként annak közelében, aki oly sokat jelent számára, kezdi megérteni a művészetet, élvezi a művészi alkotást. Nem önzö többé, hajlandó mindenét odaadni annak, akit szeret, s boldog, ha valamivel örömet szerezhet neki. A szeretett személy közelében teli van energiával, csupa ötlet, és páratlan teljesítményekre képes. Mennyire szeretnek a szerelmesek együtt sportolni! Ez az egyik vágány, amelyen az ébredező szexuális ösztönök futnak; az élet érzelmi tartalmának olyan bő forrása, amilyent a fiatal ember eddig nem Ismert. M

ás vágányon fut a fejlődésben lévő nemi szervek működése, amelyeknek időnként ki kell ürülniök. A serdülőkorban levő fiatal nem gondol arra, mire szolgálnak. Kiürülésük azonban kellemes élményekkel jár, amelyeket aztán a fiatal ember olykor mértéken felül is keres; természetesen, úgy, hogy senki se tudjon róla, különösen az a valaki ne, aki fontos számára. Számos fiú, aki teljesen belemerült az önferlőzésbe, felhagyott vele, mikor szerelmes lett. A fiatal emberek azonban bizonyos idő elteltével ráébrednek arra, hogy a nemi ösztön említett két komponense, az erotikus és a szervi, egybetartozik. Jóllehet bensőleg már valóban egymáséi, arra kezdenek vágyakozni, hogy egészen, testestül-lelkesttil egymásé legyenek. Együtt kezdenek élni. A szexuális élet több, mint az erotikus romantikába való merülés, vagy a nemi szervekkel való játék. Hozzá tartozik végül a nemi ösztön harmadik komponense, az apaság és anyaság utáni vágy. A fiatalok együttélésük kezdetén rendszerint igyekeznek meggátolni a fogamzást. Idővel azonban olyan erővel jelentkezik az anyai ösztön, hogy vele szemben minden ész-ok gyengének bizonyul. Az apai ösztön rendszerint későbben jelentkezik, gyakran csak akkor, mikor a gyermek már a világon van. Ezután azonban a fiatalok környezete meglepetéssel tapasztalja: aki látszólag nem kívánta, hogy gyermekei legyenek, most egész valójával értük él, nem várva ezért semmilyen ellenszolgáltatást vagy elismerést. Boldog, ha tehet valamit családjáért, ha látja, hogy jól el van látva, egészséges és vidám. E

z jelenti voltaképpen a férfi és a nő igazi és teljes életének kezdetét, amelyből mindketten egész valójukkal kiveszik részüket, s amelyben elérik az emberi boldogság tetőpontját. A szeretet, a szerelem közös életben egyesítette őket, egybehangolta gondolkodásukat, érzéseiket, vágyaikat, céljaikat. Ugyanakkor elvezette őket a testi örömök csúcsára is. Ezeknek az élményeknek az alapja és eredete azok az erők, amelyeknek alá van vetve az egész természet élete. A vak ösztön helyébe azonban az embernél a szerelem lép, amely élethivatásuk betöltésére vezeti a házasokat, merőben más, sokkal magasabb fokon, mint a természetben egyebütt tapasztalhatjuk. ^ A jövő heti szerdai számunkban: 2. BOLDOG ÉS BOLDOGTALAN SZERELEM A LENGYEL TELEVÍZIÓ FOLYTATÁSOS KALANDFILMJE Aki az életét kockáztatta Az Oj Szó számára írta: L. WOYCIECHOWSKA A Lengyel Televízió a múlt év januárjában sugározta az „Aki az életét kockáztatta" elmű folytatásos kalandfilm első részét. A film hőse a lengyel kémszolgálat tisztje, akinek német egyenruhában sikerült bejutnia a hitleristák kémelhárító törzskarába. Az események színhelye a keleti hadszíntér. A film hőse — Hans Kloss — a Gestapo és a német parancsnokság bizalmát élvezve rendkívül merész akciókat hajt végre. A lengyel partizánoknak s a szovjet hadsereg parancsnokságának jelenti a fasiszták tervbe vett hadműveleteit, és így meghiúsítja őket. Hans Kloss — bár tudja, hogy élete forog kockán, mégis mindig hősies, bátor magatartást tanúsít, és ezzel egyhamar megnyeri a nézők rokonszenvét. Kloss szerepét Stanislaw Mikulski fiatal lengyel színész alakította. A folytatásos kalandfilm részeinek mindegyike Kloss egyegy hőstettét mutatja be. Élete mindig hajszálon függ, s a nézők érte rajongva, feszült figyelemmel várják csodával határos megmenekülésének pillanatát. Kloss — Stanislaw Mikulski — beférkőzött a lengyel nézőközönség szívébe, és rendkívül népszerű lett. Amikor a varsói televízió a múlt év májusában a kalandfilm befejezésére készült, tömegesen érkeztek levelek a televízió nézőitől. Mindegyik azt az elvet vallotta: „Kloss nem halhat meg! Kérjük a film folytatását"! A televízió nézőközönségének a kedvelt filmhős iránti rokonszenve különféleképpen, néha mosolyra késztetően nyilvánult meg. Amikor pl. a derék sziléziaiak tavaly első ízben találkoztak képviselőjelöltjükkel, Wlodzimierz Szokorszkiual, a rádió s a tolevíz

;ó elnökével, megkérdeztek tőle: „Milyen sors várja a kalandfilm hősét"? A választ be sem várva megkérték képviselőjelöltjüket, ígérje meg, hogy Hans Kloss életben marad. „Nem akarjuk, hogy meggyilkolják, elég honfitársunk halt hősi halált. ígérje meg, hogy Kloss átéli a háborút!" — követelték a derék választók. A televízió igazgatósága e közóhajra azt javasolta a szerzőknek, hogy neki megfelelően írják meg a kalandfilm forgatókönyvének további fejezeteit. Ez meg is történt. A szerzők megváltoztatták a már kész utolsó fejezet végét. Kloss kapitány szerencsésen átvergődik a lengyel hadsereg egységeihez, és most már lengyel egyenruhában láthatták a nézők, de csak rövid ideig, mert a hőst újabb feladatok várják az ellenség arcvonala mögötti területen. A szerzők a»itán még három fejezettel kiegészítették a forgatókönyvet, ám figyelembe kellett venniük a történelmi eseményeket, azt, hogy a háború vége felé közeledett. A szovjet hadsereg villámgyorsan előretört. A szovjet és lengyel egységek elfoglalták Berlint. A fasiszták letették a fegyvert. Ez pedig azt jelentette, hogy Kloss kapitány háborús kalandjai ls véget érnek. A nézőközönség azonban a kalandfilm folytatását kívánta. Ismét özönlöttek a levelek. Általában azt Írták, hogy bár véget ért a háború, és Kloss él, most is látni szeretnék kedvelt hősüket, tudni akarják, mit csinál békeidőben. Ma még senki sem tudja, mit terveznek a szerzők, sikerül-e a békében is szerepeltetniük a kalandfilm hősét. A filmek s a televíziójátékok minden országban olyan hősöket szerepeltetnek, akik magatartásukkal megnyerhetik a nézőközönség rokonszenvét, és az ifjúságnak követésre méltó példát mutathatnak. A lengyelek szívét elsősorban az nyerheti meg, akí a második világháború sokszor névtelen fiatal hőseinek valamelyikét alakítja. Eszményképük örökéletű a lengyel társadalomban, ezekről a hősökről írnak a költők, a regény- és drámaírók, e hősöké a lengyel nép mélységes tisztelete és forró szeretete. vissznan o... ESE®1 v i s s z h a n q CSAK A KÖZÖNSÉG A HIBÁS? Főleg művészemberek emelik az utóbbi időben magasba figyelmeztető ujjukat: Vigyázat, a közöny veszélye fenyegeti a fajsúlyos művészetet. Valóban, tanúi vagyunk annak, hogy a közönség egy része átlagos vagy átlagon aluli műveknek h(fdol. Az okkeresés rendszerint azzal ér véget, hogy egyedül ludasnak kiáltják ki azokat a tömegeket, amelyek kizárólag szórakoztatást igényelnek, és nagy kanállal „konzumálják" néha a giccset is. Szó esik továbbá arról, hogy a szocialista kulturális forradalom intézményei műsor- és kiadói politikájukkal támogatják ezt a rákfenét. Ritkábban bűnbakot látnak egyes műveletlen, viszont csalhatatlanságukat rendíthetetlenül valló, öntömjénző emberekben, akik minden újat, valóban művészit egy kézlegyintéssel elintéznek. Mindez így van, ezek a jelenségek valóban háttérbe szorítják a „komoly" művészetet — ebből a gondolatsorból Indul kl Ivan Skálának a RUDÉ PRAVO január 30-i számában megjelent cikke. Viszont helytelen, ha csak és elsősorban a közönséget hibáztatjuk. Az okot — állapítja meg — másutt is keresnünk kell, mégpedig az alkotók műhelyeiben. Nagyon helyesen hangoztatja, hogy véleménye szerint a kísérleti, laboratóriumi vagy valóbaa kizárólagos művek semmiképpen sem kelthetik jel a közérdeklődést, még ha értékük különben elvltathatlan is. Nyilvánvaló azonban, hogy az utóbbi években nagy mennyiségben kerültek ilyen művek a nagyközönség elé, nem is beszélve már az értéket nélkülöző divatmajmolás számtalan esetéről. Mi mást tehetett a műélvezeteket pártoló egyszerű ember, mint azt, hogy könnyebb fajsúlyú alkotásokat kezdett keresni. És éppen itt jelentkezik művészeink nagy felelőssége. Nem tudták és nem tudják művészi rangon, de közérthetően, természetesen, differenciált módon kielégíteni az igényeket. Pedig a közönség azt kívánja a művészettől, hogy sokszínű palettája segítségével kielégítse sokrétű kívánságait. Ha ez hiányzik, akkor felülkerekedhet a nagyon is közérthető átlagszínvonal, sőt a selejt is. Mert valahogy úgy van, ahogy I. Skála mondja: „Minél több exkluzivitás és sznobizmus lesz a művészetben, annál több lesz a banális átlagon aluliság is." „ENYHE" TÚLZÁS Az IRODALMI SZEMLÉ ben felíigyeltető ankét folyik a nemzetiségi irodalmak szerepéről, helyzetéről, kibontakozásuk lehetőségeiről. A kérdés érdekfeszítő, hiszen évek óta szükségesnek érezzük elméleti tisztázását annak, hogy a sajátos körülmények között élő hazai magyar irodalmat mi fűzi az egyetemes magyar, illetve a cseh és a szlovák irodalomhoz. S bár ankétoktól ilyen bonyolult problémákra nem várhatunk kimerítő és kielégítő választ, a kezdeményezés jeltétlenül elismerést és szorgos nyomonkövetést érdemel. Annál is inkább, mert eddig is neves hazai és magyarországi tollforgatók próbálkoznak a témával kapcsolatos véleményük sommázásával. Sok minden tanulságos abból is, amit a folyóirat idei 1. számában Szalatnai Rezső mond ezzel kapcsolatban. Világos, és elfogadható az okfejtése ott, ahol részletezi irodalmunk viszonyát általában a magyar irodalomhoz. Érvekkel támasztja alá, hogy annak szerves, elválaszthatatlan része. Sokkal kevesebbet mond már a hazai irodalmak kölcsönös viszonyáról. Végeredményben azonhan a kérdés e részének tisztázása talán inkább a mi konkrét gyakorlati tapasztalataink ismeretét teszi szükségessé. Erre magyarországi tollforgató, mégha annyira tájékozott is, mint Szalatnai — nem vállalkozhat teljes sikerrel. Egyetértek vele abban a részben is, ahol fájlalja, hogy a magyarországi olvasó lényegében sokkal nagyobb áttekintéssel rendelkezhet a cseh és szlovák irodalomról, mint a cseh és szlovák olvasó a magyar irodalomról. Erre mi is több ízben rámutattunk. Véleményünk azonos abban a pontban is, hogy a „a mai csehszlovákiai magyar irodalom nem tükrözi a szlovákiai magyar társadalmat.' Javulást ebben a viszonylatban joggal lát a legutóbbi években. Nem tudok azonban egyetérteni fejtegetésének alábbi részével: „Ami éveken át irodalom volt magyar nyelven Pozsonyban: politikai utilitarizmus volt, művészi szempontból többnyire értéletelen sematizmus, s bár nem hiányoztak a lázadó hangok, de egészéber. ez az irodalom nem fejezte ki a társadalom életét.*' Ezt követően beszél bizonyos szolgalelkűségről, bár ezért nem ag írókat marasztalja el, hanem az akkori helyzetet. Nem vitalom, irodalmunkra valóban erősen rányomta bélyegét a sematizmus. Talán az is előfordult, hogy szolgalelkűségből születtek fércművek. Ez azonban nem az alapvető ok. Az akkori helyzet és a tollforgató emberek ismeretében merem állítani, — amiben különben már évekkel ezelőtt közös nevezőre jutott kritikánk és írótársadalmunk is — hogy akkoriban nem a politikai utilitarizmus, nem a szolgalelkűség vezette a tollat, hanem a naiv és megalapozatlan lelkesedés, az élet leegyszerűsített értelmezése, az élményanyag művészi tolmácsolásának erőtlensége. Márpedig ezen nem segített volna még a legvakmerőbb „lázadó" hang sem. Szalatnai ítélete szerintem kimondottan szubjektív benyomásra épül, sőt mi több, utólag vetíti rá eltérő viszonyainkra a személyi kultusz éveinek egyes ismert ós gyászos magyarországi irodalmi tapasztalatait. Nem számol azzal sem, hogy holt betűk alapján nehéz megítélni élő emberek, írók szándékát... A VERSBARÁTOK NEM MOSTOHAGYEREKEK A Versbarátok Köre, amelynek szervezése annyi lelkes igyekezetet váltott ki, létezésének első esztendejét lezárta. A jelek úgy mutatják, hogy nem éppen a legjobb eredménnyel. Sági Tóth Tibor például a HÉT 5. számában köntörfalazás nélkül — és úgy érezzük, teljes joggal — bírálja a „bemutatkozás szépséghibáit". Különösen azt kifogásolja, hogy a beharangozott öt kötet közül az év végéig csak kettő jelent meg, továbbá a Kör tagjai még január derekán sem tudták, milyen kiadványokkal számolhatnak ez idén. Általában a kiadó nem fárasztja magát azzal, hogy a tagsággal fenntartsa a kapcsolatot, és így elősegítse a költészet további népszerűsítését, hívei táborának gyarapítását. Bár a cikkíró megoldást remél az önálló magyar könyvkiadó minél gyorsabb létrehozásától, véleményem szerint ez elsősorban a Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztősége hozzáállásának a kérdése. Semmiféle objektív körülmény nem mentesít ebben az esetben a felelősség alól. Különben ismételten tanúi lehetnénk egy kiváló kezdeményezés és lehetőség immár hagyományosan szemrebbenés nélküli elparentálásának .,, G. h