Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1966-01-23 / 22. szám, vasárnap

Kommunista kongresszus Dibochiíán Eredményes kísérletezés ÖTVENNYOLC DEKAGRAMM SÚLYGYARAPODÁS • GAZDASÁGOSABBAN HASZNÁLJUK FEL A TAKARMÁNYKEVERÉKET MIKOR TAVALY ŐSSZEL a komáromi Járás árvíz sújtotta községeiben visszaszállították az állatállományt, a szövetkezetek vezetői aggodalommal gondoltak a téli hónapokra. Igaz, lényegesen csökkent az állatállomány létszáma, de még így is kétségbeejtő volt a takarmányellátás. Szálas takarmányt ugyan kaptak a védnökségi járásokból, valamint a központi alapból, de ez abrak nélkül nem sokat ér. Takarmánykeveréket kellett biztosítani a baromfi- és a sertésállomány számára. Az Irányító szervek ekkor határozták el, hogy a felvásárló üzem — kísérletképpen, meghatározott súlygyarapodást szavatoló szerződések alapján — ad takarmánykeveréket a mezőgazdasági üzemeknek. A FELVÁSÁRLÓ ÜZEM 47 szövetkezettel és 4 állami gazdasággal kötött szerződést. Kölcsönös megegyezés alapján 36-tól 50 dkg-ig szavatolták a sertések napi súlygyarapodását. A komáromi felvásárló üzem 1965. október elsejétől a szerződések szerint szállította a takarmánykeverékeket a mezőgazdasági üzemeknek. A szerződés értelmében ha a mezőgazdasági üzem nem éri el a feltüntetett súlygyarapodást, akkor a felvásárló üzem minden hiányzó kg-ért 10 korona kártérítést fizet. Viszont, a szerződéses súlygyarapodás túlszárnyalásáért kgként 5 korona jutalmat kap a mezőgazdasági üzemtől. Tehát a felvásárló üzem érdeke, hogy a takarmánykeverőkben jó minőségű keveréket készítsenek és azt pontosan megkapják a mezőgazdasági üzemek. Mivel a járásban levő takarmánykeverők nem biztosítják a teljes ellátást — körülbelül 30 vagon keveréket használnak fel naponta —, 5 vagonnal más járásból kapnak. Rendszerint ez okozza a problémákat. OSLANEC DEZSŐ elvtárs, a Komáromi Felvásárló Üzem Igazgatója elmondta, hogy részletes elemzést készítenek a három hónap tapasztalatairól. A hónap végén megvitatják őket a felsőbb szervekkel ős levonják a tanulságot. Ugyanis arról van szó, hogy a mezőgazdasági üzemek gazdaságosabban használják fel a takarmánykeveréket. Érdemes alaposabban megfigyelni a kimutatásokat. íme néhány megállapítás: A szövetkezetekben a sertések napi súlygyarapodása októberben 46, novemberben 47, decemberben 49 dkg volt. így az EFSZekben a negyedévi súlygyarapodás átlaga 48 deka, az állami gazdaságokban csak 44 dkg volt. Szembetűnő különbség az is, hogy a szövetkezetek az elmúlt három hónapban 1 kg súlygyarapodáshoz 3,88 kg, az állami gazdaságok meg 4,63 kg takarmánykeveréket használtak fel. A LEGJOBB EREDMÉNYT — 58 dkg napi átlag súlygyarapodást — a dunaradványi és a dunamocsi szövetkezetben érték el. Radványban 3,83, Mocson 4,12 kg takarmányt használtak fel 1 kg súlygyarapodás eléréséhez. Az elmúlt három hónapban a madari szövetkezetben 57, Gadócon, Dulovcén és Ögyallán 56 dkg-ot gyarapodtak naponta a sertések. A szerződéses takarmányellátás lehetővé tette, hogy az árvíz sújtotta mezőgazdasági üzemekben sikerült felújítani az állattenyésztést és a szövetkezetek bevételhez jutottak. A TOVÁBBIAK SORÁN azt kell elérni, hogy a keverék állandóan jó minőségű legyen, s a lehető leggazdaságosabban felhasználják. A felvásárló szerveknek érdemes volna azon ls elgondolkozniuk, hogy a jól bevált kísérletet tovább fejlesszék, mert hiszen társadalmi érdek ls, hogy a mezőgazdasági üzemek több sertéshúst termeljenek CSETŐ JÁNOS Az az esemény, amely 1921. január 16-án játszódott le, Iubochňal kongresszus néven került a történelembe. Az irattári anyagokban azonban más elnevezéssel ls találkozunk. Egyszer a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt balszárnya szlovákiai kongresszusának, máskor viszont Tubochňat kommunista kongresszusnak nevezik. A kongresszust a Szociáldemokrata Párt balszárnyának talaján szervezték, és részt vett rajta a szakszervezetek számos képviselője ls. Sok résztvevőről elmondhatjuk, hogy már meggyőződéses kommunisták voltak A fubochňai kommunista kongresszusról fennmaradt irattári anyagok is bizonvítják, hogv Szlovákiában 1921-ben még a CSKP alakuló kongreszszusa előtt a Szociáldemokrata Párt balszárnyának jól kiépített szervezete volt, amely egybetömörítette a különféle nemzetiségű forradalmi munkásságot. E szervezet Eubochfíán kommunista szervezetté alakult. 1920 végén és 1921 elején, amikor a legforradalmibb elemek fokozatosan mentesültek a szociáldemokratlzmustól, a burzsoá államapparátus már elég erős volt ahhoz, hogy céltudatos harcot indítson a kommunista gondolkodású munkások ellen. A ľubochňai kommunista kongresszus az 1920. évi decemberi sztráik után azon forradalmi akciók közé tartozott. amelyek indokoltan aggodalmat keltettek az államappalátusban. A kongresszust megelőzően, már január 15-én előzetes tanácskozások folytak. Maga a kongresszus lanuár 16-án délelőtt 10 órakor kezdődött. A tanácskozás lefolyását csak röviden ismertetiük. Az ülést jozef Schiffel. a szlovákiai szociáldemokraták balszárnvának titkára nyitotta meg, és a kongresszus elnökévé Marek Čulent választották meg. Mindketten nemrég tértek haza Amerikából. Schiffelen és Culenon kívül felszólalt még Hermán Tausslg és Karel Kreibich. Matej Kršiak, Václav Chlumecký. Jullus Veríílk és mások. A Kommunista Internaclonáléról Ivan Olbracht tartott beszámolót. A kongresszus két legjelentősebb eseménye közé tartozik kétségtelenül a Kommunista Internacionáléba való 21 feltétel megszavazása, valamint az akcióprogram, illetve a szervezeti alapszabályzat megismertetése a tagokkal. Ezt az utóbbit a gyűlés feloszlatása miatt a résztvevők már nem szavazhatták meg. Nagy jelentőségű volt továbbá a kongresszus forradalmi hangulata, a résztvevők egészséges önbizalma, lelkesedése és a forradalomba vetett hite. Az emberek bíztak abban, hogy a láthatáron van a „proletár világforradalom". A „Pravda chudoby" szerint a kongresszuson 153 küldött, sőt a Lidové noviny tudósítása alapján 300 küldött vett részt. A küldöttek Ľubochňán több mint 285 szervezetet és 240 205 tagot képviseltek. Nemzetiség szerint a kongresszuson 88 szlovák, 36 magyar, 15 német, 6 ruszin, (kárpát-ukrajnai) küldött és a zsidó szociáldemokrata párt 4 tagja vett részt. Az eredetileg két napra tervezett tanácskozás csupán egy napig tartott, de a gyorsírásos feljegyzésekből látható, hogy a küldöttek a napirend lényeges részét már az első nap kimerítették. Ugyanis a Kommunista Internacionáléba való belépés feltételeit meg tudták szavazni még mielőtt Skycák szolgabíró csendőreivel feloszlatta a kongresszust. Az akcióprogramot, amely egyben szervezeti alapszabályzat ls volt, a küldöttek már nem tudták megszavazni. Az új akcióbizottságot is már csak az a néhány küldött választhatta meg, akik másnap titokban Ružomberokon találkoztak. A kongresszus küldöttei új elhatározásokkal tértek haza, de ugyanakkor működésbe lépett az állami adminisztratív apparátus is. A prágai belügyminisztérium, valamint a Szlovákia igazgatására felhatalmazott minisztérium és a prágai rendőrigazgatóság már január 19-én terjedelmes jelentést kapott a kongresszusról. Megkezdődött a kommunista mozgalom üldözése. A kommunista és munkáslapok még egy ideig foglalkoz tak a kongresszussal és az ott felvetődött problémákkal. A funkcionáriusok hozzáláttak az egységes politikai szervezet — kommunista szervezet további kialakításához, amelynek alapjára helyezkedtek a Kommunista Internacionálé feltételeinek elfogadásával. Ugyanakkor azonban megegyeztek abban, hogy a kommunista párt elnevezést csak akkor fogják használni, ha ezt a Szociáldemokrata Párt balszárnya Morvaországban és Csehországban is megteszi. Így a rubochftai kongresszus és az 1921 májusában Prágában megtartott egyesítő kongresszus közötti időszakban Szlovákiában szervezetileg megszilárdult a kommunista munkásszervezet, amelyet hivatalosan még a Szociáldemokrata Párt balszárnyának neveztek, de amely a valóságban Csehszlovákia Kommunista Pártjának előhírnöke volt. JOZEF HUSAR, az SZLKP Párttörténeti Intézetének dolgozója eszélgetni szerettem volna vele, hogy írhassak róla. Felhívtam, bemutatkoztam, s elmagyaráztam, miért akarok éppen vele találkozni. — Ertem... — felelte az illető. — Ki küldte hozzám? — Sok szépet hallottam önről! S ezért saját kezdeményezésemből... Elhallgattam. A válaszra vártam. Csak búgott, búgott a készülék. — Halló! — türelmetlenkedtem. — Es hol találkozhatnánk? — szólalt meg végre az Illető. — Bárhol! — mondtam sietve. — Ahol nyugodtan elbeszélgethetnénk ... — Meddig marad a városunkban? — Három napig ... — Holnap délután eljöhetne hozzám? Megdöbbentett a kérdése. Ilyen megtiszteltetésre nem számítottam! — Ha nem zavarnám... — válaszoltam zavartan. Megadta a címét. Elbúcsúztunk. Másnap délután a megadott időpontban lakása alfaja előtt álltam. Csengettem. Kopogtam. Ojra csengettem, és újra kopogtam. Füleltem. Semmi nesz. Megfeledkezett volna rólam? Hosszasan csengettem. Mint a tetten ért tolvaj, úgy fordultam hirtelen hátra, amikor mögöttem kinyílt a szomszéd ajtaja. — A szomszéd urat keresi? — kérdezte egy asszony. — Igen... ZART AJTÓ nmif?tniiiiiiiiiiiiiiiiii<)i)FEiiiiiiiiiMtiii!iiiiiMii)<iti — Egy órával ezelőtt ment el hazulról... — Köszönöm... — suttogtam, és megszégyenülten távoztam. Vagy húsz perc múlva a városban összeakadtam egy régi ismerősömmel. — Miért vagy olyan szomorú? — kérdezte. Elpanaszoltam bánatom okát. Néhány perc múlva már az illetővel beszélgetett. Odahaza volt! Illedelmesen megkérdezte, mikor „fogadhatna" ? Ismerősöm arca elborult. Letette a kaaylót. — Fél Óra múlva utazik! — újságolta. — Csak négy nap múlva jön vissza ... Csak most kezdtem okoskodni. Ezért érdekelte, hány napig maradok a városban? Ha négy napot mondok, akkor öt nap múlva tér vissza? Es miért kérdezte: Ki küldte hozzám? Ha tucatnyi pecséttel ellátott ajánlólevéllel, rendkívüli utasítással, küldetési paranccsal dicsekedhettem volna, kitárult volna az ajtaja? Ha saját kezdeményezésből akarok vele találkozni, zárt ajtóba ütközöm? így járna mindenki, aki saját szakállára cselekedne? Abban az esetben ts, ha jó cselekedetet akar véghezvinni? Nem fájna annyira a szívem, ha sejteném, elkeseredésemben nem vagyok egyedül, hogy hasonló eset más formában, más tartalommal másokkal ts előfordult. Ebben nem igen reménykedem, mert az elemiben arra oktatott a tanító néni, jók, őszinték, nyíltak az emberek! ISudarcomért csak magamat fC hibáztathatom. Okulásul ' bejegyeztem noteszomba, hogy sose felejtsem el: Saját kezdeményezésből, ne csinálj, semmit

i Äkkor az orrod előtt nem csapódik be az ajtó, amikor ki sem nyílt előtted! PETRÖCI BÁLINT egri viklor I LO NA — Köszönöm, nem kérek semmit. Alig hagyta el Karkuszné a szobát, Ilona rám szólt: — Adja Ide, amit Irtl — Felesleges. Élőszóval elmondhatom... Tegnap késő estig vártam magára a Ligetben. Megígérte, hogy hatkor ott lesz, és nem jött. — Ne haragudjék rám, sürgős munkám akadt. Tudtam, hogy nem mond igazat. Elfogott a harag; innen nem mozdulok, amíg színvallásra nem kényszerítem. Miféle munka? Tétovázott, nem felelt azonnal, s ebből ls megéreztem, hogy kibúvót keres. — Az Ifjúsági szervezetben megkértek, segítsek a fali újságot elkészíteni. — Értem, hogy az fontosabb a randevúnál " mondtam, nem titkolva, mennyire bánt ügyefogyott kifogása. — Először kértek meg, nem utasíthattam viszsza. — Miért akarja ezt elhitetni velem? Szép hazugság, de hazugsági — Hát nem hiszi? — Nemi — tört ki belőlem a harag és elkeseredettség. — Miért nem mondja meg az igazat? Ilona elhalványodott, fehér lett az ajka, s egész testében remegett. Megsajnáltam őszintén, és olyan gyenge lettem, mintha minden izmomat elvágták, s minden véremet elfolyatták volna. Pillanatok múlva újra forrt bennem e harag és elkeseredettség, dühömben csaknem sírva fakadtam. — Ha nem mondja maga, megmondom én. A kedves barátai nem engedték! — Nem igaz! — kiáltott fel Ilona. — Miért játszik bújócskát velem? Nagyon jól tudja azt is, hogy a barátai tegnap kint jártak a Ligetben. Maga helyett jöttek. Hiszékeny a természetem, nincs nekem semmi gyakorlatom abban hogyan kell bánni az ilyen teremtésekkel, akikről azt sem tudom, mikor mondanak igazat, s mikor játszanak velem. Hol is tanultam volna a női praktikákat, a raffináltságot. az apró gonoszságokat megkülönböztetni attól, ami a nőben anyai jóság, gyöngédség és szívből áradó szerelem. Ott a tóparton, azon a gyönyörű vasárnapon azt hittem, hogy engem az élet nagy szerencséje ért, dalolni kezdett bennem a boldogság énekes madara, az ifjúság tűzszárnyú édes sármánya — és most ébredtem bolond ábrándjaimból. — Nem kellett volna megígérnem, hogy eljövök — mondta Hona tompán. i— De megígérte, és én vártam. Nagyon vártam. Olyan ujjongó örömmel, hogy arra nincs szó... Ezt nem tudta, nem érezte? — Nem tudtam! Ilona szemben ült velem egy rózsamintás húzattal bevont ódivatú karosszékben; az arca gyűrött és elgyötört volt, a szeme kialvatlan karikás; kímélnem kellett volna, de én szombat óta megtanultam, hogy kímélettel csak nagyobb za vart támasztok, zsákutcába jutok. Nem vagyok én bíró, sem gyóntató, csak egy szerencsétlen flótás, aki belegabalyodtam egy homályos dolog ba, és ha nyugalmamat, belső egyensúlyomat vissza akarom nyerni, akkor könyörtelennek kell lennem, Ismernem Ilona tetteit, a gondolatait is, hogy végére járjak, miben bűnös és miben ártatlan .... Ilona elfordította tekintetét és kissé akadozva mondta: — Az órát visszaadták. Higgye el nekem, csak tréfa volt. Nem hittem el. Az izgalomtól a tenyerem verejtékes lett, a homlokom tüzes. Tréfáról szó sem lehetett... De ki vethet rám követ azért, hogy ebben az órában is mentséget kerestem a számára magamban, és ártatlannak akartam hinni. — Az igazat mondja, Ilona! ... Nézzen rám, ne forduljon el! Magának ilyen ostobaságot bebeszélhettek, nekem nem... Azok a csirkefogók becsapják. Alig érintettem meg a kezét, hevesen visszafordult és szikrázó gyűlölettel a szemében felkiáltott: — És ha úgy volna?... Nem csaptak be! Ugyanolyan vagyok, mint ők! ... Ezért nem mentem magával a rendőrségre, ezért nem jöttem kl tegnap a Ligetbe... Most mindent tud. Menjen el, hagyjon magamra! Vaknak és tompa eszűnek kellett volna lennem, ha vad hevességében, kitörő indulatában nem éreztem volna meg, hogy hazugsággal védekezik. Ha körmével esett volna az arcomnak, nem fájt volna úgy, mint ez a hazugság, de ugyanakkor a fájdalommal együtt, valami megnyugtató jó érzés is támadt bennem: a hazugság talán elvezet oda, ahová el kell jutnom: az igazsághoz, a leplezetlen valósághoz, amely mindent tisztáz közöttünk, és visszaadja elvesztett békémet. — Nem igaz! ... Nem lehet igaz! — csendesítettem. — Nem akarja megérteni, nem azért faggatom, hogy növeljem a baját... Ott az Aranykalászban nem fecsegtem tele üres szavakkal a fejét... Segíteni szeretnék, de még mindig nem bízik bennem. Mitől fél? — Ha sajnál, és jó akar lenni hozzám, csak egyet tehet — mondta, —, most elmegy, és ha máskor látna, forduljon el. Tegyen úgy, mintha sohase beszélt volna velem. Mi ketten nem találkoztunk, nem ismerjük egymást. (Folytatjuk) ÚJ S 19B6. I. 23. 4