Új Szó, 1965. november (18. évfolyam, 303-332.szám)

1965-11-27 / 329. szám, szombat

Egy öregember — öreg falusi orvos — néhány napjáról szól Fekete Gyula regénye. A regény megérdemelt sikert aratott a könyvpiacon. Az alábbiakban — szinte a lehetetlenre vállalkozva — néhány részletet köz* lünk a regényből, ízelítőként. E

RŐSEN alkonyodott már. Alaktalan foltok mozogtak az utcán, és a nyírfából is csak fehér törzse maradt, S o ritkás lombok sötét sziluettje - ilyenkor, oz esti szürkületben, nagyon rosszul látott az öreg orvos. Megszokta már, hogy rosszul lát ilyenkor ez is egyike volt azoknak a tüneteknek, melyekből öndiagnázisát összeállította —, és nemigen törődött vele. Gondolatok nélkül várta, hogy a szemei alkalmazodjanak a sötéthez. Érezte a bőrén, hogy erősödik a szél; suhogtak körülötte a lombok. Jó volna, ha itt ülne mellette a Török lány, és a tenyerével megsimogatná a homlokát. „Vagy Joli" - gondolta, de ezt nem érezte most, csak hozzágondolta. A kis tanítónő valami okból eltávolodott tőle ezekben a napokban. De annál többször eszébe jutott a Török lány; a riadalom, a meztelen remegés, nagyon szép lány, Ha fel van öltözve, nem gondolná az ember, milyen szép teste van. Régóta észrevette már magán az öreg orvos, hogy nehezen leküzdhető, buta vágy lepi meg olykor, napokig nem szabadulhat tőle. Az utóbbi napokban a kis tanítónő volt a forrása ezeknek a felsajgó érzéseknek; lehetséges, most a Török lány következik, üreg emberek össze szokták téveszteni ezt az érzést a szerelemmel, de ő bizonyos volt benne, hogy nem szerelem. Talán csak visszfénye a szerelemnek, mint a holdfény a nap fényének. A fiatalkori nagy érzelmek „tehetetlenségi nyomatéka": sorvadnak, szikkadnak évről évre az öregedő testnek azok a sejtjei, melyek érlelték és táplálták ezt a vágyat, de maga a vágy tovább hatalmaskodik, szinte a régi, ellenállhatatlan erővel; működnek az idegek reflexei, már függetlenül az ős októl a testtől. „Vén majom" - mondják, akik fiatalok még. Nevetséges, ha egy szottyos vénember szoknya után kujtorog, ízléstelen. Pedig, ha fellobban a vágy, éppolyan zsarnok, mint a húszéveseké, csak most nem szabad engedni egy tapodtat sem a zsarnoknak, még azt sem szabad; elárulni, hogy gyötör a zsarnok, és nem engedünk. A húszéveseknek szabad engedn-i. Az benne a szép: az engedelem. Ha volna egy unokája - pufók kisfiú elaludna most itt az ölében, és a ruhán keresztül is érezné a zsenge test melegét. Vagy kislány, mindegy. De érezné a testmelegét, és gyerek illatú pihe-hajához érinthetné az arcát. A káprázó homály, amely körülvette az előbb, kitisztult lassan. Elváltak egymástól a kerítés, a ház, a fák, a bokrok körvonalai. Magasan a nyírfa lombjai fölött már az előbb észrevette a Sarkcsillagot. Azóta innen is onnan is átszúrta a csillagfény a sötét eget; a hold még nem jött fel, vagy lenyugodott már. M

EGOSZLOTTAK a faluban a vélemények; sokan megszokták az öreg orvost, mint egy régi bútordanabot, sajnálták, hogy nyugdíjba ment, és örültek amikor hallották, hogy mégsem megy nyugdíjba. Ezek többnyire valami régi dolog miatt ragaszkodtak hozzá: gyorsan kigyógyítja a gyereket a tüdőgyulladásból, vagy akár húsz-harminc évvel ezelőtt, mert az ilyet emlegették életük végéig - nem fogadott el pénzt a vizitért. Vagy tréfás szaváért, vagy csupán azért, mert valamilyen alkalommal dicsérte őket, és csodálkozott, hogy némán tűrik a fájdalmat. - Mások - ezek legalább annyian voltak hamar megszerették a fiatal orvost, és sajnálták, hogy elment. Lehet, dolguk sem volt vele az alatt a két hét alatt, míg átvette a rendelést, mert fiatal volt, erős, egészséges, jóarcú férfi, és motorkerékpárral látogatta sorra a fekvőbetegeket. Azonkívül Borbáth nemigen szerzett még ellenséget magának a faluban. Az öreg orvosnak viszont voltak ellenségei, haragosai. Piskoltiék bejárónője azon a napon, amikor Borbáth visszaköltözött, este a kútnál tanúja volt egy beszélgetésnek. Markovitsné mondta: „Kitúrta az öreg tekintetes, elér ezeknek mindenhová a kezük!..." Mert megneheztelt az öreg orvosra Markovitsné is, hogy a múlt vasárnap csak úgy sehogy se vizsgálta meg a fiút, még orvosságot sem írt föl neki. Pénteken vasalt a bejárónő a patikuséknál, és elpletykálta, mit hallott; este az asszony tovább adta a férjének a vacsoránál. Mindketten ismerték nagyjából az orvosék ügyeit-gondjait - a doktorné szívesen áthordta hozzájuk, legúiabb receptjeivel együtt Piskoltinak mégis szöget ütött a fejében a dolog. - Lehet benne valami, nem zörög a haraszt. - Én nem hiszem, hogy Dezső ... - mondta az asszony. - Bár elég nehéz, összehúzni magát az olyannak, aki egész életében sohasem ismerte a gondot. A kis tanítónő vacsora közben ért haza a növénygyűjtő mappájával, és beköszönt a konyhába. - Nem győztük várni - mondta szemrehányóan a patikusné, és kiváncsiqn nézte a lányt. - Siessen, kihűl a fánk. - Köszönöm, Bözsi néni, nem ... most nem vagyok éhes, köszönöm, - Csak nem vesztek össze? - kérdezte hirtelen az asszony. Bár csak ösztöneivel érezte meg, hogy fiú van az estébe nyúló kimaradások hátterében, nem jutott még el hozzájuk a hír. Már a kilincsen volt a lány keze. Rettenetes zavarban nézett vissza és elvörösödött. - Kivel? Kacagott a patikusné, remegtek a mellei. -Valakivel... Ahá! Ahá! Nem hagyta nyugton a fölfedezése az asszonyt. Amikor bezárkózott a lány, bekopogott hozzá. — Le ne feküdjön, jön a doktorkai Csend. — Fáj a fejem, Bözsi néni, most,.. Nem, nem, most nem - felelt azután a lány, csak az ajtón keresztül, nem nyitotta ki. Kilenc óra felé jött át az öreg orvos. Kedvtelen volt, mert a felesége még tartotta a haragot a délutáni eset miatt; nem is vacsorázott. — Emmike? - kérdezte az asszony. — Hadiállapotban vagyunk, A patikusék nem bolygatták, mi az oka a hadiállapotnak, mert tudták az okát. Délután, míg oz öreg orvos aludt, a patikusné átszaladt hozzájuk kicserélni a heti képeslapot. Piskoltí már felállított bábukkal várta a partnerét. Míg a kezdő lépéseken túljutottak, az aszszony kávét főzött. Az öreg orvos nem ivott kávét. Málnaszörpöt hörbölt néha, egy-egy keveset. Az asszony elébe tolta az ezüst dohányzószelencét. — Nem kóstolja meg, DezsI.,. mint a harmat. Még én is kipróbáltam. FEKETE GYULA: AZ ORVOS HALÁLA Apró, majdnem cigaretta nagyságú szivarok voltak, a legfinomabb kubai dohányból. Külföldi csomagban kapták. - Köszönöm, nem élek vele — mondta az öreg orvos szórakozottan. Csak egy pillantásra vette le a szemét a sakktábláról, és hogy futóját biztosítsa, megtolta a szélső gyalogost. - Szivaroztál már egyáltalán? — kérdezte a nyugdíjas patikus. - Nem. Nem emlékszem. - Részeg, az voltál már? - Egyszer. De akkor nagyon. - Lóversenyen voltál? - Nem. Azon még nem. - Hogyhogy: még nem...? Akarsz még menni? Az öreg orvos a táblát figyelte, és csak a fejével intett, hogy már nem akar lóversenyre menni. „Érdekes volna - gondolta, ha az ember előre tudná: ezt már soha az életben, ezt pedig most, éppen most utoljára. Legutoljára."... Piskoltí támadásra indult a huszárral. - Mondd meg őszintén, Dezsi, mit éltél te. Azontúl, hogy valaha jó nőid voltak. - A patikusné - a délután cserélt képeslap fö* Jött - elnyílt szájjal figyelte a beszélgetést. - Nem voltak jó nőim — mondta az öreg orvos. — Bár... abban a korban minden nő jó. - Nonol Emlékszem én egyre, egy szőkére, kezelted te azt valameddig. - Angyalka? - mosolyodott el az öreg orvos. De nem szólt semmit a találkozásról. Rossz íze volna; a feleségének sem mondta el. - Egyébként sohasem unatkoztam - fűzte hozzá, és a huszár elől biztonságba helyezte a királynőt. Mióta ismerték egymást, mindig unalmáról panaszkodott neki a patikus. Lecserélték a tisztjeiket, Piskoltí elhárította a gyalogakciót. Remi, - Most az egyszer megúsztad - mondta Piskoltí, pedig ő került szorongatott helyzetbe a végén. Remegő ujjal, sietve állítgatta fel a bábukat. Közben szokott módján, csendesen göcögött: - Azt beszélik, Dezsi, kifúrtad innen Borbáthot... Az öreg orvos ujjaival a halántékát dörzsölte, és elmosolyodott. - Pedig beszélik, nem zörög a haraszt... bólogatott a nyugdíjas patikus. Óvatosan megfordította a sakktáblát. - Ilyen ez a falu, ne törődjön vele. - Föl sem nézett a képeslapból az asszony. Csak most értette meg az öreg orvos, hogy nem tréfa. Keserűen elhúzta a száját. Minden figyelmét a sakktáblára összpontosította; rosszul esett volna most másegyébről gondolkozni. - Hiába, Dezső, át kell adni a helyünket, ez a világ rendje - bölcselkedett Piskoltí. - Vonzódnak az emberek a fiatalsághoz, figyeld a nőket, én már a nőkön rég észrevettem. Szótlanul lépett az öreg orvos, jól indult a királyszárnyi támadás. Nyílt az előszobaajtó, Mariska Jött. Az a délelőtti tífusz-gyanús beteg nagyon rosszul van, kérik a doktor urat, csináljon vele valamit. Az öreg orvos sajnálta abbahagyni a játszmát; szépen kibontakozott a támadás a királyszárnyon. Utolsó pillantásával fölmérte a bábuk állását, és azt mondta: — Holnap folytatjuk, én következem. T

EGNAP nem sokkal éjfél előtt érkezett haza az öreg orvos az éjjeli vizitből. Fölizgatta és kimerítette ez az este: noxiront vett be, két tablettát, és lefeküdt. Egy fojtott hang - nyilván a Mariskáé - vitázott odakint a tornácon. Zúgott a szél, semmit sem lehetett érteni... Mariska az ajtónyílásban szigorú arccal és a helyzethez mért hangsúllyal mondta: — Doktor úr, én hiába beszélek, hogy beteg a doktor úr, és egy szikrát se hagyják aludni, ez mégse való... Mórééktól vannak itt, az ecséri majorból. Az öreg orvos fölkelt, a fürdőköpenyt a vállára borította, és kiment az előszobába. Csak röviden kérdezte ki az embert, mi a baj, hogy összekészíthesse a szükséges holmit. A fiatal Móré jött érte csónakos motorkerékpárral. Széles arcú, alacsony férfi volt, innen a harmincon; kapkodva beszélt, lehet, az izgalomtól is. Az öreg szülésznő nem ismerte fel azonnal a rendellenességet. Ráadásul koraszülés volt, de erről hallgattak eleinte a háziak, ők sem tudták biztosan. Takarított o fiatalasszony, és megemelte a rekamiét, föl ne karcolja a padlót; akkor történhetett a baj. Nem volt nagyon súlyos az eset, az öreg orvos rosszabbra számított. Végeredményben sikerült a babát is megmentenie, hajnali öt óra körül megszületett, kislány. Bevérzett horzsolások voltak az arcán és a mellén, de élt és életképesnek látszott. A szülésznő ellátta a babát, az öreg orvos pedig a mamán végezte el a szükséges vizsgálatokat, majd langyos vizet kért és lemosakodott. Az éjszakázás meg a hosszú idegfeszítés nagyon kimerítette, most érezte csak, milyen fáradt. Legalább még egy óráig itt kell maradnia, utána a háziakra bízhatja a többit. - Egy korty vizet kérnék - mondta. - Van egy kis kávé... ha nem vetné meg a doktor úr. Vagy főzzek teát inkább? - Nem köszönöm. Vizet hozzon. - Az anyás - ötven körüli, kontyos, soványka asszony volt az anyós, idős Móréné - kisietett a konyhába. Töltött egy pohár vizet, de nem vitte be rögtön, mert észrevett a stelázsin egy kék zománcú, ötliteres lábast. Eltette onnan szem elől a kredenc aljába, meg a kredencről is három egyforma, aranyos szélű porcelán csészét, csak azután vitte be a vizet. Lefürdették közben a babát; erősebben kiütköztek ráncoska bőrén a horzsolások. Idős Móréné a készenlétben tartott pólyái kiterítette az osztalra. Hozta a síró, kapálódzó babát a szülésznő, gyünyögött neki a nagymama, s óvatosan kezdte bebugyolálni. - Jaj istenem, mi ez? — akkor vette észre a horzsolásokat. Fölfogta a babát a pólyával együtt, és vitte az öreg orvoshoz. - Tessék nézni, doktor úr, az arcát tessék nézni... hát nem marad tán ilyen? Valami felelősségrevonás-féle hongsúlyt érzett ki az öreg orvos az asszony szavaiból. Olyan váratlan erővel lepte meg a düh, ütni szeretett volna. De nem ért rá válaszolni sem: a rugdalózó baba az asszony kezében megcsúszott ha leesik, vége! - hirtelen, ösztönös ijedtséggel kapott utána az öreg orvos. Megrettent az aszszony is. „Jaj, istenem"! mondta, magához ölelte gyöngéden a babát, s amint visszafordult vele az asztalhoz, hallotta a zuhanást a háta mögött. - Doktor úr!,.. A kövér szülésznő megpróbálta fölsegíteni, de nem bírta egyedül. Ketten sem boldogultak vele, behívták a szomszéd szobából a férfiakat. Odaát borozgattak, szóltak mér nekik, hogy kislány lett, hallgatták a gyereksírást. Letakarítottak a díványról, az asszony párnát hozott, oda fektették az öreg orvost. Kétrét hajtva törülközőt dugott a feje alá az asszony, be ne vérezze a párnát, mert szivárgott az arcából a vér, vagy a szemüveg sérthette föl vagy a szék lóba. A szülésznő megfogta a csuklóját, de nem tudta kitapintani az érverést. - Orvos kellene. Sürgősen. Vagy a mentőket a járástól.., Móréné sietett vissza a síró babához, bepólyálni. - Szakács doktor nincs odahaza, próbáltam én őt. Ötet próbáltam legelőször. - A fiatal apa a felesége bevérzett testét nézte. Motoron nem lehetne esetleg ... Valami dunnát beletennénk. - Jófiú I - Szél érte őtet, látom én — mondta idős Móré. A dívány végénél állt, csillogott a szeme a bortól. A kis csúnya öregember mozdulatlanul feküdt a díványon. Hamuszürke volt az arca, és a véres csík egy új elágazással lefutott a nyakáig. Bal lábfeje furcsán lógott. Kigombolta a szülésznő az ing nyakát, de más egyéb, amit ilyenkor csinálni kell, nem jutott eszébe. N

EHEZEN, szabálytalanul kapkodta a lélegzetet az öreg orvos. Vértelen ajka megnyílt, a szája szögletén kicsordult a nyál. Kínlódva felnyögött; erőtlen hörgés gurgulázott a torkából. Gyöngyözött a homlokán a veríték, szürke volt a homloka, mint a föld. Csak a szeme alatt piroslott még a seb, de a vércsík, amely végigfutott eltorzult és idegenné vált arcán, egyik ága a kigombolt ingnyak alá, ez a vércsík már feketére alvadt. Fölnyitotta szemét megint. Minden homályos, vibrálnak a mennyezet merev vonalai. De az már biztos, hogy a függöny idegen. Friss levegő kellene, hamar, hamar. Friss levegő és fény, mert nem látni. Hangok hallatszanak - mintha a pincéből jönnének a hangok —, valaki beszél, érthetetlen. Aztán nagyon messziről, egy másik világbál, vékony cérnahang. Az agy működni kezdett lassan. Kibomlott az első világos gondolat a homálybál: mozdulni nem szabad. Valami okból nem szabad mozognia, ez mindennél fontosabb. Feküdt és várt. Jeges tömlőt kell a tejére tenni. Vért is kellene csapolni, most azonnal, ott a táskában az injekciós tű. Megpróbálta a karját fölemelni, de nem bírta. Súlyok vannak a testén. Maga a teste is idegen súly, végig a bal oldalon nem érzi, meddig az övé a teste. A jobb kezét bírta mozdítani. Kiáltott volna, azoknak, akik beszélgettek az előbb. Rekedt hang buggyant ki torkából, idegen hang. Vibráló fejeket látott, ismeretlen, homályos arcokat, Egy asszony orra tövén fekete szemölcs, fekete szőrök kunkorodtak a szemölcsből, a szája mozgott, de ugyanolyan messziről érkezett a hang: „ ... Feldagadt a fél arca, istenem .. Tudta már, hogy mi van. A szíve az ijedtségtől féktelenül kezdett lüktetni, egyre erősebben, semmi más nem volt, csak a lüktetés. Ez nagyon rossz, most ez a legrosszabb, nem volna szabad - mindegy. Meg kellene mondania, mit csináljanak. Vért, vért, a táskában az injekciós tű. És hideg vizet, ha nincs jég, hol lenne itt jég. Tisztán hallotta, a saját hangját: „Hideg vizes ruhát, gyorsan, gyorsan!" De azok nem hallották vagy mást hallhattak, mert egy erős kéz átfogta, és fölemelte a díványról „Nem szabad!" Amikor újra föleszmélt, párnák között feküdt már. Szólnia kellett, mit csináljanak, de nem bírt szólni. És elfelejtette, mit kell csinálniuk, pedig tudta az előbb. Idegen a teste, „Most már biztos, már egész biztos - gondolta. - Csak egy kicsit még." Nem akart sokat, egy órácskát legalább. Mert ezt a dolgot idáig nem gondolta meg, sokszor eszébe jutott pedig, eljátszott a szavakkal, de így, utoljára még nem gondolta végig, és most itt van. Fuldoklott, zihált. Friss levegő kellene, sok. Lehetetlen, hogy így, most rögtön. Föl kellett volna készülnie, rengeteg elintézetlen ügye marad, minden elintézetlen. Megpróbált ellenállni, hihetetlen erőfeszítéssel. A testében nőtt idegenséggel a percekért. „Jaj, istenem, hát..." - jajdult föl valaki fölötte. Sajnálta, csúnyán hörgött. Valamennyi idő múlva aztán belefáradt a küzdelembe, és ettől, hogy nem bírja tovább, s akkor az egész dolognak vége lesz, megnyugodott. Mindegy előbb vagy utóbb. Ez megvolt, ez a hatvannyolc esztendő, tovább nincs. Ki lesz szolgáltatva az élőknek, levetkőztetik, undorodva mosdatják a testét, és azt hiszik, hogy ő az. Semmi köze hozzá, idegen anyag. Bomló anyag, szaglik, mint a lemetszett ujj. Amputálás, az egész testé. „És nem marad semmi elintézetlen - gondolta. - Az élők csinálják, mit kell. Én pedig befejeztem, amit kellett csinálnom, és nagyon jó, hogy igy. Mert elért volna a tengerparton is, de ott nem lennék nyugodt, most pedig egészen nyugodt vagyok. Teljesen nyugodt vagyok. De igazán, ez nagyon jó; nem, ezt nem hittem volna, hogy most,., így..." Borzalmas súly a fejében, és a testét sehol sem érzi. „Ez azl Ez már azl": - gondolta az eszmélet utolsó rebbenésével, amikor zuhanni kezdett, megnyílt alatta a föld. K' r ÉT nap múlva a falusiak eltemették az öreg orvost. Havasfehéren világított a temetőszélen az akácsor. Méhek zsongtak a friss illatban, A kis tanítónő délutános volt, nem mehetett ki a temetésre. A tanítás befejeztével új nyári ruhájába öltözött, s kerülve a találkozást PiskoltinévaJ elment hazulról. Nem volt kint a temetésen a Török lány sem, kora reggeltől a téesz kertgazdaságában dolgozott, ügyesen forgatta a kapát. Haragudott a lányokra, hogy mindig a helytelenségen jár az eszük, és nevetgélnek minden butaságon. Fújt a szél egész nap, zúgatta a fák egészséges friss lombjait, fölitta a keréknyomokból a szombati zivatar maradékát. A rákos öregasszony haláltusáját vívta. Lázas önkívületben hánykolódott és félrebeszélt. Estefelé megszelídült a szél; sebes röptű fel* hőcskék vonultak az ég alján, a rózsaszínű alkonyatban. Lehűlt a levegő, meg-megborzongtak a nyírfa levelei. Oda volt támasztva a nyugágy a lugashoz. Mariska egy kisszéken ült és sírt. Nem sokáig ült ott, vitte a nyugágyat fedél alá, és sietett vissza a konyhába, bezöldségelni a levest. A patikusék jönnek majd át, s itt van a pesti örökös a férjével. Jártak-keltek az utcán. Egyedül mentek vízért a lányok az ártézikútra, párosan jöttek visszafelé. Remegő akácillat hullámzott végig a kerten; előtűnt a Sarkcsillag a nyírfa fölött. Valahol a szomszédban veder csörömpölt; a tehenet itatták. A

Z életnek azokat a moccanásait, amelyek az öreg orvos kezétől indultak el, ekkor már senki sem tartotta számon. Belesimultak észrevétlenül a köznapi estébe, s mozdulnak tovább, az emberi időszámítás végéig. 0] r^O 8 + 1985- november 27,