Új Szó, 1966. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1966-02-05 / 35. szám, szombat

FILATELIA Muoius 14-én bocsátják ki Princeton amerikai városban az Albert Einstein fényképével díszített bélyeget. A világhírű tudós, aki ezen a napon lenne 87 esztendős, élete utolsó éveit Princeton városban töltötte. Lumír Sindeláf akadémiai festő alkotása a Kulturális személyiségek sorozat négy értéke, amely február 14-én kerül kibocsátásra. IGNÁC JOSEF PEŠINA a korában létező egyetlen osztrák Állategészségügyi iskolában tanított és ebben az évben emlékezünk meg születése 200. évfordulójáról. ROMÁIN ROLLAND Nobel-dí jas francia regény- és drámaíró születésének 100. évfordulója ad időszerűséget a Rolland-cmblémás bélyegnek. 500 évvel ezelőtt halt meg DONATELLO, a korai renaissance legjelentékenyebb olasz szobrászművésze. Egyik műve — a Madonna Pazzi — a prágai Nemzeti Galériában található. A száz évvel ezelőtt született STANISLAV SUCHARDA cseh szobrász az elsők között szakított kora merev formáival, sablonos konvencionalizmusával és reális, de mégis költői és monumentális műveket alkotott. ART BUCHWALD: COWBOYFIL á la „új hullám A

Z Oj HULLÁM ú\ típusú rendezői olyan új típusú filmeket készítenek, amelyekben semmi sem történik. E filmek alapvető fellemvonása — az emberek közötti kapcsolatok teljes hiánya — a Tavaly Marienbadban című filmben érte el tetőfokát. Mi történnék, qondoltuk magunkban, ha egy ilyen újhullámos rendezőnek egy westernt kellene készítenie? A forgatókönyv nyilván nem okozna gondot. Egyébként mi magunk már meg ts írtuk. Filmünk címe: Black Valleyben nem történt semmi. Mint annyi más western, a mi filmünk is egy nyári napon kezdődnék, olyan napon, amikor dögletes hőség uralkodik, elviselhetetlen a por, s amikor gyönyörű csődörén lovagolva Black Walley városába megérkezik az Ismeretlen. Az ismeretlen a Saloon mellett áll meg, és kiköti lovát. Ez tíz percig tart. Meggyőződvén, hogy a ló jól ki van kötve, az Ismeretlen belép a vendégekkel zsúfolásig tömött bárhelyiségbe. Minden asztalnál kártyáznak. A bárpultnál azonban azonnal pusztaság támad, amint az Ismeretlen odalép és megszólal: — Tölts! — Nagyot, vagy kicsit ? — kérdi a barman. — Mi a különbség? — A nagyon megtakaríthat öt centet. — Akkor inkább kicsit, és kérném, minél több jéggel és szódával. Az ajtón belép Blacky jones, a helt/beli botrányhős. — Mintha nem ismernélek, te Ismeretien, Idegen vagy? — Öhöm. — Mit szólsz hozzá, feldobunk egy oltári bunyót, és szétverünk itt mindent, a hétszentséges mindenit nekije, mi? — Nem látom okát. En nem vesztem össze Önnel. — Hát akkor talán megpróbáljuk, melyikünk lyukaszthatja ki gyorsabban a másikat? — De miért? Blacky egy álló percig gondolkodik. — Ez, kérem, valóban igaz. Nincs miért. De mi lenne, ha pókereznénk egy kicsit? — Ha kedve tartja, állok a rendelkezésére. Leülnek az asztalhoz, a Blacky bandájához tartozó öt tagbaszakadt legénnyel együtt. Blacky oszt. Az Ismeretlen két lapot kér, Blacky négyet vesz. Mindketten növelik a tétet. Az Ismeretlen megáll, és Blacky ezt mondja: — Öt ász. — A pakliban csak négy van — mondja az Ismeretlen. — Te talán azt akarod mondani, hogy csalok?! — Pontosan. — Oké. Akkor leosztok még egyszer. Semmi baj. Eltelik két óra. Egyikük sem kerül fölénybe. Megállapodnak abban, hogy kvittek. Az asztaltól felálltában az Ismeretlen tekintete egy szép fiatal lányéval találkozik, aki az emeleti folyosó egyik ablakából integet. — Nem tanácsolom, hogy felment oda — mondja Blacky. — Miért? — kérdi az Ismeretlen. — Csak úgy — válaszol Blacky. Az ismeretlen felmegy a lány szobájába. A lány sír. — Segítsen rajtam. Blacky erőszakkal tart itt. Ha nem szabadít ki, össze kell vele házasodnom. — Egyszer úgyis meg kell házasodn ia. — Dehát nem érti, Blacky rossz ember — mondja a lány zokogva. — Egy legény, akt úgy tud pókerezni, mint ő, és elrabolt fiatal lányokat tart zár alatt — nem lehet rossz ember. Ebben a pillanatban az utcáról kiáltások hallatszanak: „Indiánok!", Jndiánok". Vagy kétszáz félelmetesen tetovált indián tűnik fel galoppban valami dombok mögül, tomahawkokat és lándzsákat rázva. Átviharzanak a főutcán, és eltűnnek valami más dombok mögött. — Óriási! — mondja egy cowboy egy másik cowboynak. — Szeretnék tudni úgy lovagolni, mint ezek az indiánok. Montázs-átmenet az Ismeretlenre. Az ágy fel van dúlva, a lány fésülködik. — Viszlát — mondja az Ismeretlen, miközben még egy jelet vés pisztolyának agyára. — És velem mt lesz? — tör ki a lányból a zokogás. — Hiszen Blacky megöl. — C'est la vie — mondja az ismeretlen, miközben minden segítség nélkül kimászik az ablakon, a lány pedig leül az ágyra és zokog. (Fordította: S. E.) ' Az „új hullám" divatjának tetölokán írta e kis humoreszkjét az amerikai publicista. A teljesen „dedramatizált" „antifilmet" állítja szembe a westernnel, azzal a filmműfajjal, amelyben minden csupa „cselekmény". Az új hullám már teledésbe merült, de a „dedramatizálás" továbbra is divatban van. Ciúnk született. Amikor • feleségemmel hazavittem a kórházból és kibontottam a takarót, elöntött a büszkeség. Igazán jól sikerült kis fickó és olyan harsány a hangja, hogyha sírni kezd, majd kiszakad az ember dobhártyája. Hálásan megcsókoltam a feleségemet, és mindketten boldogan néztük elsőszülöttünket. — Vajon mi lesz belőle, ha felnő? — szólalt meg a feleségem. — Ö, hogy is nem gondoltam erre? — kiáltottam fel döbbenten. — Itt sürgősen intézkedni kell. Átmentem a másik szobába és felhívtam Kaprisiakot. •— Gratulálok öregemi — csendült fel barátom hangja. — Köszönöm. Minden rendben. A feleségemet és engem csak egy dolog nyugtalanít — a gyermek jövője. — Hogy érted ezt? — Nem tudsz valami Jó állást a fiúnak? — De hiszen erre még Igazán van elég idő! ... — Hm... De te is tudod, hogy van ez ... Jobb, ha minél előbb elhelyezzük. Kaprisiak ekkor státus-csökkentésről és hivatalának átszervezéséről kezdett valamit fecsegni. Gyorsan elköszöntem tőle és elhatároztam, hogy felhívom Hrzankalát. AZ ÉLETÚT KEZDETE — Akadni akad — mondta, — de nem valami jaj de jó állás. — Milyen a fizetés? — érdeklődtem. — Ogy havi kétezer körül, na és természetesen prémium .. Nem fogadhattam el az én fiam számára ilyen jelentéktelen állást. A félig nyitott ajtón keresztül láttam, milyen mohón szopig a csöpp»ség. — Nagyszerű gyerek — közöltem soron következő ismerősömmel. — Ogy iszik, mint egy gödény, milyen remek belesz a büféMeglátod, szélgetőpartner pultnál... — No, mi van? — érdeklődött a feleségem, amikor végre letettem a hallgatót. — Húsz embert kellett felhívnom, de most már minden rendben van. Mitrenziák neki ígérte az aligazgató helyét. Kitűnő fizetés és kocsihasználat. De szívességéért szívességet kért: el kell helyeznem vállalatunknál unokahúgát. Celvettem a gyereket, mert • a feleségem be akarta pelenkáznl. — Teremtő, mennyit kell az embernek fáradnia, hogy méltó jövőt biztosítson gyermekének. F. DERECKY Ajándékozzunk órát a gyermekeknek, hogy megtanulják beosztani idejüket egri viktor ILONA — Nem tudom — habozott Ilona a válasszal. — Én nem láttam, nem vádolhatok meg senkit... De a lakásunkra Rózsi nem csal fel senkit. Nem avattak bele a praktikáikba, csak sejtem. Rózsi alighanem a sötét külvárosi utcákban csatangol velük. Egyszerre csak a bandából előterem két markos legény — többen ls vannak, nemcsak Tucskó és Császár — és szép szóval hazatessékelik az öregurat. — Ezek szerint Kálmán bácsi nem kapta viszsza az aranyóráját, és feljelentést sem tett. — Egyik sem mer feljelentést tenni — a feleség miatt. Otthon bizonyára azt hazudják, hogy az órát vagy a gyűrűt elvesztették. — Csak azt nem értem, ha Rózsi olyan jó ismerősöd és sajnálod, miért nem beszéltél a lelkére, hogy így nem élhet. Egy nap elcsúszik és a börtönben ébred. — Megtettem, hidd el, megtettem. De ha valamit a szemére vetettem, a vállát vonogatta. Nincs az a férfi, aki megérdemelné, hogy akár egy könnyet ejtsünk miatta. Brutálisak, önzők és gonoszak, csak a testedre éhesek. Ezt hajtogatta mindig. Elértünk mindennek a végére. Ogy éreztem, hiába nógatnám, mindent elmondott, és nincs tovább. Nem emeltem belőle bálványt magamban, hogy most csalódva és kiábrándultan összedöntsem. Felhők fölé sem ragadtam az első nagy szerelem vakhltével, a földön maradtam rajongásomban ls józanul, de azt nem tagadhatom, hogy belső teherbírásomnak sok volt ez az óra. Mi lesz velünk ezek után? Mi az, amit Ilonának adnom kell? Megértő sző, részvét nem elég. Ostromoltam, hogy beszéljen, és kívánságom teljesült. Kétfelé oszlott a teher, ahogy akartam, de éreztem, hogy tízszeres súllyal nehezedik rám, amíg valami megoldást hozó tettre nem szánom rá magam. Hallgatásomat talán arra vélte, hogy meghátrálok, és magára hagyom. — Fertelmesen csúnya és szennyes minden — mondta olyan hitehagyottan, hogy a szívem elszorult. Tenyerembe szorítottam sebforradásos kis kezét. — Ami történt, azért te nem felelsz. — Hát nem ítélsz el? — Itt vagyok melletted és Itt maradok. Ilona szomorúan mosolygott. — Nem akarom, hogy sajnálat kössön mellém! — sírt fel. Nem tudtam, hogyan vigasztaljam. Magamhoz vontam és megcsókoltam. Ez az első csók volt a vallomásom: szeretem! Minden perccel jobban és gyötrelmesebben, mint azelőtt. — Ne sírj! Nem szabad gyöngének lenned — kérleltem. Remegett a szája széle, de könnyek közt ls felderült az arca, és megbékélten rám mosolygott. — Nem tudhatod, milyen súlyok feküdtek Itt rajtam — szorította kezét a mellére. — Minden húzott lefelé a mélybe... A halál nem lehet roszszabb. És most nem érzem a súlyokat. Körülnéztem. Itt nem maradhat — ez volt az első gondolatom. Még ma felkeresem Simonékat, és megkérem az édesanyját, adjon egy-két napra fedelet Ilonának, amíg közösen el nem döntjük, mi lesz a további sorsa. Simon édesanyja megértő, okos asszony, biztosra vettem, hogy megsegít bennünket. — Ma még itt alszol — mondtam. — Reggel úgy állj munkába, mintha mi ketten nem ls találkoztunk volna ... Rózsi mikor jön haza? — Délutáni sichtája van. Este tízkor végez ... Alszom majd. Megígérem, nem beszélek vele. — Se vele, se mással. Innen holnap elviszlek. — Hová? — csodálkozott rám, s mintha valami belső láng gyúlt volna benne, fellzott a szeme, az izgalom pírba vonta arcát. — Talán Simonékhoz ... Még ma beszélek velük. — Vigyél bárhová, csak el innen! Nem holnap, még ma! T>z perc alatt összecsomagolok. Hirtelen támadt félelme meghökkentett. Azt hittem, hogy sikerült felbátorítanom, s most ijedten kapkod, nem leli a helyét, a kezét tördeli, és riadt szemén látom, hogy menekülni szeretne. — Mitől félsz, Ilona? — kérdeztem. — El kell bújnom valahol. Egy Idegen városban, messze Innen, ahol senki sem Ismer, és ők nem találhatnak rá. Micsoda oktalan félelem! Oj talány előtt állok — ezt ls meg kell oldanoml — Miért kellene bujkálnod? Semmi okod rá — nyugtattam. — Túl sokat tudok róluk, túl sokat láttam. Még lélegzeni sem engednek. Megbosszulják! Ilonának igaza van: Császárék nem riadnának vissza valami gazemberségtől, de nem mutathattam, hogy ez engem ls aggaszt. — Nem ismered őket. Komiszak, semmitől nem riadnak vissza. — Lehetnek az ördögnél ls ravaszabbak. Nem siklanak kl a kezünkből. Vége a királyságuknakl Ilona felsóhajtott. — Bár Igazad volnál A szeméből eltűnt a riadtság. Ogy éreztem, végre lecsillapodott, és nyugodtan magára hagyhatom. — Holnap délután a gyári kapuban várlak — mondtam és búcsúzóul feléje nyújtottam mindkét kezemet. (Folytatjuk) GE 1966. n. 5. 6