Új Szó, 1965. november (18. évfolyam, 303-332.szám)

1965-11-27 / 329. szám, szombat

E. FEHÉR PAL: A szovjet irodalom új termése Politikus folyóirat: a KlOVII M I P 1QÍC szovjet „ÚJ hullám" leg- MWVIJ MIK, l7ÖÍ következetesebb orgánuma, amely múltja — a Novij Mir-t negyven esztendővel ezelőtt alapította Anatolij Lunacsarszkij — és jelenlegi tevékenysége jogán egyaránt okkal nevezhető vezető szocialista Irodalmi szervnek, összegező és iránytmutató szerepet egyszerre vállalt, kivált az utolsó másfél évtizedben, ALekszdanr Tvardovszkij irányításával. 1952-ben Itt jelennek meg Valentyln Ovecskin falusi riportjai, melyek elsőként jelezték a szovjet irodalomban az író és a valóság közötti változó viszonyt, a kritika új mértékét. Tvardovszkij fogalmazza meg a XXII. pártkongresszuson, hogy az illusztratív irodalom — nem művészet, az író helye a társadalomban éppen azáltal lesz igazolt, ha a valóság fejlődési tendenciáit ín statu nascendi észleli, hiszen eszközei adottak a statisztikailag még kevésbé igazolható, határozatokká még nem formálható folyamatok ábrázolására, kimutatására, összegezni a múltat, egy kissé előbb, mint a bonyolult történettudományi vizsgálatok eredményre vezethetnének, mintegy visszaadni az átélt korszak atmoszféráját, megjelölni a lövőhöz vezető folytonosság lehetőségeit — ez az egyik cél. — A Novij Mir közli Hja Ehrenburg emlékiratalt, az Emberek, évek, életemet, de ugyanez a szerkesztőség utasítja vissza Borisz Paszternak Doktor Zsivagojának közlését, mivel — igazoltan p-- nem tekinti történetileg hiteles alkotásnak. De a Novij Mlr vállalja — néhány évi hallgatás után — Paszternak örökségének megbízható felmérését, s ugyanitt szállnak szembe azzal a zsdánovl koncepcióval, amelyik 1946-ban mintegy „kiradírozta" a szovjet irodalombői Anna Ahmatovát, a költőnőt és Mihail Zescsenkót, az orosz groteszk Gorkij által oly nagyra értékelt művelőjét. Ebben a folyóiratban látott napvilágot Alekszandr Szolzsenyicln kisregénye, az Ivan Gyeniszovics egy napja, de ugyanez a folyóirat utasítja vissza a láger-tematika divatját, részint mert ezzel a látványos kritikával a személyt kultusz korszakának lényeges tartozékainak bírálata kerülne a háttérbe, részint mert méltatlannak ls tartja ezt a divatot az áldozatok emlékéhez, no meg ezzel a módszerrel a korszak teljes Jellemzése ls lehetetlen! A Novij Mlr minden idei száma szenzáció volt a Szovjetunióban. Am a világirodalom is megfelelő módon értékelte azokat a műveket, melyek oly viharos helyeslést, illetve ellenérzést váltottak ki hazai irodalmi, és nemcsak irodalmi körökben. A tételesen megfogalmazott szerkesztőségi program sok mindent magyaráz. (A szerkesztőségben az utóbbi néhány esztendőben kialakult egy olyan szokás, hogy minden évben rendszeresen tájékoztatják olvasóikat szándékaikról, a következő évben közlendő művekről s egyúttal mérlegelik az elmúlt évben közölt alkotásokat). Az 1964. évet Így értékelte a Novij Mir: „Csak a legfigyelemreméltóbb műveket említjük, melyeket az olvasók levelei, a sajtóvisszhang jóindulatú, vagy kritikus, vitatkozó éllel említettek. Ezek: Sz. Zallgin: „Az Irtis partján", A. Kuznyecov: „Itthon", J. Dombrovszkij: „A régiségek őre", V. Llpatov: „Az Idegen ...", J. Bondarev: Csend című regényének második része, a „Ketten", V. Panova filmforgatókönyve a „Munkásszállás" és J. Doros „Falusi napló"-jának új fejezetei. Miért fontos e művek megjelenése? Ogy véljük, hogy kifejezik korunk — az utóbbi tíz év — irodalmának Jellegzetességeit, és mindenekelőtt az íróknak azt a törekvését, hogy aktívan és bátran szóljanak bele az élet alakuláséba, valamint állampolgári kötelességeik felelős értelmezését... Érdemes összevetnünk mindezt az 1965-ös mérleggel, amelyben a legfontosabb éppen a művészt Igazság értelmezése, s ez egyúttal a szerkesztőség programja is: „Időnként bizonyos kritikákban újra feltűnik a „nagy igazság" és a „kis Igazság", a „tények igazsága" és a „korszak igazsága" szembeállítása, melyet az irodalmi gyakorlat már nem egyszer megcáfolt... Akárhányszor, amidőn egv műalkotásban valami új, vagy szokatlan található, különösen, ha az író a hibákról, nehézségekről szől, a kritika ezt villámgyorsan egy bizonyos „kis Igazság" számlájára írja, elégtelen művészi tükröződésről beszél... Ez az a tendencia, amelyet a legvilágosabban tgy fogalmazhatunk meg: „Nincsen minden Igazságra szükségünk". Erre ml azt válns/ollnk: a ml művészetünknek a teljes igazságra van szüksége. Mélyen hiszünk a marxizmus-leninizmus helyességében, a munkásosztály harcának történelmi Igazságában — és éppen ezért nincsen mitől félnünk: nincsen olyan Igazság, amely ha valóban igaz, a mi irodalmunk számára felesleges és veszélyes, vagy csekély jelentőségű lenne, mint ahogyan nincsen olyan hazugság sem, mely bármiféle mértékben számunkra hasznos lehetne..." Megkíséreltük körülhatárolni a Novij Mlr „vonalát", ami eléggé nehéz feladat, hiszen ennek a folyóiratnak éppen az a nagy előnye, a tucatnyi más központi szovjet Irodalmi orgánummal szemben, hogy nem merev dogmák szerint szerkesztődik, nem zár ki eleve személyeket a lap hasábjairól. Helyet kapott Itt Jevgenylj Jevtusenko (az Igényes válogatás miatt éppen legjobb, legjellemzőbb verseivel), valamint az idős Anna Ahmatova, a közép-nemzedékhez tartozó rendkívül tehetséges, és a magyar költészet fordításában oly kitűnő érdemeket szerzett Dávid Szamojlov — mellettük pedig a különböző szovjet nemzetiségek poétől, valamint három külföldi költő is: a cseh František Hrubin, a német Hans Magnus Enzensberger és Illyés Gyula. Különböző ars poetica jellemzi a felsoroltakat: Jevtusenko a Majakovszkijtői ihletett közélett líra harcos egyénisége. Ahmatova poézlsa sokáig a századforduló valóságidegen szépségkultuszának jegyeit viselte, majd a személyi kultusz, meg a háború, a leningrádi blokád megpróbáltatásai lendítették ki zártságából, s manapság egy hallatlanul intellektuális, közéletileg ís igazolt költészetnek mondható, és csoda is ez, mert Ahmatova már Jóval túl van a hatvan éven. Nem tévedünk azonban, ha azt állítjuk, hogy a Novij Mir vezető költője maga a főszerkesztő, Alekszandr Tvardovszkij. Újszerűsége, fontossága nem csupán nyílt, őszinte és bátor közéletiségében van. Az orosz népdalt, mely Nyekraszov óta igazából eltűnt az irodalomból (s ez alól nem kivétel Jeszenyin sem), ő teszi újra művészi eszménynyé néhányad magával együtt. Tvardovszkij úgy Ír, mintha Majakovszkij nem létezett volna. Ez igaz, mitöbb, érintetlenül hagyták őt a század más modern költői irányai is. Hangja ezért nálunk talán szokatlan. De ha kortársai közül Nylkolaj Zabolockljt, vagy Paszternak verselt olvassuk — a rokonság azonnal feltűnő. Tyorkin — így nevezték Tvardovszkij hősét, vidámanhetykén megjárta a világháborút, s aztán a túlvilágot is, a személyi kultusz világának pokol-bugyrait. Tvardovszkij mindig a Jelképpé emelt tyorkinok érdekeinek szószólója. Némileg paradox állapot, hogy éppen a Tvardovszkij által szerkesztett folyóirat adta közre Hja Ehrenburg emlékiratait, az Idei évfolyamban a befejező, hatodik kötetet. Ezt a sokat vitatott történelmi riportot, amely minden bizonnyal a szovjet irodalom utolsó évtizedének egyik legfontosabb alkotása, nem alaptalanul emlegetik úgy, mint a művészet modern irányainak apológiáját. Az ellentmondás azonban látszólagos, legalább, ami a folyóirat-szerkesztés szempontjait illeti. A Novij Mlr ugyanis tudatosan közöl memoárokat, s ezt azzal indokolja, hogy ezek a személyes tanúságtételek a korról, barátokról és ellenségekről, mintegy az első híradások a szovjet múltból, rendkívül fontos adalékok az objektív tudományos felmérés számára. Ezenkívül azonban az emlékirat egyre inkább önálló Jogokat nyer a szovjet-orosz szépprózában. A magyar szemlélő számára elkerülhetetlen a párhuzam: az erdélyi emlékirat lrodalomjelentősége, Illetve jótékony hatása prózánk későbbi fejlődésére közismert. Valami ehhez hasonló Jelenségről van szó: Gorbatov hadseregtábornok emlékiratai, az „Évek és háború", vagy Konyev marsall feljegyzései, 'Antylpenko vezérőrnagy memoárjai Igazában összerlmelnek a háborús Irodalom olyan újabb termékeivel, mint amilyen Szlmonov új kisregényei és regényei, az „Élők és holtak", valamint a „Nem születtünk katonának", Grigorij Baklanov művel, vagy akár Solohov új korszakot nyitó „Emberi sorsa". Azonosak mindenekelőtt a szemléletben, az ember és a háború viszonyának megfogalmazásában — és a humanista bitben. Nos, Ehrenburg emlékezései természetesen sok vonatkozásban másféle nézőpontból tekintik a múltat, mint mondjuk Tvardovszkij, s bizonyára különböznek a jövőre vonatkozó elképzeléseik is. Viszont enélkül nem lehet teljes képünk a múltról. És a Jelen? Két terjedelmes re gényre hivatkozhatunk, noha az egyik alkotás látszólag a múltat idézi. Mihail Bulgakov befejezetlenül maradt műve, a „Színházi regény", a negyedszázada tragikusan elpusztult szerző hagyatékából került elő, s mégis égetően aktuális, rendkívüli erejű műnek látszik. Bulgakov regénye művészkörnyezetben játszódik le, egy képzeletbeli moszkvai színház, a Független színpad azonban a harmincas évek végének szovjet társadalma, s a szóbon forgó író regénye körüli huzavona ts groteszk jelképe mindannak, amit a személyi kultusz produkált. Élhet-e egy kommunista tevékeny és becsületes életet? — ezt a kérdést teszi fel Bulgakov. A válasz egyáltalán nem egyértelmű, s ezért kitűnő ez a regény, mert a kollektív felelősségét mutatja meg. A groteszk helyzetekben a pillanatnyi megalkuvásokat, melyek hirtelen nőnek emberek felettivé, s amelyek felett már senki nem rendelkezik. Szolzsenyicln elbeszélése, a Matrjona háza tragikus, komor, mondhatni vérlázító képet rajzol ugyanerről a korról, a lágeren kívüli lágerekről. Bulgakov regényét végigkacagja az olvasó, s ez a nevetős, ha lehetséges, megsemmlsítőbb, védhetetlenebb. Mert miről ls van szó? Egy árva kéziratról, egy szerződésről, melynek bürokratikus cikornyái közül csak az a bizonyos omniózus 57. pont az érdekes, mely így szól: „A szerző lemond jogairól..." De — s Bulgakov szerint ez az igazán logikus kérdés — kl rendelkezik ezek felett, kinek vannak jogai? Bulgakov regénye ezen a ponton Hašek švejkjére kezd hasonlítani: Švejk parancsnoka Lukas főhadnagy, de ő sem független, s az ő parancsnoka sem, s az egész gépezet oly ostoba és kiismerhetetlen, akár a kafkai clrculosus vltiosus. Van azonban egy fontos különbség, az elidegenedés módszerben hasonló, a groteszk eszközeivel élő ábrázalásában Hašek, Kafka, illetve Bulgakov művei között. Vitallj Szjomln „Heten egy házban" című kisregényét leginkább a magyar Rozsdatemetőhöz hasonlíthatnánk, különösen ha a mű körül zallott szovjet kritikusi eszmecseréket ls figyelembe vesszük. (Részletel Lőrlncz László fordításéban az Irodalmi Szemlében jelentek meg). Kifogásolták az író objektív előadását, az ábrázolt valóság szélsőségességét, a pozitív ellenpélda hiányát, nem hiszik, hogy lenne a szovjet országban egy utca, vagy család, melyet a fejlődés Ily érintetlenül hagyott volna. Szjomln, a rosztoví fiatal frő harmadik regénye egy munkáscsalád életét úgy mutatta meg. hogy figyelmeztessen a közömbösség, a vegetálás mai jelenvalőságára. A munkás: hős, a munka, vagv az erkölcs, a forradalom, vagy a háború hőse ^ ez a séma sokáig kísértett, s ha netán egv regényben a dolgozó ember „megbotlott", ott azonnal kl kellett derülnie, hogy külső ténvezők okozták a bukást. Szjomln hőseit nem érdeklik a „nagv problémák", élnek, mert élni kell, egy külvárosi házban. Dolgoznak, se (ól, se rosszul, megállt az élet körülöttük, és senki nem törődik velük. Bulgakov és Szjomln figurái a típus-alkotás eddigi bevett dogmáit feszegetik. Típusokat ábrázolnak? Igen. Akár a tegnap máig ható tanulságaiban, akár a leien periférikus valóságának megmutatásában. „A hős nem tetszik a kritikusnak, s rögtön arra gondol, hogv rosszul ábrázolták — írja Vlagyimir Laksfn. a folyóirat vezető kritikusa egy polemikus hangvételű cikkében... Hlesztakov kellemetlen hős, de ebből nem következik, hogv művészll*i? tökéletlen lenne..." (Novij Mir, 1965. 4. sz. 231. 1.) Ä Novij Mlr tevékenységét szenvedélyes igazságérzet vezeti, s korántsem véletlen, hogy éppen ezekben a körökben tartják napjaink Irodalmára legjellemzőbbnek a „tényfeltáró Irodalom" Jelzőt. Erről van szó: a tények rehabilitálásáról a művészetben, s ennek különös hangsúlya ls lehet, hiszen egy dogmatikus Irodalomszemlélet mást sem hirdetett, mint a „tények Igazságát". Ez azonban csaknem minden esetben a statisztikai adatok bizonyító erejét Jelentette — irodalmi alkotásokkal szemben. Napjaink „tényfeltáró irodalmára" az jellemző, hogv a valóság és a művészet tényeit egyenrangúnak valllák, s ezt az elvet kívánják érvényesíteni. DÉNES GYÖRGY: Új Ikaruszként Az egyén kilép már szikla-börtönéből, jó napfényt hörből, erőt gyűjt s velejéig hatol a sós ízű szél, a szárnyas derű, melynek nincs nehezéke s felfut az égig. Lám, tágul a világ, ha lelkünk nem érzi, ami mögötte áll, iszapos horgonyát, a fölös szigort, amely odakötözte önnön kínjához, így adagolva kenyerét, borát, Hisz minden élőben vágy feszül, ösztönök váltó árama lüktet szünteien, finom hajszálereken szaiad tovább bú, öröm, szerelem, ami vonzalom vagy ami iszony. Az embert önnön sorsa űzi, s annyi sors vág itt utat az élet erdejébe, mint égen a csillag, annyi sors akar élni, küzdeni, ellobogni belső parancsa szerint. Avatott legyen az, bölcs, bátor tudója életnek, halálnak, ki bele nyúl e bolyba, millió sorsok sűrejébe, amely a véres, sártekén kavarog vadul. Avatott legyen s úgy mérje szigorát, bölcs szeretetét, hogy az én, a külön ember érezni, érteni tudja, mi az öröm s ami a szabadság, mint ahogy érzi a föld s a tenger. Akkor az egyén kilábol börtönéből s új Ikaruszként növeszti szárnyát, nem a mélybe hullásra, háborúk sírgödrébe, hanem az életre, az Or meghódítására. PETRIK JÓZSEF: Kék oldat Kékmedrű lapályon gazdátlan, szomorú fáradt 16 poroszkál. Messziről érkezett, messzire indult. Fénytelen hátára gomolygó kék hegyek kúpjai rakodnak. Tenger kukoricás. Kiszáradt özönvíz. Hordalék, kuszált rend. Törtszárnyú levelek, éles szögben hullva kékvízű árnyékok medrébe merülnek. SÁNDOR KAROLY: Csendes útszéli fák. Lágy ceruzarajzuk kék vászonra tapad. Kérgük alatt a nyár friss filmtekercsei Almos tekintetük két évszaknyira szállt. - Kék világoldatban indulás, szakadás - mennyire egyszerű I Szinte engesztelés, hogy fényed felitták a lapály medrei. S lelkem televésett viasztábláját már új évgyűrű finom rétege vonta be. /Ve/77 panaszként Én jól tudom, hogy éppen elég győzni naponta e kitartó hajrát: a század, amely ezt ránk ruházta torpanna meg, ha egyszer megállnánk. Mégis napjaink sűrűjébe ékelt apró kis csend-perceken: lerohant gondjainkkal kéne valamit tenni, hogy rend legyen. - Anyámnál vagy fél éve voltam, pedig nem csak kötelessége vinne s itthon is az érlelő idő ráférne beszélgetéseinkre. Apává léptet elő maholnap egy világra síró újszülött, hogyan fér el, még nem is tudom, új gondom a régi sok között... De nem panaszként tépelődöm, csak mérem magamhoz a programot: mert korommal vívott versenyemben végül ő se veszt s a győztes én vagyok. trafím 250 000 mixartulajdonos figyelmébe I Vásároljon mixeréhez 029 típusú dagasztót és habverőt, valamint hómozógépetl A mixer hatékonyságát csak a segédgépek fokozzák. A dagasztó a tésztagyúrást egyszerűsíti, a habverő nélkülözhetetlenül szükséges tojás- vagy tejszínhab, piskóták, kevert tészták, majonézek és krémek készítésénél. A hámozót egyaránt használhatjuk zöldség és krumpli hámoiására, valamint vagdalására, morzsa készítésére és sajt reszelésére. Mindenki számára ajánljuk a legszebb ajándékot: PRAGOMIX SPECIAL, ETA MIRA, PRAGOMIX MONTI - természetesen a felsorolt segédgépekkel. Az előnyökről meggyőződhet az ELEKTRO szaküzleteiben I Minden dolgozó nő vágya: komplett mixert a konyhábaI OF-419 1 •

! 1985. november 27. * £}j SZÖ 9