Új Szó, 1965. december (18. évfolyam, 333-362.szám)

1965-12-02 / 334. szám, csütörtök

DÁVID TERÉZ: Szeretem a tűnő szerelmet,., Készülő új regényében, a Kásahegy-ben szarkasztikus éllel, kötetlenül, komoly dolgokról beszél az írónő. Görbe tükörbe állít eseményeket, korokat, embereket és jellemeket. Az általa felölelt „terűiét" amolyan történelmi múlt, közeli és távoli. Az emberi gyarlóságok o»torozásában — a mosoly és a fintor eszközeivel — azonban a ma emberéhez szól. Az alábbiakban részletet közlünk a megjelenésre váró regényből. No nemi Ez egy nagy költő szenvedélye volt. Én prózai lény vagyok és jobban szeretem megcsókolni azt, aki érkezik. Különösen, ha messzi útról jön és olyan régi barát, milyen Hugó volt. Mert hazajött egyszer látogatóba, örültünk a viszontlátásnak. Soha annyira nem örvendeztünk egymásnak, míg együtt éltünk. Két napig időzött körünkben, megismerkedett Lajossal, össze is barátkoztak, azután Hugó mesélni kezdett. Elmondta, hogy odakint megnősült. De gyereke sajnos nincs. Ebbe már, úgy látszik, bele kell törődnie, — mondta és szomorú volt. Sajnáltam ezt a bánatos Hugót, aki azelőtt nem fogyott ki a viccekből, sokszor már úntam hallgatni, hogy ... Grün utazik a vonaton ... — Holott Grün akkoriban már nem utazott vonaton, hanem repülőgépen ült és a távolságok megnövekedése miatt sokáig tartott, míg céljához ért. Megkíséreltem vigasztalni Hugót, de ismét nagyon elnyűtt szavakat használtam . .. olyasmit mondtam: — Ami késik, nem múlik... Türelem rózsát terem ... Nem tudom, mi az oka annak, hogy nagy pillanatokban mindig Ilyen suta szöveg ötlik az eszembe. Restellem is magam, de még sokkal jobban restellkedtem, amikor megtudtam, hogy tapintatlan voltam. Hugó ugyancsak annyit válaszolt: — Soha! P= de ez a soha az ő szájából súlyosan hangzott, tragikusan, mert Hugó volt valamikor a megelevenedett igenlés, a hatezer éves optimizmus, a szerte nem foszlatható reménység. Soha ...! Olyan komoran hangzott, hogv nem mertem megkérdezni tőle. — Az mikor jár le? — De ki nem mondott kérdésemre is válaszolt: M Beteg vagyok, Anikó... (Hugó számára Anikó maradtam, még a rosszemlékű Timkó Anna időkből). — A szívem! Nem is lett volna szabad útra kelnem, legkevésbé repülőgépen, dehát azt mondtam, — magamnak mondtam persze, — kellek én az ördögnek vagy még annak sem. Ha szüksége lett volna rám, régen megtalált volna... Mindegy! Most Pestre megyek, rendbehozatom az Irén sírját, síremléket állíttatok neki, azután hazautazom Wellingtonba... — Itt felnevetett. — Haza, Wellingtonba!... Blau Hugó! Wellingtonba! ! 1 Haza! — Hát nem komikus, Anikó? Egyébként, tudod, hogy nem is rossz ott? Azután hosszú ideig csakis Wellingtonról beszélt. Az odavalósi em* berekről, szokásokról, házakról, hegyekről, állatokról, asszonyokról és a pénzről. Mert már pénze is volt. Benősült egy „Gyapjú export vállalatba". A felesége természetesen európai. Illetőleg lengyel. No de elvégre Lengyelország is Európában fekszik. Végigvezettem Hugót az újjáépülő városon, megmutogattam a palotasorokat, melyek úgy ölelik körül a belváros régi utcáit, mint modern öltözetű mai fiatal a „folklórt" viselő nagymamát. Nem akartam Wellington mögött maradni. Ám Hugót csodálatosan mégis inkább az ósdi Maszarovics Erna: „Zene"-ciklusból. hatotta meg, mint az új. Azt mondta, újat bármerre láthat, merre útja viszi, de a régi mindenütt másképpen régi és ettől kapja sajátosságét. Ránéztem és azt gondoltain, külföld mégiscsak külföld, ha Hugóra ilyen kifejezések tapadtak. A régi vár alatt kószáltunk éppen, mikor megkérdezte tőlem, nem bántam-e meg, hogy itt maradtam? Ott, ahol én élek, — mondta — ott se lehetnék idegenebb idegeit, mint idehaza, ahol már alig dereng felénk egy-egy Ismerős arc. Az angolt is megtanultad volna legalább olyan hibásan, mint ahogyan a hazai hivatalost töröd. — Anita akkor se jött volna a világra, ha elmegyek velfed, — válaszoltam. — Tehát a te szempontodból végeredményben olyan mindegy, kivándoroltam-e vagy sem... — Heléntől sem született meg Anikó, — felelte Hugó — és mégiscsak más olyan valakivel élni, akivel közös emlékei vannak az embernek ... Közös csavarra kapcsol az észjárása. Az emlékek Idegenben kicsit az otthont is jelentik. Egyébként én Anitától csupán a házasságot tettem függővé és nem az együttélést. — No lám, — válaszoltam — úgy látszik, mégsem kapcsol ugyanegy csavarra az agyunk, mert az én szótáramban a kettő egyet jelent. — Belátom, — mondta erre Hugó —, belátom, hogy annak idején elhamarkodva cselekedtem, de hát nem is azért kérem számon tőled, hogy miért nem élsz velem... Ha szerettél volna, úgysem lettél volna annak idején olyan megfontolt és bölcs. Én arra várok csupán feleletet, nem szeretnél-e te is külföldön élni? Bárhol... akárhol?! Mert ha igen, én tudok rá módot, akár Lajossal együtt... Könnyes tekintettel néztem reá, sohasetn éreztem a jóságát ilyen emberinek, mint akkor. Alig tudtam válaszolni a meghatódottságtól. Mire mégis szóhoz Jutottam, már csak annyi lett belőle: — Köszönöm! Köszönöm, de nem hiszem, hogy megvalósítható. Nemcsak mirajtunk múlik... No meg sok értelme sincsen... — Nincs értelme? — nézett reám, mintha ész nélkül nyilatkoztam volna. — Szabadság, Jólét, biztonság... — Mindennek csak akkor van értelme, ha célja is van, — mondtam. Hugó újra rámnézett, ám akkor már én kérdeztem! — Te miért jöttél haza? Csak nemrégen mentél ki? Miért jöttél már haza? — Rögeszme! Honvágynak neveztem. De most már megszűnt. Kl* gyógyultam belőle, azt hiszem, örök időkre. Az után vágyakoztam ni! — és az út poréban futballozó srácok felé intett... — Az után... Kis ideig hallgattunk mindketten, míg letértünk a folyópartra... Nem messze tőlünk görög lobogó jegyében úszott a nagyvilág, amit Hugó szabadságnak nevezett. — Megbántad, hogy elmentél?—! kérdeztem. —• Mióta élek, elnyomatásban élek. Gyermekkoromban a szegénységem, ifjúságom idején a meggyőződésem, később származásom ... végül a nemzetiségem miatt kerül* tem hátrányba ... Igazságtalanságból kivettem a részem ... — Odakint mindenki mindenkihez Igazságos! — Nem tudom. Ahol én élek, ott csak közöny létezik ... közöny ... Egyébként, tudod mit? Igazad van, hogy itt maradtál. Aki úgy tud ragaszkodni ahhoz, amibe ... Gondolatok • A gyerekeket elsfi éveikben a szülők megtanítják járni és beszélni. Késfibb azt várják el tőle, hogy nyugodtan üljön és hallgasson. • Kibírhatatlan ember! De Igaz, ez az egyetlen hibája. • A legjobban akkor lehet élvezni a lustaságot, ha jő magyarázatokkal tálaljuk. % Az én lelkem fehér — mondja büszkén. Talán arra gondol, hogy a fehérben megtalálhatók a szivárvány összes színei? 0 Agglegénynek nevezhetfi az az ember, aki határozatlanságával határozottan jól járt. • Egyesek nőnek, mátok alatt csak a bér emelkedik. V. J. — Miért hagytad abba? Mondd ki bátran ... Nem mondta kii Megtettem helyette. Mintha a nagy vallomások, önkiborulások órája lett volna, mindent felszínre hoztunk, mi bennünk megfeneklett. — Tudom, mit akartál mondani! Azt akartad mondani, hogy aki úgy tud ragaszkodni ahhoz, amiben nem hisz! Ugye, ezt akartad mondani?! Hugó bólintott. — Nahát, most legalább meggyőződhetsz róla, mennyire nem ismersz — folytattam. — És nem ls ismertél soha. Én nem ahhoz ragaszkodom, amiben nem hiszek ... és egyáltalán, az sem igaz, hogy nem hiszek. Igenis, hiszek abban, hogy egyszer majd minden úgy lesz, ahogy lennie keli. De sohasem tudnék hinni a közönyben. Azonkívül nem is kívánok senkinek a cselédje lenni. Márpedig, ha kimennék... valamiből élni is kellene ... "—• És ha te tarthatnál cselédet odakint? — Ugyan már, — legyintettem — hogy valaki ilyesmit még csak fel is tételezzen... És különben is... nekem nem öröm a parancsolgatás. — Itt nem parancsolgatsz? '—• Lajosnak ... — igyekeztem tréfára venni a szót. — De végül, többnyire, én engedelmeskedem ... — S másnak? — Jár hozzánk néhanap egy aszszony takarítani. Megmondom neki, mit s hogyan kívánom, ő vagy megcsinálja úgy, vagy nem! Azután leülünk az asztalhoz ... együtt természetesen ... elfogyasztjuk az uzsonnánkat... Ö tanácsot ad nekem, mit használjak reumatikus gyötrelmeim ellen, én tanácsot adok neki, milyen pályára adja a gyerekeit. Néha, pénzt is kölcsönöz nekem, ha úgy jön. Máskor én neki... De hogy parancsolgatnék? Hogy jövök én ahhoz? — Szóval, csakis emiatt maradsz? — Nem bírnám megszokni az osztály elkülönülést sem... — Inkább a gyűlölködést... — Egyenlőségi alapon. Viszontgyűlölhetek! Hugó felnevetett. — Ennivaló pofa vagy te még mindig Anikó és magához ölelt olyan váratlanul, hogy védekezni sem tudtam. Azután megcsókolt, amit nagy könnyelműségnek tartottam, mert közeledtünk a helyhez, ahol Lajos bibliai türelmességgel lesett a halaira. Azért bevallhatom, jólesett a Hugó csókja. Olyan volt, mintha befejezése lett volna valaminek. Ismét megállapíthattam, hogy a külföld mégiscsak külföld. Egy pillanatra mintha a kivándorlás ellen felhozott érveim is meginogtak volna, de megpillantottuk Lajost és minden elpárolgott, mint spicces ember fejéből az italgőz. Hugó másnap elutazott, hogy rendbehozassa az Irén sírját, én elnéztem, miként emelkedik gépe a levegőbe és akkor állapítottam meg azt, hogy amiért nagy költő valnki, azért még nem feltétlenül tévedhetetlen ember. Nem volt jó érzés megcsókolni azt, aki elment! Nem volt Jó.. . Emberek, hősök, legendák — szobrok Több mint húsz év előtt — negyvenöt júliusában — jártam először a világhírű Tretyakov galériában. Amikor az egyik kiállítási helyiségből a másik terembe léptem, a bejárat közelében bájos fiatal lány fából faragott szobrára tévedt tekintetem, s úgy tűnt, mintha a „faleány" felemelt karjával szűzies szendeséggel üdvözölt volna. Egy pillanatra megálltam, s máris ott termett mellettem Tánya aszszony, a képtár rokonszenves munkatársnője, aki megértően mosolygott és igen bájos történetet mondott el. — Nem ön az első, akit Szergej Tyimofejovics Konyenkov szobra elbűvölt. Amikor a Nagy Októberi Forradalom ulán Moszkva munkásai és diákjai, Leningrád matrózai Jugyenics, Gyenikin, Vrangel bandái ellen indultak, hogy megvédjék a fiatal szovjetállamot, sokan közülük Moszkvának eddig számukra elérhetetlen műkincseit szerették volna látni. Igy kerültek be a Kreml arany-bíborral díszített termeibe, valamint a Tretyakov képtár tárlathelyiségeibe ... — Nagy többségük fiatal volt, s nagy áhítattal nézte Verescsagin, Reptn, Szurikov, Ajvazovszkij és KramszkoJ festményeit. E terem bejáratánál azonban mintha a földbe nőtt volna a lábuk. Megigézetten nézték a fiatalságnak és a szépségnek ezt a fába vésett tükörmását, s bár nagyon sokan közülük először láttak meztelen női testet, a szépség varázsa lett úrrá a felgerjedt vágyak felett. — Aztán végigjárták a többi termet, nézegettek jobbra-balra, de a magyarázatokra már nem figyeltek. És visszamenet sokan közülük megálltak a „faleány" előtt. Majd hozzá léptek, s az első szerelem áhítatával megsimogatták a szobor mellbimbóit. Aztán férfiasan kiléptek. A képtár előtt pedig felsorakoztak és ütemes lábdobogással elindultak a vasútállomásra, és onnan a távoli és közeli véres csataterekre .., — És nézze meg, hogy a „faleány" mellei, a halálbamenők és az eljövendő győzők simogatásától nemcsak, hogy sötétbarna patinát kaptak, hanem bársonyosabbak is lňtek... A régi történetet bizony már rég el is feledtem. Ám az elmúlt, ködös és esős, barátságtalan novemberi szombat délutánon ezzel az elfelejtett, s mégis örök életű fáből faragott leányzóval ismét találkoztam. Bájosan üdvözölt felemelt kezével, és pillantása mintha szemrehányó lett volna. S a melle? A melle pedig, ahogyan ezt a költő mondja „az ajaknak lágy, bár szemnek kőkemény!" A találkozás helye a Csehszlovák—Szovjet Barátság bratislavai székházának tárlathelyisége volt, ahol a Szovjetunió nemzeti művészének a Lenin-díjas Sz. T. Konyenkovnak láthatjuk szobrait, domborműveit és néhány rajzát. És dicséretet érdemelnek a tárlat anyagának összeállítói, akik valóban nagy gondossággal és szeretettel válogatták ki a már patriarchális kort elérő és valóban régi pátriarchákhoz hasonló 92 éves szovjet szobrász életművéből, a kiállításon látható 78 műalkotást. Sz. T. Konyenkov az egykori szmojevgenyíj Malinyin zenekari estje A novemberi üzemi hangverseny meleg hangulatban zajlott le. Jevgenyíj Malinyin, a kiváló szovjet zongoraművész régi kedves ismerősünk. Sokoldalúan kibontakozó művészegyénisége minden alkalommal tartogat számunkra valami meglepetést. Fiatal vendégünk ezúttal Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét (op. 23) tűzte műsorára. A b-moll verseny már az első tétel szélesen drámai, „hatásbiztos" bevezetésével lenyűgözi a hallgatót. A zongora hatalmas akkordtömbjeivel azonnal átveszi a szót és nagy fénnyel, pompával uralja a zenei színteret. Malinyin nem hagyta kihasználatlanul az adott lehetőségeket. Nagyszerű hangszertudása mellett az orkesztrális jellegű zongorajáték nem jelent számára problémát. Technikai felkészültsége a szó legjobb értelmében vett hangszertudás, amelyben a brilltáns technika egybeolvad a muzsikával. A fiatal művész zenei képzeletét felgyújtotta a mű nagyvonalú virtuozitása, romantikus szenvedélye, színészi gesztustól sem mentes drámai lobogása. A lassú részek könnyes ellágyulása kevésbé hatotta át, sőt ilyenkor egy-egy villanásnyira rutin lépett az érzelmek helyébe. De az Intenzitás fellazulásának elsuhanó pillanatalt azonnal lenszki kormányzóság Karakovics nevű falujában született. Ácsok és favágók közt nőtt fel, irdatlan nagy erdők tőszomszédságában, ahol a hagyományok szerint manók, tündérek és boszorkányok, meg régirégi, a pravoszláv vallást el nem ismerő pogány, szláv istenek laktak. Életútját kezdettől siker kíséri. A „Kőtörő" című bronz szobrával már 1898-ban ezüstérmet nyer. A hivatalos elismerések ellenére 1906ban megmintázza az 1905-ös bolseviki forradalom egyik hősének Ivan Csurkinnak mellszobrát. S aki e mű előtt megáll, nyomban megállapíthatja, nemcsak a modell, hanem a szobrász is forradalmár! Bár Sz. 1. Konyenkovot nem lehet a XX. század művészi avantgardista irányzatok hívének vagy hozelfedte játékának pompás lendülete. Jevgenyíj Malinyin egy derűs, magabiztos fiatal lélek modern szellemű „fiatal" zongorázásával üdítette fel hallgatóságát. Az est karmestere, Ladislav Slovák kellemes keretbe foglalta szovjet vendégművészünk produkcióját. Pergő elevenséggel hangzott fel „Az eladott menyasszony-nyitány", a híres operát bevezető színes hangulatkép, Smetana derűs, tiszta egyéniségének ragyogó megnyilatkozása. A tartalmas estet Dvofák „Üj-vi*lág" szimfóniája zárta be (e-moll, op. 95). A különleges kompozíció gyönyörű zenei képeit nem kapcsolják szerves egésszé drámai szimfonikus cselekmény szálai, de a bűvös melódiák, az egyes tételek költői tartalma, a gyöngéd és bensőséges, hol szelíden merengő, hol merészen a magasba ívelő Dvoíák muzsika ellenállhatatlanul megragadja a hallgató szívét és fantáziáját. Az üzemi hangverseny közönsége melegen ünnepelte Ladislav Slovákot, a Szlovák Filharmónia vezető karmesterét és művészeti Igazgatóját, aki nyolc hónapos ausztráliai vendégszerepléséről visszatérve ezzel az esttel kezdte meg újra itthoni művészi tevékenységét. HAVAS MÁRTA Sz. T. Konyenkov: Márfácska /már vány, 1954). zátartozójának tekinteni, s jóllehe' ő is lerótta adóját a személyi kul tusz naturalizmusának, lehetetlei egyszerűen az annak idején hami san értelmezett szocialista realiz mus sematikus képviselőjének kl nyilvánítani. Ezt íőleg faszobrai bi zonyítják, melyek a régi népmesél pogány Isteneit fSžtTiboh), legen dák hőseit (Sztenka Rázln és baj társai) vagy pedig az elsüllyed gyermekkor olyan kedvenc alakjai örökítették meg, mint amilyen „Je gorics a méhész", a „Szegény sze relmesek" vagy pedig „A jelnyin szki parasztok" voltak. Ám az ls igaz, hogy Sz. T. Ko nyenkov faszobrain nemcsak a: orosz hagyományok és népművésze hatására lelhetünk rá. Felvillai bennünk az észak-amerikai Indíá nok tótem faragásainak fantáziájí is, ami csak természetes, mivel ; szobrász 1929-től egészen 1954-lg a USA-ban élt, és csupán a Nagy Hon védő Háború után tért vissza haza jába! Helytelen lenne azonban és igaz ságtalan, ha Konyenkovnál csu pán a külső befolyásokat keres nénk. Gazdag szelleme és csapongi fantáziája nemcsak az orosz muzsf és az észak-amerikai indián ősi kl nyllatkoztatási formáit olvasztja fe tehetségének . kohójában és forrná! ja a saját képére. Benne lakozik mindenkori mediterrán ember szét telen vidámsága, Dionüszosz é Pán-imádata, akárcsak Plcassóbar A „Lakoma" című domborműve amelynek alakjai cseppet sem IIE sonlítanak a szláv Istenekre, ezt tényt ékésszólóan bizonyítja. A fe hér márványból készült „Alvó n feje" pedig arra a márvány nőszc borra emlékeztet, melyet Pausztov szkíj hősei találnak meg Poti felet az őserdők és a Rion folyó iszapjá ban, s amelyről Arrianus Flavio így írt: „A Fásis (a Rion folyó t görög neve! j folyó bal partján emel tettem szobrot a táj legszebb asz szonyának .. .1" Sz. T. Konyenkovnak, az orosz é a szovjet kultúra nagyjairól, Mi szorgszkijről, Dosztojevszkijről, Got kijról, Pavlovról, Saljapinról és mí sokról készített bronz vagy mái ványportréi közismertek, s alkotč juk számára .nagy elismerést vívta] ki. De megihlette őt a képzőművé szek örök inspirálója, a szép ní test, a fiatal leányfej is. Erről be szél az elején említett fiatal leán' faszobra, a márványból készült „Nő torzó", az „Ösz", a kissé szecesszió: „Felébredés". És csodálatosak leány fejei, a „Ninácska", a „Márfács ka" ... Sz. T. Konyenkov plasztikájánál kiállítása élmény, és bizony ezt i kiállítást mindenképpen a Szlovál Nemzeti Galéria helyiségeiben kel lett volna megrendezni. BARSI IMRE 0] SZÖ 4 * 196S. december 2.