Új Szó, 1965. december (18. évfolyam, 333-362.szám)

1965-12-30 / 361. szám, csütörtök

FRANK HARD-Y (AUSZTRÄLÍA): A világ legádázabb pesszimistája Elmesélte Billy Borker a Sydney-i Royal George Hotel ivójában Elmondtam már a világ legádázabb pesszimistáiának a történetét? — Nem, nem emlékszem rá. — Tulajdonképpen azt mondják, hogy az ausztráliaiak tele vannak életkedvvel, pedig akad itt pesszimista is elég, ha pedig valakit ilyennel hoz össze a balsors, hát biztos lehet abban, hogy rekordpesszimistára talált. Egy lóversenyen ismerkedtem meg ezzel az alakkal; no nem, ilyen fokú pesszimizmussal ön soha nem találkozhatott. Egyébként az illetőt a világ legnagyobb ünneprontójaként emlegettk. — Ugyan, honnan szedi ezt az elnevezést... egyáltalán létezik ilyesmi? — Nos, a múlt vasárnapi futtatáson ez az ünneprontó egészen kikészített engem. — Igyunk meg egy üveg sört, aztán mesélje el. — Ezt már szeretem. Jó sör, jó társaság — mi egyebet kívánhatnék magamnak? Szóval mi ketten, az ünneprontó meg én, Randwickra utazunk lóversenyre. Pazar tippem van, de az ünneprontó azt mondja: „Ha csak egy lóra teszek, amilyen peches vagyok, mtnden elúszott. Vagy nem is szalad a gebe vagy elbukik." Ugyan ne vedd el a kedvem — mondom neki —, úgy látom valóban rászolgáltál a gúnynevedre, te ünneprontó. — De itt a sörl Egészségedre! No és befutott a lova? — Nyugalom, mindjárt következik! Azt mondja az ünneprontó: „Ha túl sokan tesznek a lóra, semmi értelme beszállni. Ha befut, alig jut az embernek valami. Ha pedig senki sem tesz rá, igazán nem leszek pali. Vigyáznom kell arra a néhány garasra, ilyen luxust nem engedhetek meg magamnak." A lóra — a Magger nevűre — így alakult a tét: előbb nyolc az egyhez, majd tizenöt az egyhez. Húsz az egynél én ls rátettem tíz fontot, az ünneprontó kettőt. Közben azonban annyit óbégatott és sóhajtozott, mintha éppen a fogát húzták volna. Ha a ló befut, 200 font üti az én markomat, 40 az övét. Ekkor azonban önmagát múlta felül a pesszimizmus: „En abszolút peches vagyok, egyszerűen nem nyerhetek. Nem kellett volna hagynod, hogy a lóra tegyek. Túl nagy kockázat az egy magamfajta lapos zsebű alak számára. Olyan balkezes angyal vagyok, hogy még onnan ts csak homokot szitálok, ahonnan mások színaranyat mosnak." — Nos, ezzel az ünneprontóval magam is szívesen elmennék egy futtatásra. — Meghiszem azt

i A lovat mindenesetre egy fél lábára béna veterán edzette, akt jobban gondját viselte a lónak, mint a feleségének. Ha valamelyik lova beteg volt, éjszakákat töltött mellette, penicillinnel kezelte, ha azonban a felesége esett ágynak, a legjobb esetben két aszptrintablettára számíthatott. Szóval csengetnek, és mi felmegyünk a tribünre. Indítanak, mindenki üvölt. „Lemarad a lovunk" — mondja az ünneprontó. „Fogd be a szád — mondom —, hisz máris a negyedik helyen van, méghozzá a belső pályán." „Semmiképpen sem nyerhet, hiszen peches vagyok," —ordítja a fülembe. A lovak közben a célegyenesbe érkeztek. Magger harmadikként száguld a belső pályán, leszegi a fejét, mintha éppen kiugrásra készülne, hogy az élre kerüljön. „Túlságosan közel van a palánkhoz a bestia — üvölti az ünneprontó, -— nem fog beszaladni!" Amíg beszél, Magger kitör, és márts három fejhosszal vezet. „Magger győzi" — kiáltom, — „Magger, Magger!" — ordítja az ünneprontó, és a hátamra ugrik. „A végén elbukik a bestia, és eltört a gerincét. Amilyen peches vagyok ..." Egészen meggörnyedek a súlya alatt. Magger már három fejhosszal vezet. Mielőtt összerogynék az ünneprontó súlya alatt, még látom, amint Red Wind, a favorit előre tör a szélen, de már késő — Magger verhetetlen. Az ünneprontó tovább üvölt: „Red Wind biztosan ráver. Nem megmondtaml" Mire valamennyire öszszeszedem magam, látom, hogy a két ló, fej fej mellett érkezik a célba. En mindenesetre úgy láttam, hogy Magger előbb volt. „Magger fejhosszal nyert!" — Jelenti be Ken Howard, a bemondó. „Magger győzött"! Az ünneprontó azonban nem adja fel olyan könnyen. „Ken Howard tényleg nem tévedett még soha, de egyszer vele ls előfordulhat!" Hát kérem, mit mondjak: Howard valóban tévedett. Magger orrhossznyira kikapott. — Fogadni mernék, hogy ezzel a pasival nem szívesen menne még egyszer lóversenyre. — Valahogy úgy. Ám ez még nem is az igazi történet az ünneprontótói. Ez csak amolyan példázat volt, hogy lássa ön is, micsoda álctk. — Rendben, akkor még egy sört kérünk, és lássuk végül az igazi esetetI — Köszönöm, köszönöm. Nos, a világ legnagyobb ünneprontójának az igazi esete úgy kezdődik, hogy egy buszmegállónál találkozik egy igen lói öltözött fiatálemberrel, aki megkérdi tőle, hány óra. Az ünneprontó végignéz rajta, fintorog, majd siránkozó hangon így vélekedik: „Miért mondanám meg önnek, hogy hány óra? Mondjuk, megteszem, erre beszélgetnt kezdünk és mire belejönnénk, már el is ment a busz." A fiatalember azt hiszi, rosszul értették. „Csupán azt kérdeztem öntől, hány óra lehet. Ugyanis nem hoztam órát magammal..." Az ünneprontó bosszúsan néz rá, „Nincs órája, mi? Hát ez miféle dolog? Hiszen olyan elegánsan öltözik. Talán munkanélküli?" A fiatalember elképedve néz rá. „Legyen nyugodt, egészen rendes állásom van. Különben semmi kedvem, hogy önnel társalogjak." „De hiszen márts társalgunk, vagy nem? — mondja az ünneprontó. — Egyébként nem az ön busza ment el éppen? Na, tessék, hát nem megmondtam előre?" — Itt a sör. Hát ez tényleg ünneprontó a javábóll — Hallgassa csak tovább. Azt mondja az ünneprontó: „Most persze meg kellene hívnom önt haza, a lakásomra. Ez lenne a logikus, ugyebár? Es vendégül kellene látnom. Es bemutatnám a feleségemnek. Es megismerné a lányomat, azt az édes ártatlan, tizennyolc éves gyermeket. Ön természetesen beleszeret. Ismerem a magukfajtát, az ilyen csőnadrágos, hegyesclpős, cipőfüzőnyakkendős Casanovákat. Pontosan az a típus, amelyik a fiatal lányokat elcsábítja". A fiatalember némán bámulta. „Persze, magának nem elég az, hogy nálunk vacsorázik, addig húzza az időt, amíg az utolsó busz is elmegy, hisz nincs órája, és fel kell ajánlanom, töltse az éjszakát nálunk. Mert ugye, én együgyű ember vagyok, egy jóindulatú marha, aki nem lát 'keresztül uraságodon. Maga pedig három kerek hónapig marad a nyakunkon." A fiatalember megkísérli, hogy gátat vessen a szózuhatagnak, ám az ünneprontó szóáradata ellenállhatatlanul hömpölyög tovább. „Es akkor sétálni viszi a lányomat. En pedig a feleségemmel éjszakákat virrasztok át, a gyermekünkért aggódva. Egy szép nap aztán maguk már mindenen túl vannak és nemsokára a mt szegény kislányunk könnyesen áll elénk azzal, hogy ön gyermeket csinált neki, és otthagytál" — Hát ez a pofa valóban ünneprontó! — A világ legádázabb pesszimistája, ahogy már az elején mondtam. A fiatalember már-már elsírja magát: „Hiszen én pusztán annyit kérdeztem öntől, hogy mennyi az idő..." Az ünneprontó dühödt pillantást vet rá. „Csak tisztázni akartam, hová vezet az ilyesmi. Sőt, azt is megmondom, mit csinálok, ha fel találja koppantant a gyermekemet. Megtalálom én uraságodat, még ha a világ túlsó sarkába bújna is meg. f ó revolverem van: szitává lövöm." Erre az ünneprontó megragadja a szerencsétlen fiatalember kabáthajtókáját. „Es ugye, sejtt, mi lesz akkor velem? Gyilkosságért elítélnek, és életem végéig ülhetek a sttkóban. Ez az én jövőm: rácsok mögött élni le az életem, és mindezt pusztán azért, mert egy magafajta életművész lusta ahhoz, hogy órát vásároljon magánaki" — Jópofa story, kétségkívül. — Hát így állunk az ünneprontóval. — Nézze, rendelek magának még egy üveg sört, de el kell árulnia valamit: Valóban ismerte ezt az alakot, tényleg van ilyen ünneprontó? — Még hogy létezik-e? Persze, hogy létezik. Hisz elmondtam már önnek, hogy a múlt vasárnap együtt voltam vele lóversenyen! — Mind azon töröm a fejem, miért rontotta el az egész mesét ezzel a bevezetővel? — Ahogy a boldogult apárri mtndlg ts mondta, egy történetnek nem kell okvetlenül igaznak lennie, elég, ha a valóság látszatát kelti. Egyébként hány Óra lehet? FODOR SÄNDOR fordítása és fél százezret. A keskeny, de kitűnően karban tartott úton vidáman döcög velünk a taxi. A tenger partján megyünk körbe a szigeten, kecsesen hajladozó pálmafák között. Sokfelé megfordultam már Afrikában, de ennyi bájt és szépséget egy helyen sehol sem találtam. Az út mentén pálma, naA szerző felvételei rancs-, kévé- és szegfűszeg-ültetvények. Szépen gondozott ligetek, a gazdagság és a jólét hirdetői. A kikötő közelében szinte ledönt lábunkról a szegfűszeg átható illata. A Zanzibar legnagyobb kincsével tömött bálák behajózásra várnak, hogy elvigyék a világ négy sarkába a korallsziget ízét-zamatát. Szuahéli nyelven „Ungujának", — a bőség földjének nevezik Zanzíbart. Négymillió szegfűszegfa virágzik, illatozik és terem itt évente. A szegfűszeg teszi . Zanzibar exportjának zömét, s ez a szigetország elégíti ki a világ szegfűszegszükségletének nyolcvan százalékét. Az első szegfűszegfát Maurltlusról hozták ide. S az élelmes arab szultán azonnal elrendelte a szegfűszeg meghonosítását. Jó üzleti érzékének köszönhető, hogy ma Zanzibar Afrika egyik leggazdagabb területe. A forradalom győzelme előtt az arab földbirtokosoké volt a szegfűszegültetvények nyolcvan százaléka. Most fordított a helyzet. Az ültetvények túlnyomó része azoknak a kezében van, akiknek elődei a fákat ültették, vagyis a volt arab uralkodók volt rabszolgái utódiainak kezében. Zanzibar legkiemelkedőbb épülete az anglikán katedrális. Nevezetessége, hogy az egykori rabszolgapiac helyén épült. Az oltár ott áll, ahol egykor az az oszlop emelkedett, amelyhez a megkorbácsolandó rabszolgákat láncolták. Zanzibar az elmúlt századokon arról volt híres, hogy fehér és fekete elefántcsonttal kereskedett. A fehér az igazi elefántcsont volt, a fekete pedig a rabszolga. Rabszolgák tíz- és százezreit adták el a zanzibari piacon, és szállították Arábiába, Perzsiába, Egyiptomba és más országokba. A rabszolga-kereskedelemnek csak az angolok határozott beavatkozása vetett véget. Zanzibar város nevezetességei a múltat és a jövőt idézik. A keskeny utcák, a rézveretes kapuk, a kis kávéházak és mecsetek az arab uralomról mesélnek. Az Africa House épülete az angol protektoroknól tanúskodik. Azokról, akik csak azért mentették meg a szigetet a német gyarmatosítóktól, hogy aztán maguk telepedjenek meg rajta. A város mellett korszerű épületsor emelkedik. ?r modern, vasbeton épületek az NDK segítségének ékesen szóló tanút. Ezek az épületek új fejezetet nyitnak Zanzibar történetében. A fejlődés, a forradalmi változás perspektíváit nyitják meg a sziget három és fél százezer lakosa előtt. A tengerpart közelében régi, de meglepően ép vár falai emelkednek. E falak között ütötte fel tanyáját a Zanzibari Nők Klubja. Mintha csak meg akarnák tréfálni a történelmet, amely első ízben biztosítja számukra az egyenjogúságot. A város egyetlen mozijában a Tízparancsolat című filmet adják. A V. 1. Lenin Kórházban afrikaiakat gyógyítanak. Embereket, akik tegnap még varázsszerekhez folyamodtak, ha valami bajuk volt. A tengerparton asszonyok és gyermekek százai várják a halászokat. S amikor az első csónakok megjelennek, harsány rivalgás üdvözli őket. Tőlük függ, milyen lesz ma a vacsora. Zanzibart meglátni és megszeretni egy pillanat müve. Elfelejteni sohasem tudja az ember. A repülőtéren szuahéli nyelvű felirat fogad: Kwaheri! — A viszontlátásra! Ennek reményében búcsúzom Zanzíbartól, a sötét múlt, a boldog jelen és a reményteljes jövő zöld korallszigetétől. TENGERPARTI UTCA ÉS A PIAC n JKÍIÜBB lighogy a kis, negyvensze mélyes utasszállító gép elhagyja Dar es Salaamot, a tengai végtelen kékségében máris feltű nik egy korallsziget zöld sziluettje. Ez Zanzibar. S a közelében levő másik sziget Pemba. Cigarettára gyújtok. Még hozzá sem jutok a szíváshoz, máris felcsendül a stewardess udvarias hangja: Öveket bekapcsolni! Megérkeztünk Zanzibarra. Kinézek a gép ablakán. A lomhán mozgó tenger hullámai lustán simogatják a korallsziget fehéren csillogó homokos partját. Az afrikai nap aranyos leple védelmezően terül Zanzibar, a bőség szigete fölé. A miniatűr repülőtéren csillogó szemű, fürge mozgású fiatal zanzibari fogadja gépünk turistautasait. összesen hármat. Egy olasz üzletembert, egy angol nyugdíjas katonát és egy magyar újságírót. Szűkszavúsága mindhármunkat meglep, majd mosolyra késztet: Tessék. Erre. Kész. Mehetünk. A formaságokat pillanatok alatt elintézi, és begyömöszöl bennünket egy század eleji taxiba. Maga a sofőr mellé ül. Az olasz huncutkodva jegyzi meg: Ügy látszik, az angolok — amikor a szultánnal együtt elinaltak a szigetről — a jobb kocsikat is magukkal vitték. Az angol obsitos sértődötten tiltakozik: De kérem, Miért mond ilyeneket? Vezetőnk kihámozza a lényeget Megszólal: Jövőre lesz busz. Talán. Kevés a turista. Kevés a pénz. Sok a turista. Sok a pénz. Busz. Taxi. Régi. Rossz. Megy. S az elképesztő a dologban, hogy valóban megy. Az Africa House nevű szállóban helyeznek el bennünket. Ez volt az egykori angol felső tízezer helyi ITT HAJÓZZÁK BE A SZEGFŰSZEGET A VOLT SZULTÁN PALOTÁJA klubja. Csak annyi szoba van benne, hogy éppen elférünk. A mérges angol egyszerre otthon érzi magét. Az angolok elmentek haza, de a szakács és a kiszolgáló személyzet itt maradt. Előre feni a fogát a jó angol bifsztekre és pudingra. Ha másért nem is, ezért feltétlenül megérte neki Zanzibarra jörmi. Rövid pihenő után ismét bepréseljük magunkat az öreg taxiba, és elindulunk, hogy megtekintsük Zanzibar nevezetességeit. Az angol legnagyobb örömére az olasz üzletember lemorzsolódik, ö nem szórakozni, hanem elefántcsontot vásárolni jött Zanzibarra. Zanzibar megtekintésére tökéletesen elegendőnek bizonyul a helyi turistahivatal által előirányzott három óra. Hiszen a sziget mindössze hatszáznegyven négyzetmérföld, s lakossága is alig haladja meg a három I5f SZŐ 4 *I9B5. december 30.